Gonosz történetek – Beszélgetés Szilágyi Zsófiával és Horváth Csabával Tar Sándor utolsó novelláskötete kapcsán

 

 

Simon Ádám: Egy olyan íróról beszélgetünk most, akiről szokták azt is mondani, hogy munkás volt az értelmiségiek között, meg azt is, hogy értelmiségi a munkások között. És, ha összehasonlítjuk, mondjuk, Kertész Ákossal, aki ilyen szempontból hasonló, akkor az az érdekes, hogy Kertész Ákos végül simán értelmiségivé vált, míg Tar Sándor mindig tiltakozott az ilyen szerepek ellen. Tehát akkor melyik közelít jobban a két meghatározás közül?

Szilágyi Zsófia: Tar azért nem lett „rögtön” munkás: paraszti származású volt, tanyán nőtt föl. Sokszorosan megélte a kitaszítottságot. Én sosem találkoztam személyesen Tar Sándorral, de akik látták budapesti értelmiségi környezetben, mondjuk, díjat átvenni (inkább kerülte az alkalmakat, hogy irodalmi rendezvényeken részt vegyen), azt mondják, hogy hihetetlenül zavarban volt ebben a közegben. A saját környezetében, ami részben Debrecen környéki kocsmákat jelent, talán valamennyire otthon volt. Ennek ellenére mindenhonnan kilógott és gyakorlatilag mindig olyan pofonok is érték, hogy az egyik közegéből a másikhoz való (vélt) tartozása miatt zárták ki. Amikor kirakták a munkahelyéről – gyárban dolgozott, nem munkásként, hanem valamilyen művezetőként –, azzal bocsátották el, a leépítési hullámban, hogy ő meg tud másból is élni, mivel író. De hát nem tudott olyan jól megélni ebből… Úgyhogy mindkettő igaz, illetve: minden közegben folyamatosan a kirekesztettséget, a peremhelyzetben létet élte meg.

S. Á.: Hogyha a szövegeit megnézzük, én valahogy nem ezt a „józan paraszti eszet” látom bennük visszatükröződni, komplex és csavaros volt – akár mondatokig lebontva – az összes szövege…

Horváth Csaba: Ilyenkor lenne érdemes megvizsgálni Tar Sándor könyvtárát, ilyesmit időnként a filológusok meg is tesznek. De az tény, hogy, mondjuk, a Szürke galambban helyenként egészen váratlanul olyan idézeteket használ, amelyek egy sokat olvasott embert mutatnak. De problematikus, hogy mennyire rendszerezett műveltségből származik ez. A Szürke galambban például vonósnégyest említ Borbán ezredes, amikor le akar leplezni valakit, Tar is hallgatott zenét, tényleg azt szerette, de nem tudta, hogy, mondjuk, Bachról mit mond a zenetörténet. Tehát valószínűleg ő volt az ideális befogadó, aki azért hallgatott zenét, vagy azért olvasott könyvet, mert az elementárisan megérintette.

S. Á.: Én a legtöbb interjút elolvastam, ami vele készült, és persze ezt a kérdést is többször feltették neki, hogy miket olvas. Például Móriczot soha életében a szájára nem vette. Ilyenkor Nádassal, Esterházyval kezdte a felsorolást, de például Kafkát is többször mondta… tehát teljesen az ő világától látszólag távol álló szerzőket sorolt.

Sz. Zs.: Az az elképzelés, hogy Tar autodidakta, műveletlen, ösztönös író lett volna, egyszerűen nem igaz. Ha formálisan nézzük, diplomával nem, csak érettségivel rendelkezett. De nagyon sok magyar írót tudnánk mondani, akinek nem volt egyetemi diplomája, akár Móricz Zsigmond is ilyen volt, de a nagy nyugatosok közül sokan nem jutottak el a diploma megszerzéséig, tehát ez önmagában olyan sokat nem jelent. Kétségtelen, hogy Tart nem a műveltség megszerzése izgatta úgy általában: őt az irodalom érdekelte, pontosabban az, hogyan lehet egy szöveget „jól megcsinálni”. És ehhez akár irodalomelméleti szövegeket is elolvasott. Nekem Mispál Attila mesélte – annak A fény ösvényei című filmnek a rendezője, amelynek a forgatókönyvén Tar is dolgozott – hogy az irodalomelméletből az orosz formalistákat szerette leginkább, mert ott érezte meg, hogy a „hogyan van összerakva” kérdés áll a középpontban. Nem véletlen, hogy a formalisták közül is volt, aki, mondjuk, az autószerelői pálya felől érkezett az irodalomelmélethez. Tarnak is ilyen, mondhatnám, mechanikus gondolkodása volt, nagyon érdekelte, hogyan áll össze egy mondat, egy történet. És ebben már nagyfokú írói tudatosság is volt.

S. Á.: Lehet, hogy pont nála a legmeglepőbb kérdés, de valamennyire próbált ő is egyfajta imidzset megcsinálni magának? Híresztelte magáról azt is, hogy ő nem tud helyesen írni, amiről most kiderült, hogy nem igaz, mert megjelent pár faximile oldal tőle, és teljesen rendben van, még az írásképe is gyakorlott kézre utal. A „proli, melós outsider” imidzset kellett ezzel még tovább fokozni?

Sz. Zs.: Vagy fokozta, vagy bizonyos támadásokat védett ki előre ezzel. Nagyon erősen szorongott, és 1999 után, amikor nyilvánosságra került az ügynöki múltja, egyre nagyobb düh lett benne a budapesti értelmiségiekkel szemben, egyre nagyobb keserűség…

S. Á.: Soha nem írt meg ilyen szereplőket…

Sz. Zs.: Igen. Ezek voltak számára az „öltönyösök”, valahogy kialakult a fejében egy ilyen képzet. Azért egy bizonyos leépülési folyamat is látszik, kétségtelenül, az életében, és azt gondolom, a szövegeiben is. De a melós imidzzsel, az utolsó időszakának bizonyos megnyilatkozásaival kivédeni akart bizonyos támadásokat, amelyekről úgy gondolhatta, hogy be fognak következni. Elébe állt a pofonoknak. Mintha azt sugallta volna: azt fogjátok mondani, hogy nem tudok helyesen írni, ezért én mondom ezt inkább magamról. Tehát részben imázsalakítás ez, részben félelmet, szorongást látok itt. Ami biztos, hogy ezeket az állításokat nagyon óvatosan kell kezelni. Műveletlenebbnek, egyszerűbbnek állította be Tar saját magát, mint amilyen volt.

S. Á.: Vissza tudnak emlékezni, hogy mikor találkoztak legelőször az életükben Tar Sándor írásaival, és hogy az első gondolataik mik voltak?

H. Cs.: Én a 6714-es személyt olvastam először, de abszolút véletlenül, mert nekem nagyon jó magyartanárom volt gimnáziumban. Ő ajánlott mindig mindenféle olyan szerzőket, a nyolcvanas évek közepén, akik akkor még nem voltak annyira divatban, közülük például két „tuti befutó” lett: Tar és Kertész. Mindig az foglalkoztatott Tarban, hogy hogyan lehet ily módon szociográfiát írni… Most tételezzük fel, hogy azt ír, és a nyolcvanas években ez volt az első kötetének a besorolása… Tehát nagyon izgatott, hogy ezen a nyelven, többféle megfogalmazással – ezt akkor nem így fogalmaztam meg természetesen, tizenhat évesen – de az nagyon izgatott, hogy itt van egy társadalmi kérdés, amit valaki úgy tud megírni, hogy én azt nagy élvezettel olvasom el.

S. Á.: Amikor Kertészt említette, az jutott eszembe, hogy a Makra

H. Cs.: Nem, ez az Imre volt, aki, ugye, a nyolcvanas években még nem volt annyira divatban.

S. Á.: Ja… Szóval azt mondtam volna, hogy a Makra végül kultregény lett, miközben Tar szekere lassan döcög, hírnév szempontjából…

H. Cs.: A Makrát is elolvastam, és meg kell, hogy mondjam, hogy nem értettem, miért vannak úgy oda tőle. Ami Tarban megfogott, az a humora. Ez a nagyon fekete, nagyon keserű, és ugyanakkor nagyon együttérző humor – érted röhögök, nem ellened – ez a Tarnál nagy erősség volt. Tarnál azonnal kijön, hogy mi az, amit csak ő tud.

Sz. Zs.: Én nem szeretnék leragadni a Kertész Ákos-párhuzamnál – miközben azért érdekes felvetés – szóval, én gimnáziumban olvastam Kertész Ákost, és már akkor, de azóta még inkább, erős hamisságot érzek nála. Ezt nagyon részletesen kéne taglalni, nem ilyen egyszerűen, de ott, a Makrában valami nem stimmel, a világképben van valamiféle eredendő hazugság. De más időszakról beszélünk, tehát még a hatvanas-hetvenes éveknek a Fejes, Sarkadi, satöbbi sorába illeszkedett bele Kertész Ákos. Én nem gondolom, hogy ő ma különösebben ismert, elismert szerző lenne, sőt, homályban van az irodalmunknak ez a szakasza, részben jogosan, részben jogtalanul. Rátérve Tarra: nála ilyesféle hamisságot soha nem éreztem. Az utolsó kötetekben, illetve főleg az utolsóban, Az alkuban érzek valamilyen dühöt, de ezt részben az életrajz fordulatainak tudom be… türelmetlenség ez inkább, nincs ideje úgy kiérlelni a szövegeket, mint amikor a pálya csúcsán volt.

S. Á.: Rövidebbek is lettek a novellák…

Sz. Zs.: Rövidebbek, és sokkal erősebb lett az a vágya, hogy ki akar mondani valamit, nem megmutatni. Nem megtalálni akar egy nyelvet, felépíteni egy figurát, hanem elkeseredett, dühödt állításokat tesz. Kicsit a Térkép szélénben is érezhető ez. A csúcsidőszak Tarnál egyértelműen a nyolcvanas évek vége, a kilencvenes évek eleje. Az a szomorú, hogy akkor jött az ügynökbotrány, amikor ő még nagyon „magasan” volt… hiszen a Frankfurti könyvvásáron kezdte el érezni, hogy valami baj lehet otthon, hazatérve pedig meg is bizonyosodott róla.
Visszakanyarodva a kérdéséhez, hogy mikor olvastam először… nem emlékszem, őszintén szólva, olyan érzésem van, mintha mindig tudtam volna, hogy Tar létezik, ami, természetesen, nem igaz: gimiben például ilyesmi egyáltalán nem került nálunk elő. De vannak olyan szövegei, amelyek nekem, személyesen, nagyon sokszor visszatérnek. Le is írtam egyszer, az Egy régi hangra várva olyan szöveg, ami hozzám, személyesen szól. Egyébként lehet, hogy nem a „tipikus” Tar Sándor-i hang szólal meg éppen ebben a novellában, de olyan vonulatába tartozik az életműnek, ami ugyanolyan értékes, szerintem, mint a munkásnovellák, például.

S. Á.: Kicsit érintettük az előbb a humor témáját is. Erről eddig kevés szó esett, hogy egyáltalán van humora. Talán azért, mert egy olyan humor, ahol érzékeljük a grandiózus szellemességet, de nem csapkodjuk a térdünket, bruhaházva.

H. Cs. Nem biztos, hogy a humor és a jókedv, az egy csomagban van. Ha megnéznénk, szerintem a bekezdései, mondatai grammatikailag elemezhetőek lennének… kialakít egy olyan nézőpontot, ahonnan humorosnak látszik az, ami egyébként egyáltalán nem az, és ez a váltás nagyon váratlannak tűnik. Azt mondja Kant –nem szó szerint idézve –, hogy az a komikum, amikor egy feszült várakozás hirtelen semmivé lesz. Ő mintha ezt nagyon tudatosan művelné: fölépít egy elvárást, aztán nem az történik, amit várunk. Ez a „főhős” életében általában hihetetlenül keserű következményekkel jár, de az olvasó mégis a humor egy fajtájának éli meg. Én azt gondolom, hogy nála a humor egyértelműen a világ keserűségének a kifejezése.

S. Á.: Miért van az, hogy ha komoly embernek akarok tűnni, akkor nem tudok rendesen Tar Sándorról diskurálni? Úgy értem, valahogy mindig előkerülnek olyan fogalmak, – hitelesség, őszinteség,… –  amik a legkevésbé sem számítanak modernnek, sőt lenézett, avítt, romantikus fogalmak.

Sz. Zs.: Tegyük fel úgy a kérdést, hogy Tar mennyire van benne a kánonban? Ez mindenképp összefüggésbe hozható azzal, hogy bizonyos elméleti kategóriák nehezen voltak a műveire alkalmazhatók, illetve Tar kapcsán nehezen tudjuk az olvasói és az értelmezői pozíciót összehozni, egyszerűbben: az olvasói élményünket, sokszor döbbenetünket „szakszerűvé” alakítani. Ez a helyzet szerintem már enyhült, tehát azt már senki sem gondolja, hogy a valószerűség, illetve a fikció-valóság-viszony ne lenne fontos szempont, ahogy azt sem, hogy kizárólag a szövegszerű irodalom lenne valami önmagában elismerhető érték. Megdolgoztatja az értelmezőjét Tar, nem adja olyan egyszerűen meg magát. A látszólagos egyszerűség mögött nagyon nehezen megközelíthető életmű van. Persze a „komoly” emberek azzal a jelszóval is legyintgetnek, hogy egyenetlen az életmű, de hát… én nagyon szeretnék látni „egyenletes” írói életművet a magyar irodalomban. A másik kifogás az szokott lenni, hogy „egyszólamú”, és „csak” novellista – ez sem igaz! A mi utcánk már egy regényhez közelíthető novellaciklus, a Szürke galamb úgynevezett „bűnregény”, ami teljesen egyedi műfaj. De biztosan nem születik annyi értelmezés róla, amennyire izgalmas lenne Tar. Vannak róla beszélgetések, vannak olvasói… de szerintem az ügynök-eset is részben az oka, hogy például a mai napig nincsen monográfia Tar Sándorról. Tehát ráadásként politikailag is nehéz téma. Volt, egyébként, monográfiaterv, ami egyszercsak „kihúzódott” egy listából. Vannak, akik azt mondják, hogy csak a Tar-szövegeket kell vizsgálni, és azzal „segítenénk” rajta, ha kizárólag a műveket elemeznénk. Amikor meg Márton Lászlóval beszélgettem, az EX Symposion Tar-számába készítettem vele interjút, ő azt mondta, hogy az életutat, a sorsot, és a szövegeket egységben kéne vizsgálni Tarnál, mert az lenne „megvilágító”. Vannak ötletek, hogyan kellene csinálni egy Tar-monográfiát, csak (tudomásom szerint) nem csinálja senki.

H. Cs.: Egy interjúban beszélt egyszer arról Tar, hogy ő azokban a kocsmákban érzi jól magát, ahol nem tudják, hogy ő kicsoda, vagy ahol megbocsátanak neki. És akkor megkérdezte a riporter, hogy és ott olvassák-e: á, ugyan!…
Mintha az egész Tar-recepció ebben a válaszban benne lenne… akikről ír, és akik olvassák, amiről ír, és ahogyan ír: ezek közt nincs kapcsolat!

S. Á.: Igen, ezen én is gondolkoztam: azzal, hogy könyvet veszek a kezembe, máris kívülálló vagyok a Tar-világhoz képest.

H. Cs.: Egy csomó helyen leírja a Kádár kor hamisságát, ami aztán később mégis erősödő nosztalgia tárgya lesz: a másfél szobás lakás, a Trabant. És ezekben az írásokban mindig szerepel, hogy „és könyvet is vettünk”, vagy „néha színházba is eljutottunk”. Nem arról van szó, hogy ez egy soha nem olvasó társadalmi csoport lenne, hanem valószínűleg ők lennének a hagyományos olvasók, akik – ezt most nem értékítélet – könnyen fogyasztható könyveket olvasnak, akik primér élményre vágynak, semhogy inkább „agyaljanak”. A Hamlet is tetszhet nekik, csak nem a lét-probléma kontextusába fogják helyezni a nagymonológot. Viszont, ahogy Tar ír, úgy ez a réteg nem fog olvasni. A másik, hogy amikor a nagy művei születnek, akkor ez a réteg már nem létezik, egykori életük legfeljebb nosztalgia tárgya. A mi utcánkban kiderül, hogy valamikor mindenki emberi módon élt, de már rég nem teheti meg ezt. Ott az derül ki, hogy akik erről a rétegről olvasnak, azok azért engedhetik meg ezt a luxust maguknak, mert soha nem is láttak ilyen embert.

S. Á.: Mindezek mellett mi az, ami Tart mégis a ’90-es és a 2000-es évek írójává avatja, mert talán nem csak a kiadások dátumai…

Sz. Zs.: Jelenkori szemmel írt arról a világról, ami őt körülvette. Egy nehezen körülhatárolható rétegnek a tönkremeneteléről írt: a munkásnovellák után a munkanélküliség témája jelent meg nála, amit ő a saját bőrén is megtapasztalt. Erről a világról nagyon sokat meg lehet tudni Tar Sándortól. És, persze, nem lehet jóslatokba bocsátkozni, de… ha valaki, mondjuk, 30 év múlva is kíváncsi lesz arra, hogyan ment végbe a rendszerváltás a mélyrétegekben, akkor jó lesz Tar Sándort elővenni. Van egy világszerűsége a szövegeinek, föltárul bennük egy világ. És nagyon erős tapasztalati alapja van a szövegeinek.

H. Cs.: Még valami, ami szerintem összefügg azzal, hogy miért nincs Tar a helyén… Én most azon gondolkodom, hogy néhány regényt kivéve azt is kevesen írták meg, hogyan viselkedett a magyar értelmiség 1970-től 1990-ig. De hogy a magyar munkásság hogyan viselkedett ’75-’95-ig: fel sem merült, hogy ezt valaki megírja. Tar megírta, és ezek az „avítt fogalmak”, amiket Ádám említett az előbb… én tényleg érzem azt, hogy itt egyszerűen ezzel az igazságdózissal… ahol az igazság szinte teológiai fogalom, tehát nem jogilag, hanem filozófiailag jelenik meg… ezzel a jelenlegi magyar irodalomtudomány mainstreamje nagyon nehezen tud valamit kezdeni.

Sz. Zs.: Ezt most találtam ki, tehát nem akarok nagyívű koncepciókat megfogalmazni, de egyébként is látok egy félelmet… a jelenkori irodalomban is, és abban a korszakban is, amivel most épp még inkább foglalkozom Móricz kapcsán, az 1920-as-30-as években, a „jelenkor” megírásától. Móricznak több félbehagyott regényét találtam meg, amelyek között példának okáért volt olyan, ami valahogy úgy kezdődött, hogy ’39 van, most mondta be a rádió, hogy Hitler ultimátumot adott Magyarországnak… És ezt nem merte végigírni. Írt belőle tizenegy oldalt és félretette. Mert akkor neki ott le kellett volna írni, hogy viszonyulunk a zsidókérdéshez, és abban a pillanatban elkezdett azon agyalni, feltehetőleg, vajon a zsidó olvasóközönség és a keresztény olvasóközönség miként reagál majd erre. És – nem baj ez, de tény – ehelyett született a közeli vagy távoli múltba visszamenekülő Életem regénye, vagy az Erdély-trilógia… Nagyon sokszor van ilyen visszamenekülés: Kosztolányinál is, hiszen az Édes Anna ugyan 1919-ben játszódik, de a sárszegi regények a monarchia idején. A közelmúltban is volt nagy divatja a történelmi regénynek. És, persze, a történelmi regény mindig a jelenről is szól, de mégis mintha jobban félnénk attól, hogy a jelenkorról, a jelen helyzetről beszéljünk. Tarnak nem volt vesztenivalója. Talán ezért van, hogy ő mégiscsak mert a jelen helyzetről beszélni.

H. Cs.: Amiben a kívülállása nagyon erősen benne van. Őt nem kötik ezek a megszokások, alkuk…

S. Á.: Még egy dolog eszembe jut, ami nem minden íróra jellemző: ha azt kérdezik tőlem, ki ez a Tar Sándor, mit kéne olvasni tőle, akkor végül is nem jövök zavarba, mert van egy központi mű, amit mondhatok…

Sz.Zs.: Csabi a Szürke galambot mondaná.

H.Cs.: Én a Szürke galambot is mondanám, igen. Nem csak azért, mert lelkes krimiolvasó vagyok, hanem azért is, mert nem véletlen, hogy a magyar irodalomban Babitstól Szerb Antalig többen is foglalkoztak azzal, hogy – tréfából, vagy komolyan – írjanak egy bűnügyi regényt… Volt ennek egy csekély hagyománya. De ezzel ellentétes, hogy a ’90-es évek közepén a „szociográfus”, tehát az irodalom referencialitását erősen hangsúlyozó Tar az, aki írt egy „bűnregényt”…

S. Á.: A Szürke galamb egyébként különálló abban, hogy fantáziára épít…

Sz. Zs.: Lehet, bár én a többiről sem tudom, hogy mi benne a valóság, és mi nem. Én egyébként a „csodálom, ámde nem szeretem”-kategóriába teszem aSzürke galambot, mert a gyomrom nehezen bírja. Terhesen kezdtem el olvasni, mondta a férjem, hogy ez szerinte nem jó ötlet, de én nem hittem neki. Hát, tényleg nem ajánlatos terhesen olvasni, hiszen vért hány minden szereplő, és nagyon érzékletes leírásokban értesülünk erről.

S. Á.: Egyszer pont erről írt, hogy fizikai kapcsolatba is lehet kerülni egy szöveggel valahogy így…

Sz. Zs.: Igen, ez is egyfajta fizikai kapcsolat. Na, mindenesetre én maradnék Ádám álláspontjánál, vagyis A mi utcánknál, ha valamit elsőre ajánlani kell. De most eszembe jutott közben, hogy mi is volt nekem igazi katartikus élményem Tarral… a Nóra jönt először az Alföld című folyóiratban olvastam el. Velem ritkán fordul elő, hogy egy szépirodalmi rovatot végigolvasok, csak belenézegetek inkább. De ez olyan hihetetlen sodrású szöveg volt, nem lehetett abbahagyni, és az ember nem kapott a végén levegőt. Inkább egy-egy novellát emelek ki szívesen az életműből, de ha kötetet keresünk, akkor A mi utcánkban nagyon sok minden együtt van, amiről eddig beszéltünk. Meg lehet látni Tar humorát, a tudatosságát, a ciklusszervező-szerkesztő technikáját, és ott vannak a visszatérő szereplők, a ciklust átszövő bibliai motívumok, tehát olyan intertextualitás ez, amit észrevétlenül működtet…

H. Cs.: Egyébként vannak „utazó” novellái, például a Celofánvirágok, amiket több kötetbe is betett, ezekből a magyar novellairodalom egyik legerősebb novelláskötetét lehetne összerakni, mondjuk 10-12 Tar-novellából, az életmű egészéből válogatva.

S. Á.: A Celofánvirágok eléggé kivételes módon poénnal végződik. Amikor Kenedivel beszélgettem – ugye, ők kezdetben közösen dolgoztak a novellákon – azt mondta, hogy csak olyan három-négy novellánál egyeztek ki abban, hogy poénra végződjön. Ez fontos, hogy ne legyen egy arcbacsapás a befejezés?

H. Cs.: Tar nagyon tudatos író volt, így aztán nyilván azt is tudta, hogy mindent nem lehet ugyanarra felfűzni. Hiszen, ha tudjuk, hogy hány oldalon át hány leütéssel kell felépíteni valamit, mikor jön a csúcspont, mi lesz a vége… Ami ennyire szerkesztett, abból nem lesz rossz mű, de remekmű sem…
Tar mindig a maga módján ír. Az Alkuban a legelső novella, a Túlélési gyakorlatok kapcsán gondolkodtam el, hogy úristen, ez a fickó egy idillt ír! Egy apa úgy dönt, hogy gengsztert nevel a két gyerekéből, mert olyan világban élünk, amiben ez az egyetlen adekvát megoldás…

S. Á.: Amit a világ elvett, azt ti majd a farkatokkal visszaszerzitek…

H. Cs.: Az erkölcs, mint olyan, inadekvát kategória… És tulajdonképpen mindenki nagyon rendes ember, aki ebben a világban benne van! Az apa, aki szereti a gyerekeit, a Szőke nevű maffiózó, aki bosszút áll értük… az egész világ annyira kifordított, hogy ami ebből fölépül, az valami iszonyat lesz, hogy csak így nem lehet eljárni. Néha engedni kell, hogy a szöveg másfele vigye magát. Tar azt mutatja meg, hogy még csak a rossz se jön be biztosan.

S. Á.: Öt éve jelent meg ez a kötet, amiről most beszélni kezdtünk, olyan címmel, hogy Az alku – gonosz történetek. Utólag gondoltam bele, hogy telitalálat a „gonosz” a címválasztásban: egy 180 fokos fordulat következik be, így utoljára a Tar-életműben, amennyiben elvesztik az ártatlanságukat a szereplők. Mindig úgy láttam, hogy ennek az egyébként magányosan élő embernek a szereplői a szerettei, családtagjai. Ilyen szempontból nincs változás, de annyira antihumánus szelek fújnak, ebben a történelmi korszakban, amiben most mi is vagyunk, hogy a szereplők erre beteg válaszokat produkálnak.

Sz. Zs.: Lehet, hogy fordulat, lehet, hogy a világ fokozatos elkomorulása… Azért ne beszéljünk úgy, mintha ugyanazon a színvonalon lennének Az alku szövegei, mint a korábbiak. A korábbi kötetek sokkal összetettebben megírt szövegek. Már a Térkép szélénben is látszik az, hogy a világ hihetetlenül antihumánussá vált. Tart mindig az ember érdekli és az ember sorsa. Az a világ, ahol az embernek már nincsen helye… ha visszagondolok a Térkép szélénre, iszonyatos képek jutnak az eszembe, amelyek a világ embertelenségét mutatják meg, és egy olyan történet zajlik mindezzel párhuzamosan, amelyben Tar maga is kiszorul az életből. Az utolsó időszak, amikor a Tesco étkezdéjében köretet ebédelt szafftal, mert csak erre volt pénze… Ebből a helyzetből kellett volna továbbépíteni egy írói életművet… nem hiszem, hogy az életmű értékelésekor ezt a szempontot, az életrajzit, teljesen figyelmen kívül lehet hagyni.

H. Cs.: Az Alkuban két dolog kezdett egy idő után nagyon zavarni. Az egyik: mintha azért írna rövid novellákat, mert van egy tételmondata, amit ki akar mondani. Didaktikus. Mindenáron el kell jutnia ahhoz a mondathoz, hogy az élet kegyetlen. Vagy például pont a címadó novellának a zárómondatához, hogy „maga rendszertelenül éhezik”. És azért érdekes, mert ezt a mondatot egyszer a Szürke galambban is elsüti, egyszer pedig A mi utcánkban is, és egyik helyen se érezzük didaktikusnak! Az alkuban így olykor elvesznek a képek és történetté egyszerűsödnek. A másik probléma pedig éppen az egyszerűsödés… Gondoljunk a lángoló libák apokaliptikus látványára A térkép szélénben, ahol nem derül ki, hogy ez a piti bűnöző áldozat vagy bűnös a saját sorsában. Ezt a didaktikus kérdést nem lehet föltenni. Ám Az alku történetei mintha elkezdenék fölmenteni a hősöket, ahogyan például A mi utcánk nem ment föl senkit!

S. Á.: Tudjuk azt, hogy ezt már súlyosan leromlott állapotban írta, és körülbelül amikor megjelent a könyv, bele is halt a súlyos alkoholizmusába. Mi változik akkor, ha így zárul le egy életmű? A Gonosz történeteket fogjuk egy végső üzenetnek tekinteni?

Sz. Zs.: Tar úgy halt meg, hogy nem nagyon maradt utána senki és semmi. Nincsen gondoskodó család, aki ápolgatja az emlékét, az irodalmi hagyaték tudtommal a debreceni Déry Múzeumban van, de nem nagyon érezhető körülötte a „mozgás”. Nem is tudjuk, mennyire látjuk egészében az életművet, biztosan maradtak töredékek, Az áruló című regényről sem tudjuk, hol van, és mennyi készült végül el belőle. Most már lehetne róla beszélni, de valahogy nem a tisztázás szándéka látszik. Meg szoktam figyelni, hogy az írók halála után van egy szürke zóna: már nem kortársak, nincsenek jelen, de még nem klasszicizálódtak, tehát nem kerültek át az irodalomtörténetbe. A senki földjén lebegnek, néhányan ott is maradnak örökre.

S. Á.: Ráadásul ebben az esetben egyfajta kegyelet is belép a képbe.

Sz. Zs.: Igen… ilyen szemszögből hasonló történetet látok Gion Nándornál, aki a vajdasági magyar irodalom nagy alakja, szintén furcsa árulástörténetek vannak az életrajzában (gondolok arra, ahogy az egykori Új Symposion-kört otthagyta), és éppen emiatt a mai vajdasági írók elég különösen viszonyulnak hozzá. És Gionnál is egy nagyon súlyos leépüléstörténet zajlott le, ő is nagyon súlyos alkoholista volt, az utolsó szövegekben nála is látszanak ennek nyomai. Szóval, ott is volt egyfajta hallgatás… és most úgy látszik, ez mégis megtört, mert két Gion-monográfia jelent meg egyszerre 2009-ben. Habár ez a két könyv sem beszélte ki ezt a történetet… De ez a párhuzam is mutatja, hogy előbb-utóbb szembe kell azzal is néznünk, hogy, Tar élete utolsó időszakát a kocsmákban, illetve az ideg-elme-osztályról ki-be vándorolva töltötte. Mert ennek a tapasztalata benne van a szövegekben is. Hihetetlenül kevés ideje volt úgy, hogy tiszta fejjel írni tudott, ez kétségtelen…

S. Á.: A tanárnő korábban említette, hogy évente vannak kocsmalátogatásos „Tar-túrák”. Érdemes részt venni egy ilyenen, vagy tortúra?

Sz.Zs.: Hogy érdemes-e részt venni, nem is tudom, mindenesetre én részt vettem, amikor az Ex Symposion című lapnak dolgoztam, és ott szerkesztettünk egy Tar-számot… Én azért elég gyenge láncszem voltam a Tar-túrán, mert ott az a lényeg, hogy körbejárnak, ha jól emlékszem, hat kocsmát, akik erre vállalkoznak, és mindenhol inni is kell…

H. Cs.: „A környéken hat kocsma volt” – ez szerepel is az egyik novellájában.

Sz. Zs.: Ez egy viszonylag kis területen van, Debrecen szélén, egy félig lakótelepi, félig kertvárosi közegben. Reggel kezdik, így amikor mi leértünk Pestről, a debreceni kollégák már a harmadik kocsmánál tartottak… De az ivás nem is annyira az én feladatom volt, vannak azért az Ex Symposion szerkesztőségében, akiknek ez megy, ők vajdaságiak, tehát harcedzett legények. Egyébként elég szürrealisztikus élmény az egész…

S. Á.: Pont ezt akartam kérdezni, nem érezték morbidnak, hogy amibe belehalt, azzal emlékeznek rá?

Sz. Zs.: De, teljesen. Mondom, ez nekem kevéssé ment, az, hogy délelőtt töményet kell inni, számomra teljesíthetetlen, de voltak a szerkesztőségben, akik nem érezték ezt sem morbidnak, sem megoldhatatlannak. De azért is különös az egész, mert a kocsmák mindeközben élik a maguk életét, és ezek nem éppen puccos helyek, inkább olyanok, ahova az ember lánya saját jószántából nem is nagyon menne be. Na, és ott kellene fölolvasni…

S. Á.: Tudták a helyiek, hogy miről van szó?

Sz. Zs.: Nem nagyon, de ne is tömegeket képzeljünk el, tehát nagyon kevesen voltak, legalábbis amikor én részt vettem a túrán. De Debrecenben egyébként is nehezen tudják vállalni ezt a kultuszt, főleg a mai debreceni hangulatban, a nemzeti, kálvinista város, amint fölvállal egy alkoholista besúgót mint előképet… Tehát ebben eleve van „némi” abszurditás…

S. Á.: Na, és akkor végső soron ajánlja nekünk? Mert, ugye, minden évben van…

Sz. Zs.: Nem vállalnám a felelősséget, hogy én vonom bele ebbe a Károli Egyetem hallgatóit…

H. Cs.: Azért ez olyan, mint egy Tar-novella, nem? Mennek az „értelmiségiek”, hat kocsmában isznak, felolvasnak, senki nem figyel rájuk, és nyilván a töredékétől berúgnak, mint amitől az ottaniak, akik pedig csak „rátöltenek”…

S. Á.: És ha a tanár úr elmenne, mit olvasna fel?

H. Cs.: Attól félek, hogy egy rövid idő után semmit. De, túl a poénon, azt hiszem, hogy A mi utcánkból olvasnék föl egy részt. Mert tényleg, amit Tar írt, az nem ezeknek az embereknek az élete, mert én azt gondolom, hogy a Tar-hősöket Tar hozta létre. Persze, ha Szilágyi tanárnő kedvességével valakit megnyernénk ott, akkor nagyon hamar meglenne a monográfia harminc százaléka, hogy kiről mintázta ezt vagy azt, ez rendben van. De Tar olyan világot hoz létre, amit egy ilyen leegyszerűsített referencialitás-felfogás nem fed le. Irodalmi hősei vannak, akik szükségszerűen sűrítettebben élnek, és bűnösebbek, esendőbbek, mint egy valódi ember. Miközben világos, hogy szedi össze az ötleteket, hangulatokat. Sőt, engem most meglepett a 6714-es személy kapcsán, hogy mennyi autotextuális utalás van a Tar-életműben. A 6714-es személy az első nyomtatásban majdnem megjelent Tar-szöveg. Azért tiltották le ’80-ban, vagy ’81-ben a Mozgó Világ egyik számát, mert le akarták közölni ezt a szociográfiának nevezett novellát, az utolsó pillanatban kiderült, villámgyorsan letiltották, és utána nem volt mit tenni. Az első novellájában, amit még „műkedvelőként” írt, olyan motívumok vannak, amik visszajönnek aztán az utolsó köteteiben. Például a vakkal éneklő kislány, ami A térkép szélén utolsó novellája lesz. Nagyon tudatosan irodalmat művel. Nem riportot ír, nem valóságot fényképez, hanem irodalmi művé formálja azt a világot, amit ő ismer.

Sz. Zs.: Még annyit tennék hozzá a Tar-túra témájához, hogy, persze, abszurd, vicces, furcsa, de azért, amikor az ember megy a nem éppen vonzó helyszínek között, és akkor egy négyemeletes panelház egyik ablakára rámutatnak a debreceniek azzal, hogy ott lakott Tar Sándor… azért az megrendítő… hogy mennyire kívül volt mindenen… Az Ex Symposion Tar-számában képeket is közöltünk, ott látható, hogy a szobája hogyan nézett ki, az elemes bútorral. Egy teljesen lecsupaszított lakás. A novellákban egyfelől van humora ennek az egésznek, másfelől torokszorító volt azt látni, ahogy Tar élt, és azt a közeget, amelyből kiépült ez az életmű.

S. Á.: Amikor A mi utcánkat olvastam… tudom, nem vagyok túl modern, de engem nagyon bosszantott, hogy nem tudom kitől megkérdezni, hogy ez vagy az tényleg megtörtént-e. Viszont Kenedi János azt mondta, hogy szerinte Tar semmi mást nem írt le, mint ami megtörtént, és ami megtörténhetett volna a tapasztalatai alapján. Tehát, nem az az igazán fontos, hogy valóban, Béres úr megunta a feleségét, és kiment a malaccal hálni… ezt azért írja így le, mert abban a közegben senki se mondaná azt, hogy ezt én neked nem hiszem el.

Sz. Zs.: Ez most megint az olvasói szempont lesz, és nem az irodalomtörténészi. Az ember időnként feltölti a saját élményanyagával azt, amit olvas. A mi utcánknál például pontosan tudom, milyen utcát látok magam előtt. Én nem Debrecen-szélit látok, hanem Tiszafüred egy utcáját, a Petőfi utcát, ahol a nagyszüleim éltek.

S. Á.: Egyébként az teljesen valóságos, Google-térképen meg lehet nézni a „mi utcánkat”.

Sz. Zs.: Lehet, de én akkor is a saját emlékeimmel töltöm föl. Ez mutatja azt a nagyon nehezen megfogható „hitelességet”, amit olvasói pozícióból tudunk érzékelni. Nem kell tudnunk ahhoz, hol is volt pontosan ez az utca, hogy hitelesnek érezzük.

H. Cs.: Tavaly nyáron olvastam egy realizmus-meghatározást – ezért a meghatározásért utaztam ezerötszáz kilométert, és kutattam egy hetet –, és valahogy úgy szólt, hogy az a realista irodalom, amelyben az olvasott tapasztalatok egyeznek más tudományágakból, tapasztalatokból szerzett tudásanyaggal. Tar esetében a szociológiával, a történelemmel, a politikával, a városépítészettel, tök mindegy, hogy mivel. Tar írói munkásságának az a nagysága, hogy ezeknek a törvényeknek szándékán kívül tesz eleget, mert azt hiszem, hogy ő tényleg nem akart senkinek megfelelni. Minden olvasó elképzeli ezt az utcát, és megvannak ezek a figurák, mert ennyi tapasztalata mindenkinek van. És kiderül, hogy A mi utcánkban mi az a többes szám első személy. Tehát, hogy ez tényleg A mi utcánk, akkor is, ha sose jártunk ott, mert mindenkinek van annyi tudásanyaga a világról, hogy ezt el tudja képzelni…, hogy milyen  mondjuk egy fűtetlen szoba. Ezt megtudja Tartól, és ezzel nem fog különösebben vitatkozni… De hogy milyen az emberi nyomorúság… erről mindenkinek van egy képe, és Tar mögé teszi ezt a tárgyi világot, amiben az emberi nyomorúság hitelessé válik, és elkezd működni… Úgy, ahogy csak ott működhet.

S. Á.: Még egy témáról nagyon érdekelne a véleményük. Újra és újra előjönnek bizonyos névzavarok a Tar-prózában, itt egy példa:

„Szegény feleségem is mindig mondta, Alfréd, maga nem tudja, mi az elég. Aztán egyszer bevett negyven darab altatót, és meghalt. Most már sose tudom meg, miért hívott Alfrédnak, amikor én Gábor vagyok.”

És, persze, ezek rendszerint az írások elején jelennek meg, megalapozva a tragikomikumot, mert nyilván fokozatosan bomlik ki a megismerés, és az például azzal kezdődik, hogy hogy is hívnak engem, csakhogy már ebben is valami csavar, zavar van… A tragédia és a röhej Tar-féle mixelése ez?

Sz. Zs.: A neveknek nála nagyon különös mintázata van. Gúnyneveik vannak a szereplőknek, nem érzik a magukénak a nevüket, nagyon sok szövegben újra meg újra előkerül ez. Ez az identitás-kérdéssel és az irodalommal is összefügg. Ez például egy teljesen kiaknázatlan, megíratlan kérdés Tar kapcsán. Közben meg nagyon érdekes, hogy olyan névvel rendelkezett az író, amelyik szinte mintha az életműhöz illeszkedő, felvett név lett volna. Kosztolányi írta Arany Jánosról, hogy nincs még egy író, akinek a belső lényegét ennyire kifejezte volna a neve – ugyanez Tarról is elmondható lenne. Mintha a motivált kapcsolat jelölő és jelölt között helyreállt volna ebben az esetben. De valamiért folyamatosan olyan szereplőket írt meg, akikről leválik a nevük valamilyen módon. Ott van már eleve az utca, amit nem is hívnak Radnótinak, hanem Görbe utcának…

H. Cs.: A Google-térképre visszatérve… ha rákeresünk, biztos tényleg kijön a Radnóti utca, és akkor meg lehet nézni, de a történetek azokról szólnak, akiknek nem „térkép e táj”. Igazából itt minden, a világ minden „tárgya”, önmagában nyer identitást. És a név ezt inkább akadályozza, mint segíti. Mert az mindig kívülről jön.

Királyi minimalizmus

Őszinte örömmel nyugtáztam, amikor először hallottam a hírt, hogy megjelenik a Nullánál is kevesebb folytatása, mivel Bret Easton Ellis így végre visszatérhet ahhoz a világhoz, amely véleményem szerint a leginkább testhez álló a számára.A Nullánál is kevesebb, majd A vonzás szabályai két olyan mű, amelyekkel Ellis valami addig nem létező egyedit alkotott és mondhatni, mérföldköveket tett le a „világirodalomban”. A legnagyobb sikert persze az Amerikai Psychoval aratta, mégis úgy gondolom, a fent említett két műve lett az alapköve a kortárs minimalista prózának világszerte.

Így állt tehát a helyzet, mielőtt kinyitottam volna a könyvet. Aztán a bevezető fejezetet olvasva, valami egészen különleges érzésem támadt: ez a szöveg már messze nem úgy működik, mint az első kettő. Egy régi mű főhőse, a Nullánál is kevesebb jól ismert karaktereivel, nézi a róluk írott regényből készült filmet, ami miatt a főhős – Clay – haragszik az íróra. Ellis hanyag mozdulattal veti oda az olvasók szakmai közönsége elé a csontot; lehet rajta rágódni, ő meg megy tovább, és évtizedekkel később folytatja Clay történetét. A szöveg világa kísértetiesen hasonlít a Nullánál is kevesebbéhez, azonban az alapvető különbség az, hogy a környezet teljesen átmediatizált, vagyis senki nem tartja senkivel személyesen a kapcsolatot. Néha olyan, mintha egy sms és/vagy e-mail krimit olvasnánk, az Ellis szövegekből ismert minimalista dialógusok itt már iPhone-ok között zajlanak le. Amit itt látunk az a minimalizmus minimalizmusa: semmit nem mondunk, és még azt sem személyesen. A személyes találkozások szinte csak a különböző kábítószerek kollektív fogyasztására és a szexualitásra korlátozódnak. (No meg egy-két veszekedés is megjelenik, de ezek már szinte „konzervatív” jelenetekként hatnak a szövegben.) Azonban Ellis ilyen téren megjelenő realizmusa (vagy realista minimalizmusa – már, ha létezik ilyesmi), csupán keretként szolgál. A technikai fejlődések még nem hozzák magukkal feltétlenül a kiüresedett életet. (Még akkor sem, ha sokan hangosan mondják.) Clay és társai már az iPhone és a Facebook kora előtt is értelmetlen, érzelemmentes életet éltek. A Nullánál is kevesebb egyik jelenetében megkérdezik az egyik szereplőt, hogy miért kockáztatja az életét teljesen értelmetlenül. A válasza az, hogy azért, hogy legyen mit veszítenie az életben. Mivel alapvetően nincs neki. Ez a kulcsmomentum Ellisnél, a hősei olyan karakterek, akiknek nincs veszítenivalójuk, mégpedig tudatosan nincs, hiszen ez az életformájuk. Valahol mélyen persze vívódnak, de ez lényegtelen. Ha éreznek, meghalnak, lelkileg és testileg is – gondoljunk csak A vonzás szabályai öngyilkos lányára. Ezekben a szövegekben még a környező világ kényszerítette őket arra, hogy kiöljék magukból az érzelmeket és kizárólag az élvezetek szenvtelenségbe átcsapó maximalizálásában lássák az életcéljukat. A Királyi hálószobákban ez alapjaiban változik meg.

Ellis korábbi hősei számára még vívódással járt az érzelmek kiiktatása, de a Királyi hálószobákban erről már szó sincs. Kádár Judit kiválóan rávilágít arra, hogy ennek a szövegnek a szereplői már „túlteljesítették a feladatot” és kiölték magukból az összes érzelmet: „A látlelet olyan beszűkült kultúrájú, erkölcsi normák és értékek nélküli, egoista társadalmat mutat, ami menthetetlennek látszik” (Kádár Judit, Kiégett partiarcok, öreg tinédzserek, Magyar Narancs, 2011. január 14.). Itt tehát már nem a világ irányítja a hősöket, ők irányítják a világot. A világ uraiként ők alakítják úgy a környezetüket, hogy az szenvtelen, érzelemmentes és értelmetlen legyen. Az egész olyan, mintha a világ egy hatalmas „bad trip” lenne. Ez tehát az igazi, letisztult, érzelemmentes minimalizmus – Ellis visszatért a kezdetekhez és mesterien koronázta meg saját magát. A Királyi hálószobák kiváló olvasmány irodalmároknak, az igazi 21. századi thrillerek/krimik kedvelőinek, de legfőképpen azoknak, akik azt a Bret Easton Ellist szeretik, aki a Nullánál is kevesebb, A vonzás szabályai és Az informátorok novelláinak (egy-két rosszul sikerült írástól eltekintve persze) szerzője. Szenvtelen és kőkemény próza ez, amely néha ideg- és gyomorpróbáló ugyan, de mégis sokkal finomabban agresszív, mint korábban. Ellis összességében hihetetlenül elegánsan kezeli prózáját, olyan finoman és érzelemmentesen, mint ahogy az iPhone érintőképernyőjén elhúzzuk a kezünket.

A kortárs amerikai minimalizmus nagymestere csúcsra emeli saját szövegét, ám mindeközben a mű – szinte észrevétlenül – átcsap csontig ható realizmusba. Bár mi nem Los Angelesben élünk, talán többségünk még csak nem is multimilliomos producer, de mégis, valahonnan nagyon mélyről, időnként fel-felbukkan valami a saját életünkből. Talán egy-egy jelenet erejéig, és talán nagyon áttételesen, de ott leszünk mi is a szöveg mélyén. Mert a minimalista próza valódi zsenialitása, hogy a lehető legegyszerűbb módon mondja el a lehető legtöbbet rólunk.

 

Bret Easton Ellis: Királyi hálószobák, ford. M. Nagy Miklós, Bp., Európa, 2010.

Mozgó házak; Belső űr

 

 Nyolc kilométerre innen zuhog az eső, állsz
a sápatag nap alatt, nyakadba kúszik a

 szivárvány. Mozgó házak az ég peremén, akár hajók
csillagok idehullt folyóján.
Engedj képzelődnöm. Mozgó házak a sivatag
szélén,így utaznak a lelkek egyhelyben ülve,
ablakon át a távolba merengnek hónapszám.
A túlsó partot nem látni, szemükben vágyak,
apró szemcsék, távolból fúj a szél, idehord
mocskot, szennyet. Az emlékezés palackjai
némán hánykolódnak, a buckák között pőrén
ring a tenger pora. Mozgó házak egy híd szélén,
ablakuk a folyóra, ajtajuk a hídra néz. Falaik
összeérnek, közel az omlás, marad a néptelen híd, a

távoli part nem cél, omlékonyan lebeg a vízen túl.
Engedj képzelődnöm.Hajók úsznak csillagok
idehullt folyóján, akár mozgó házak az ég peremén.
Nyakadba kúszik a szivárvány, állsz
a sápadt nap alatt, nyolc kilométerre innen zuhog az
eső. Minden mozdulatlan, hálóját alig szövi a pók,
légy zümmögését sem hallani, mégis pusztul, egyre
fogy, és pusztul.

 

 

Belső űr

 

 

Figyelem a bomlást, szemlélődöm,
a túlsó parton apró fények, mint
ezernyi szentjánosbogár, vagy épp
felkapcsolták a lámpást, meggyújtották
a villanyt.
Minden odavész, nem
kár érte, a keserűség kívülről fakad, és
befelé tör, sebeim újra nyílnak, nyugodt
vagyok, mert történik valami.
Nézhetem,
része vagyok, belőlem sarjad, akár
halott is lehetnék, kicsiny hős temető-
bogarakkal a szívemben.

 

Az Árnybíró és a történelmi múlt

2005 körül nyilvánvalóvá vált, hogy hazánkban – az ORTT minden ellenirányú igyekezete, valamint a TV csatornák borzalmas fordításai és szinkronjai ellenére – is van igény a távolkeleti popkultúra termékeire, elsősorban a képregényekre és rajzfilmekre.

Ez a divathullám, mely már öt évvel korábban meghódította Nyugat-Európát, egy viszonylag széles szubkultúrát hozott létre, máig eltartva két, viszonylag informatív havilapot (AnimeStars, Mondo), és több frissen alakult képregénykiadót. Bár mindennek megvoltak az előzményei (Dragon Ball, Sailor Moon, Video Girl Ai képregények), az igazi áttörést az Árnybíró első részének megjelenése jelentette 2006-ban, mely háromezer állandó vásárlóval lényegében piacvezetővé vált (a miheztartás végett: ma 5000 eladott lemez arany fokozatot ér a zeneiparban).

Az Árnybíró eredetét tekintve koreai, azaz tulajdonképpen nem manga, hanem ‘manhwa’. Témája a feudális Koreáig nyúlik vissza, ahol álruhás ‘amen-oszák’ (titkos megfigyelők) járták az országot a zsarnokoskodó hivatalnokok után kémkedve. A történet főhőse is egy ilyen vándorhivatalnok (japánul ‘angyo onshi’, magyarul árnybíró), ám a fantasy környezetnek megfelelően neki is különleges képességei vannak: a három lovat ábrázoló ‘mahai-pecséttel’, mellyel történelmi elődei csupán váltólovakat szerezhettek, ő már egy kisebb fantomhadsereget idézhet meg, s ő az egyetlen, akire a háttérben megbúvó főgonosz mágikus ereje nem hat. A démonok és varázslók elleni küzdelemben szüksége is van ezen képességeire, csakúgy mint testőrére, a ‘szandó’-ra, aki nem is lehetne más, mint egy szép fiatal lány – ám ahogy a legtöbb szereplő, ő sem az, akinek elsőre látszik (többek között még csak nem is ember). A történet fordulatos, s ahogy halad előre, megvilágosodik minden kis mozzanatnak, epizódnak az értelme és jelentősége, sokszor úgy, hogy ugyanazt az eseményt más szemszögéből is megfigyelhetjük. A gonosz az illúziók mestere: hosszú idő telik el, mire rájövünk, hogy az emlékekben gyakran felbukkanó gyámoltalan, szemüveges, kissé nőies fiú, akit a főhős számtalanszor megmentett, azonos a történet jelenének legnagyobb démonmágusával.

A hősök egyébiránt szerethetőek, időnként bolondosak, de a készítők sehol sem feledtetik el velünk azt a komoly-komor, időnként kissé naturalista módon ábrázolt környezetet, melyben élnek. Ennek persze nagy hagyománya van a mangák világában, ahogy a fő cselekményszál sem szakad el a már klasszikusnak mondható japán stílusú történetvezetéstől, melynek erkölcsi háttere a szamurájok koráig nyúlik vissza. Az árnybíró, az egykor köztiszteletben álló hadvezér, a dzsusin birodalom romjain roninként (urát vesztett szamurájként) vándorol, s csupán egyetlen cél vezérli: bosszút állni a felelősökön, még ha ez a saját életébe is kerül – márpedig a hozzá hasonló múltban/múltnak élő, tragikus hősök ebben a típusú történetben sosem élik túl az újkor hajnalát.

A manhwa igazi érdekessége, hogy nem csak az alapötletét, de számtalan történetszálát is a koreai történelemből, legendákból, mondákból meríti, igaz, azokat a saját sötét és nyers képére formálja. Így válik témává és a képregényben egy démon megszületésének kiváltó okává az a 10-14. századi szokás, melynek megfelelően az időseket és betegeket kivitték a hegyekbe egy adott helyre, és otthagyták őket meghalni. De a kóreai népmese királylányának gyermekkori szerelme is csupán egy betegség szülte látomássá válik, mely miatt majdnem elvész a királyság. Ez a fajta történelmi újraértelmezés olyan alkotói programként jelenik meg, mely végighúzódik szinte az egész sorozaton. Fontosságát mutatja, hogy minden ilyen jellegű eseményszál végén az alkotók egy oldalt szenteltek a történelmi háttér és az ihletforrás bemutatásának, lerántva a képregényről a fikció leplét, és egy kis betekintést engedve a koreai folklórba – amire amúgy az európai embernek igen kevés lehetősége akad. A legtöbb szereplő is rendelkezik ilyen gyökerekkel: Munszu (az árnybíró) például a 18. században élt Pak Mun-Szu nevű ‘amen-osza’ személyiségjegyeit hordozza, míg hűséges ‘szandója’, Csunhjang, egy kurtizán lánya és egy nemesifjú szerelméről szóló mondából lépett elő – bár szerelmét itt hazatérése közben sivatagi démonok ölik meg, őt pedig a kéjenc helytartó tartja rabláncon, igen hiányos öltözetben.

Ez a fajta történelmi feldolgozás a japán kultúrkörben nem ismeretlen, sőt igen kedvelt gyakorlat. Jó példája a Tokugava-sógunátus[1] idején játszódó Basilisk című manga, mely bár egy fantasztikus elemekkel átszőtt nindzsatörténet, a háttérben olykor valós történelmi események húzódnak meg. A szigetország sosem riadt vissza saját történelmének ilyen módon való felhasználásától, maga a manga műfaj is mélyen a japán képzőművészetben gyökerezik. Ám az alkotók nem idegenkednek az európai témák feldolgozásától sem: a tavalyi év végén (2009-ben) jelent meg Dante Isteni színjátéka első részének „japánosított” feldolgozása Playstation-re, Dante’s Inferno címen. Ebben bár megjelenik Vergilius, aki végigkalauzolja hősünket a poklon, a hasonlóságok sora itt nagyjából be is fejeződik. A játékban a halál kaszájával felszerelt, keresztes háborúból megtért, izomkolosszus Dantéval vagdalkozhatjuk végig magunkat az alvilágon elrabolt kedvese, Beatrice nyomában, akit nem más, mint maga Lucifer ragadott magával a „kínnal telt hazába”. Kérdés, hogy a játék esetében beszélhetünk-e egyáltalán feldolgozásról, vagy csak egy ismert név reklámerejét használták ki ismét. Vannak persze elgondolkodtató momentumok a történetben, hiszen a moralizálás sosem volt idegen a mangák/animék világától, de egy pörgős menetű ördögkaszabolásra kihegyezett játéktól azért nem érdemes sokat várni.

Igaz, a fentiekben bemutatott szemszög már túlságosan távoli a mi európai világfelfogásuktól, ám érdekes lenne belegondolni, hogy mennyi karakteres alakja és érdekes eseménye van a magyar történelemnek, melyeket a távol-keleti populáris kultúra játékos könnyedségével bemutatva talán barátságosabb, szerethetőbb színben tűnne fel az a kelleténél komolyabban vett, búsongó, „véres kardot lóbáló történelemszemlélet”, melyet magunkban hordozunk – és amelynek köszönhetően sok fiatal bottal sem piszkálná a történelemkönyveket. A történelmünk népszerűsítésére tett eddigi kísérletek mindenesetre nem hoztak igazi sikert. Nem csoda, ha a legutóbbi próbálkozás, a paródiába fulladó Magyar vándor is már több mint hat éves, Jankovich Marcell Mondák a magyar történelemből című rajzfilmsorozata pedig legfeljebb az idősebb korosztálynak mond valamit – azon túl, hogy szándékos archaizálása és kissé monoton képi világa a 2010-es évek sok fiatalját habozás nélkül álomba ringatná. Bár nem feltétlenül ért meg a társadalom erre a radikálisan új felfogásra, egyszer talán eljutunk oda, hogy kontrolerrel a kezünkben Zrínyi Miklóst alakítva kergethetjük a törököt Szigetvár körül – már ha az uniós jogszabályok lehetővé teszik.


[1]    Tokugava-sógunátus: A 17. századi Japán egy viszonylag békés időszaka, melyben a Tokugava-klán uralma alatt a kisebb hadurak (daimjók) behódoltatásával, és a kereszténység visszaszorításával megkezdődött a szigetország egyesítése. Az alapítót, Tokugava Iejaszut rejti James Clavell Shógunjában a Toranaga név.

Pándemokrácia

Az a pluralitás, amelyet a világháló lehetővé tesz, megszűntet mindenféle abszolút autoritást. Az ellenvélemény, a részletek ördöge ezentúl mindig jelen lesz, a kételkedés és a mindent legfeljebb feltételesen elfogadó irónia mindenhol megveti a lábát, majd, talán először a világtörténelemben, felszámolja a Másságot is.

 

Váel Hunémnek
Habár a posztkolonialista elméleteknek egyik legitimáló alapfeltevése az volt, hogy a Másikat a maga másságában kell megérteni és elfogadni, most az éppen változásban lévő arab világ kapcsán – megfeledkezve a Másságról – egyre felbukkannak olyan pándemokratizmus eljövetelét hirdető elméletek, amelyek az egyiptomi eseményeket az ’56-os, ’68-as és a ’89-es forradalmak vagy „forradalmak” – tök mindegy, csak értelmezések, nem? – folytatásaként igyekeznek kanonizálni, mintha, végső soron minden emberben eredendően benne lenne az individualizmusra és a demokráciára való hajlam. Ez az elgondolás, egyrészről hamis, másrészről igaz is lehet, harmadrészről pedig előre jelezhet valamit, amire talán kevesen gondolunk.
Azért gondolom, hogy részben hamis az európai demokratikus törekvésekhez hasonlítani az arab világban zajló eseményeket, mert meglehet, irányában azonosak a törekvések, azért az arab országok, vagy inkább, hogy pontosabbak legyünk, az arab emberek egy egész más hagyomány felől közelítenek a demokrácia eszméje fele. Azzal, hogy összemossuk ezt a demokralizálódást az európai hagyományból fél évszázadra kiszakított poszt-szocialista országok törekvéseivel, olyan valós különbségeket fedhetünk el, amelyeket most akár nem is látunk, de később súlyos problémákat okozhatnak. A tüntetéseket megszakító imádkozásokat látva nem zárható ki, hogy az egyiptomiak demokratikus jog-követelései és demokrácia-fogalmuk értelmezésének gyökere nem épp a Koránhoz lehet visszavezethető, szemben a Vulgátára vagy kevésbé áttételesen a reformációra hivatkozó európai demokráciával. Emellett egy a nemzetközi sajtóban végigfutó francia liberális cikk, amikor egy ilyen demokratikus üdvtörténetről kezdett el beszélni, arról azért megfeledkezett, hogy Ausztriától keletre, a demokrácia és az Európai Unió sokszor csak a nyugat kihelyezett érdekeltségeit jelenti, és csak a plázák Ugyanolyanok, de körülettük minden mennyire Más, és ahogy Tar Sándor egy bölcs szereplője jósolta, vendégmunkások lettünk az egykori gyárunkban, a saját hazánkban.

Másik oldalról viszont igenis, lehet világtendenciákról beszélni. Perpillanat elég nehezen cáfolható Kittlernek az a tézise, hogy a történelem inkább köthető az önmagukat prezentáló technikai médiumokhoz, mint magához az emberhez. Úgy tűnik, hogy a rádió még nem volt elég ahhoz, hogy a mi ’56-unk elérje célját, az internet azonban a facebook, a twitter és az egyéb közösségi oldalakkal lehetővé tette többszázezres tüntetések egyidejű megszervezését. Majd mire a hatalom lekapcsolta az internet- és telefonhálózatot (az igazi hatalmat), természetesen már késő volt. Kittler felől értelmezve az eseményeket, úgy tűnik fel, hogy az arab világ demokrácia-igénye végső soron csak egy médium gyarmatosító hadjáratának egy állomása. Mindezzel nem csak a szervezés megkönnyítésében játszott szerepére gondolok, hanem az internet egyéb általános tulajdonságaira. Az a pluralitás, amelyet a világháló lehetővé tesz, megszűntet mindenféle abszolút autoritást. Az ellenvélemény, a részletek ördöge ezentúl mindig jelen lesz, a kételkedés és a mindent legfeljebb feltételesen elfogadó irónia mindenhol megveti a lábát, majd, talán először a világtörténelemben, felszámolja a Másságot is. Persze, ez igazából nem is felszámolás lenne, csak egyfajta láthatatlanná tétel, de hát, hé!, nem ez a demokrácia lényege?!!??

„Jegenyefán madárfészek”

Mikszáth Kálmán esete a szövegközi verssel

A szövegközi versek olyan költemények, melyek egy másik szövegbe, mint keretbe illeszkednek, annak jelentését telítik. Sajátos fraktálhelyzet ez, melyben a beírt vagy adoptált[1] textus az őt hordozótól értelmezés tekintetében nem válaszható el. A szövegköziség kifejezés topográfiailag (illetve tipográfiailag) és az intertextualitás (kristevai) vagy a transztextualitás (genette-i) értelmében is helytálló, amennyiben a szövegközi vers a hordozó vehikulumában[2] is, ugyanakkor értelmi terében, kontextusában is benne, vagy – kissé szerencsésebb kifejezéssel – jelen van.

*

Mikszáth Kálmán életművében – mint ahogy ez a legtöbb irodalmi oeuvre-t jellemzi – költői és írói kompetenciák ölelkezését figyelhetjük meg, azaz a mikszáthi szöveg egyesíti magában a költői és írói nyelvhasználati módokat, jelesül a fiktív világot teremtő mimetikus prózanyelvet és a léttapasztalatokat univerzálissá teremtő költői létnyelvet – a német schaffen ige mindkét értelmében.[3]
S noha Mikszáth alapvetően prózai természet, a világ nyelvi birtokbavételének költői attitűdje helyett inkább a nyelvi világ birtokbavételének prózista vágya fűti, s így szövegközi (és kevés folyóiratban vagy évkönyvben megjelent önálló) versei is prózai jellegűek; ám ezek mellett léteznek – ha nem is nagy számban – poétikailag és szemantikailag költőibb verseletei is, amelyekben lírai attitűd érvényesül. Közülük azokat, amelyek a hordozó textuson belül határozottabb dominanciát és függetlenséget élveznek, autoszemantikus lírai betéteknek nevezhetnénk. Őstípusa e szövegfajnak a Walter Scott-i elővers, mint például a Kenilworth című regény Cumnor Hallja – William Julius Mickle (1735-1788) skót költő versének szabatos, értelmező befordítása –, mely az utána következő Erzsébet-kori történelmi regény kontextusának megágyazása.[4] De ugyanitt említhető még akár a Kincses sziget – az olvasóhoz címzett – bevezető verse is, melynek szerepe ugyanaz, mint Fielding nyitóleveléé a Tom Jonesban. A következőkben egy ilyen autoszemantikus szövegbetét elemzésére teszünk kísérletet.
Ugyan a szakirodalom páratlanul szűkszavúan nyilatkozott a Mikszáth-életmű szövegközi verseiről, számtalan értekező foglalkozott a szövegközi szövegek egy másik csoportjával, az anekdotákkal, s a tárgykörben tett megállapításaik jószerivel átvihetők a fordított, adaptált, adoptált versekre is. Simon István írta Mikszáth anekdotizmusával kapcsolatban a következőket: „e módszerrel olvasmányossá, könnyeddé teszi a leírást, de módjában van az írónak, hogy fontos társadalmi kérdésekben az egyértelmű, szubjektív állásfoglalást megkerülje, s csak érzékeltesse inkább a logikusan fűzött kis történetek hangulatával a maga véleményét is.”[5] Úgy látom, az autoszemantikus lírai betétek esetében ugyanezt a látens, implicit stratégiát pillanthatjuk meg, csakhogy amíg az anekdotában a vélemény, addig itt a líra érzékeltetéséről, azaz magáról a lírai attitűdről van szó, de mindig ebbe a visszafogott, prózai attitűdbe ágyazva. E jellgezetes mikszáthi techné kapcsán Schöpflin Aladár a következőket jegyezte meg: Mikszáth „nem kél ki magából soha, nem adja oda magát teljesen, pedig van lírája, csak nagyon jól elrejti.”[6] Ám még ennél is találóbban reprezentálják az író saját metódusát Luby Sándorról írott 1885-ös recenziójának sorai: „nyelvezete költői, kifejező és hajlékony, nagy szenvedélyek nem mozgatják, hanem abban az egyszerűbb keretben üdén, kedvesen csattogtatja szárnyát.”[7] Nyilván nem véletlen, hogy Mikszáth a pályakezdő Luby lírájából éppen ezt a sajátosságot emelte ki.
Szintén az adoptált versekre is érvényes következtetésekre jutott a hetvenes évek évek második felében publikált, egyedülálló műfajtörténeti-stilisztikai monográfiájában Szalay Károly: Mikszáth „szatíraírói és általában írói típusalkotására jellemző, hogy noha egyes alakjai éppen csak fölvillanó mellékszereplők, mégis teljes értékű főszereplő is kibontható lenne belőlük. Azaz egyetlen gesztusban, egyetlen mondatban, anekdotában olyan karaktert állít elénk, aki bízvást lehetne főszereplő egy szatirikus regényben. Ebből a szereplőfajtából sok van Mikszáth regényeiben.”[8] Nem pusztán szemantikai teljesítményük, a narratíva motivikus rendjében betöltött szimbolikus erejük miatt hasonlít e különös szereplők státusza a szövegközi versekéihez, de ráadásul a legtöbb esetben éppen ezekhez az epizodikus karakterekhez kötődnek az említett textusok.
A Mindenki lépik egyet című kisregényben található például az alábbi verselet:

„Künn a konyhában Zsuzsi mosogatta az edényt, miközben valami monoton ostobaságot dúdolt:

Jegenyefán madárfészek,
Az én Palim sokszor részeg;
Részeg hétfőn, részeg kedden,
Részeg szerdán, csütörtökön,
Részeg pénteken, szombaton
És az egész vasárnapon.[9]

Autoszemantikus ez a lírai betét egyrészt azért, mert előadója, Zsuzsi, a „szakácsné” maga is olyan különös, a vihar előtti csendben a tragédia előképét megéneklő mellékszereplő, aki a csehovi színpadon minden bizonnyal főszereplő volna. (Itt jegyzem meg, hogy a darabból Balázs Sándor által készített három felvonásos vígjátékot Horváth Árpád rendezésében, 1935. október 5-én, a Magyar Színházban valóban színpadra állították. Zsuzsi szerepét Lendvay Márta alakította. (MKÖM XV, 202–203.) Másrészt ez a szöveg bizonyos önreferenciális zártsággal rendelkezik, ugyanakkor jelentő teljesítményében a szöveg egészére hatással van, s így „autoszemantikus” abban az értelemben is, hogy szimbolikájában, metaforikájában, azaz egész jelentésstruktúrájában kódolva hordja a gazda-textus értelemszerkezetének vezér-jelentőjét. Harmadrészt pedig ez a janus-arcúság a versszerűség teljesebb értelmében a szövegzet önálló, kontextusfüggetlen interpretációjára is lehetőséget adhat.
A történet szerint a kétségek közt hervadozó Kati éppen a folyónak megy szerelmi bánatában, hogy nem lehet a Kolosy Ferencé, amikor apja, a jómódú „csizmadiamester” otthon szunyókál, s a fent idézett dalt hallgatja. A tréfás színezetű nóta szavai mögött az értelmező máris a jelhasználat motivációját keresi. Az interpretáció érdekes lehetősége rejlik Péter László egyik Ady-cikkében, melyben Mikszáth és Tömörkény – a szegedi néphagyományból származó – gyűjtési eredményei közül a következő jóslatot idézi: „elpusztul a tanya, amelyiknek pávája és jegenyefája van.”[10] Péter László ezzel arra hívta fel a figyelmemet, hogy Mikszáth ismerte a ’jegenyefa’ és ’madárfészek’ szimbólumok jelentését, s így nyilván nem véletlenül helyezte őket e rigmussal elbeszélésének éppen arra a pontjára, ahonnan hirtelen új irányt vesznek az események.
Itt kell megjegyeznem, hogy – bár Benyovszky Krisztián Móricz-monográfiája[11] végre egész fejezetet szentel a Mikszáthot olvasó tiszacsécsei írónak – ezeknek az autoszemantikus betéteknek, közülük is e legékesebb példának a jelentőségére a kutatás épp az összehasonlítás hiányában nem mutathatott rá eleddig. Pedig meglehetősen látványos a Kivilágos kivirradtig című Móricz-regényben a Mindenki lépik egyet „jegenyés” szövegközi dalának újraírása. Itt saját tragédiáját, a grófi kegy elvesztését boros kedélyeskedés mögé rejtő alföldi dzsentricsalád utolsó éjszakájába az egyik vendég házaspár kocsisa, a (fenti, Szalay Károlyi-i értelemben is) epizodikus karakter, Szücs bácsi énekli bele a végzetes összeomlás jegenye-jelét:

„És Szücs bácsi felállt, s reszkető kezébe vette a tele poharat, amit odaadtak neki, s fölemelte; de most már a pohár nem reszketett a kezében, a hangja se reszkető volt, csak öreges, köszörületlen, mikor rákezdte, hogy

Jegenyefa tetejébe,
Ül egy holló feketébe!
Gyászruhája engem illet,
Mert engemet már nem szeret
Az én kedves rózsabimbóm, galambom…[12]

Horváth János az Irodalomtörténet hasábjain 1918-ban igen hasonló témáról értekezett, amikor Vörösmarty Mihály Haj, száj, szem című költeményének történeti-folklorisztikai gyökereit kereste vissza, s találta meg a „Víz, víz, víz! / Nincsen olyan víz, / Mint a Körösvíz” kezdetű nótában. Cikkében voltaképp szintén a szóban forgó mikszáthi eljárást leplezi le, amikor a népdalban és a versezetben „nemcsak a ritmusnak, hanem a gondolatközlés mondatformáinak, az egész belső formának kétségtelen rokonságáról” beszél,[13] mindazonáltal nem vitatja a hagyomány megújításának produktivitása mellett a versezet függetlenségét és legitimitását sem.
A népiesség iránti érdeklődés mögöttes indokai közül Horváth kiemeli Bowring vállalkozását, aki magyar népdalok fordításaival magyar antológiát készült kiadni. A Mindenki lépik egyet említett adoptációja mögött tehát a – Nyilasy Balázs, Király István, Bisztray Gyula és más kutatók által említett – Thaly-, Tóth- és Székely-féle gyűjtemények mellett Mikszáth és Tömörkény saját folklórkutatásainak eredményeit is ott sejthetjük.
Végül, ha az egyéni költőiség legegzisztencialistább értelmében tekintünk a szövegre, akkor sajátos fraktálhelyzetet figyelhetünk meg: ’a költő arról énekel, hogy a leányka arról énekel, hogy a fán madárfészek van’ – mely utóbbi ténylegesen az ének, a csivitelés, a madárdal, metaforikusan pedig a lírai megnyilvánulás bölcsője. Ének az énekről, mely maga is ének az énekről.
Hogy a „Jegenyefán madárfészek…” kezdetű dal a szöveg jelszőnyegének kiterítésekor a hordozószöveg kontextusában komoly jelentésszervező energiákat mozgósít, sőt némiképp függetlenedve annak szorításától, a főszöveg egy önidentikus tartományává, de legalábbis tetőpontjává fejlődik, jól mutatja a textus ellentéte vagy kontrapunktja: István gróf, Bakra és Pamutkay „dallamtalan, groteszk nótája” a Beszterce ostromában, melyre mindez egyáltalán nem igaz:

Jó a bor reggel, jó a bor délben,
Jó a bor este, jó a bor mindig;
Hétfőn, kedden, csütörtökön,
Jó pénteken, jó szombaton,
És az egész vasárnapon.[14]

Jól látszik, hogy a szimbólumok cseréjével vagy elhagyásával, a különböző népi elemek keverésével, átfaragásával itt a prózai attitűd érvényesül, a szövegközi szöveg pusztán illusztrációja a hordozótextusnak – a vers megmarad a próza retorikai szándékának rabságában.

*

A szövegközi szövegek kutatása a magyar irodalom olyan kincsesbányáit nyithatja meg, amelyekre eleddig nem is gondoltunk. A legfőbb lehetőség, mondhatni áttörés az egymással beszélgető életművek intertextuális viszonyrendszerének fölfejtésében, illetve az irodalom- és kultúratudomány(ok)nak a nagybetűs hagyomány asztala körüli közelítésében, újra-össszehívásában áll. Ráadásul eközben a kultúra kommunikatív létmódjának egy új és termékeny modelljéhez juthatunk közelebb.



[1] Értsd: örökbe fogadott.
[2] A vehikulum-kifejezéshez lásd: Tolcsvai Nagy Gábor, A magyar nyelv szövegtana, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 2001, 107–114.
[3] *schaffen[1/I/2]: megcsinál; *schaffen[2/1]: teremt. (Előd Halász, Handwörterbuch deutsch-ungarisch, Berlin, München, Wien, Zürich, Langenscheidt Verlag, 1969, 515.)
[4] Walter Scott, Kenilworth, Bp., Európa Kiadó, 19812, 10–14. (ford. László Balázs, [a verseket] Dávidházi Péter)
[5] Simon István, Mikszáth Kálmán = S. I., A magyar irodalom, Bp., Gondolat Kiadó, 19792, 206.
[6] Schöpflin Aladár, Mikszáth Kálmán = S. A., Válogatott tanulmányok, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1967, 221.
[7] Mikszáth Kálmán, Egy fiatal poéta: Luby Sándorról = MKÖM, LXXI, 53-54.
[8] Szalay Károly, Humor és szatíra Mikszáth korában, Bp., Magvető Kiadó, 1977, 335.
[9] Mikszáth Kálmán, Mindenki lépik egyet = MKÖM, XV, 51.
[10] Péter László, Fölszállott a páva = P. L., Kívül a körtöltésen, Szeged, Tiszatáj Alapítvány, 2001, 76.
[11] Benyovszky Krisztián: Fosztogatás: Móricz-elemzések, Pozsony, Kalligram, 2010.
[12] Móricz Zsigmond, Kivilágos kivirradtig, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1970, 100.
[13] Horváth János, Haj, száj, szem = H. J. Irodalomtörténeti munkái, Bp., Osiris Kiadó, 2007, III, 916.
[14] Mikszáth Kálmán, Beszterce ostroma = MKÖM, VI, 169.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info