Identitásproblémák Rakovszky Zsuzsa világában
A Rakovszky-féle prózában és lírában a női szerep és identitás lehetőségeiről beszélni nem jelenti az univerzum perspektíváinak különösebb leszűkítését: ez a szereplőitől életre kapó és azok élettörténéseiből táplálkozó világ esszenciálisan matriarchális szerkezetű, és ez nem csupán írói pályájának ikonikus nőregényei, a 2002-es A kígyó árnyéka és a 2005-ös A hullócsillag éve óta egyértelmű, hanem tulajdonképpen legelső verseskötete, a Jóslatok és határidők óta.
Ez a matriarchális jelleg azonban nem egyezik olyan jellegzetesen feminin, magyar irodalmi világokkal, mint például a Színek és évek, melynek történeti folyásához hasonlatos ugyan A kígyó árnyéka, de Rakovszky regényének lényegi problémáit máshol kell keresnünk. Viszont mindenképp megemlítendő előkép Kaffka műve; már csak azért is, mert talán az elsők között van a magyar irodalomtörténetben, melyben a női szerep magára eszmél, saját kezébe veszi az irányítást – sőt, valódi befolyást szerez sorsának alakulása fölött. Pórtelky Magda története ha nem is konkrét, de lappangó inspiráció lehetett A kígyó árnyéka írása során; hiszen még strukturális hasonlóságot se nehéz találni a két szöveg között: a Nyugat írónőjének főhőse is ugyanúgy, öregségéből visszatekintve (és történetének végeztével abba visszatérve) veszi végig élete folyását, számot vetve azzal. A századeleji történet mind főszereplőjének beszédmódjában, mind szereptudatában azt a hatást kelti, hogy élete folyásának megszabására nemcsak lehetőséget lát, de egyben hatékony eszközökkel rendelkezőnek is érzi magát arra, hogy ne csupán egy másik élet súlytalan, sokadrendű kiegészítőjeként élje sajátját, hanem képes legyen kiteljesíteni mindazt, amire – érzése szerint – rendeltetett. Kaffka regénye lényegében itt válik el szakdolgozatom témájától – Pórtelky Magda életfordulatának jellegéből fakad a különbség. Az asszonyt még élete virágában, amikor igazán magasra törhetne, akkor éri igazán súlyos csapás, első férjének tragikus halála – s ez a halál csak rövid távon válik érzelmi katasztrófává számára, hosszabb távon társadalmi katasztrófává lényegül át, már amennyiben a Pórtelky-család társadalmi céltudatában vall menthetetlen kudarcot, és Magda életfordulata is társadalmi ízű problémává válik. A regény lezárásának keserű nosztalgiája pedig inkább egy bukott történelmi osztály, a sokat tárgyalt dzsentri múltszépítő nosztalgiája, mintsem egy lételméleti mélységű, általánosabb érvényű szereptudat rezignált számvetése a sors folyásával, ezáltal Kaffka hősnőjének (és hőseinek) léte csak egy bizonyos pontig párhuzamos a Rakovszky-szereplők sorsával.
Még a kortársaknál maradva, stílusában hasonló hangot üt meg Márai Sándor az Egy polgár vallomásaiban. Nem is annyira a beszédmód hasonlósága a feltűnő, talán inkább az, ahogyan hasonló társadalmi osztály emberek problémái alapvetően más színben tűnnek fel. Rakovszky deklaráltan polgárcsaládok történeteit írja meg mind regényeiben, mind novelláiban – Márainál pedig kevés polgáribb írót lehet találni, ezért igényli az összevetést. Ha csak Piroska szüleinek családneveit nézzük (Stark és Kürthy), már ennyi alapján leszűrhetjük, hogy szinte biztosan nem a proletárréteg vagy a vidéki parasztság leszármazottai. Ha A kígyó árnyékát vesszük a kezünkbe, a regény tekintélyes része játszódik a felvidéki Lőcsén, Márai szülőtájékán – tehát a szereplők relevánsak a Márai-féle vallomások szempontjából. Sőt, tulajdonképpen ez ugyanaz a társadalmi osztály, ugyanazon imaginárius közösség: mégis teljesen másról beszél A polgár vallomásai, mégis teljesen más problémák foglalkoztatják A hullócsillag évének szereplőit, mint az egyébként velük egyívású Márait.
Ha az okokat keresgéljük, talán oda lyukadunk ki leghamarabb, ami nem különösebben meglepő Rakovszky esetében: hogy se a politika, se a társadalmi kérdések nem érdeklik. Az ő figurái csak „utóízüket” kapják az őket körülölelő valóságtól; nincs az a rezsim, ami alatt többé-kevésbé ne élnének túl. Márai karaktere bár ugyanannyira polgár, ebben a kérdésben mégis gyökeresen más. A Rakovszky-szereplők sosem kedvezményezettjei, de nem is ellenségei a sorsnak vagy az adott rendszernek származásukból, munkájukból kifolyólag, ezáltal éppen csak annyira kell meghúzniuk magukat, hogy emiatt ne kelljen rosszul érezniük magukat.
A Márai-féle polgár viszont a dehonesztált nemességtől átvette mindazt a tartást és erkölcsi keretrendszert, ami részben a „századok” során, részben az említett osztály miatt értékében devalválódott, így a Márai-karakter a polgár maszkjában ugyan, de valódi nemessé vált. Azzal együtt persze, hogy ez a fajta tartás a Rakovszky-univerzumba átmentve értelmezhetetlen önsorsrontásnak, vagy egyszerűen szánalomra méltó piperkőcségnek tűnhet. A Márai–karakter – noha rokona is lehetne bármelyik Rakovszky-regény szereplőjének – semmiképp sem élhető alternatíva Rakovszky polgári világában. Még egy kiragadott idézettel szeretném ezt alátámasztani, ami jól jelzi, mennyire másféle a társadalmi szereptudat és osztálytudat a két írói szereplőiben.
„Lola okosan ült az ablak mellett, figyelmesen nézett ki Európába és hallgatott. […] Ugyanabból a városból érkezett, ahol én is születtem. […] születésünk pillanatától mind a ketten ugyanannak a városnak, osztálynak és ugyanannak a zsúfolt provincialitásnak levegőjét szívtuk, nyilván nem mi határoztuk el, ami történt velünk.”[1]
A Márai-vonatkozás lehetőségét erősíti meg Szávai János Márai-tanulmánya is, melyben több magyar önéletírást vizsgál a Márai-életmű tekintetében, többek között A hullócsillag évét is[2]. Mind Márai vallomásos karaktere, mind a két Rakovszky-regény főszereplője esetében igaz, hogy saját identitása a történet során a világ vonzatában dől el. Így válik a gyermek Márai a társadalmi osztályának kulcskérdései és imaginárius közösségei iránt különös fogékony felnőtté, ugyanakkor mivel a két Rakovszky-hős nem kap ilyen erőteljes és kézzelfogható impulzusokat, ők csupán a világ legalapvetőbb igazságait tudják józan értékítélettel felmérni, de még azokkal szemben is irracionális, sőt, szürreális kétségeik támadnak.
Mindez persze azzal is indokolható, hogy egyik család se teljes se érzelmileg, se szó szerint értelemben: Lehmannéknál az anya korai halála súlyosbítja az egyébként is feszült viszonyt (ráadásul így az esély is elveszik rá, hogy kiderüljön az igazság pletykált félrelépéséről), és halálával két, egymásra érzelmileg kölcsönösen veszélyes ember marad egy fedél alá zárva. A Kürthy-Stark családban éppen fordított a viszony: itt az apa korai halála az, ami gyökeresen befolyásolja mind a kislány identitásfejlődését, mind magának a családnak az egzisztenciális helyzetét. Piroska sodródik a világ eseményeivel, megemészteni a végtelenül bonyolulttá vált emberi kapcsolatrendszerek tanulságait nem képes – így csupán reflektál rá a maga vizionárius módján, Rakovszky lírai és prózai hangvétel között ingadozó módszerének megfelelően.
Az időbeliség az egyik kulcspontja Rakovszky Zsuzsa lírájának és prózájának is, számára kulcskérdésnek tűnik az idő, mint dimenzió relativitása, viszonylagossága és kezelhetősége. Rakovszky számára a női identitás léte és működése nagyon szorosan összefonódik ezzel a problémával; epikai alkotásaiban, akár regényeit, akár novelláskötetét (A Hold a hetedik házban) nézzük, gyakorlatilag minden női főszereplője szembesül saját időbeliségével.
Nem csupán a múlandóságot, vagy a sebezhetőség élményének megtapasztalását értem ezalatt, hanem azt, hogy rájönnek: több generáción átívelő, szinte predesztinált élet jutott nekik. S bár nap mint nap azzal szembesülnek, hogy a társadalmi konszenzus alapján akár szabad befolyásuk is lehetne a sorsukra, mégsem képesek valóban irányítani azt – és lényegében ez a trauma az, amely feldolgozásával Rakovszky érdekessé teszi hétköznapi, néha kifejezetten középszerű életük történeteit. A középszerűség nem minőségükből fakad: Rakovszky főhősei minden esetben rendkívül szenzibilisek, fogékonyak az őket körülvevő fizikai és mentális környezetre, ekképp reakcióik is végtelenül kifinomultak és összetettek – bár tetteik nem különböztetik meg őket környezetüktől. Sőt, gyakran a tettek és gondolatok diverzitása az, ami elmélyíti problémáikat, amely miatt idővel egész életük folyásával szemben egy rezignált, kiváró magatartással reagálnak.
A kígyó árnyékának Orsolyája tulajdonképpen kisgyermekkorától kezdve saját identitásával áll harcban: bár anyjához való ragaszkodása nem viszonzatlan, viszont egyrészt rövid életű (a Lőcsén végigvonuló pestisjárvány viszi el őt), másrészt viszonyukban Orsolya idősebbé válásával egyre valóságosabbá válik az a tény, hogy nem annak a férfinak a magzata, aki az apjaként neveli. Az eddigi megírt életmű vonzatában úgy tűnik, hogy Rakovszky írói világának egyik elsődleges témájával találkozunk A kígyó árnyékának ebben az aspektusában: mindaz, amit az anya elkövetett, visszaszáll a lányára is, aki csupán annyira képes a sorsnak ellenszegülni, hogy nem hagyja, hogy története néma maradjon. Mindaz, amit elmond, a konszenzuális történelem vonzatában mikrotörténet marad ennek ellenére is (már a távolba vesznek Balzac és Stendhal regényei, ahol a főhős nemhogy közösségének kiugró szerepű alakjává, de társadalmi osztályából kitörő üstökössé is válhatott). Bár a korrajz nem hiányzik se A kígyó árnyékából, se A hullócsillag évéből, semmiképpen sem mondató, hogy bármiféle társadalomkritika, a gender-központú hatalmi viszonyok átértelmezése lenne bármelyik regény végkövetkeztetése, fontosabb gondolata. Ezek a jegyek ha fel is tűnnek valamiféle áttételes módon Rakovszky egy-egy történetében, az olvasó akkor sincs rákényszerítve, hogy különösebb fontosságot tulajdonítson nekik.
A hullócsillag évében a főhősnő anyjának állására az egész mű során csak pár utalást, közhelyes részletet kapunk, pontos munkáját meg se ismerjük. Tulajdonképpen csak a realista korhangulat egyik pasztellszínű díszlete a hivatal. A másik (egyébként három évvel korábbi) nagyregény jóval kidolgozottabb korrajzzal dolgozik, de ez – ha nem fogjuk arra, hogy az első stíluskísérlet alkalmával még erősebb lehetett a konvencionális regényformához való ragaszkodás – több dolognak is betudható. Ha írástechnikai szempontból nézzük, míg az egyik mikrotörténet egy, az olvasó számára még nyílt és valóságos közelmúltban játszódik (így a felszabaduló regénybeli tartalmi „helyeket” tisztább és csiszoltabb lélekrajz és összkép létrehozására lehetett felhasználni), amelyet nem szükséges tisztázni sem társadalmilag, se korrajzilag (még abban a mértékben sem, amennyire Rakovszky a korábban említettek alapján foglalkozik ezekkel), addig A kígyó árnyéka – úgy vélem – igényel néhány regénytechnikai „kötelező kört”. Már csak amiatt is, mivel a Lehmann-család analitikus problémáinak feltárása közben többször is előkerül az a mikroközösség, ami körbeveszi őket, és a regény teljessége szempontjából igényli, hogy valamennyire társadalmilag is elhelyezze Rakovszky fontosabb szereplőit. Mellékszereplői közül többet (Pircher Orsolya, Orsi apjának második felesége, de sokszor maga az apa is ebbe a kategóriába tartozónak tűnik) olyannyira ismerőseik véleményétől, azoktól függőnek festi le az írónő, hogy szükségessé válik egy pontosabb, de a központi hangulat és gondolat szempontjából másodlagos leírás. De ezen az aspektuson túl is belátható, hogy egy ilyen formátumú történet esetében nem lehet csupán egy nagyvonalú, kihagyásos technikával átlépni a történet ezen oldalán, ahogy egy novella esetében lehetne.
Nem kell a megszokottnál figyelmesebben olvasni, hogy Rakovszky mindkét nagyregényében megtaláljuk a hagyományos, konszenzuális fejlődésregény jellegzetes pontjait: Orsolyát és Piroskát egyaránt kisgyerekként ismerjük meg a regény elején, és mindkettejük életét hosszabb-rövidebb ideig figyelemmel kísérhetjük. Orsolya esetében Rakovszky ugyebár egy teljes, a Színek és évek megoldásához hasonlóan megírt ál-önéletrajzzal találkozik az olvasó, a három évvel későbbi A hullócsillag éve viszont gyakorlatilag a Rakovszky-életmű csúcsa, mivel sikerül ötvözni a lírikus hangú írónő legjobb pillanatait egy jól működő, A kígyó árnyéka során már bevált regényírói módszerrel. A hullócsillag éve csak pár évvel foglalkozik Piroska és anyja, Flóra életéből, de a tematika lerövidítésével nemhogy csonkultak, sokkal inkább bővültek az írásmód lehetőségei. A kígyó árnyékának lezárása, ha különösnek is hatott, inkább a regény globális hangulatában és minőségében bírt fontossággal, de ettől még hagyományosnak mondható – A hullócsillag éve viszont kábulatszerűen úszik tovább, mindenféle lezárás, érzelmi értékítélet nélkül, leírva egy rendhagyó állapotot, amire az utolsó fejezet címe is utal (Élet az űrben). Különösen utóbbi kapcsán volt feltűnő az, amit Szalay Edina ír tanulmányában[3] ír az észak-amerikai gótikus, női fejlődésregény kapcsán (illetve ő is Melanie Sexton[4] kapcsán említi), vagyis hogy az elmúlt száz nyugati prózairodalmának egyik legfontosabb műfaja, a fejlődésregény szinte kizárólag a férfi fejlődéslélektani oldalával foglalkozott.
Ha azt vesszük, hogy ez a regénytípus leggyakrabban egy fiatalkori identitásbeli válságnak a feldolgozásán keresztül szerez érvényt saját magának, majd válik részben vagy teljesen kiegyensúlyozott, de mindképpen egy reális cél felé haladó emberré, akkor A hullócsillag éve szinte értelmezhetetlen. Piroska nem tesz szert semmilyen, identitásának kreálása szempontjából kulcsfontosságú képességre, nem épít kapcsolatokat, amelyek később érvényesülésében tőkeként szerepet játszhatnának. Az egész mű majdhogynem egyetlen szüntelen konfliktust ír le a külvilággal, amelyben Piroska csak kétséges támaszokat talál és megbízhatatlan mintaadókban bízhat: Flóra anyjában, aki saját létének élhető mederben tartása mellett csak elvétve tud figyelmet fordítani gyermekére; a Nennére, aki láthatóan már nem több egy idegen környezetben vergődő, a világból már kifelé tartó öregasszonynál; mindenki más csak elsuhan a lány mellett, halovány, pasztellszínű nyomot vagy éppen sebet hagyva maga után. A külvilág pedig szüntelenül hat rá, megérinti és nyomot hagy benne.
De személyiségfejlődésről nehéz beszélni A hullócsillag éve világában, mert Rakovszky nem igazán ad lehetőséget, hogy ebből a szempontból vizsgálhassuk a történetet. Vegyük például a Ketten című fejezetet: ritka a regény során a nyílt konfliktus Flóra és Piroska között. Talán csak kettejük viszonya az, amely egyértelműen pozitív kicsengésű az egész regény során, vagy legalábbis saját világuk keretein belül igyekeznek megértéssel és szeretettel viseltetni egymás iránt. Ebben a fejezetben azonban egy pillanatra elpattan minden: az anya dühösen mered munkáját értelmetlenné tevő lányára. Sokféleképpen lehetne a lélektani történesek szintjén továbbhaladni ebből a fejezetből – mégis, alig két oldal az egész, és talán az ehhez hasonló nüanszoktól válik úgy általában izgalmassá Rakovszky. Végig kétértelmű marad a helyzet, hogy vajon csak azért ír-e így, mert – Ferencz Győző szavaival élve[5] – egyfajta prózaköltészetet gyakorol véresen komoly létszituációkon, távolságtartóan szemlélve, vagy pedig azért, mert a környezet, a szereplők által megteremtett vagy birtokba vett tér az, amely részleges vagy teljes választ kínál nehezen értelmezhető, felfejhető problémáikra, csapdahelyzetté vált életükre. Talán az utóbbi volna magától értetődőbb elméleti szempontból, hiszen maga a dialógus még a fejezethez viszonyítva se tűnik soknak, és például az alábbi részletből kiemelt mondatot csupán leírásként kezelni meglehetősen könnyelmű megoldásnak tűnik.
„Piroska kővé dermed a vizesen csillogó konyhakő kellős közepén. Szürke négyszögek, piros négyszögek: a pirosak pirossága sötétebb lesz a nedvességtől, a szürkékben tisztábban látszanak a repedések. Az anyja ott térdel a kövön, és a felmosóvödör fölé tartott ocsmány, szürke rongyot facsargatja.”[6]
Semmi olyasmi nincs ebben a szövegrészletben a leírt helyzettel kapcsolatban, amit ne mondhatnánk már-már banálisan hétköznapinak. A gyerek figyelmetlensége miatt feldühíti egy pillanatra az anyját. A közbeékelt, (jelen szövegben) kurzivált mondat azonban egy jellegzetes eszköze a Rakovszky-epikának, hogy szélesíti ki szereplői behatárolt perspektíváját, miképp realizálja hétköznapi helyzetekben általános léthelyzetüket. Piroska nem csupán egy vizes, csúszós kővel borított konyha kellős közepén áll, hanem egy újabb, feszültséggel teli szituáció kellős közepére trappol be vigyázatlanul – amelyben ellenfele az anyja, egyetlen támasza ebben a már rég nem kétpólusú életben (a regény csupán pár rövid levél, levélrészlet útján tudatja, hogy Kürthy Árpád, Piroska apja meghalt). S most ezzel az egyetlen támasszal is szembekerül: ingatag világát még inkább veszni érzi.
Az írásmód impresszionista jellegű, lírai hangulata pedig ad egy keserédes ízt ennek a fájdalomnak, amely bármennyire is nyilalló, hamar eltompul és kiszélesedik. „A pirosak pirossága sötétebb lesz a nedvességtől, a szürkékben tisztábban látszanak a repedések.” Úgy írja ezt le Rakovszky, mintha maga a szereptudat szembesülne az őt körülvevő világ hangulatával, és reagálna rá ekképp. A Rakovszky-szereplőknek „nem szokása” a megőrülés, az öngyilkosság, az életükön való gyökeres változtatás: ehhez rendszerint vagy nincs merszük, vagy valódi lehetőségük nincsen rá. De általában, ha fel is vetődik bennük, semmiképpen se mint reális lehetőségként kezelik. Ha csak a két regényt vesszük, életidegen is lenne egy 6-7 éves gyerektől illetve egy fiatal lánytól, hogy így válaszoljanak problémáikra: sokkal kegyetlenebb a valódinak tűnő válasz, vagyis hogy koruk által ebbe az életvitelbe szocializálódnak bele, egy idő után ez tűnik normálisnak számukra.
Az analitikus megközelítéseken túl érdemes Rakovszky szakrális motívumait is szemügyre venni. Ez pedig az a nagyon jellemző állapot, ami meghatározó mindkét regény szempontjából, ami uralja az egész lírikus oldalt, és domináns A Hold a hetedik házban több novellájában is, mint például Az álom vagy a Triptichon.
A Triptichon, mint szimbólum többször is előkerül az életműben és annak már-már állandó, egyéni jelzőjeként tekinthetünk rá. Maga a kifejezés egyébként görög eredetű, és szakrális értelemben alkalmazták: a görögkeleti egyház bizonyos oltárainak szerkezeti felépítésre vonatkozott, miszerint ezek egy középső oltárrészből, illetve mindkét oldalán egy-egy szárnyrészből álltak.[7] Felmerül tehát a kérdés, hogy a valláshoz, sőt, vallásokhoz kissé közönyösen hozzáálló[8] Rakovszkynak miért kerül elő egyik legfontosabb versének és egyik novellájának címeként is ez a teológiai-művészeti fogalom?
Már Imreh András is megjegyzi[9] Rakovszky Zsuzsának annak Jane összegez című verse kapcsán, hogy egész életművének egyik legjellegzetesebb típusjegye „… a személyiség fix pontjának hiánya, valami felcserélhetőség, a személyiség véletlenszerűsége …”[10]. Ez szinte az életmű egészére elmondható. Annál érdekesebb, ahogy interjújában ezt fejtegeti tovább az írónő: „… Ha nincs egy eleve adott identitás […], akkor állandóan figyeljük magunkat, állandó kétségeink vannak önmagunk valóságával kapcsolatban, …”[11]. Ezt viszont (vagyis az, amit ő „önmagunk valóságának” nevez) kulcsfogalomnak érzem, főleg a Triptichon-téma felől nézvést. A triptichon ugyanis olyasvalami, ami mindig azt mutatja, amit látni akarunk, ahogy változtatjuk a perspektívánkat, ahogyan más és más oldalára forgatjuk a szárnyakat, úgy változtatja képeit egy többarcú, de konzisztens igazságon belül a triptichon. Nyilvánvaló – bár Rakovszky kimondja, hogy nem szereti az identitást, mint kifejezést írásai kapcsán használni[12] –, hogy ez egyenes analógiája a Rakovszky-művek identitásképének, amelyekben az identitás csak részben valamiféle predesztinált dolog. Sokkal hangsúlyosabb, hogy az önkép olyasvalami, amivel szüntelenül konfliktusba kerülünk, és nemcsak amiatt, mert nem, vagy csak részlegesen tudjuk érvényesíteni a külvilág felé: ugyanennyire problematikus, hogy az ember eleve erősebben kötődik az empirikus tapasztalásmódhoz, és ez a módszer a legnagyobb ellensége annak, hogy az „önmagunk valóságával” már fiatalkorunkban tisztában legyünk.
Az álmok, vagy a nem is feltétlenül nekünk mesélt, csak valahonnan hallott történetek mind beépülnek személyiségünkbe, mert ha csak „befelé is”, de mindenképpen reflektálunk rájuk. Így válik önképünk egyrészt maszkok sorozatává; másrészt pedig így válik személyiségünk legfontosabb, legintimebb részévé a titok, mint fogalom. Itt kapcsolódik be Bokányi Péter a velünk egykorú magyar irodalom történelmi regényeiről és annak kánonáról írt tanulmánya[13], melyben hasonló következtetésre jut: „A kígyó árnyéka című regény kulcsszava kétségkívül a titok.”[14] S ahogyan ő is írja, ennek az évszázados gyakorlatnak a következménye (melyet egyébként a társadalmi konszenzus szinte hitelesített), hogy annyira introvertált életvitelt kényszerítenek ránk imaginárius közösségeink (akármilyen szinten nézzük őket), ami a Rakovszky-karakterek problémáihoz hasonlóan nemcsak szerepválságokhoz, hanem szereptévesztésekhez és szerepkényszerekhez vezet.
Ha csak a legfelületesebb módját vesszük A kígyó árnyéka ilyen jellegű vizsgálatának, vegyük Lehmann Orsolyát, illetve a nevét. A kötet elején, mint visszaemlékező Ursula Binderként kezdi el mesélni történetét, de ez az Ursula Binder legalább annyira Ursula Lehmann is, és persze Lehmann Orsolya – mintha ez „névsokaság” is rájátszana arra, hogy miként kell elkendőznie saját valódi vágyait, érzéseit, és idővel testi állapotát is környezete elől. De mélyebben betekintve a regénybe láthatjuk, hogy szinte senki sem adja, adhatja teljes egészében saját magát. Orsolya anyja egy vélhetően boldogtalan házasságra vállakozott, elkerülendő a szégyent és azt, hogy gyermekét törvénytelenként kezeljék; az apa igyekszik fenntartani a tisztes polgár látszatát, de ezt előbb a felesége körüli pletykák, majd lányának suttogást keltő ügyei (a Bocskai-katona erőszakkísérlete, a törvénytelen gyerek születése) is megnehezítik, ráadásul lelkileg sem tudja igazán feldolgozni ezeket a tényeket, ezért utolsó éveire szinte megőrül; és az ödenburgi polgárok között se nehéz találni további példákat, elég emlegetni a városszerte pletykált „titkos társaság létezését”. A kevés, valóban őszinte és maszk nélküli emberek egyike Lang Mátyás, aki viszont egy félnótás és kispolgár között leledzik félúton – egészen addig, míg csúf véget nem ér Orsolya apja által.
De utóbbi tény is jól mutatja, hogy Orsolya nemcsak nevében, de valós identitását tekintve is szüntelen szerepduplikációra kényszerül, amely családjával való együttélése során eleinte természetesnek hathat, utóbb azonban kifejezetten bizarr formákat ölt – egészen a már említett végpontig, amikor már-már vérfertőző viszonyba kényszerül saját és kettejük túlélését biztosítandó saját apjával.
A kígyó árnyéka szerepsokszorozódásával szemben A hullócsillag évében éppen az önérvényes szerep és identitás felépítése, illetve annak megtalálása okoz problémát – bár itt elsősorban csak a főszereplő Piroskának. Anyja rokonai és barátai számára ez a probléma nem valós, nem szenvednek semmi ilyesmitől, viszont személyiségük nem is mutat szilárd kontúrokat. Olyan embereknek tűnnek (talán csak Flóra kivétel némileg), akik a történelem sodrában csak néma, jellegtelen alakok. Piroska ha nincs is valós tudatában ennek, de egészen biztos, hogy érzékeli ezt, s ez is megerősíti tudatalattijában, hogy semmilyen szilárd fogódzó nincs életükben. Ha viszont a valóságban semmilyen támpont nem látszik saját létezésünk alátámasztására, akkor viszont a múltban és valótlanban kell keresni – amire kiváló példa gyakorlatilag az egész Atomok és kísértetek című fejezet.
Mindkét említett regény egyaránt bemutatja, miként lehet napjainkban regényszinten abszolút közérthető, ugyanakkor szépirodalmi oldalról nézve is teljesen minőségi és vállalható szépprózát írni. Rakovszky írásmódja és regényszervező technikája talán hétköznapiasnak, hagyományosnak tűnhet a posztmodern próza újszerű hangjához mérten, azonban tematikája és felvetett problémái hosszú távon érdekessé teszik olvasói és kritikusai számára egyaránt.
[1] MÁRAI Sándor, Egy polgár vallomásai, Bp., Helikon, 2000, 204. o.
[2] SZÁVAI János, Az igazat mondd, ne csak a valódit (Paradigmaváltás a magyar önéletírásban) = Uő., A kassai dóm: közelítések Márai Sándorhoz, Pozsony, Kalligram, 2008.
[3] SZALAY Edina, A nő többször: Neogótika és női identitás a mai észak-amerikai regényben, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2002.
[4] Melanie SEXTON, The Woman’s Voice: The Post-Realist Fiction of Margaret Atwood, Mavis Gallant and Alice Munro, Ottawa, University of Ottawa,, 1993.
[5] FERENCZ Győző, A megvilágosodás sötétsége: Rakovszky Zsuzsa: A Hold a hetedik házban, Népszabadság, 2009. okt. 24-25, 11. o.
[6] RAKOVSZKY Zsuzsa, A hullócsillag éve, Bp., Magvető, 2005, 175. o.
[7] Az elmúlt századok során a triptichon összművészeti műfaj lett: Puccini Il trittico (Triptichon) címen operát, az ír William Butler Yeats ugyanezen név alatt dráma-trilógiát írt, August Macke festő pedig 1913-ben készítette el Nyitott triptichonját. A legismertebb és legkülönlegesebb darab azonban minden bizonnyal az Isenheimi oltár néven elhíresült, egy észak-elzászi templomnak készített darab, amit Matthias Grünewald (1470/1483-1529 k.) , az August Dürer-kortárs gótikus festő készített, és erőteljesen megfigyelhető rajta a reneszánsz és a barokk közti átmenet. A több szentet és Jézus feltámadását megjelenítő oltárnak tulajdonképpen három „nézete” van: egyazon mű tartalmazza a Golgota, a Sírbatétel és a Feltámadás jelenetét, a szenvedés és a kínok realisztikus, különösen hangsúlyozott ábrázolásával.
[8] Bár A kígyó árnyéka során rengetegszer előkerül a reformátusok és „pápisták” közti ellentét, sokszor a hétköznapokban is, ez mégsem meghatározó kérdése a regény mondanivalójának. Kihagyni, elkerülni sokkal erőltettebb megoldás lett volna, hiszen az adott korszellem nélkülözhetetlen része volt, de ezzel együtt félreolvasás lenne, ha a Lehmann család elsődleges problémái között emlegetnénk.
[9] IMREH András, „Azt hittem, fikció, pedig emlék …”: Rakovszky Zsuzsával Imreh András beszélgetett, Beszélő, 2008, 6-14. o.
[10] Uő., uo., 11. o.
[11] Uő., uo.
[12] Uő., uo.
[13] BOKÁNYI Péter, Ahogyan sohasem volt: A történelmi regény változatai az ezredforduló magyar irodalmában, Szombathely, Savaria University Press Kiadója, 2007.
[14] Uő., uo., 129. o.
Szöveg és identitás
A székelyudvarhelyi születésű prózaírónak a 2003-as Zsírnak való és a 2006-os Szűnőföldem után harmadik novelláskötete jelent meg 2010-ben a Magyar Napló gondozásában.
A szerző eddigi recepciójának fő hangsúlyait az a dominánsan a „népi irodalom” képviseletét magára vállaló olvasói hagyomány jelölte ki, amely jellemzően a pejoratív értelemben használt „szövegirodalom”-mal oppozícióban határozza meg saját helyét – ily’ módon, sejthetően, annak a nézetnek enged teret, mely szerint a szöveg poétikai-retorikai/ narratológiai megalkotottságának igényessége szükségszerűen az eszmei állásfoglalás (pl. nemzeti érzés tanúsítása) rovására megy. A kettő valójában nem kellene, hogy antagonisztikus alternatívaként zárja ki egymást. Ugyanakkor egy közösséghez való tartozásra (is) utaló szerzői hang (a méltatott kötet esetében a szerző vissza-visszatérően reflektált erdélyi magyarsága) – vagyis a szövegorientált olvasói hagyomány pejoratív kifejezésével élve, az allegorézis megnyilvánulása – sem szükségszerűen nyelvfeledett.
Csender kötetében a „tranzit”-helyzetet a tematikus utaztatáson, sőt hánykolódáson (emigráció és hazatérés; a „se ott még, se itt már” köztessége; a deviancia heterotópiái: börtön, pszichiátria, kórház stb.) túl az egymástól nagyon eltérő nyelvi regiszterek keveredése is olvasói tapasztalattá teszi: stilisztikailag és dialektológiailag széles mezőt járnak be a szövegek. A London című útinaplóban a dialektusból hozott szavak (pl. „suna”) a pesti egyetemista szlengbe keverednek, majd később a kiejtés szerinti írásmód is utal a fiúk nyelvi meghatározottságára: „no tenkjú”, „jesz áj em” (105, 107). „Megvoltak az ismétlődő mondataink: We are looking for a job. Ha meguntuk, változtattunk rajta: We are searching for a job. Bence nyelvésznek tanult, inkább neki voltak fontosak a stilisztikai árnyalatok, nekem az első változat is megtette. Ha végképp színessé akartuk tenni a napunkat, úgy kérdeztük, hogy Have you any vacancies?” (101). Csender nyilvánvalóan a London elbeszélőjénél nyitottabb a stilisztikai színességre, a Fordított zuhanás olyan nyelvi karnevál, akár a londoni utcák. Az explicit (hosszabb idézet János Jelenéseiből, 47) és implicit (Jónás a „komp gyomrában”, 93) bibliai intertextusok fennköltsége a Mónika Show alpári ízlésvilágával (mely a Görcsben szóba is kerül, 68) váltakozik: „És láték egy angyalt állni a napban, ki kiálta nagy szóval” (47) – „Sanyi, Sanyi, hol a faszba’ vagy?” (87).
A Tranzitváróban a valóság és a valóság felettiség, a valóságtól való metafizikai elvonatkoztatás a külső és belső nézőpont kurziválással, az írásképpel is megkülönböztetett váltakozásában kerülnek dialógusviszonyba. Míg a ravatalozó leírása a jelentésről lemondó hangköltészet vallási eredetére is reflektál: „talán félfüllel hallod az előimádkozók halk duruzsolását” (132). A szemantikai játék erős példája a „hamvas fehér fiúk” kalandja a feketék bárjában (102). Előbb a srácok a feketék szemében próbálnak olvasni: azok a fehérek, akik oda bemennek „vagy hülyék, vagy meg akarnak halni”; majd a bárt elhagyva (egyúttal a „gyorsan kipucoltunk onnan” kifejezéssel a tisztaság-feketeség oppozícióval is eljátszva) utólag olvassák el a kocsmacégért: „White Swan, vagyis Fehér Hattyú. Van humoruk ezeknek a feketéknek” – zárul a jelent, és az olvasó a feketék humorából kirakhatja a jelenet morbid hangulatát fokozó „fekete humor” jelzős szerkezetet.
A novellák nyelvezetének legfontosabb sajátossága az eddigi recepcióban is kiemelt székely tájnyelv. A saját hazájukban kisebbségbe szorultak léthelyzetére mindenekelőtt a nyelv és világkép között elválaszthatatlan kapcsolatot felismerő humboldti nyelvszemlélet nyomai világítanak rá. Amikor „Előd egyszer csak meghallotta a nevét román akcentussal” (33), vagy szintén a kötet legeszmeibb elbeszélésében, A forradalom hősében, mely az 1989-es forradalom utáni koncepciós pereknek, a „románölő”-nek bélyegzett magyarok meghurcoltatásának állít emléket: „A bíró felszólította, hogy beszéljen románul, mire Nagy István azt felelte, akkor már románul, hogy nu ştiu româneşte (nem tudok románul), a bíró meg cinikusan megjegyezte, hogy látod, tudsz te románul. Ezen jót nevetgéltek, aztán véget is ért a tárgyalás. Ez volt az utolsó szó joga” (25).
Csender Levente kötete éppannyira izgalmas szöveg, mint amennyire fontos az azonosság és nemzettudat megerősítésében.
Csender Levente: Fordított zuhanás, Budapest, Magyar Napló, 2010.
Isteni játék
hetven forintom van, apróban. Ötven a bor, olaszrizling, húszas a szóda.
– Egy kisfröccsöt kérek!
A pult melletti tükörbe bambulva azon gondolkozom, hogy szörnyű látványt nyújtok. Jó tegnapom egyik lába még a mába lóg bőszen, a másikat elhagyta valahol. Elhagyást bizonyítandó, hogy fogalmam sincs hány emberrel, s legfőbbképp, miről beszélgettem és hány nőszemélynek ígértem házasságot megint. A hasonló estéken általában szeretem egyszerre húsz emberrel megvitatni, hogy 2012 apokalipszist idéző dátumát a maják nem jósolták meg így, szám szerint. Egyszerűen annyi az egész, hogy a birodalomban mindössze egy férfi értett a naptáríráshoz, őt pedig hátba szúrta a legjobb barátja, mert rájött, hogy a feleségét dugja, így abbamaradt a dolog, épp ennél az évszámnál. Ja, és természetesen erről írom a diplomamunkámat is. (Aki nem tudná. [Nem kell.])
Jólesik a fröccs. Majdnem mindig sört iszom, de ma megmagyarázhatatlan okból nem kívánom. Több, mint húsz perce várom a haveromat, Gábort[1], azaz Gegét, tizenkét tagú családja utolsó sarját, aki szokásához híven késik. Sós mogyorót ropogtatva körbejáratom tekintetem a jól ismert, L.-hez címzett becsületvesztőn. Minden jelenlévőt ismerek. A világ talán legrosszabb pultosát, Barbikát, aki antiszociális hozzáállása miatt még talán soha sem kapott borravalót és amúgy is egy lusta ribanc. Ferit, a „meg nem értett festőt” akinek képei annyit sem érnek, hogy a bejárati ajtó előtti lábtörlővé avanzsáljanak. Persze nem felejtem ki Csapó Editkét sem, a nullát, aki jobb híján minden nap itt múlatja az idejét, szorgalmasan jegyzeteli az L. történéseit, miközben kedvesen árulja aszott rózsáit, amiket inkább rágnék el, minthogy átadjam anyámnak anyák napján.
Rohadt egy nap. Az esőcseppek csendesen peregnek alá a söralátétekkel teleaggatott ablakon, ködbe burkolózik az utca. Fülsértő kaparás hallatszik a pult mögül, hamarosan egy megtermett patkány tűnik elő rejtekéből. Feri hatalmas erővel sújt rá a partvissal, s koponyáját a felismerhetetlenségig zúzva küldi a másvilágra.
Nyílik az ajtó, megjön Gege. Látványa tükrözi az út minden viszontagságát, gondterhelt ráncaiban esőcseppek pihennek, az elázott csikk egykedvűen áll ki a szájából. Mogorván a pulthoz battyog, rendel egy kisfröccsöt. Elmosolyodom magamban, ő se nagy fröccsivó, sokkal inkább Dreher Antal folyékony aranyának lelkes tisztelője. Barátságunk talán egy évvel ezelőttre nyúlik vissza, amikor először találkoztunk az egyetemi dohányzóban, s első beszélgetésünknél rögtön rátalálunk közös szenvedélyünkre, a mozgóképre. Megszállottként faltuk a filmeket. Tegnap kölcsönadtam neki a Good Will Hunting című filmet. Marha kíváncsian vártam, hogy mit szól hozzá.
– Ez odabaszott!- köszönt. Nem feleltem, ezt vártam. Azért adtam, mert jól tudom, hogy odabasz. Némán ittuk tovább a jó szeszt. Nagyot reccsent a galéria jobb időket megélt, dohos lépcsője, s egy különös, de szimpatikus öregúr lépdelt le rajta. Galambősz hosszú haja rakoncátlanul lebegett feje körül, világító, kék szeme szinte sugárzott vékony, aranykeretes szemüvege lencséjén át. Az arcán szerteágazó jóindulatú ráncok rendkívül kedves ember benyomását keltették. Szembeötlő testi hibája azonban gyengítette az összhatást; jobbjának minden ujja görcsben állt, így alig tudott fogódzkodni a korhadt korláton. Talán egy igazi kézfogásra sem képes már. Elénk áll.
– Fent tériszonyom van. Mi baszott oda, mi? – kérdezte kihívóan.
– Egy film. – mondta Gege oda se nézve.
– Eh, egy film? – nevetett szárazon – Ugyan mi a faszt tudtok ti arról, hogy mi basz oda igazán? A kurva életbe – dörmögte.
Rendelt három fröccsöt és leült közénk.
– Mihály[2] – nyújtja jobbját. Igyekeztem minél kevésbé szorítani a szerencsétlen kezét, de meglepően férfias erővel fogott kezet, úgyhogy viszonoznom kellett, bár arca torzulása iszonyú fájdalomról árulkodott,. Tiszteletet ébresztett bennem.
– Hallgatlak fiam. – fordult felém.
– A Good Will Hunting című filmről beszélgettünk éppen, ami egy fiatal zseniről szól, aki egy pszichológus és a barátai hatására szakít addigi nyárspolgári életével, és végre valahára él a nem mindennapi matematikai képességeivel, és…
– Ben Afflack, Matt Damon? – vág közbe
– Igen, igen – hadarom – Oscar-díjas forgatókönyvet szült barátságuk és a tehetségük.
– Szerintem bekaphatják. És ti is bekaphatjátok, ha így rajongtok ezért a két hollywoodi köcsögért. Az a film egy szar. Lövésük sem volt semmiről, ahogy nektek sincs. Áhá, de ti persze azt hiszitek, alkothattok hasonlót, vagy tévedek? – kérdezte gúnyosan, ráhibázva leghőbb vágyamra, ezért nézettem meg Gegével is. Majd kedvesebb, bizalmasabb hangvételre váltva folytatta – Segítek nektek, akkor talán lesz rá esélyetek…
„Tulajdonképpen majdhogynem itthon vagyok. Festői látvány az L. a lepukkant bútorzatával és a sokat látott málló falakkal. Tudom, hogy kétszer kell lehúzni a WC-t, mert egytől nem csúszik a bélsár, hogy a bor soha nem látott szőlőt, és hogy a jobboldali hűtő nem hűt, úgyhogy mindig romlott a melegszendvics krém. A megnyugtató látvány ellenére feszült vagyok. Idegesít, hogy Mihály (ha ez a neve egyáltalán), ismét kábít pár srácot. Biztos megint előadja magáról, hogy elismert, sokat látott író. Pedig a kiadók sorra dobták vissza verseit, mikor még tényleg írt, mert pocsék egy szerző, na! Amúgy meg egy börtönviselt, faragatlan alak. Gyilkosságért ült tizenkét évet. Börtöntetoválása nincs, ahhoz gyáva volt, de egyszer rácsapták jobb kezére a rácsot, mikor épp a rabtársát molesztálta volna. Ezt a történetet mi másként ismerjük, de akadt, aki felvilágosított. Egyszer részegen őszinte volt valakivel.
A szél erejével
Ami magányos, annak szaga van.
Nehezen meghatározható, de mindenki érzi. Messziről bűzlik.
(Miket locsogsz? A világ illatos, ízes. Minden illatból és füstből meg némi lélegzetből tevődik össze. Csak az érzelmeknek nincsen szaguk.)
Erre gondol, mi másra, s a kerekek görögnek alatta, nem is látja, hogy azok (miből tevődnek össze), nem is láthatja, hogy küllők meg lukak meg fogaskerekek, hogy gumi és pedál, meg a pedálon egy papucs – nem nagyon lát semmit abból, ami alatta van, esetleg a szürkekrémmé nyújtott aszfaltot, s persze a tájat.
A tájnak szaga volt. Mindenféle fa, bokrok, a bokrok küllői közé darab egek beragasztva.
S ez a táj meg volt nyújtva, meg volt futtatva. (Ő futtatta. Ő mozgatta. Ő nyújtotta, mint a lángostésztát, ő nyújtott bele lyukakat.)
De ha ő, akkor?…
S megint a magánynak szaga.
A tájat ő nyújtja, mint a lángostésztát, ő csinál bele lyukakat, kisebb-nagyobb repedéseket, amikbe eget meg vattafelhőt meg fűréteket meg lápot meg sást meg autófémszínt meg kerteket meg kerítést meg a kerítések mögé két nőt ahogy a sövényt vagdossák, mindent ő, a gyereket, ahogy a tó felé szalad visítva, a szétloccsant fagylaltot a járdán, meg a szerelmesek kézszorítását, mindent. Ő csinálja. A szél meg az ő testét. Megcsinálja. Cibálja őt. mindent, amiből ő tevődik össze (szív, ércsatorna, csont, szemgolyó, tarkó a babahajjal.) Itt megtorpanna, de egy kanyar a bicaj alá gördül, és be kell venni, azt is meg kell csinálni egy kicsit, nem ér rá megtorpanni. De a kanyar után egy út, amit még sosem látott.
Meg kell fürdenem – így egy gondolat -, úgyhogy végiggurul azon az ismeretlen ösvényen (szúnyoglárvák roppanása, hajgaz, sörkonzerv), ami belefut a tóba. (Persze nem egyenesen. Kanyarog. Kicsit idegesítően túlkomplikálja a célhoz érést.) Le kell vetkőznöm, úgyhogy megtámasztja a bicajt a földdel, és leveszi (rövid farmernadrág, csinos ujjatlan, melltartó), és belelép. Ezen a partszakaszon nincs lépcső. Csak finom kis fűcsomók és föld, némi nádrengeteg még, de van egy másik ösvény, ami azt is átvágja.
Belémerül. Az a nagy zöldeskék-kékeszöld béfogadja az ő testét.
Hiába, hogy mindent ő csinál, azért a gondolat akkor is gyomorremegtető: a magány, aminek szaga van.
(Ha megmerítkezik ebben a nagy vízben, más szaga lesz a testének.)
Mert ha érezhető, ha más emberi lények orra beszippanthatja, s más emberi lények agya felfoghatja, sőt, még jelentést is tulajdoníthat neki, akkor végső soron ő mindenki számára nyitott könyv lehet. (Könnyen értelmezhető jel, mint például a tilosadohányzás, a stop, a wc…) Akkor ő olyan lehet, mint egy mosoly (kedves, őszinte, hirtelen, szomorkás, lemondó, kívánós, bátortalan, szemtelen stb.) Akkor ő: átlátszó. Mint a víz, ami a csapból folyik. A fürdőkádba eresztett kicsi tó.) Akkor ő: mint a levegő; mintha nem is létezne.
Lebeg a vízen egy kicsit. A színük, ezeknek az egymással szembefordított nagy tavaknak most, mint a szennyvíz, két pocsolya. Valahol a peremnél felhők gyűlnek, meg robbanások, cikcakkfények.
Arra gondol hirtelen, hogy talán vissza kéne menni ahhoz a másikhoz, aki ezt az egészet, ezt az egész zavart belé oltotta, az ő testébe, az élvezetével együtt, s meg kéne neki mondani, hogy nincs igaza.
(Már hogyhogy nincs?! Mire…?)
Arra gondol hirtelen, hogy el fogják lopni a biciklijét, ez egy ilyen veszélyes környék, itt még a hajat is lelopják az emberről, és nem csak a biciklijét, hanem talán a ruháját is el fogják lopni, mer mért ne, szép ruhák, bár használtak, egy turkálóban biztos el lehetne adni, egyedül csak a bugyiját meg a testét nem tudják most ellopni, mert az bent van a vízben.
Kiemeli egy kicsit a fejét ebből a kényelmes lebegő pózból, s kikukkant a part felé.
Csak egy ember áll ott, férfiforma.
Megismeri az alakját. Az előbb még az ő testére tapadt vízszintesen, aztán függőlegesen, aztán fordítva, aztán hátulról. Akkor semmi baj nincs, gondolja – úgysem fog utána úszni, s legalább a bicikliket nem lopják el.
De hirtelen meghallja a halk csobbanást (kacsák éjjeli felderítő hadjárata, egy egész család, három picikacsa), a lassított lépteket, aztán a ritmikus úszómozdulatok…. Felé jön. Már itt is van.
Te mit csinálsz? – töri fel a két pocsolya egymásba érő csöndhéját. A születés milyen hangos mindig, miért nem lehet ezt halkabban, mint mondjuk a szarást vagy az önkielégítést.
Erre nem lehet mit mondani, mit csinálnék, gondolja ő, hát bazdmeg, fürdök a tóban, csak úgy, mert kedvem támadt.
Megsértődtél rám? – kalapál megint egy kicsit, mivel nem kapott választ, a sérült csöndtojáson. – Miért? – löki-nyomja-erőszakolja tovább. – Olyan jó volt veled, nem értem, nekem úgy tűnt, te is élvezed.
Hát persze. A baszást mindig lehet. (Kivéve mondjuk tejrészegen vagy egyebek.) Persze, hogy élveztem, nem azzal van a baj. Csak amit mondtál. – Mit?
A magánynak szaga van.
Röhög. (Ezt csak olvastam valahol, viccesnek találtam. Már hogy lenne szaga? Egyáltalán, mi a faszról beszélünk? Magány? Hát egy fogalomról beszélgetünk baszás után?! Mik vagyunk mi, kibaszott bölcsészek? Nem azért jöttünk ide. Csak úgy eszembe jutott hirtelen. Bébi, ne hülyülj. Gyere, ússzunk ki.)
Egy Kossuth-szobor emlékére
Aznap szép idő volt. K.G. vidáman sétálgatott a ligetben. Kockás kalapja úriemberes külsőt kölcsönzött neki, pedig nem volt az. Jobb kezében bot volt, bal kezét pedig mellénye gombjához tartotta, s azt képzelte, most igazán úgy megy, mint Napóleon. Csak neki nincs aranyere.
Lelkesen kutatta szemeivel a szebbnél szebb hajadonokat, igen nagy örömét lelte egy szép szoknyában, vagy csinos blúzban, leginkább ezért is jött ki így délután, esztétikailag igen kifinomult ízléssel rendelkezett. A nap kellemesen sütött, átjárta minden porcikáját, s mikor egy-egy csepp megindult homlokán, bal kezével elővette textil zsebkendőjét, hogy letörölje.
K. G. toleráns ember volt. Rendkívül széles spektrumban gyakorolta a tolerancia mindennemű fajtáját, elfogadott mindenkit, legyen az fekete, fehér, szegény, vagy gazdag. Nemegyszer beszélgetett a Széchenyi fürdőnél kolduló hajléktalannal, s megtudott róla olyat is, amit mások még csak nem is gondoltak volna, például, hogy az illető a Kádár-rendszerben 2/3-as ügynök volt, vagy hogy ő volt az első magyar, aki kezet foghatott Brezsnyevvel. Nagy izgalommal hallgatta az ilyen történeteket. Eldönteni ugyan nem tudta, igazat mondanak-e, de ez nem is érdekelte igazán. Ha ő azt képzeli magáról, hogy úgy megy, mint Napóleon, miért ne foghatott volna ez az ember kezet első magyarként a nagy Brezsnyevvel, és miért is ne lehetett volna ügynök. Akkoriban biztosan mindenki ügynök volt. És hát, ugye az is volt. Nem lepődött meg, ezt is csak elfogadta, mint a többi dolgot az életben, az ember lehet fekete, az ember lehet fehér.
Máskor a bicikliző fiatalokhoz ment oda. Ővelük szívesen beszélgetett arról, hogy miért nincsenek délben iskolában, vagy hogy miért köröznek a lányok annyit, a parkokban lebzselő fiúk körül. Tőlük tudta meg, hogy a fiúk még most is sokkal fontosabb dolgokkal foglalkoznak, mint a lányok, és hogy hiába van akár öt-hat lány is egyszerre velük, abból nekik csak kettő tetszik igazán, a többi csak valamiféle járulékos tényező, rájuk figyelni sem érdemes, de azok tudnak a leginkább ujjongani, ha valaki jól biciklizik. Meg aztán ki mondhatja meg valakinek is, hogy ne nézegesse őket. Ehhez mindenkinek joga van, tolerálni kell a csúnyábbakat is, noha! (és ez nagyon fontos) Csak a szép lányok érnek valamit is a szemükben. Az pedig, hogy ki a szép és ki nem az, nem túl bonyolult. Valami Kant is beszélt róla, de ennek meg fura vicces neve van, és a lányok mondatokba is foglalták, hogy bizony nekik is elkéne egy ilyen, de ennél több nem maradt meg belőle, mert ilyen névvel amúgy sem lehet valaki túl sikeres.
De valamiért K.G. most gyűlölettel haladt a délutáni szélben. Cipőjével éppen egy kutya maradékát találta meg, és mivel nem volt jó babonás ember, egyáltalán nem gondolta úgy, hogy most neki ettől szerencséje lesz. Sőt mi több. Ezt, mint balszerencsét fogta fel, s dühösen trappolt végig a járdán, hogy a cipő redőzött talpába ragadt darabkák is mihamarabb kijöjjenek onnan. Most a füves placcra lépett, és erőteljes mozdulatokkal huzigálta ide-oda a lábát.
– Sikerült! – gondolta magában, aztán tovább folytatta a sétát.
Véletlenül azt is észrevette, hogy sétabotjának alja szintén részesült a napi átokból, s most azt kezdte a betonnak csapkodni, távolról úgy nézett ki, mintha nem lenne teljesen normális.
– Ne menjünk arra Margit, mert az az ember minden bizonnyal bolond, én pedig féltelek, hogy megüt! – mondta egy jó ötvenes férfi, aki nem szívesen járt a ligetbe, pont a sok fura ember miatt.
K.G. mikor megszabadult attól, amitől meg kellett szabadulnia, hirtelen arra gondolt, hogy a legjobb lesz, ha most rögtön rágyújt egy szivarra, mert ha valamikor, akkor azt most kiérdemelte. Ennyi megrázkódtatás után a szivar jár neki. Megállt, botját jobb hóna alá csapta, bal kezével benyúlt belső mellényzsebébe, és kivett egy kis ezüst tárcát, amiben rég importált kubai szivarok sorakoztak különleges alkalmakra előkészítve. Volt belőlük bőven. A tárca fedele felpattant, kivette belőle azt, amelyik a legjobban megtetszett neki, aztán leharapta elejét, s betette a szájába. Már csak tűz kellett.
K.G. minden jel szerint oktalan ember volt. Eddig fel sem merült benne, hogy a szivarhoz tűz kell. Most mikor rájött, akkora izgalom kerítette hatalmába, hogy rögtön elpirult, majd szégyellni kezdte magát, miért is nem gondolt erre otthon, ott van gyufa. Zavarában összeakadtak szemei, aztán arra gondolt, hogy az első embertől, aki erre jár tüzet fog kérni, s ha nem ad, majd csihol. Vagy lesz valami. Lett is.
A távolból valami szürke folt látszott közeledni feléje, s hirtelen azt sem tudta eldönteni, rémet lát, vagy csak a szeme káprázik. Eleinte félt, majd mikor a valami közelebb ért hozzá, hirtelen megnyugodott. Hiszen ez csak egy szobor. K.G. nem sietett. Megvárta, amíg az köszön neki.
– Jónapot kívánok! –szólalt meg kissé kongó hangon a szobor.
– Üdvözlöm! Kovács Géza. Önt, hogy hívják?
– Kossuth Lajos vagyok.
– Remek! – mondta K.G.- tüze van?
– Ez természetes. Parancsoljon!
Aztán a szobor benyúlt öntöttvas kabátja zsebébe, elővett egy teljesen hétköznapi gyufásdobozt, majd megkínálta vele K.G.-t.
– Igen szép gyufa! Hol vette?
– Franciaországban.
És valóban. A doboz igazi ipari remekműként hatott. Egyik felén a francia zászló, a másikon egy hamísítatlan Bonaparte Napóleon nézett farkasszemet az őt bámulóval, s olyan méltóságteljes ábrázata volt, mintha nem is lett volna sohasem aranyere.