A Rakovszky-féle prózában és lírában a női szerep és identitás lehetőségeiről beszélni nem jelenti az univerzum perspektíváinak különösebb leszűkítését: ez a szereplőitől életre kapó és azok élettörténéseiből táplálkozó világ esszenciálisan matriarchális szerkezetű, és ez nem csupán írói pályájának ikonikus nőregényei, a 2002-es A kígyó árnyéka és a 2005-ös A hullócsillag éve óta egyértelmű, hanem tulajdonképpen legelső verseskötete,  a Jóslatok és határidők óta.

Ez a matriarchális jelleg azonban nem egyezik olyan jellegzetesen feminin, magyar irodalmi világokkal, mint például a Színek és évek, melynek történeti folyásához hasonlatos ugyan A kígyó árnyéka, de Rakovszky regényének lényegi problémáit máshol kell keresnünk.  Viszont mindenképp megemlítendő előkép Kaffka műve; már csak azért is, mert talán az elsők között van a magyar irodalomtörténetben, melyben a női szerep magára eszmél, saját kezébe veszi az irányítást – sőt, valódi befolyást szerez sorsának alakulása fölött. Pórtelky Magda története ha nem is konkrét, de lappangó inspiráció lehetett A kígyó árnyéka írása során; hiszen még strukturális hasonlóságot se nehéz találni a két szöveg között: a Nyugat írónőjének főhőse is ugyanúgy, öregségéből visszatekintve (és történetének végeztével abba visszatérve) veszi végig élete folyását, számot vetve azzal. A századeleji történet mind főszereplőjének beszédmódjában, mind szereptudatában azt a hatást kelti, hogy élete folyásának megszabására nemcsak lehetőséget lát, de egyben hatékony eszközökkel rendelkezőnek is érzi magát arra, hogy ne csupán egy másik élet súlytalan, sokadrendű kiegészítőjeként élje sajátját, hanem képes legyen kiteljesíteni mindazt, amire – érzése szerint – rendeltetett. Kaffka regénye lényegében itt válik el szakdolgozatom témájától – Pórtelky Magda életfordulatának jellegéből fakad a különbség. Az asszonyt még élete virágában, amikor igazán magasra törhetne, akkor éri igazán súlyos csapás, első férjének tragikus halála – s ez a halál csak rövid távon válik érzelmi katasztrófává számára, hosszabb távon társadalmi katasztrófává lényegül át, már amennyiben a Pórtelky-család társadalmi céltudatában vall menthetetlen kudarcot, és Magda életfordulata is társadalmi ízű problémává válik. A regény lezárásának keserű nosztalgiája pedig inkább egy bukott történelmi osztály, a sokat tárgyalt dzsentri múltszépítő nosztalgiája, mintsem egy lételméleti mélységű, általánosabb érvényű szereptudat rezignált számvetése a sors folyásával, ezáltal Kaffka hősnőjének (és hőseinek) léte csak egy bizonyos pontig párhuzamos a Rakovszky-szereplők sorsával.

Még a kortársaknál maradva, stílusában hasonló hangot üt meg Márai Sándor az Egy polgár vallomásaiban. Nem is annyira a beszédmód hasonlósága a feltűnő, talán inkább az, ahogyan hasonló társadalmi osztály emberek problémái alapvetően más színben tűnnek fel. Rakovszky deklaráltan polgárcsaládok történeteit írja meg mind regényeiben, mind novelláiban – Márainál pedig kevés polgáribb írót lehet találni, ezért igényli az összevetést. Ha csak Piroska szüleinek családneveit nézzük (Stark és Kürthy), már ennyi alapján leszűrhetjük, hogy szinte biztosan nem a proletárréteg vagy a vidéki parasztság leszármazottai. Ha A kígyó árnyékát vesszük a kezünkbe, a regény tekintélyes része játszódik a felvidéki Lőcsén, Márai szülőtájékán – tehát a szereplők relevánsak a Márai-féle vallomások szempontjából. Sőt, tulajdonképpen ez ugyanaz a társadalmi osztály, ugyanazon imaginárius közösség: mégis teljesen másról beszél A polgár vallomásai, mégis teljesen más problémák foglalkoztatják A hullócsillag évének szereplőit, mint az egyébként velük egyívású Márait.

Ha az okokat keresgéljük, talán oda lyukadunk ki leghamarabb, ami nem különösebben meglepő Rakovszky esetében: hogy se a politika, se a társadalmi kérdések nem érdeklik. Az ő figurái csak „utóízüket” kapják az őket körülölelő valóságtól; nincs az a rezsim, ami alatt többé-kevésbé ne élnének túl. Márai karaktere bár ugyanannyira polgár, ebben a kérdésben mégis gyökeresen más. A Rakovszky-szereplők sosem kedvezményezettjei, de nem is ellenségei a sorsnak vagy az adott rendszernek származásukból, munkájukból kifolyólag, ezáltal éppen csak annyira kell meghúzniuk magukat, hogy emiatt ne kelljen rosszul érezniük magukat.

A Márai-féle polgár viszont a dehonesztált nemességtől átvette mindazt a tartást és erkölcsi keretrendszert, ami részben a „századok” során, részben az említett osztály miatt értékében devalválódott, így a Márai-karakter a polgár maszkjában ugyan, de valódi nemessé vált. Azzal együtt persze, hogy ez a fajta tartás a Rakovszky-univerzumba átmentve értelmezhetetlen önsorsrontásnak, vagy egyszerűen szánalomra méltó piperkőcségnek tűnhet. A Márai–karakter – noha rokona is lehetne bármelyik Rakovszky-regény szereplőjének – semmiképp sem élhető alternatíva Rakovszky polgári világában. Még egy kiragadott idézettel szeretném ezt alátámasztani, ami jól jelzi, mennyire másféle a társadalmi szereptudat és osztálytudat a két írói szereplőiben.

„Lola okosan ült az ablak mellett, figyelmesen nézett ki Európába és hallgatott. […] Ugyanabból a városból érkezett, ahol én is születtem. […] születésünk pillanatától mind a ketten ugyanannak a városnak, osztálynak és ugyanannak a zsúfolt provincialitásnak levegőjét szívtuk, nyilván nem mi határoztuk el, ami történt velünk.”[1]

A Márai-vonatkozás lehetőségét erősíti meg Szávai János Márai-tanulmánya is, melyben több magyar önéletírást vizsgál a Márai-életmű tekintetében, többek között A hullócsillag évét is[2]. Mind Márai vallomásos karaktere, mind a két Rakovszky-regény főszereplője esetében igaz, hogy saját identitása a történet során a világ vonzatában dől el. Így válik a gyermek Márai a társadalmi osztályának kulcskérdései és imaginárius közösségei iránt különös fogékony felnőtté, ugyanakkor mivel a két Rakovszky-hős nem kap ilyen erőteljes és kézzelfogható impulzusokat, ők csupán a világ legalapvetőbb igazságait tudják józan értékítélettel felmérni, de még azokkal szemben is irracionális, sőt, szürreális kétségeik támadnak.

Mindez persze azzal is indokolható, hogy egyik család se teljes se érzelmileg, se szó szerint értelemben: Lehmannéknál az anya korai halála súlyosbítja az egyébként is feszült viszonyt (ráadásul így az esély is elveszik rá, hogy kiderüljön az igazság pletykált félrelépéséről), és halálával két, egymásra érzelmileg kölcsönösen veszélyes ember marad egy fedél alá zárva. A Kürthy-Stark családban éppen fordított a viszony: itt az apa korai halála az, ami gyökeresen befolyásolja mind a kislány identitásfejlődését, mind magának a családnak az egzisztenciális helyzetét. Piroska sodródik a világ eseményeivel, megemészteni a végtelenül bonyolulttá vált emberi kapcsolatrendszerek tanulságait nem képes – így csupán reflektál rá a maga vizionárius módján, Rakovszky lírai és prózai hangvétel között ingadozó módszerének megfelelően.

Az időbeliség az egyik kulcspontja Rakovszky Zsuzsa lírájának és prózájának is, számára kulcskérdésnek tűnik az idő, mint dimenzió relativitása, viszonylagossága és kezelhetősége. Rakovszky számára a női identitás léte és működése nagyon szorosan összefonódik ezzel a problémával; epikai alkotásaiban, akár regényeit, akár novelláskötetét (A Hold a hetedik házban) nézzük, gyakorlatilag minden női főszereplője szembesül saját időbeliségével.

Nem csupán a múlandóságot, vagy a sebezhetőség élményének megtapasztalását értem ezalatt, hanem azt, hogy rájönnek: több generáción átívelő, szinte predesztinált élet jutott nekik. S bár nap mint nap azzal szembesülnek, hogy a társadalmi konszenzus alapján akár szabad befolyásuk is lehetne a sorsukra, mégsem képesek valóban irányítani azt – és lényegében ez a trauma az, amely feldolgozásával Rakovszky érdekessé teszi hétköznapi, néha kifejezetten középszerű életük történeteit. A középszerűség nem minőségükből fakad: Rakovszky főhősei minden esetben rendkívül szenzibilisek, fogékonyak az őket körülvevő fizikai és mentális környezetre, ekképp reakcióik is végtelenül kifinomultak és összetettek – bár tetteik nem különböztetik meg őket környezetüktől. Sőt, gyakran a tettek és gondolatok diverzitása az, ami elmélyíti problémáikat, amely miatt idővel egész életük folyásával szemben egy rezignált, kiváró magatartással reagálnak.

A kígyó árnyékának Orsolyája tulajdonképpen kisgyermekkorától kezdve saját identitásával áll harcban: bár anyjához való ragaszkodása nem viszonzatlan, viszont egyrészt rövid életű (a Lőcsén végigvonuló pestisjárvány viszi el őt), másrészt viszonyukban Orsolya idősebbé válásával egyre valóságosabbá válik az a tény, hogy nem annak a férfinak a magzata, aki az apjaként neveli. Az eddigi megírt életmű vonzatában úgy tűnik, hogy Rakovszky írói világának egyik elsődleges témájával találkozunk A kígyó árnyékának ebben az aspektusában: mindaz, amit az anya elkövetett, visszaszáll a lányára is, aki csupán annyira képes a sorsnak ellenszegülni, hogy nem hagyja, hogy története néma maradjon. Mindaz, amit elmond, a konszenzuális történelem vonzatában mikrotörténet marad ennek ellenére is (már a távolba vesznek Balzac és Stendhal regényei, ahol a főhős nemhogy közösségének kiugró szerepű alakjává, de társadalmi osztályából kitörő üstökössé is válhatott). Bár a korrajz nem hiányzik se A kígyó árnyékából, se A hullócsillag évéből, semmiképpen sem mondató, hogy bármiféle társadalomkritika, a gender-központú hatalmi viszonyok átértelmezése lenne bármelyik regény végkövetkeztetése, fontosabb gondolata. Ezek a jegyek ha fel is tűnnek valamiféle áttételes módon Rakovszky egy-egy történetében, az olvasó akkor sincs rákényszerítve, hogy  különösebb fontosságot tulajdonítson nekik.

A hullócsillag évében a főhősnő anyjának állására az egész mű során csak pár utalást, közhelyes részletet kapunk, pontos munkáját meg se ismerjük. Tulajdonképpen csak a realista korhangulat egyik pasztellszínű díszlete a hivatal. A másik (egyébként három évvel korábbi) nagyregény jóval kidolgozottabb korrajzzal dolgozik, de ez – ha nem fogjuk arra, hogy az első stíluskísérlet alkalmával még erősebb lehetett a konvencionális regényformához való ragaszkodás – több dolognak is betudható. Ha írástechnikai szempontból nézzük, míg az egyik mikrotörténet egy, az olvasó számára még nyílt és valóságos közelmúltban játszódik (így a felszabaduló regénybeli tartalmi „helyeket” tisztább és csiszoltabb lélekrajz és összkép létrehozására lehetett felhasználni), amelyet nem szükséges tisztázni sem társadalmilag, se korrajzilag (még abban a mértékben sem, amennyire Rakovszky a korábban említettek alapján foglalkozik ezekkel), addig A kígyó árnyéka – úgy vélem – igényel néhány regénytechnikai „kötelező kört”. Már csak amiatt is, mivel a Lehmann-család analitikus problémáinak feltárása közben többször is előkerül az a mikroközösség, ami körbeveszi őket, és a regény teljessége szempontjából igényli, hogy valamennyire társadalmilag is elhelyezze Rakovszky fontosabb szereplőit. Mellékszereplői közül többet (Pircher Orsolya, Orsi apjának második felesége, de sokszor maga az apa is ebbe a kategóriába tartozónak tűnik) olyannyira ismerőseik véleményétől, azoktól függőnek festi le az írónő, hogy szükségessé válik egy pontosabb, de a központi hangulat és gondolat szempontjából másodlagos leírás. De ezen az aspektuson túl is belátható, hogy egy ilyen formátumú történet esetében nem lehet csupán egy nagyvonalú, kihagyásos technikával átlépni a történet ezen oldalán, ahogy egy novella esetében lehetne.

Nem kell a megszokottnál figyelmesebben olvasni, hogy Rakovszky mindkét nagyregényében megtaláljuk a hagyományos, konszenzuális fejlődésregény jellegzetes pontjait: Orsolyát és Piroskát egyaránt kisgyerekként ismerjük meg a regény elején, és mindkettejük életét hosszabb-rövidebb ideig figyelemmel kísérhetjük. Orsolya esetében Rakovszky ugyebár egy teljes, a Színek és évek megoldásához hasonlóan megírt ál-önéletrajzzal találkozik az olvasó, a három évvel későbbi A hullócsillag éve viszont gyakorlatilag a Rakovszky-életmű csúcsa, mivel sikerül ötvözni a lírikus hangú írónő legjobb pillanatait egy jól működő, A kígyó árnyéka során már bevált regényírói módszerrel. A hullócsillag éve csak pár évvel foglalkozik Piroska és anyja, Flóra életéből, de a tematika lerövidítésével nemhogy csonkultak, sokkal inkább bővültek az írásmód lehetőségei. A kígyó árnyékának lezárása, ha különösnek is hatott, inkább a regény globális hangulatában és minőségében bírt fontossággal, de ettől még hagyományosnak mondható – A hullócsillag éve viszont kábulatszerűen úszik tovább, mindenféle lezárás, érzelmi értékítélet nélkül, leírva egy rendhagyó állapotot, amire az utolsó fejezet címe is utal (Élet az űrben). Különösen utóbbi kapcsán volt feltűnő az, amit Szalay Edina ír tanulmányában[3] ír az észak-amerikai gótikus, női fejlődésregény kapcsán (illetve ő is Melanie Sexton[4] kapcsán említi), vagyis hogy az elmúlt száz nyugati prózairodalmának egyik legfontosabb műfaja, a fejlődésregény szinte kizárólag a férfi fejlődéslélektani oldalával foglalkozott.

Ha azt vesszük, hogy ez a regénytípus leggyakrabban egy fiatalkori identitásbeli válságnak a feldolgozásán keresztül szerez érvényt saját magának, majd válik részben vagy teljesen kiegyensúlyozott, de mindképpen egy reális cél felé haladó emberré, akkor A hullócsillag éve szinte értelmezhetetlen. Piroska nem tesz szert semmilyen, identitásának kreálása szempontjából kulcsfontosságú képességre, nem épít kapcsolatokat, amelyek később érvényesülésében tőkeként szerepet játszhatnának. Az egész mű majdhogynem egyetlen szüntelen konfliktust ír le a külvilággal, amelyben Piroska csak kétséges támaszokat talál és megbízhatatlan mintaadókban bízhat: Flóra anyjában, aki saját létének élhető mederben tartása mellett csak elvétve tud figyelmet fordítani gyermekére; a Nennére, aki láthatóan már nem több egy idegen környezetben vergődő, a világból már kifelé tartó öregasszonynál; mindenki más csak elsuhan a lány mellett, halovány, pasztellszínű nyomot vagy éppen sebet hagyva maga után. A külvilág pedig szüntelenül hat rá, megérinti és nyomot hagy benne.

De személyiségfejlődésről nehéz beszélni A hullócsillag éve világában, mert Rakovszky nem igazán ad lehetőséget, hogy ebből a szempontból vizsgálhassuk a történetet. Vegyük például a Ketten című fejezetet: ritka a regény során a nyílt konfliktus Flóra és Piroska között. Talán csak kettejük viszonya az, amely egyértelműen pozitív kicsengésű az egész regény során, vagy legalábbis saját világuk keretein belül igyekeznek megértéssel és szeretettel viseltetni egymás iránt. Ebben a fejezetben azonban egy pillanatra elpattan minden: az anya dühösen mered munkáját értelmetlenné tevő lányára. Sokféleképpen lehetne a lélektani történesek szintjén továbbhaladni ebből a fejezetből – mégis, alig két oldal az egész, és talán az ehhez hasonló nüanszoktól válik úgy általában izgalmassá Rakovszky. Végig kétértelmű marad a helyzet, hogy vajon csak azért ír-e így, mert – Ferencz Győző szavaival élve[5] – egyfajta prózaköltészetet gyakorol véresen komoly létszituációkon, távolságtartóan szemlélve, vagy pedig azért, mert a környezet, a szereplők által megteremtett vagy birtokba vett tér az, amely részleges vagy teljes választ kínál nehezen értelmezhető, felfejhető problémáikra, csapdahelyzetté vált életükre. Talán az utóbbi volna magától értetődőbb elméleti szempontból, hiszen maga a dialógus még a fejezethez viszonyítva se tűnik soknak, és például az alábbi részletből kiemelt mondatot csupán leírásként kezelni meglehetősen könnyelmű megoldásnak tűnik.

„Piroska kővé dermed a vizesen csillogó konyhakő kellős közepén. Szürke négyszögek, piros négyszögek: a pirosak pirossága sötétebb lesz a nedvességtől, a szürkékben tisztábban látszanak a repedések. Az anyja ott térdel a kövön, és a felmosóvödör fölé tartott ocsmány, szürke rongyot facsargatja.”[6]

Semmi olyasmi nincs ebben a szövegrészletben a leírt helyzettel kapcsolatban, amit ne mondhatnánk már-már banálisan hétköznapinak. A gyerek figyelmetlensége miatt feldühíti egy pillanatra az anyját. A közbeékelt, (jelen szövegben) kurzivált mondat azonban egy jellegzetes eszköze a Rakovszky-epikának, hogy szélesíti ki szereplői behatárolt perspektíváját, miképp realizálja hétköznapi helyzetekben általános léthelyzetüket. Piroska nem csupán egy vizes, csúszós kővel borított konyha kellős közepén áll, hanem egy újabb, feszültséggel teli szituáció kellős közepére trappol be vigyázatlanul – amelyben ellenfele az anyja, egyetlen támasza ebben a már rég nem kétpólusú életben (a regény csupán pár rövid levél, levélrészlet útján tudatja, hogy Kürthy Árpád, Piroska apja meghalt). S most ezzel az egyetlen támasszal is szembekerül: ingatag világát még inkább veszni érzi.

Az írásmód impresszionista jellegű, lírai hangulata pedig ad egy keserédes ízt ennek a fájdalomnak, amely bármennyire is nyilalló, hamar eltompul és kiszélesedik. „A pirosak pirossága sötétebb lesz a nedvességtől, a szürkékben tisztábban látszanak a repedések.” Úgy írja ezt le Rakovszky, mintha maga a szereptudat szembesülne az őt körülvevő világ hangulatával, és reagálna rá ekképp. A Rakovszky-szereplőknek „nem szokása” a megőrülés, az öngyilkosság, az életükön való gyökeres változtatás: ehhez rendszerint vagy nincs merszük, vagy valódi lehetőségük nincsen rá. De általában, ha fel is vetődik bennük, semmiképpen se mint reális lehetőségként kezelik. Ha csak a két regényt vesszük, életidegen is lenne egy 6-7 éves gyerektől illetve egy fiatal lánytól, hogy így válaszoljanak problémáikra: sokkal kegyetlenebb a valódinak tűnő válasz, vagyis hogy koruk által ebbe az életvitelbe szocializálódnak bele, egy idő után ez tűnik normálisnak számukra.

Az analitikus megközelítéseken túl érdemes Rakovszky szakrális motívumait is szemügyre venni. Ez pedig az a nagyon jellemző állapot, ami meghatározó mindkét regény szempontjából, ami uralja az egész lírikus oldalt, és domináns A Hold a hetedik házban több novellájában is, mint például Az álom vagy a Triptichon.

A Triptichon, mint szimbólum többször is előkerül az életműben és annak már-már állandó, egyéni jelzőjeként tekinthetünk rá. Maga a kifejezés egyébként görög eredetű, és szakrális értelemben alkalmazták: a görögkeleti egyház bizonyos oltárainak szerkezeti felépítésre vonatkozott, miszerint ezek egy középső oltárrészből, illetve mindkét oldalán egy-egy szárnyrészből álltak.[7] Felmerül tehát a kérdés, hogy a valláshoz, sőt, vallásokhoz kissé közönyösen hozzáálló[8] Rakovszkynak miért kerül elő egyik legfontosabb versének és egyik novellájának címeként is ez a teológiai-művészeti fogalom?

Már Imreh András is megjegyzi[9] Rakovszky Zsuzsának annak Jane összegez című verse kapcsán, hogy egész életművének egyik legjellegzetesebb típusjegye „… a személyiség fix pontjának hiánya, valami felcserélhetőség, a személyiség véletlenszerűsége …”[10]. Ez szinte az életmű egészére elmondható. Annál érdekesebb, ahogy interjújában ezt fejtegeti tovább az írónő: „… Ha nincs egy eleve adott identitás […], akkor állandóan figyeljük magunkat, állandó kétségeink vannak önmagunk valóságával kapcsolatban, …”[11]. Ezt viszont (vagyis az, amit ő „önmagunk valóságának” nevez) kulcsfogalomnak érzem, főleg a Triptichon-téma felől nézvést. A triptichon ugyanis olyasvalami, ami mindig azt mutatja, amit látni akarunk, ahogy változtatjuk a perspektívánkat, ahogyan más és más oldalára forgatjuk a szárnyakat, úgy változtatja képeit egy többarcú, de konzisztens igazságon belül a triptichon. Nyilvánvaló – bár Rakovszky kimondja, hogy nem szereti az identitást, mint kifejezést írásai kapcsán használni[12] –, hogy ez egyenes analógiája a Rakovszky-művek identitásképének, amelyekben az identitás csak részben valamiféle predesztinált dolog. Sokkal hangsúlyosabb, hogy az önkép olyasvalami, amivel szüntelenül konfliktusba kerülünk, és nemcsak amiatt, mert nem, vagy csak részlegesen tudjuk érvényesíteni a külvilág felé: ugyanennyire problematikus, hogy az ember eleve erősebben kötődik az empirikus tapasztalásmódhoz, és ez a módszer a legnagyobb ellensége annak, hogy az „önmagunk valóságával” már fiatalkorunkban tisztában legyünk.

Az álmok, vagy a nem is feltétlenül nekünk mesélt, csak valahonnan hallott történetek mind beépülnek személyiségünkbe, mert ha csak „befelé is”, de mindenképpen reflektálunk rájuk. Így válik önképünk egyrészt maszkok sorozatává; másrészt pedig így válik személyiségünk legfontosabb, legintimebb részévé a titok, mint fogalom. Itt kapcsolódik be Bokányi Péter a velünk egykorú magyar irodalom történelmi regényeiről és annak kánonáról írt tanulmánya[13], melyben hasonló következtetésre jut: „A kígyó árnyéka című regény kulcsszava kétségkívül a titok.”[14] S ahogyan ő is írja, ennek az évszázados gyakorlatnak a következménye (melyet egyébként a társadalmi konszenzus szinte hitelesített), hogy annyira introvertált életvitelt kényszerítenek ránk imaginárius közösségeink (akármilyen szinten nézzük őket), ami a Rakovszky-karakterek problémáihoz hasonlóan nemcsak szerepválságokhoz, hanem szereptévesztésekhez és szerepkényszerekhez vezet.

Ha csak a legfelületesebb módját vesszük A kígyó árnyéka ilyen jellegű vizsgálatának, vegyük Lehmann Orsolyát, illetve a nevét. A kötet elején, mint visszaemlékező Ursula Binderként kezdi el mesélni történetét, de ez az Ursula Binder legalább annyira Ursula Lehmann is, és persze Lehmann Orsolya – mintha ez „névsokaság” is rájátszana arra, hogy miként kell elkendőznie saját valódi vágyait, érzéseit, és idővel testi állapotát is környezete elől. De mélyebben betekintve a regénybe láthatjuk, hogy szinte senki sem adja, adhatja teljes egészében saját magát. Orsolya anyja egy vélhetően boldogtalan házasságra vállakozott, elkerülendő a szégyent és azt, hogy gyermekét törvénytelenként kezeljék; az apa igyekszik fenntartani a tisztes polgár látszatát, de ezt előbb a felesége körüli pletykák, majd lányának suttogást keltő ügyei (a Bocskai-katona erőszakkísérlete, a törvénytelen gyerek születése) is megnehezítik, ráadásul lelkileg sem tudja igazán feldolgozni ezeket a tényeket, ezért utolsó éveire szinte megőrül; és az ödenburgi polgárok között se nehéz találni további példákat, elég emlegetni a városszerte pletykált „titkos társaság létezését”. A kevés, valóban őszinte és maszk nélküli emberek egyike Lang Mátyás, aki viszont egy félnótás és kispolgár között leledzik félúton – egészen addig, míg csúf véget nem ér Orsolya apja által.

De utóbbi tény is jól mutatja, hogy Orsolya nemcsak nevében, de valós identitását tekintve is szüntelen szerepduplikációra kényszerül, amely családjával való együttélése során eleinte természetesnek hathat, utóbb azonban kifejezetten bizarr formákat ölt – egészen a már említett végpontig, amikor már-már vérfertőző viszonyba kényszerül saját és kettejük túlélését biztosítandó saját apjával.

A kígyó árnyéka szerepsokszorozódásával szemben A hullócsillag évében éppen az önérvényes szerep és identitás felépítése, illetve annak megtalálása okoz problémát – bár itt elsősorban csak a főszereplő Piroskának. Anyja rokonai és barátai számára ez a probléma nem valós, nem szenvednek semmi ilyesmitől, viszont személyiségük nem is mutat szilárd kontúrokat. Olyan embereknek tűnnek (talán csak Flóra kivétel némileg), akik a történelem sodrában csak néma, jellegtelen alakok. Piroska ha nincs is valós tudatában ennek, de egészen biztos, hogy érzékeli ezt, s ez is megerősíti tudatalattijában, hogy semmilyen szilárd fogódzó nincs életükben. Ha viszont a valóságban semmilyen támpont nem látszik saját létezésünk alátámasztására, akkor viszont a múltban és valótlanban kell keresni – amire kiváló példa gyakorlatilag az egész Atomok és kísértetek című fejezet.

Mindkét említett regény egyaránt bemutatja, miként lehet napjainkban regényszinten abszolút közérthető, ugyanakkor szépirodalmi oldalról nézve is teljesen minőségi és vállalható szépprózát írni. Rakovszky írásmódja és regényszervező technikája talán hétköznapiasnak, hagyományosnak tűnhet a posztmodern próza újszerű hangjához mérten, azonban tematikája és felvetett problémái hosszú távon érdekessé teszik olvasói és kritikusai számára egyaránt.