– kérdések és kérdések Thimár Attilának –
Ebben a vitaindítóban Thimár Attilának az Újnautiluson megjelent javaslataihoz[1] kapcsolódva igyekszem megvilágítani azok érvényességét vagy problematikusságát az én szubjektív nézőpontom szerint. Thimár szövege egy konferencián hangzott el, amelyen én nem voltam jelen, így nem tudok számolni azokkal a válaszokkal vagy kifogásokkal, amelyek a konferencia keretében esetleg elhangzottak az ő javaslataira. Mivel azonban a szerző (és én, a szerkesztő) érdemesnek tartotta önálló szövegként való online publikálását, így lehetőség adódik a problémáknak egy ilyen „virtuális konferencia” keretében való meggondolására is. Szándékom szerint hozzászólásaim ehhez a tematikához nem is az egyértelmű elutasítás, és nem is a feltétlen egyetértés jegyében kellene meghallgatásra kerüljenek, célom inkább a problémák kiélezése és a válaszok kérdésessé tétele, de nem az öncélú destrukció jegyében, hanem azon meggyőződésem mentén, hogy a gondolkodás feladata annak hagyományos értelmében nem az „élet” könnyebbé, hanem éppen nehezebbé tétele a megértés „egzisztenciális tétjeinek” megemelésével, fölsrófolásával. Így mindvégig evidens tényként fogadom el, hogy kifogásaim ellenére Thimár Attila szövege az őszinte jóindulat és a jobbítani akarás jegyében született. Bízom benne, hogy erről az én hozzászólásaim is meggyőzik az olvasót. Egyszerűen fogalmazva tehát: emelni szeretném a téteket.
1. Ahogyan én értem, Thimár Attila az irodalomnak nevezett megnyilatkozási mód társadalmi legitimitásának megkérdőjeleződéséből indul ki. Ezért merül föl a kérdés: „Milyen retorikai keretben avagy milyen beszédrendben lehet ma érvényesen szólni az irodalomról, amikor ez a társadalmi kommunikációs eszköz, illetve forma hihetetlenül nagy presztízsveszteségen ment keresztül, s ez a veszteség önértékelésének fogalmi alapjait tépázta meg?” Ebből a megfogalmazásból a szerző két alapvető előfeltevése derül ki: az egyik szerint az irodalom minden kétséget kizáróan tekinthető „társadalmi kommunikációs eszköznek”. A másik előfeltevés, ami az elsőből következik: mivel mint társadalmi kommunikációs eszköznek nincs megfelelő tekintélye, megbecsültsége, ezért önértékelése is problematikussá vált. Egyenesen következik ebből az a felfogás, miszerint az irodalomnak akkor és csak akkor van/lehet önértékelése, ha meghatározott „keretbe” vagy „beszédrendbe” ágyazódva fejti ki társadalmi hatását. Az irodalom tehát nem önmagából meríti legitimitását, hanem a társadalmi funkció legitimálhatja őt; nem önértéke van, hanem önértékelése, ami társadalmi hatásában dől el. Ehhez a kérdéshez Thimár rögtön hozzáteszi (zárójelesen ugyan, de kurzívval kiemelve, s így mintegy meg is szüntetve megjegyzése „zárójelességét”) a maga kategorikus válaszát: „(Az értékvesztés elsősorban abban nyilvánul meg szerintem, hogy a megszólalás igazsága helyett a megszólalás használati értéke lépett az előtérbe.)” Ez a zárójelbe tett, mégis kiemelt megjegyzés, úgy tűnhet, konkrétan csak a nyelvre, a nyelvhasználatra, nem pedig annak társadalmi funkciójára vonatkozik. Szerintem nem így van, a kontextus ugyanis azt sugallja, hogy a „megszólalás igazsága” itt valamilyen társadalmi igazságra vonatkozik. Hiszen amennyiben az irodalom legitimitása a társadalmi funkcióban, sőt a társadalmi felhasználhatóságban dől el, az nyilvánvalóan implikálja, hogy az irodalmi megszólalás igazsága is társadalmi igazság. Ezután Thimár az irodalmat „közösségünket összetartó önmeghatározó és önértékelő kommunikációs forma”-ként határozza meg, amely azonban ilyenként nem tölti be funkcióját, tehát nem is legitim, mivel a társadalom nagy többsége számára az irodalom nem „fontos esemény”. Ebből az következik, hogy a társadalom mint társadalom jól elvan irodalom nélkül is, de mint közösség, ami itt nyilvánvalóan a társadalmiságnak egy magasabbra értékelt formája lenne, úgyszólván nélkülözi az őt közösséggé formáló irodalmi elbeszélést, s így ilyenként nem is létezik.
A saját magának föltett, és persze már implicit válaszokat, vagy válaszirányokat tartalmazó kérdésre Thimár a következőképpen válaszol: „Az irodalomról szóló beszédnek újra meg kell teremteni a saját értékszerkezetét, s ezt akár a szövegbeli, akár a szövegeken kívüli eszközökkel kell a befogadókhoz eljuttatni. Be kell látnunk, hogy az irodalom a priori önértékének vélelmezése önáltatás, s ehelyett egy pragmatikusabb szemlélettel kell közelíteni mind az irodalom, mind a kulturális hagyományunk felé. Fel kell mutatni az irodalomnak azokat a tulajdonságait, amelyek alapján a hétköznapi élet sok területén pozitív hatást tud kifejteni s nemcsak a dolce et utile elve alapján. Ezzel párhuzamosan a szövegeken kívüli intézményi eszközökkel is meg kell próbálni a jelen helyzetet megváltoztatni, elsősorban saját lobbitevékenységünket erősítve a tudományos és kulturális intézményrendszeren belül. E téren éppenhogy nem kell ’széplelkűeknek’ lennünk”. Ez a válasz nyilvánvalóvá teszi, hogy az irodalom „értékszerkezete” nem „apriori önértékén”, hanem társadalmi és hétköznapi önértékelésén (?), s ebből következően a hatékony intézményi és „lobbitevékenységen” múlik, amelynek alá kell rendelnünk kulturális hagyományunk „praktikus” fölhasználását is.
Nos, hadd jelezzem azokat a – talán saját „széplelkűségemből” fakadó – kérdéseket, amelyeket az ilyen „retorikai keretben avagy beszédrendben” előadott javaslatokkal szemben én magam feltétlenül jogosnak vélnék. Az első, nem pusztán retorikai téttel bíró probléma az önérték és az önértékelés szembeállítása. Mivel az önértékelés Thimár számára nyilvánvalóan bizonyos társadalmi igazságoknak, sőt „lobbitevékenységnek” való alárendelést akar itt jelenteni, talán nem árt leszögezni, hogy ez a szembeállítás túlzó és meglehetősen hamis. Vajon lehetséges-e az, hogy az irodalomnak úgy legyen társadalmi igazsága, hogy közben le kell mondania ’a priori önértékéről’? Mivé válik az irodalom, ha nincsen önértéke, csak társadalmi igazságértéke? Szükséges-e, jogos-e problematizálni és „gyanúba keverni” az irodalom önértékét ahhoz, hogy társadalmi funkciójáról beszéljünk? Véleményem szerint az irodalomnak csak abban az esetben lehet hatékony társadalmi funkciója, ha ezzel együtt megőrzi autonómiáját és önértékét. Ennek elveszítésével vagy elbagatellizálásával olyasmi veszne el, amit a társadalom egyetlen más alrendszere sem tudna ilyen esztétikai hatásfokkal pótolni. Hadd szögezzem le azt is, hogy ami a mostani helyzetben a legsürgetőbb lenne, az nem az irodalom társadalmi és politikai célokra való felhasználására való felbújtás, hanem éppen azoknak az intézményi, értékelési és érdekeltségi struktúráknak a megváltoztatása, amelyek jelen pillanatban is látensen behálózzák és fojtogatják az irodalom önértékének, esztétikai méltóságának kibontakozását, fölismerését és esztétikai értékelését. Úgy vélem, az irodalomhoz méltó társadalmi megbecsültséget csak irodalmi önértékének hangsúlyozásával lehet biztosítani. Az irodalom társadalmi funkciója szerintem az, hogy irodalom legyen, hogy méltó irodalom legyen. A maga területén természetesen válaszolnia kell, alternatívát kell kínálnia a társadalom, a technika, a politika, az irodalompolitika, sőt a tudomány „javaslataival” szemben, de nem lehet az a feladata, hogy a szolgálatukba szegődjék. Persze az irodalmat olvashatjuk eszmék, szociális, politikai stb. állásfoglalások halmazaként is, hisz nyilvánvaló, hogy az irodalom sem mentes az ideológiai fertőzésektől: Dantétől kezdve Petőfin át Borgesig sok száz példát hozhatunk erre, olyanokat is említve, akik egyáltalán nem álltak meg annak határán, amit ma politikailag korrektnek tekintünk. A kérdés mégis az marad, hogy az ideológiák múlandóságával szemben az irodalom autonóm rendjét mi teszi időtállóvá még olyan korokban is, amikor az irodalomnak nincs túl nagy „presztízse”, hiszen, azt hiszem, nyilvánvaló, hogy nem a társadalmi funkcióknak és a lobbitevékenységeknek való „praktikus” alárendelése. Az irodalomnak, amelyért lobbizunk, előbb méltónak kellene lennie erre az erőfeszítésre. Az olvasónak pedig méltónak kellene lennie arra, hogy az irodalmat irodalomként értse meg, és fogadja be, ne pedig társadalmi igazságként. Az irodalom társadalmi igazsága szerintem az, hogy a társadalom engedi lenni az irodalmat akként, ami az lenni akar vagy lenni tud, még ha adott esetben ezzel a kritikus vagy az „intézmény”, vagy a politika, vagy az „irodalomtörténetírás” nincs is megelégedve. Én sem tartom a legüdvösebb iránynak a kortárs irodalom érdektelenségét a körülöttünk lévő világgal szemben, sem azt a másikat, amely – ahogyan Kránicz Gábor barátom megfogalmazta – a személyeskedést helyezi a személyesség helyére, de ugyanakkor semmilyen társadalomábrázolás, irányregény, vagy pszichologizmus kedvéért nem vagyok hajlandó lemondani arról az autonóm esztétikai és irodalmi mércéről, amit a magyar és világirodalom általam nagyra tartott képviselői számomra felállítottak és felállítanak, és amelyek folyamatosan „újramérik” bennem mint olvasóban ezt a mércét. Az irodalom „társadalmi önértékelése” helyett a magam részéről elsősorban jó és magas színvonalú, mindannyiunkhoz szóló, kevesebb manírral és sémával, több eredetiséggel és mindenekelőtt gazdag, többszólamú és politikailag független (ami nem jelenti a politikai témáktól való mentességet) irodalmat szeretnék, ami szerintem ma nincsen. Mivel az irodalomtudomány, az irodalomkritika, a lapstruktúra, a finanszírozás ma Magyarországon látensen és mindent behálózóan politikai érdekek szerint szerveződik, az olvasás területén is az értékelés szempontjai az erősebbek, még ha expliciten az ellenkezőjét is hirdetik bizonyos iskolák. Meggyőződésem, hogy a helyes sorrend ez: előbb a lehető legelfogulatlanabb olvasás, majd után az értékelés. Ma szerintem ez fordítva van: eleve csak bizonyos indexekkel ellátott szerzőket veszünk kézbe, s már eleve aszerint olvassuk, ahogyan azt a diskurzus szabályozza. „Használjuk” az irodalmat inkább az olvasás és önértelmezés egy kiemelt értelemben való megtanulására, így talán sokkal jobban fogjuk tudni „olvasni” a társadalom „szövegét” is.
Hadd térjek vissza még ahhoz a kérdéshez, amit Thimár az irodalom „saját értékszerkezetének” nevez. Ha ez az értékszerkezet valóban az irodalom saját értékszerkezete, akkor vajon miért állítja mégis be az irodalom önértékének védelmezését illuzórikusnak? És kik lennének azok, akik visszaállítják az irodalom értékszerkezetét? Továbbá mit jelent a „visszaállítás”, az irodalom melyik múltbeli állapotára utal ez „vissza”? Ha nem lenne bizonyos, hogy Thimár számára az irodalom saját potenciálja valóban kevés ahhoz, hogy társadalmi megbecsültséget szerezzen, akár még egyet is értenék vele. A 20. századi irodalomtudomány különféle iskolái a formalizmussal kezdődően egyébbel sem foglalkoztak, mint az irodalom „saját értékszerkezetének” megértetésével és „visszaállításával”, szemben az irodalmi diskurzus különféle ideológia célok szerinti kisajátításával. Bebizonyosodott továbbá az is, hogy az irodalom „saját értékszerkezete” bizonyos értelemben valóban illuzórikus, hiszen az irodalom működésmódja is azon tágabb kulturális feltételekre vagy kulturális gyakorlatokra támaszkodik, amelyek kulturális antropológiai, posztkoloniális, ökológiai vagy éppen médiatechnikai nézőpontból manapság igenis megkérdőjelezhetőek, sőt megkérdőjelezendőek. Mindebből olykor például olyan radikális következtetés is adódhat, hogy a „humanizmus értékszerkezete”, amit bizonyára mind politikai, mind hétköznapi gyakorlatunkban mindannyian alapvetőnek tartunk (tartanánk), olyan káros feltevéseken alapulhat, amely észrevétlenül ideológiailag legitimálja a Föld tudományos-technikai birtokbavételét és kizsákmányolását, az ember feltétlen uralmát az állatok, a bioszféra, az ökoszféra vagy a kozmosz fölött. Többek között éppen az ilyen vagy ehhez hasonló kritikai szempontok hívják létre a különféle diszciplínák közti határok átlépésének követelményét, mivel a humánus tudományosság eszményének kulturális-technikai előfeltevéseire pillanthatunk így rá és kérdőjelezhetjük meg azokat, például akkor, amikor a modern tudományosság eszménye is bizonyos értelemben sajátos európai ideológiának bizonyul, lásd a 20. század tudományelméleti munkáit mondjuk Husserltől Kuhnon át Gadamerig vagy Feyerabendig, vagy a Descartes-i tudomány- és módszer-eszmény kritikáját Heideggernél és másoknál. Ez a kritikai beállítódás teszi lehetővé, hogy az irodalomtudomány zárt diszciplináris határait is átlépjük és felülbíráljuk az irodalom tiszta, ideológiamentes, önreferenciális „önértékének” eszményét, amelynek legalábbis legelső lépése az irodalom önkritikus beszéde lenne, vagyis az a beszédmód, amely rávilágít saját előfeltevéseire. Minderre azért tértem ki kicsit hosszabban, hogy láthatóvá váljék az a feltételrendszer, ami lehetővé teszi Thimár számára, hogy az irodalom önértékének megkérdőjeleződéséről egyáltalán legitimen beszélhessen.
De mindezek a jelenkori feltételek, kérdezem én, vezethetnek-e minket arra, hogy az irodalom „társadalmi munkaszolgálattá” avanzsálását javasoljuk? Nem arról van inkább szó, hogy azokat a társadalmi feltételeket is kritika alá kellene vonni, amelyeknek a szolgálatába akarjuk állítani? És minden ideológiai fertőzöttsége ellenére is nem az irodalom az egyik leghatékonyabb módja annak, hogy megtanuljuk az önkritikus gondolkodást, hiszen éppen az irodalom az a beszédmód, amely a legtudatosabban felsorakoztatja és tudatosítani próbálja azokat a „beszédtechnikákat”, amelyek a nyelv ideológiatermelő potenciálját biztosítják? Nem éppen ez az irodalomnak legalábbis az egyik társadalmi funkciója? Nem éppen az irodalom az, amely a leghatékonyabban tanít az elidőzésre olyan alternatív lehetőségeknél, amelyek fölmerülhetnek a valóság otromba ideológiai szennyezettsége közepette is?
Itt szeretnék arra is emlékeztetni, hogy az irodalom önértéke „ideológiájának” gyökerei véleményem szerint éppen abban a 18. században gyökereznek, amikor elkezdődik annak a szó szerint „retorikai keretrendszernek”, a humanista sensus communisnak aszétesése, amelynek alapját a klasszikus retorikai stúdiumok jelentették, s amely fölöslegessé tette az irodalom önértékére vonatkozó kérdést, mivel ez a keretrendszer éppen arra tanított meg minden „művelt európai humanistát”, hogy a társadalmi valóság, a jog, a politika stb. nyelvileg-retorikailag formált elbeszélések eredménye. És éppen ekkorra tehető a tudományok szekuralizálódásának, a természettudományok nyelvi-retorikai feltételezettségüktől való eloldozódásának, továbbá a politikai eszmék „kikristályosodásának” korszaka is, amely levetve magáról a humanista retorika kötöttségeit, önértéke alapján tesz szert legitimitásra. Révai Miklós, akinek életéről és munkásságáról Thimár könyvet jelentetett meg, remek példája annak a retorika-centrikus műveltségnek, amely Magyarországon még a 19. század elején is alternatívaként merült föl a politikai eszmék, egy egészen más módon „praktikus” tudományosság és társadalmiság győzedelmes burjánzásával szemben. Miért idézem föl mindezt? Mert úgy vélem, az irodalom szekularizálódásának, önértékének funkciója innentől kezdve, és szerintem máig legitim módon egyszerűen fogalmazva az, hogy megőrizze, felmutassa és tudatosítsa világunk nyelvi formáltságát, vagy világiságunk nyelvi karakterét, hiszen minden más tudomány, még a 19. századi pozitivista nyelvtudomány is gyakorlatilag lemondott arról, hogy a nyelv jelentőségét a maga – ahogyan Berzsenyi gyönyörű szóval kifejezi – „világképző” teljesítményében fölmérje. Vajon tényleg elérkezett az idő, hogy az irodalmat arra bíztassuk, mondjon le autonóm funkciójáról, vállaljon társadalmi munkaszolgálatot, hiszen már elég tudatosak vagyunk nyelvileg? A magam részéről ezt messzemenően megkérdőjelezem.
Még azon radikális technikai, vagy divatos szóval „mediális” feltételek nyilvánvalóvá válása, a technikai médiumok azon működésmódja ellenére is fenntartandó szerintem a poétikus nyelv autonóm funkciója, amelyek éppenséggel manapság megkérdőjelezni látszanak autonómiáját. Emlékeztetek arra, hogy a poézis, a görög poiein-ből eredően szoros kapcsolatban van a techné-vel, ami az ember egyik antropológiai meghatározottsága. Úgy gondolom, hogy a techné-nek az az alternatívája, amely a poétikus beszédben nyílik meg, legalábbis teoretikus szinten valóban alternatíva lehet a „technikai médiumok” elméleteivel szemben, legalábbis a techné értelmezésének olyan alternatíváját kínálja, amelyet a modern értelemben vett „technicizmus” nem tud teljes körűen a hatalmába keríteni. De ezzel elérkeztünk Thimár Attila második kérdéséhez, és az erre a kérdésre adott válaszához.
2. „Mennyire erősen poétizált nyelven szükséges előadni az irodalmat, tekintve, hogy hatásában olyan más szövegekkel, illetve médiumokkal kell versenyeznie, mint a világháló, a képi tartalmak, a globális információterror?” (kiemelés tőlem) Őszintén szólva ezt a kérdést egyáltalán nem értem. Vajon mit ért itt Thimár Attila „erősen poétizált” nyelven? Szóvirágokat, szimbólumokat, metaforahasználatot, deformált szemantikát, jelentésbeli sokértelműséget, a jelentéstulajdonítás egyértelműségének elutasítását, a formai képlékenységet, a bonyolult utaláshálót, az irodalom alapvető retorizáltságát, vagy enigmatikusságát a nyelv más funkcióival szemben? Mert amennyiben ezeket érti, akkor jelezném, hogy véleményem szerint éppen ezek teszik az irodalmat irodalommá, és éppen a poétikusság az, ami az irodalomban előadódik, még akkor is, ha valamely társadalmi jelenség, problematika poétikus előadásáról van szó, szemben mondjuk a szociológiai elemzéssel, vagy az újsághírrel. Éppen az benne a speciális, és éppen az legitimálja az irodalmat irodalomként, hogy szemben más lehetőségekkel, poétikusan ad elő, önnön poétikusságát nyilvánítja ki. Tegyük föl, hogy legalábbis a költészetnek, a poézisnak éppen a minél erőteljesebb, minél megkapóbb, minél eredetibb, minél gondolatgazdagabb, sőt minél hatásosabb poétikusság lenne a lényege. Ha most azt javasolják, hogy mondjunk le a poézisben a poétikusságról, akkor ezt hogyan kell érteni? Vajon használunk azzal az irodalom ügyének, ha azt kérjük, mondjon le mindarról, ami specifikálja, azért, hogy közérthetővé, fogyasztói értelemben hatásossá és versenyképessé váljék? Vajon nem inkább a tisztelt társadalomnak kellene poétikusabbá, a poétikusra fogékonyabbá válnia? Vajon a költészet nem éppen arra tanít, hogy a versenyképesség, a fogyasztói értelemben vett hatásosság, vagy a globális információterror „értékszerkezetével” szemben van mód, kell lennie módnak arra, amit Hölderlin így fogalmaz meg: „Teli érdemmel, mégis költőien lakozik / az ember ezen a Földön”?
Igen, úgy gondolom, hogy az irodalomnak ki kell használnia azokat a lehetőségeket, amelyek számára az örökösen változó történelmi-technikai feltételek között adódnak, hogy be kell lépnie a globális információterror hálózatába, de sohasem azért, hogy hatásosságban velük versenyezzen. Hogyan versenyezzen egy szerelmes vers a kétezer arab tüntető lemészárlásáról szóló hírrel, vagy egy táplálék-kiegészítőket reklámozó bannerrel? Az olvasónak kell eldöntenie, hogy melyiket választja. Az irodalom feladata az, hogy itt is, például az interneten, hatékonyan megjelenjen, hogy előálljon akként, ami ő maga, így biztosítva a felhasználónak az alternatívát a táplálék-kiegészítővel, vagy a globális információterrorral szemben. De, azt hiszem, a döntés mégis azon múlik, hogy a fogyasztó vagy a felhasználó olvasóvá képes-e változni. Nem az a probléma, hogy az irodalom „erősen poétizált” nyelven ad elő, hanem hogy a fogyasztó/felhasználó attitűd mennyiben képes fölvenni magába az olvasói funkciót, s ez sok tekintetben a közoktatás módszertanán múlik. Persze az online felület, a banki reklám, a televíziós bemutatás, az adaptáció stb. módosítja az irodalom létmódját, de úgy vélem, nem módosíthatja funkcióját, amely ez esetben is lehet kritikai, és képviselhet alternatívát. Mindez azon múlik, hogy képes-e közvetíteni azt a poétikus tudást, amiért van, ezt pedig nem a poétikusság csökkentésével, hanem fokozásával érheti el. Az irodalomnak, úgy vélem, nincsen önnön poétikus működésmódján túli „értékszerkezete”, vagy ha van, nem az specifikálja az irodalmat mint irodalmat. A poézis éppenséggel nagyon is sokat tud a maga rejtett és visszatartott módján a techné-ről mint működésről és létmódról, így ezen tudásról nem lemondania kell, hanem poétikusságában kell minél hatásosabban megnyilvánítania.
Az irodalom poétikusságának csökkentésével párhuzamosan javasolja Thimár Attila, hogy az irodalomtörténet-írás és az irodalomtudomány nyelvét viszont tegyük poétikusabbá, mivel „a számítógépes játékok, a csevegő-programok, az idétlen, sok pénzt és csillogást ígérő vetélkedők hatásmechanizmusaival kell felvennie a harcot.” (kiemelés Thimár Attilától) Érdekes képlet: az irodalomnak nem használ a poétikusság, az irodalomtörténet-írásnak és az irodalomtudománynak viszont használ az ugyanazon ellenféllel szembeni „harcban”. Mi indokolja ezt a szimmetrikus cserét? Miért használ a tudománynak a poétikusság, és miért nem használ a poézisnek? Az érvelés szerint mindkét esetben a hatásfok emelése a cél, a kulcsszó a „hatás” és a „hatásmechanizmus”. Miféle hatásmechanizmusokról van itt szó? Mi indokolja ezt a retorikai machinációt, ezeket a cseréket, amelyek számomra sehogy sem tűnnek könnyen indokolhatóknak. De tegyük föl, hogy megvalósul az irodalom „saját (?) értékszerkezetének visszaállítása”, mégpedig úgy, hogy az irodalom a társadalmi igazság kifejezőjévé és kihirdetőjévé válik, ezzel párhuzamosan pedig az irodalomról való tudományos diskurzus metaforikussá, sokértelművé, szemantikailag deformálttá, tehát részben szépirodalmivá válik. Így lehetővé válik az is, hogy az irodalom alárendelődjék egy társadalmasítási program ellenőrzésének, és ezzel párhuzamosan az ezt ellenőrző és irányító tudományos diskurzus „metanyelve” kikerüljön a társadalmasítási program ellenőrzése alól. Úgy tűnik, itt nem az irodalom legitimitásának biztosítása lesz az a hatás, amivel számolni lehet, hanem egy sajátosan torz irodalom és tudományosság, amelynek egyik ismert formája a „szocialista realizmus”.
Hadd javasoljak egy olyan programot, ami számomra sokkal ésszerűbbnek és egészségesebbnek tűnik. Mert egyszerűen nem értem, hogy miért nem az irodalomtudomány társadalmi funkciójának, közérthetőségének, világosságának, áttekinthetőségének programját javasolja Thimár Attila, hiszen ez által lehetne biztosítani, hogy a jó szakkönyveken, az oktatási intézményeken és a médián keresztül az irodalomtudósok elmagyarázzák, tolmácsolják a közönség felé azt a tudásformát, amit a poétikus szövegek hordoznak, illetve közvetítenek. Ha az irodalom poétikussága csökkenti az irodalom hatásfokát, akkor az interpretáció poétikussága ezét meg növelni fogja? Ez elég kérdéses. Úgy vélem, hogy amiként például a készülő új alkotmánytervezet „poétikussága” sem válik előnyére társadalmi-jogi funkcionalitásának, úgy az irodalomtudománynak sem feltétlenül ez növelné meg a hatásfokát. Persze ebben az esetben óvatosabbaknak kell lennünk, hiszen az irodalomtudományban valóban léteznek olyan legitim nyelvek és műfajok (esszé, tárca, tárcanovella stb.), amelyek megengedik a poétikus és a fogalmi beszéd keveredését és fokozzák hatásukat, ez nem kérdés. De az absztrakt, fogalmi jellegű tudást semmiképpen nem válthatja ki a tudományban a metaforikus vagy poétikus beszéd, ahogyan a metaforikus, poétikus beszédet sem válthatja le a pusztán absztrakt fogalmi nyelv, s ez a kettő éppen ezért alapjában fölcserélhetetlen, azaz: mindkettőnek meg van a saját legitimitása. Gyanítom, hogy Thimár Attila az irodalomelmélet és általában az irodalmi közbeszéd terminológiai kuszáságán, bizonyos terminusok divatos és inflálódó természetén bosszankodik, amit Kondor Péter barátom egyszer szellemesen „irodalomelméleti tolvajnyelvnek” becézett. Korántsem tekintem ezt a „tolvajnyelvet” olyannak, amely annak lenne bizonysága, hogy a tudomány világos, átadható, fogalmilag követhető és következetes – akár még szakemberek számára sem. Azonban ezeket a hiányosságokat véleményem szerint nem egy poétikus nyelv, hanem a tudósok autonóm és világos gondolkodása pótolhatná inkább. Úgy vélem, a magyar irodalomtudomány megszenvedte és ma is megszenvedi, hogy az elmúlt húsz év során egyetlen igazán eredeti és önálló elméleti iskola sem jött létre, s noha voltak és vannak kiváló képességű teoretikusok, akik kiváló szövegeket publikáltak, de nem voltak iskolateremtő teoretikusok, a magyar irodalomelmélet, ha lehet ilyenről egyáltalán beszélni, jórészt adaptív kommentár a különféle európai irodalomelméleti iskolák alapszövegeihez. Az irodalomtudomány diszciplináris határainak elmosódásával pedig mostanság még inkább zavarosabbá válik a helyzet. Úgy gondolom, ez lehet egyik oka a kölcsönfogalmak inflálódásának, a „tudományoskodó” terminológia öncélú burjánzásának, a beszédmódok zavarosságának, és annak, hogy az irodalomról való érvényes fogalmi jellegű beszédmódnak nagyon alacsony a presztízse. Úgyhogy nem ártana a tudományos beszédmód alacsony presztízsének okaira is rákérdezni – amelyek közül itt én csak egyet említettem –, mielőtt azt javasoljuk a tudósoknak, hogy váljanak költőkké, ahelyett, hogy azt javasolnánk: váljanak autonóm módon gondolkodó tudósokká. Ha lennének saját korszerű „erős” irodalomelméleteink és ehhez kapcsolódó, társadalmilag és irodalmilag elhivatott pedagógiai, módszertani programjaink, nos, akkor a költő költhetne, a tudós gondolkodhatna, a tanár taníthatna, és ebben a sorban az irodalom anélkül is társadalmasodhatna, hogy szocialista realista köntösbe kellene öltöztetni, hogy a kecskéről meg a káposztáról most ne is tegyek különösebben említést.
3. Thimár Attila harmadik kérdése és javaslata konkrétan az irodalomtudomány diszciplináris határainak eltolódását, és ehhez képest az intézményi struktúra korszerűtlenségét érinti. Szerinte az „irodalomtörténet határai mára már végképp feloldódtak más társadalomtudományos területek között. Egyedül az intézményi struktúra (egyetemi tanszékek, akadémiai intézet) őrzi szilárdan a határokat.” A határmódosulással egyet értek, azt viszont már kérdésesebbnek látom, hogy miért éppen a „társadalomtudományok között” oldódtak föl ezek a határok. Amennyiben én látom, mostanság nem csak Magyarországon, hanem más európai országokban is, éppen a határok elmosódásából következik annak az új típusú tudományosságnak az elnevezése körüli vita, amit az interdiszciplinaritás követelménye támaszt. Magyarországon a „kultúratudomány” elnevezés van éppen inflálódóban, de a „társadalomtudomány” mellett a „szellemtörténet” vagy „szellemtudomány”, illetve annak hagyományos, 20. századi változatához való kötődés is fölmerülhet, nem mellékesen azért, mert a szellemtudománynak vagy szellemtörténetnek a két világháború között nagyon erős magyar hagyományai vannak. Persze a „szellem” szó egyesek szerint túlságosan metafizikus, sőt kísérteties, ugyanakkor a „kultúra” túlságosan általánosítónak tűnik, többek között hiányzik belőle az a szociális jelentésmozzanat, ami a „társadalomtudomány” elnevezésben meg van, s amit kétségkívül át akarna fogni a kultúratudomány. A „társadalomtudomány” elnevezés viszont nagyon közel áll, sőt fölcserélhető a szociológiával, aminél viszont a kultúratudomány mindenképpen tágabb terület. A „humántudomány” elnevezés viszont egyrészt túlságosan emlékeztet a humanista hagyományra, amelyről futólag már szót ejtettem, illetve „embertudomány” formájában az antropológiai szemlélet fölényét sugallja, ami megint csak különféle vitákhoz vezethet.
Persze nem a terminológiai viták a legfontosabbak ennél a kérdésnél, mindezt csak azért emlegetem föl, hogy a „társadalom” szónak, hasonlóan az „érték” szóhoz – melynek Thimár szövegében megvan a maga torzító, osztódó, kisajátító, más fogalmak rovására terjeszkedő ökonómiája – jelezzem a megkérdőjelezhetőségét. Vagyis amíg nem tudjuk pontosan, hogy mely területek között oldódik, és persze máris „osztódik föl” az irodalomtörténet „senkiföldje”, és nem tudjuk pontosan megnevezni azt a területet sem, ahol a tudományok közti találkozás lezajlik, addig óvatosabbnak kellene lenni a „végképp” szócska magabiztos használatával is. Véleményem szerint először is nem feloldódásról, nem is a társadalomtudományokba való egyszerű beolvadásról és megszűnésről van szó, hiszen a más társadalomtudományok közti határok is ugyanolyan képlékennyé váltak, mint az irodalomtudomány határai. Korántsem tartunk még ott, hogy az irodalom legitimitását csakis társadalmi munkaszolgálatban elért teljesítményei alapján ítélve meg, rögtön az irodalomtudományt is alárendeljük a társadalomról szóló tudományok eszményének – bár ha sokan követik Thimár javaslatait, talán ide is eljutunk. Ez a „társadalom” ugyanis, amely a „szellem”, a „humánum” és „kultúra” szóval verseng az új típusú tudományosság megnevezésére, azt hiszem, nem ugyanaz a „társadalom”, amelynek Thimár szerint az irodalmat legitimálnia kellene, hiszen előbbiek maguk is, mint az elnevezés körüli viták mutatják, még legitimációra szorulnak. Azt hiszem, Thimár szövegében a „társadalom” egy megkérdőjelezhetetlen, valamiképpen referencia-értelmű fogalma jelentkezik és terjeszkedik egy a „humántudományok” legitimációjáról szóló „korszerű” diskurzusnak álcázva.
Úgy gondolom, az irodalomtudomány semmiképpen nem oldódott föl a társadalomtudományokban, s ami jelenleg a tudományok közötti térben zajlik, az egy olyan aktív köztességben tartózkodásra és kitekintésre való kihívás, amely valóban megkívánja az irodalomról szóló hagyományos beszéd kiterjesztését és nyitottságát más tudományágak felé, azonban nem kívánja meg az azoknak való alárendelődést. A történettudomány, az antropológia, a média- és kommunikációtudományok, stb. kétségtelenül új fényben láttatják az irodalom irodalmiságát, de nem számolják föl. És ezen tudományok köztes terében zajló folyamatok nem használhatók az irodalom ilyen leegyszerűsítő társadalmi legitimációját javasló ideologikus elgondolások legitimálására. Sőt, a köztesség, a megkérdőjelezettség helyzete még inkább kihívja a „társadalom alanyait” az autonóm és komplex gondolkodásra és az idegen világokban való tájékozódás képességének fejlesztésére, amelyre megint az irodalom, az olvasni és értelmezni tudás gyakorlata szolgáltathat eminens példát. Amit e tekintetben a magam részéről javasolni mernék, az inkább egy olyan nyitott gondolkodói beállítódás, amely a társtudományokra való kitekintés mellett nem nélkülözné a klasszikus és kortárs filozófiai gondolkodásban való jártasságot sem, hiszen, ahogyan Martin Heidegger fogalmaz valahol: lehet, hogy a filozófia szétszóródott a különféle szaktudományokban, de ezzel még korántsem szűnt meg a gondolkodás feladata, amely mint nyitott érdeklődés (inter esse), azaz a dolgok köztesében való makacs és kitartó tartózkodás sokkal inkább legitimálna egy inter-diszciplináris beállítódást és beszédmódot, mint az irodalom autonómiáját kétségbe vonó, jelentőségét és autonóm teljesítményét elbagatellizáló javaslatok.
4. A negyedik pontot, amelyben Thimár az irodalomoktatás céljára vonatkozóan fogalmaz meg javaslatot („középpont felé sűrűsödő tudást, amelynek középpontjában az én helyezkedik el, itt tehát feladatként elsősorban a személyiség kiteljesítését jelölhetjük meg.”) pillanatnyilag csak helyeselni tudom. Legalábbis ha az irodalom társadalmi funkcióján ezúttal mégis inkább azt kell érteni, hogy a személyes megértés és értelmező olvasni tudás révén az egyén önmaga, a másik ember, és közös világunk vagy világaink jobb megértéséhez segít hozzá. Úgy gondolom, ezt a célt az irodalom anélkül is betölti, hogy speciálisan társadalmi érdekből beavatkoznánk az irodalom „értékszerkezetébe”, megtiltanánk a költőnek, hogy a lehető legköltőibb legyen, továbbá hogy az irodalomtudományt valamilyen poétikus nyelvben feloldva „bevezetnénk” a társadalomtudományokba. Úgy gondolom, az olvasni tudás megtanítása, az irodalom és a szép szeretetére való nevelés szakmai, hivatásbeli ügy, ami az irodalomtudósok és a pedagógusok közös programja kellene legyen, vagyis a kutatás és a képzés céljainak összehangolását, a tudomány és a pedagógia nyelvének egymáshoz közelítését, egymásra hangolását követeli meg. Ha Thimár szerint megkérdőjelezhető az irodalom önértéke, én sokkal inkább megkérdőjelezhetőnek tartom az irodalomtudomány, de akár a társadalom- vagy természettudományok önértékét is. De mindegyik terület legitimációs deficitjét részben pótolhatónak vélem a képzés gyakorlati eszményének komolyan vételével. Az ideológiai, politikai, hatalmi, szakmai részlet- és önlegitimációs látszatproblémák helyett ugyanis itt valódi tétje vannak annak, hogy mit tudunk, mit tudunk elmondani és megbeszélni, milyen hatékonysággal és mindez hogyan hat személyes gondolkodásunkra, életgyakorlatunkra és ezen keresztül a társadalomra, és talán a Föld és a Kozmosz állapotára is – legalábbis ha komolyan vesszük helyzetünket és feladatunkat.