(fikció-válasz egy Borges-esszére)
A minap eljutott hozzám egy jóbarátom révén, hogy egyes írótársaim körében heves ellenkezést váltott ki egy tanulmány, melynek szerzője – a nagy „szabadgondolkodó” Jorge Luis Borges – mindenféle „látszatköntörfalazás” kíséretében és szerintük „gyalázatosan okoskodó” hangnemben állítja pengellérre az argentin költészet és nemzeti irodalom hagyományait, mintegy megkérdőjelezve mindazt, ami mi tisztelünk és szeretünk a Martin Fierroban, a Paulino Roceroban és társaiban, röviden: az argentin világ – ha mondhatunk ilyet – ezidőbeli eposzaiban.
… De miért ne mondhatnánk? Népünk vezéreket választ, saját útjának meghatározó mérföldköveit jelöli ki évről-évre – s ugyanígy kiszitálja az elétálalt irodalmi lisztből a javát, amelyben igazán kedve telik. Ez így történt mindig is, a világon szerte mindenütt – de azt is tudjuk, hogy amennyiben felcsapunk egy irodalomtörténeti enciklopédiát, és csak egy cseppnyivel értünk jobban az irodalomhoz, mint a mezők csodás művelői vagy a gyárakban életerejükből valamit belénk visszaforgató munkások, hogy ez a képzeletbeli szita az idők változásával mindig máshogy forog. Amit egykor népköltészetnek neveztek, mára már csupán hagyomány, egy régmúlt tünemény, amit ma már csak eldugott vidékek anyókái énekelnek esténként unokáiknak – meseszerű tüneménye az irodalomnak.
S mintha szemünkbe húztuk volna kalapunkat, amikor városokat építettünk, burjánzó és szinte megállíthatatlanul szaporodó lények hátára költözvén, úgy szakítottuk el magunkat mindettől. Egyben pedig a lehetőséget is megkaptuk az emberi emlékezés adománya folytán, hogy – bár már pampák helyett grundokra, hegyvidékek helyett többemeletes tömbházakra néznek ablakaink – valamit átmentsünk mindebből a gyönyörű örökségből.
Abból az örökségből, amit méltán nevezhetünk az argentin lét gyökerének, s amelyet az az ember, akit már emlegettem névtelenül, úgy szel ketté tanulmányában, mint egy irodalmi gordiuszi csomót, melyen a penge saját elméjének brilliáns volta. Jorge Luis Borges egy alapvető tévedést emleget írásában irodalmi hagyományunkban, pedig voltaképp ő is bukfencet vét, mikor metrumok emlegetése és stíluseszközök tettenérése közben elfelejti az irodalmi örökséghordozással való komolyabb szembenézést.
Amit ő elválasztani igyekszik, lényegében ugyanaz, anyagában megbonthatatlan, csupán azért tűnik másnak, mert olyan, mint egy gyermek színjátszó üveggolyója – a szemnek kellemes, ahogy azt forgatván a szivárvány változó színeiben pompázik. Szembeállítani egy született gaucsót és valakit, akinek nem adatott meg csupán sorsa szerint, hogy az előbbi anyaföldjét tapodja, szörnyen igaztalannak tűnik. A Martin Fierro talán nem igazi népköltészeti sarjadvány metrumai és a „hely szelleme” alapján, de ki írta, kérdem? Egy olyasvalaki, akiben legalább annyira buzog az a szentimentális szilajság, ami egy valódi, hazáját szerető gaucsóban megvan. S Borges könnyed nyelvizmaival igyekszik fedni argentin agyának baljós gondolatait, miszerint ugyanattól a magánytól prüszköl és krákol, mint a többi, ehonbéli nemzeti író, akik elhagyták európaiság ellen kapott vakcinájukat.
Kik írták ezeket a „gaucsó stílusú műveket”? Olyanok, akik születésük helyétől függetlenül ugyanúgy rájöttek, hogy bilincsbe vert szellem vagyunk, mert nincs erőnk egy második gyarmatosításhoz; belovagoltunk pampáinkra, kiaggattuk zászlainkat hegyeink ormára, nagyot fújtattak mének délre érvén, a Tűzföld szívében. De ez csak odafelé-út volt, nincs retúr, amikor liheghetnénk diadalittasan, hogy hazafelé tartunk. Ami csodás itt, csupán körülvesz minket, de csak a bőrünket szikkasztja, húsunk nem érleli. Büszkeségünk elragadhatatlan, de önnön magunkat nem hódítottuk meg, csak birtokainkat. Hogy Borges is értse: ennyi volt, slussz, grand entrée, nincs tovább.
Mi, gaucsók, nem tehetünk mást, mint alázatos honfiként álljunk ki a világ elé, mert mi nem vagyunk tudósok, sem méla, aranyszájú papok – mi Argentína végzetszagú sorsa vagyunk. S ez az alázatosság, mellyel térdünk a port veri, megkövetel egyet s mást attól az ajkainkon visszaszüremlő léganyagtól, amivel mi „nemzetieskedünk”, ahogy Borges állítja.
A poétikus doktrínák szerint élő ember legalább annyira pap, mint tudós és költő – ezáltal elhiteti magával szüntelen, hogy egy fentebb síkon mozog, s akár igaza van, akár téved, nadrágja vásznát, poncsóját sárral nem szennyezi. Kinek azonban ebben nincs ismerete, ítélni ítélhet vádlottai felett, de a gyanú lobogó napkorongja gyötri majd örökké, hogy tévedhetett. S Jorge Luis Borgest is ez a veszély fenyegeti.
Jorge Luis Borges: Az argentin író és a hagyomány
http://mek.niif.hu/00400/00461/html/borges21.htm#xii