Ezt a kérdést ritkán teszik föl. Pedig nem egy verset, prózai művet ismerünk, amelyben a róka, ha nem is éppen főszerepet, de valamilyen szimbolikus szerepet játszik, az állatmesék sztereotípiáiról nem is beszélve.

 

A róka először is állat, sőt ahogyan mondani szokták, vadállat. Természeténél fogva nem ápol valami nagy barátságot az emberrel. Így már ezen a ponton fölmerülhetne a kérdés, hogy akkor milyen jogon beszélünk, emberi lénynek tudva magunkat, a rókáról. Nincs-e valamilyen rejtett szándék, gyarmatosító indulat, a róka érdekeinek ellentmondó percepció minden ilyen ravaszkodás mögött?

 

Mert ha például a természetfilmek kínálatát nézzük, készítettek ugyan a rókáról egyet-kettőt, mégsem nevezhető a műfaj sztárjának. Szerepe sajátosnak minősül. Meg szokás említeni, hogy így a róka, meg úgy a róka, de átfogó, részletekbe menő bemutatást nem találunk sem életmódjára, sem észjárására vonatkozóan.

 

Szóval nem vív ki különösebb figyelmet. Egy olyan nyom hatását kelti, amit észrevételezünk, megadjuk neki az említés álszent tiszteletét, talán le is hajolunk, hogy megtapogassuk ujjbeggyel a finom mélyedést a porban, miközben kitekert nyakkal a kamera blendéjébe vicsorítunk, de aztán mégsem indulunk el fölkeresni e nyomok eredetét, végső célját.

 

 

Egy kicsit más a helyzet a videómegosztó oldalakon. Itt számtalan rövid, alig néhány perces rókavideót találunk. Ezeken a róka alakjának megjelenésére sokszor türelemmel várni kell, majd miután épp csak feltűnik egy barna földsáv borozdájában vagy egy téli tájkép tar ágai között, a felvétel hirtelen megszakad.

 

Vagy találkozunk olyan videóval, s ez kifejezetten szívszaggató, ahol a róka feje egy körülbelül félméter hosszú csőbe (kidobott kéménycső, vagy szennyvízvezeték darabja lehet) szorul bele. Nem rángatózik nagyon, de érződik, hogy izgatott. Puhán szenved, szinte játszva. Hogy tudniillik kacsacsőrű emlősnek vélődhetik azok szemében, kiknél eddig sem kapott kinézete megfelelő reprezentációt. 

 

És ekkor a felvételen megjelenik egy személy okostelefonnal, s a felvételen belül készít újabb felvételt e kínlódásról. Később elteszi a telefont és megpróbálja leráncigálni a róka fejéről a szennyvízcsövet, eközben nevetgél, poénokat mond, sunyi cinkossággal beszél ki a képből. A róka meg bele-bele karmol a karjába.

 

A felvétel itt is megszakad, még mielőtt láthatnánk, megszabadult-e a róka, s mennyi kín után. Elménkbe pedig beég a kép, amint a róka teste, ahogy „megmentője” a szennyvízcsőrtől fogva fölemeli, a levegőben kapálózik, fölfele összegömbölyödik, majd megint kinyúlik.

 

Rögzítjük, hogy olyasmit látunk, amit egyébként ritkán: a róka hasát, ágyékát. Kirajzolódtak hátsó lábainak izmos combjai alulnézetből, amelyről óhatatlanul és gépiesen a hentesek pultjainál kiakasztott apróállatok levágott combjaira, a hideg húsra asszociálunk, talán a fehér szín miatt.

 

De hogy ez a testtájék világosabb színű, s a fehérhez közelít, nem az egyetlen meglepetés. Fájdalmasabb az, ahogy a természetellenesen megnyúlt test izomkötegei a ráncigálástól mintha szét akarnának válni, hogy a szétszaggattatás inkább, mint a szemellenző.

 

És ekkor végre fölfogjuk, hogy mennyire törékeny egy rókatest. Hogy mennyire védtelenek egy erősebb testtel, egy puskagolyóval, vagy az egyszerű véletlennel szemben azok a kimérten tékozló ívek, ahogy hajlékony lendülettel gondolatban újra futni látjuk.

 

S értjük vagy érteni véljük a rejtőzés ritmusait is, ahogy szíve olykor a szőrébe költözik át, majd a mancsokba, s még akkor is ott lüktet, mikor, jellegzetes szagának maradék foszlányaira már végképp nem figyelmezve, megérintjük nyomait a porban, s szétzúzzuk finom rajzolatát.