Thaly Kálmán:
A kölesdi harczról
1708. szeptember 2.
[1869]
A KÖLESDI szép sík mezőt
Ezer virág koszorúzza, illatozza;
A kölesdi szép sík mező
Balogh Ádám dicsőségét virágozza.
Fel van írva ott mindegyik
Kis füszálra, vadvirágra, violára:
Balogh Ádám a szabadság,
A magyarság diadalmas daliája!
E virágok, e fűszálok
Ellen-vérből fakadoztak-sarjadoztak:
Kiket Béri Balogh Ádám
Leventéi levagdostak, lecsapdoztak.
Hajh! kuruczság hős vezére.
Hajh! szabadság vértanúja Balogh Ádám:
Mikor itten harczra rontál….
Mintha kardod villogását most is látnám.
Dandárát hadoszlopokba
Itt osztotta, állítá föl, rendelé el:
Minden ezred egy-egy fölleg
Fegyverének felvillámló menykövével.
Aranyozott selyemzászlók
Fölemelve úgy ragyognak, úgy lobognak
Tárogató, trombitaszó
Hangira a harczparipák toporognak.
A lovas már alig bírja
tartani a kantárszárat balkezével
Jobbjában reng fent aczélja
Sólyomszárnya, kaczagánya küzd a széllel.
Melle dolmányát dagasztja,
Karabélya a nyakában csitteg csattog.
Dübörög a lovak lába,
Ingoványos rét lapálya reng alattok.
– Dobban a föld: Balogh Ádám
Vágtat, íme, pej paripán, vont aczéllal;
Hősi mellén harczol a nap
Boglárokkal, skófiumos pantallérral.
Szép aranyos kardhüvelye,
Forgójának drágaköve villámot hány;
Vállain reng párduczbőre,
Nagy sastolla mint vitorla ringadozván….
S trombitáit megfuvatja
És vezényel tűzzel, hévvel: »Rajta-rajta!
Bent az ellen a hazában….
Magyarok szent Istene, vígy diadalra!«
Dob megperdül, ágyú dördül, –
Rabló ráczra vészt okádva kormos öble;
Fegyver roppan; – füstben, porban
Vág előre a kurucz had dübörögve…
– A többit mondjátok el, ti
E mezőn nőtt bokrok, fűvek, fák, virágok:
Hisz ti mind a győzelemmel
Tönkre vert vad ellen sirján sarjadátok!
Országdúló rácz- s labanczból
Alig jutott, alig futott hírvivőnek;
Magyar várak ormairól
A diadal örömére dörgve lőnek.
És azóta elviharzott
Elzajongott hosszú, kínos másfél század,
S immáron, mártírhalált halt
Balogh Ádám hamvai rég szétomlának.
Ámde a kölesdi síkot
Ma is virág koszorúzza, illatozza:
A kölesdi csatamező
Balogh Ádám hírét-nevét virágozza!
Fel van írva ott minden szál
Véren termett fűre, fára, friss virágra:
Balogh Ádám diadalmas!…
– Hív utód, ha arra tévedsz, gondolj rája!
E sorok szerzőjének 2005-ben tett filológiai felfedezése, hogy Thaly Kálmán A kölesdi harczról című költeménye már szerepelt a szerző 1909-ben megjelent Kuruczvilág című saját műveiből összeállított verseskötetében, vagyis ő maga leplezte le szerzőségét egy ballada kapcsán a halála után megindult hamisítási vádak előtt. 2013-ban reprezentatív kötet jelenik meg Hamis(ítatlan) irodalom címmel a pozsonyi Kalligram Kiadó gondozásában, amely végérvényesen beteljesíti Thaly Kálmán rehabilitációját a szerzőről közölt három igényes tanulmánnyal.
Nem mellesleg A kölesdi harczról című költemény a poétikai-retorikai olvashatóság egyik magyar gyöngyszeme, különösen a Paul de Man-féle dekonstrukció szemszögéből, mert a betűk és szótagok véletlenszerű – az olvasó által elvégzett – szétszór(ód)ása diszfiguratív erővé válik benne, és a névnek tulajdonítható jelentés ellenében dolgozik: a második strófa nehezen fenomenalizálható kijelentése – a fűszálak, virágok felirataként olvasható az a mondat, amely a materiális „Balogh Ádám” betűsor jelentését nevezi meg – éppen a név betűinek „beíródásai” révén veszíti el megjelenítő erejét; az Ádá tag (vagy anafonikus változata) részben vagy egészében megjelenik a „vad(virág)”, a „szabadság”, a „diadalmas”, a „daliája” és a „sarjadátok” szavakban. Ha a vers kulcsmondatát az arcnak a materiális nyomok szétszórtságára való ráerőszakolásából eredeztethető megismerés allegóriájaként olvassuk, a megismerésnek vagy a tapasztalat fenomenalitásának megbomlásává válik; a tizenharmadik strófa oppozíciót képez az előbb említett versszakkal, amennyiben a virágok ottani olvashatóságával („fel van írva”) szemben e növények felhangzó beszéde („mondjátok”) iránt kelt várakozást – ez az „olvasói” (hallgatói) várakozás azonban kielégítetlen marad, hiszen a vers befejeződése némaságba fojtja a síron nőtt virágok tanúságtételét. E némaság értelmezéséhez a költemény két korábbi strófájának olvasata járulhat hozzá.
A kilencedik és a tizenkettedik versszak között szintén erős kapcsolatot létesít a sorkezdő „Dob” és „Vág” ismétlődése, a visszatéréskor mindkét szó csonkított a korábbihoz képest: a küzdelem áldozatainak vesztesége a betűk szintjére helyeződik: ha a tulajdonnév inskripciójára továbbra is figyelünk, akkor a két versszak „legsokatmondóbb” anagrammatikus kapcsolata a „Balogh Ádám” részletének megjelenése a „had” szóban, ami azért különösen lényeges, mert az anagramma észlelése kizárólag leírt szövegben lehetséges. Ez egyrészt kiemeli az olvasói képzelőerőre utalt zajok (lódobogás, dobpergés, ágyúdörgés, fegyverroppanás) fenomenalizációjának törékenységét, másrészt előrejelzi azt a beteljesületlenséget, amelyet a vers lezáró strófája kelt. A sírszerű némaságba (hangtalanságba) zárkózó költemény olvasására a szöveg megint csak a sírfelirat-olvasás alakzatát kínálja fel: a „Boglárok”-ba beleírt „Balogh Ádám” a tulajdonnévre is átviszi az ékszerek tűnékeny csillogását, amely a szoláris metafora katakrézisével („Hősi mellén harczol a nap”) felidézi a prosopopeia dekonstruktív elméletének wordsworth-i „gyökereit” – a fenomenális és materiális olvasás közötti választás helyett A kölesdi harczról inkább a két stratégia kölcsönösségét feltételezi.
Benkő Krisztián
(Az idén decemberben, a Kalligram Kiadónál Csehy Zoltán szerkesztésében megjelenő “Hamis(ítatlan) irodalom” című konferenciakötet három igényes tanulmánnyal járul hozzá a 19. század egyik eredeti költőjének, Thaly Kálmánnak a rehabilitációjához, újraértelmezéséhez.)
.