Az alkotmányozás itt abból indul ki, amit legegyszerűbben jogi fikciónak vagy a jog fikciójának nevezhetünk.
Amikor olyasmit tételezünk, mint jogi fikció, még nincs birtokunkban a jog mint érvényes jogalap, hanem csak mint fikció, amibe a gondolkodás a maga úton levésekor belebotlik. S mivel a jog itt nem mint alap vagy jogalap merül föl, hanem mint fikció, megelégszünk azzal, hogy az alkotmányozást egy sajátos fikcióról költött gondolkodásnak, s ezt a gondolkodást magát is részben fikciónak tekintsük. Mindaddig legalábbis, amíg ki nem derül, hogy amibe így mintegy belebotlunk, nem valami fiktív csupán mint kitalált, hanem mint jogi fikció sajátos jogosultsággal és megalapozhatósággal rendelkezik, vagyis nem esetleges akármiként került az utunkba, amit ki is kerülhettünk volna. Arról kell tehát, végső soron, számot adnunk, hogy mi készteti a gondolkodást arra, hogy az alkotmányozást, akár csak fikcióként is, mostanság meggondolja.
Az alkotmányozás szónak itteni használata egyszerű kisajátítás. Az alkotmányozás nem hoz létre alkotmányt, hiszen magát az alkotmányozást fikcióként teszi témájává. De mint téma, ennyiben már itt sem pusztán valami kívülről vett, hanem, miként egy zeneműben, a téma magában a játékban születik és létesül. Ami itt létesül, az sohasem egy alkotmány, hanem az alkotmányozás mint téma és fikció. A kisajátítás így nem egyszerűen azt jelenti, hogy kölcsön vettünk egy jogi kifejezést a jog nyelvéből, hogy azt metaforaként használjuk és játszadozzunk vele, hanem hogy egy jogi tényről, az alkotmányról, kisajátítólag leválasztunk valamit, ami már nem pusztán a jogot fogja illetni. Az alkotmányozás mint téma az alkotmányozásban mint fikcióban létesül, s ez a létesülés még nem jogi tevékenység, hanem a fikció ténye. De az alkotmányozásnak mint egy még nem lévő alkotmányra való vonatkozásnak, az attól való leválasztottságban és kisajátítottságban, mégis, a gondolkodás komolyságába vetett bizalom okán, illetnie kell a jog nyelvét, vagy radikálisabban: vissza kell térnie belé. Ha az, ami az alkotmányozás fikciójában, ebben a fikcióban, a jogtól és az alkotmánytól leválasztva megnyílik, nyilvánvalóvá válik és publicitást nyer, vissza tud térni a jog nyelvébe és az alkotmányba, akkor az már nem pusztán a gondolkodásban, hanem a törvényes ittlétben is érvényessé válik.
Az alkotmányozás tehát valami külső, független a jog nyelvétől és az alkotmánytól mint első jogi ténytől. Ez formálisan úgy fejezhető ki a legegyszerűbben, hogy az alkotmányozásnak időben és logikailag meg kell előznie az alkotmányt és a jog nyelvét. Az alkotmány mint az első jogi tény már a jog nyelvébe van foglalva, s a jog nyelve az alkotmányt veszi alapnak. Csakhogy az itteni gondolkodást mint alkotmányozást nem az foglalkoztatja, hogy mi van a jog nyelvébe foglalva, hanem az, hogy mit jelent és hogyan lehet olyasmi, mint első jogi tény. Az első jogi tényre az alkotmányozás csak mint lehetségesre vonatkozik, s mintegy előrenyúl felé, amikor meg akarja érteni, de ugyanúgy mögötte is marad, hogy a jogot és a törvényt ne jogban és a törvényben már meghatározottak szerint értse meg, hanem saját gondolkodásában.
Itt a következő elhatárolások kötelezőek. 1. Először is lehetetlenség megérteni a jog igazát a jogtörténetből, mivel ebből olyasmit is igazolni lehet, ami a jog fogalma szerint teljes képtelenség. A jogtörténet a jog nyelvének a története – a nyelven itt magát a jogtudományt értve –, ami minket most nem érdekel. 2. A jogelmélet a jog nyelvének kategóriáit és összefüggéseit magyarázza, ami így szintén a jog nyelvét veszi adottnak annak jelenleg érvényes és elfogadott felfogásában, s erre szintén kevéssé támaszkodhatunk. 3. A jogfilozófia mint egy jogontológia kidolgozása ezt kérdezi: Mi a jog létmódja?, vagy pontosabban: Mi a jog léte? A lét itt – a Heidegger-i meghatározás szerint – nem lehet egy másik létező, így a jog létmódját nem lehet megadni valamilyen faktikus létezőre visszavezetve. A kérdés, még ha jogos is, végső soron a mindig-újra-föltehetőség regresszusához vezet, valahogy úgy, hogy mindig azt válaszoljuk: a lét a létező létezésének lehetségessége. Ez a körkörösség viszont csak a megértő ittlétet alapozza meg önnön megértő ittlétében, s nem mond mást, mint hogy létmegértésben lenni: ez a lét. A kérdezés regresszusa mint módszer így mindig is hermeneutika lesz, amit a szellemtudományok persze sohasem hanyagolhatnak el, de nem ontológia.
A kérdezésnek azonban egészen más státusa van a megértő ittlét és a jogos ittlét tekintetében. A hermeneutika belátásai felől ez úgy fogalmazható meg, hogy a jogos ittlét nem más, mint már eleve jogmegértésben lenni. Ha tehát a jogontológia kérdésére a válasz csak ebben a hermeneutikai modalitásban nem vezet regresszushoz, akkor a jog létmódja, léte, vagy realitása egyenlő a jog megértésében való léttel. Csakhogy ebből rögtön az is világos, hogy a jog a jogontológia kérdésében nem vonatkozik még rajta kívül valami másra mint létmódra, amiben megalapozódik, tehát a létre, hanem úgy mutatja magát, mint önmagát megértő létmód. A helyes kérdés ebben a tekintetben tehát nem úgy hangzik, hogy Mi a jog létmódja?, hanem így: Mi a jog mint létmód? A jognak így nincs olyan létmódja, amiben ő maga mint létező megalapozódik és ami alapján jogossá válik, mert ez ahhoz a képtelenséghez vezetne, hogy azt, ami maga a jogszerűség, s amin kívül nincsen semmi, ami jogos, mégis megpróbálnánk valami rajta kívüli jogosba visszavezetni. A jognak mint létmódnak olyan kiemelt faktikus megvalósulásai, mint az alapjogok éppen feltétel nélküliségükből nyernek értelmet, vagyis abból, hogy nem valami másik jogból vannak levezetve, s nem is valami idegen létben alapozódnak, hanem az ittlét el-idegeníthetetlen jogai. A jogontológia törekvése, hogy a jogot még valami idegenben és a jogon kívüli jogosban alapozza meg, tehát lelepleződik ugyan, de éppen ezáltal ígéri be az első kérdést, ami az alkotmányozásban jogosan adódik: Mi a jog mint létmód?
2. §
A jog létmód. A jogot sohasem szabad összetévesztenünk magukkal az érvényben lévő és kimondott törvényekkel, sem pedig az alkotmányos rend ún. sarkalatos törvényeivel, amelyek nem kimondva és kifejtetten, de bennfoglalásként vannak a jog kihirdetett nyelvében, sem a törvénytisztelő életmóddal. A létmód nem azt jelenti, hogy van egy létező, aki ilyen vagy olyan módokon, ahogyan éppen kedve és gusztusa tartja el kezd lenni a saját önkényes választása alapján, mert a módígy és csakis így lehetséges módját jelenti, s ha már máshogyan van, az nem ez a létmód. Konkrétabban ez úgy fejezhető ki, hogy ha valaki megszeg egy törvényt, ezzel még nem szüntette meg a törvényre való vonatkozását, nem vonta ki magát alóla, esetleg csak elkerülte a törvényszegés következményeit. A törvényszegő szintén a törvény alá van vetve, s a bűntettel sohasem károsította meg a törvényt, hanem csak saját magát tette vétkessé, vagy a törvényes rend alá tartozó állapotok minőségét rontotta meg. A törvény akkor is áll, ha senki nem tartja be, csak éppenséggel nem használ, mivel vagy maga a törvény alkalmatlan, vagy az emberek törvénytelenek. A törvény tehát lehet alkalmatlan, de szigorú értelemben ekkor sem lehet ellene véteni, mert a törvénytelenséggel, vagy a törvény alkalmassá tételének elhanyagolásával pusztán csak saját magunk, vagyis az állam ellen vétünk. A törvény a törvénytelenségtől nem válik törvénytelenné, törvénytelenség pedig nem hoz létre törvényt, mert ez képtelenség, hanem csak az elkövető lesz törvénytelen. A törvény így alapvetően nem valami elvont törvényességnek a védelme, hanem az embert magát védi a saját törvénytelenségével szemben. ebben az összetételben egy létnek
Ha tehát azt vesszük alapul, hogy a jog létmód, vagyis nem pusztán egy választható opció vagy stratégia, hanem a jognak mint létmódnak így és csakis ebben a módban való lehetségessége, akkor ezzel azt mondjuk, hogy a jog önálló létkarakterrel bír, éspedig még azelőtt, hogy a törvények által előírtan előállna az ember számára a jogállapot. A jog létmódként csakis önmagára vonatkozik, s ebben az önmagára való vonatkozásban, ahogyan így és csakis így lehetséges, mutatkozik meg, hogy a jog önálló létkarakterrel rendelkező fogalom az alkotmányozásban, míg a jogállapot már a jogra mint létmódra vonatkozik vissza, ahhoz illeszkedik vagy nem illeszkedik. Az, hogy a jog létmód, egyenlő azzal, hogy a jognak a jogban (önmagában) ez és csakis ez a léte, nem pedig valami más jogosultság alapján van, mivel ha lennének még más jogosultságok a jogon kívül, nem mondhatnánk azt, hogy a jog létmódként azt jelenti, hogy így és csakis így jog a jog – bármit mondjanak is azok, akik a jog fogalmát a jog eredetéből akarják magyarázni: a vallásból, a társadalmi szerződésből, a hatalomból vagy éppen a szellemtelen cinizmusból. A jogfolytonosság értelme nem az, hogy feltétlenül tartanunk kell magunkat a tradícióhoz, hanem legmélyebb értelmében azt jelenti, hogy a folytonosságban megőrződik az ugyanaz.
Ezekből pedig világosan következik, hogy a jog első meghatározottságaautoritás jár vele, vagyis valamihatalmi jogosítvány, hanem hogy autonómiában áll; nem valami idegenre, valaki másra, vagy valakik fölötti uralomra való (fel)jogosultság tehát, hanem öntörvénykezés. Az öntörvénykezés nem valami zavaros öntörvényűséget, még kevésbé önfejűséget jelent, hanem hogy jog csak ott van, ahol ő maga törvénykezik. Jogos törvény csak a jog autonóm önkifejtése esetén áll fenn, vagyis ahol a jogot önálló létmódként a törvényhozók tekintetbe vették, s nem maguk találnak ki különféle pótlásokat, megegyezéseket, szerződéseket és politikai nyilatkozatokat a jogot mint létmódot még sohasem megismert, vagy már régen elfelejtett állampolgárok számára. egyáltalán nem és sohasem az, hogy
Az alkotmányozás első meghatározása szerint a jog létmódként az autonómiában mutatkozik meg. Meghatározni itt azt jelenti, hogy a meghatározás fölmutatja a jognak első alakját a meghatározottnak a fogalmában. Ez nem azt jelenti, hogy az autonómia a jog létmódja, hanem hogy a jog mint önálló létmód létmódként jog, fogalomként pedig autonómia. Az öntörvénykezés itt még nem tényleges törvénycikkek megfogalmazását jelenti, mivel az alkotmányozás csak az alaptörvény nem-jogi előlegét illeti, hanem egy fogalomban megmutatja a létmód így és csak így lehetségességének alakját. A fogalom mint alak megmutatkozás, de nem a szem, hanem a gondolkodás számára. Ezt fordított úton, a fogalomból kiindulva úgy mondhatjuk el, hogy az öntörvénykezés a jog első fogalmaként létmódként tartalmazza a jog értelmét, önmagát, az öntörvénykezést. Jog és öntörvénykezés viszonya az egymás általi közvetítettség, a fogalomban alakként közvetítve van a jog, a jogban létmódként közvetítve van az öntörvénykezés.
De a pozitív jogra általában éppen az jellemző, hogy a fogalmakat pusztán alakként veszi számításba, s nem számol azzal, ami a fogalomban magában közvetítésre kerül, hanem csak a fogalmak közti relációkkal. Ha a közvetítés mozzanata a fogalomban elmarad, akkor a fogalom puszta önprezentációvá válik. Ebből adódik a jognak pusztán állami reprezentációként, vagy a jognak az állam önprezentációjaként való értelmezése. Például a jog vulgáris meghatározása a jogászi nyelvben nagyjából ez: a jog az állam normatíve kifejezett akarata; az államé pedig ez: az állam egy adott társadalom jogilag szabályozott legfőbb hatalma. Az előbbi szerint a jogot az akarat normatív kifejezettsége teszi, az utóbbi szerint ugyanez a normatív kifejezettség hatalomnak, sőt államnak minősül. Az ilyen meghatározások végső soron semmit sem határoznak meg, mert tautológiába fulladnak, s valamiféle akaratot, ami ki van fejezve, egyszer jognak, máskor államnak neveznek, miközben magát az akaratot is csak valami feltétlenül kifejezettnek, például egy szavazatban kifejezettnek tudják elgondolni, holott az akaratnak önmagában még nem kell feltétlenül ki is fejezett akaratnak lennie. A jog és az állam egy ilyen felfogásban önnön reprezentativitásaként és a puszta reprezentáción alapuló hatalomként határozódik meg. Az ilyen államban a jog persze mindig ki van fejezve reprezentációként, fenyegetésként és jogos állami erőszakként anélkül, hogy a reprezentáció mást, mint reprezentációt (pl. igazságosság) jelentene, mivel fogalmai csak a lehető legridegebben kongó alakzatok külsődleges összekapcsolódásai. Ha a jog vagy az állam fogalmainak nincsen tartalma, akkor kifelé a hatalom erőszakosságaként, befelé pedig ürességként, a jog minden belsővé tett realitását nélkülöző korrupcióként jelentkeznek. Ez nem azt jelenti, hogy a reprezentációnak nincsen jogosultsága az államban, hanem hogy az állami önprezentáció fogalmából a közvetítést és az önmegosztást száműzni egyenlő az erőszak kilátásba helyezésével.
Az alkotmányozás mint a jog nyelvéhez és egy mostani alkotmányhoz képest külső (fikció) magát a jogot önmagához képest is külsőnek (reprezentáció) mutatja, így kénytelen az alkotmányozás fikciójában, magában mint alkotmányon kívüli alkotmányozásban föllelni a közvetítés és a fogalom megosztása révén a jog fogalmát, mégpedig úgy, mint a külsőben egy bennfoglaltnak a közvetítését.
3. §
a.) A jog nyelvében is ismert a bennfoglalt fogalma. A bennfoglalt itt azt jelenti, hogy az alkotmányban nincsen minden alapelv és alapjog tételesen is kimondva, hanem pusztán annak alapelveként, illetve az elfogadott nemzetközi alapjogi dokumentumok elfogadottságának figyelembevétele révén mintegy odaértendő. A jogi bennfoglalás azonban így már nem közvetítés, hanem odaértés és reprezentáció. A hatalmi ágak különválasztottságához például, ahogyan azt deklaráltan tapasztaljuk, az egymástól független törvénykezési, bírói és végrehajtói tevékenységek alapelvét, a hatalommegosztást kell odaértenünk. De a hatalom megosztásának alapelve már feltételezi, hogy van valamiféle hatalom, ami a jog tiszta fogalmában még nincsen meg. Honnan keletkezik tehát a hatalom megosztásának alapelvében hatalom? A hatalom keletkezésének módja itt nincs kimondva, hanem mintegy odaértendő és sugalmazott: éppen a megosztással és ennek odaértendőként való deklarálásával keletkezik. De a hatalommegosztás alapelve összeütközik saját fogalmával, mivel az, hogy miként keletkezik a hatalom (megosztás) nincsen nyíltan kimondva és megosztva, csupán odaértendő és sugalmazott.
A hatalommegosztásnak ilyen bennfoglalásként vagy odaértendőként való deklarációjában az is világos, hogy a hatalom itt valami partikuláris, nem mindenkit megillető, csak éppen ezeké a hatalmi ágaké, akik magukat egymással szemben korlátozták ugyan, hogy gátat szabjanak a hatalmi ágak centralizációjának és az egyetlen főakaratnak való alárendelhetőségnek, de ez a megosztás nem a mindenki, hanem az állam centrális hatalmának a megosztása. (Ez persze abból is fakad, hogy a demokratikus jogelvek kinyilvánítása a mi állami környezetünkben szinte mindenhol diktatúrákkal szemben történik, s ennyiben még a kinyilvánított demokratizmusok, a kinyilvánítás ellenére is, érintkeznek a diktatórikus jogelvekkel azok bennfoglaltjának értelmezésekor.) Ez az alapelv tehát a centralizált hatalommal szemben határozódik meg mint annak megosztása és korlátozása, de nem a mindenki hatalmának a megosztása. A hatalom ebben a gondolkodásmódban a dolog fogalmát tekintve csak reprezentatív, mivel az államot nem egy mi-ként, hanem egy az-ként (főhatalomként) implikálja, aki velem is szemben áll, amikor megosztozik a tőlem különálló főhatalmon. S ebben a tekintetben hiába hangoztatják a népszuverenitás elvét, mert egy nyíltan deklarált elv nem szünteti meg egy másikban mégis odaértendőként implikált és sugalmazott ellentmondását.
A hatalommegosztás elve egy mostani alkotmány bennfoglalásaként és odaértettjeként tehát azért pusztán reprezentatív államiságot eredményez, mivel éppen az marad tisztázatlan benne, hogy miképpen keletkezik olyasmi, mint hatalom. Ami itt megosztásra kerül, az elv odaértettjének analízisében ugyanis nem a mi-nek vagy egy miénk-nek, hanem a főhatalom megosztásának látszik, ami a mi-vel szemben mint főhatalom magában megosztott ugyan, de mégis egységesen velem szemben álló homlokzattal van reprezentálva. A velem szemben álló homlokzat nem más, mint nyers reprezentativitás hatalomnak álcázva. Az ilyen hatalommegosztás, ha a pozitív jogban és joggyakorlatban deklaráltan megjelenik és működik, azt tűzi ki célul, hogy megvédjen a hatalom vagy más alávetettek önkényével szemben, de megtagadja a mi-től a jogszerű hatalmat és a jogot arra, hogy az állami közös ittlét mi-karakterében önállóan itthon legyek.
b.) A megosztás, ha azt nem a hatalommegosztás, de nem is az „oszd meg és uralkodj” elve alapján értjük, vagyis nem a többiek, az alattvalók, a mások és idegenek stb. megosztásaként a fölöttük való uralkodás érdekében, akkor éppenséggel a reprezentációval ellentétes elvhez jutunk. Mert a megosztás legeredetibben azt jelenti, hogy nem a többieket osztom meg és határolom el magamtól, hanem a szükségszerűen meglévő szakadékokon átnyúlok, átnyújtom a magamét, megosztom a sajátot másokkal. A megosztás tehát nem egy hatalom által kikényszerített teljesítése egy követelésnek, nem is a hatalom kegyéből való részesülés, hanem rajtam áll. De a megosztás csak akkor áll rajtam, ha az én megosztás követelményének önmagam számára való ki-szabásakor öntörvénykezésként a jog második meghatározottsága. önálló alapként képes megszabni magának a megosztás követelményét. Ha ez lehetővé válik, akkor előáll az, ami a
A jog létmódja mint egy így és csak így lehetséges létmód az autonómia fogalmában vált megragadhatóvá. Az autonómia fogalma nem pusztán előzménye a megosztás fogalmának, hanem feltétele, mivel csak autonóm létmódban lehetséges ténylegesen és önállóan megosztani. De amit itt megosztunk, az nem valami esetleges és véletlenszerű, hanem maga is az autonómiába illeszkedik és akként kerül átnyújtásra, már ha egy ilyen adományozás során nem akarjuk eleve visszakérni, amit adtunk. Az autonómia így egyfajta hallgatni tudásként lesz megragadható, mégpedig annak meghallgatásaként és meghagyásaként, amit a másik autonómiájának nevezünk. Az autonómia adományozása nem valamely faktikus létező átnyújtása, hanem meghagyása és meghallgatása annak, ami a másik a maga autonómiájában, s amit a másik ebben az autonómiában mondani tud. De a meghagyás nem is valami passzív cselekvés, puszta lenni-hagyás, egyszerű közöny vagy tolerancia a másikkal szemben, nem a figyelembe sem vevés modalitása, mivel a meghagyás hallgató odafigyelést jelent, amely modalitásban egyedül lehetséges az autonómia, mégpedig a kölcsönös elismertségbe és odafigyelésbe való kiállás formájában.
Az autonómia adományozásakor nem egy rész szakad le, mivel a megosztás meghagyja a megosztót is az autonómiában – már ha az a jogot nem autoritásként, hanem autonómiaként lesz végre képes megismerni –, hanem előáll a közös. A megosztást úgy határoztuk meg, mint az autonómia meghagyásként és meghallgatásként való adományozása. Ami a meghagyásban a megosztás ellenére, illetve éppen neki köszönhetően fennállóként a meghagyottban, adományozottban és a szakadékokon való átnyúlás következtében most előbukkan és megmutatkozik, az nem más, mint az állam mint fennálló állami közös – az a mi, amelytől megtagadta a jogot és az otthont a hatalommegosztás reprezentatív homlokzata.
Az állam mint állami közös nem egy én és egy te, vagy egy én és több te, mivel az alkotmányozás fikciójában a mi önálló és semmivel sem helyettesíthető karakterrel és jelentőséggel rendelkezik. A mi az autonómiából mint megosztásból lép elő, az autonómia pedig a jognak mint létmódnak a fogalma. Amikor az autonómia meghagyó adományozásként magát a másikat nyújtja át a másiknak annak autonómiájában, s a meghagyás odafigyelő móduszában ugyanakkor vissza is tér a magáéba, hogy mindig és újra nyújthassa a másiknak autonóm másikát, akkor nem egyszerűen számszerű, s nem is pusztán csak személyi többes, hanem autonóm többes keletkezik. Az autonóm többes keletkezésében ugyanakkor az is megmutatkozik, hogy az autonómia rá van szorulva önmagának egy autonóm többesben való elismerésére, ami némileg leegyszerűsítően azt jelenti, hogy nem mutatkozik meg autonómia elismerés nélkül. Az elismerés alapvetően köztesség, amit maga az adományozás mint odafigyelés és maga az elismerés mint az adományozott megmutatkozása hoz létre.
Az állami többes létrejötte tehát az állami köztest veszi alapul, s ebben jelent szó szerint mérhetetlenül többet, mint a számszerű többség. Ha azonban a megosztás, az elismerés és a köztes hiányában nem tud megmutatkozni autonómia, akkor nem mutatkozik meg a jog sem mint önálló létmód, mivel az autonómia annak sajátos fogalmi alakja, ami a jognak így és csak így lehetséges módja. Ha nem mutatkozik meg a jog így és csak így lehetséges létmódként mint autonómia, akkor az állami közös nem autonóm, hanem egyszerű számbeli és személyi többes, ami magát reprezentatív többesként a számbeli reprezentáció alapján, a számszerű többesből indulva határozza meg.
Továbbá ha a gondolkodás és a jogfilozófia adottnak vesz vagy tételez alapvető létmódként olyasmit, mint például „társadalmiság” vagy a „társadalom ontológiája”, hogy majd ebből vezesse le a jogot mint jogos ittlétet, akkor veszendőbe megy a jognak önmagából és fogalmából való megalapozhatósága és interpretációja, s megint csak a társadalmi többes számszerűségen alapuló fogalmához és a jognak a hatalomból való megalapozásához juthat el.
c.) Annak az államnak legtipikusabb formája, amely magát puszta számbeli reprezentációnak tekinti, a nemzetállam. Hogy a nemzetállam számbeli többesként nem ismerheti el a jogot önálló létmódnak és autonómiának, abból az egyszerű példából is világos, hogy a román elnök a székelyföldi autonómia ügyében őt az autonómia jogszerű követelményeiről faggatóknak nemes, ám jogszerűtlen eleganciával csak ennyit válaszolt: „Románia nemzetállam!” Ebben a gondolkodásmódban az államot a reprezentatív többség teszi, nem pedig a szakadékokon átívelő megosztó adományozásban és elismerésben keletkező állami köztes. S ebben a gondolkodásmódban a reprezentatív többség nevében jogot formálnak egy adott földterületre, de az ott élő emberekre mint ennek az államnak jogos ittlétben létező állampolgáraira már nem. Egy ilyen gondolkodásmód hatékonysága odáig terjed, hogy nemcsak az autonómiától megfosztottakat, hanem a reprezentatív többséget is megfosztja a jog autonómiában megmutatkozó létmódjától, azaz mindenkit jogtalanságba dönt. Aki mástól megtagadja az autonóm jogot, az magától is megtagadja. Aki magától megtagadta a jogot, annak persze lehet még hatalma, de joga semmiképp. A jog nélküli hatalom: ez az erőszak – még ha az erőszak nem gyilkosságként, hanem a puszta reprezentációban mutatkozik is meg, mivel a jog nélküli reprezentáció erőszakot helyez kilátásba.
Ha nincsen a jog létmódként elismerve, az azt jelenti, hogy nincsen megosztás. Csakhogy a megosztás hiányát nem az teszi, hogy autonómia mégiscsak van, csak éppen nem mutatkozik meg, mivel a megosztás ellentéte és így a jognak is az ellentéte nem az, hogy a jog titokban, vagy valami ki nem fejtett és fejthető történelmi jogként, foglalásként, őshonosi jogként vagy más értelmetlen zagyvaságként mégis áll és megmarad. Mert a megosztás ellentéte a megrablás. Ahol nincsen a jog autonómiaként megismerve, ott mindenki rabol a másiktól, és éppenséggel annak autonómiáját rabolja meg. Rablásból pedig semmilyen értelemben, sem történelmi, sem jogtörténeti, sem jogfilozófiai értelemben nem keletkezik jog, s így állam sem, mivel állam csak autonómiában, vagyis az öntörvénykezés másikkal való megosztásában keletkezik.
A nemzetállamban, s főként annak reprezentatív demokratikus formájában, a jog fogalma a szám fogalmából van levezetve. A szám fogalma, mivel csak absztrakció útján állítható elő, – Hegellel szólva – objektív ideális léttel rendelkezik. A szám az absztrakcióban csak hozzáadódik a konkrét dolgokhoz, de nem állítható azokból elő. A szám fogalma ugyanakkor csak úgy keletkezik, ha elismerjük, hogy van a kettő, s nem csak az egy. Ha nincs a kettő, csak az egy, akkor a konkrét dolog nem számolható meg, mivel az csak valami itt, vagy valami ott, vagy valami valahol, vagy semmi sehol. Ahol csak az egy van, ott esetleg csak konkrét deixis lehet, vagy annak hiányában csak valami konkrét és közeli, ami nem dolog, hanem állag. Ahol nincs kettő és nincs deixis sem, ott az egy állag, s nem számolható. Az állag állapotában a világ csak a konkrét és a közeli mágiája. A szám fogalmában azonban az egy megszűnik egy állag lenni, és a kettőszám fogalmában a dologból csak annyi mondódik ki, ami mindegyik dologban közös és egyforma, de ami a számban kimondódik, az mégsem a dologból magából származik, mivel a számszám így inkább a metafora karakterével rendelkezik, s mint ilyen egy hihetetlen agressziót rejt magában, mivel a szám metaforája mindig: valami valami helyett. Amit a szám mint számszerű többes tagad és eltöröl, az mindig az egyes, vagyis valamiképpen az egy identikus önmagasága, amit a deixis még meghagyólag fölmutat, s ami a megszámoló eltörlésben elveszíti a másiktól elválasztó különbséget, mégpedig azáltal, hogy egyenlővé válik vele. függvényévé válik az összehasonlításban. A az absztrakcióban adódik hozzá a dologhoz. A dolog megszámolása tehát sohasem a dolgot mondja ki, hanem éppenséggel letagadja azt, és egy absztrakciót állít a helyébe. A
Ahol a jogot nem az autonómiából fejtik ki, hanem a szám metaforájához hasonlóan mintegy erőszakosan hozzáadják az egyeshez, ott számszerűen objektív ideális egyenlőség keletkezik, amit demokráciának neveznek. De a demokrácia sohasem a mindenki jogos, hanem a többség jogtalan uralma, mégpedig diktatúrája a számbeli többség alapján, még akkor is, ha a kissebség nincsen eltörölve, hanem „harcolhat a jogaiért”. De a kisebbség autonómia hiányában nem pusztán ilyen vagy amolyan jogokért harcol, hanem magáért a joghoz való jogért, a jogért mint autonómiáért, mivel a többség diktatúrája a nemzetállamban őt jogtalanságban tartja. A demokrácia, s annak különös formája, a nemzetállam, így nem az autonómiát megosztó és elismerő diszkusszióban, illetve a másik önállóságának meghagyásában állami köztest keletkeztető jogban alapozódott meg, hanem a kisebbség és a többség örökös belső küzdelmének kilátásba helyezésével, amely az egyenlőség reprezentatív terében zajlik. A demokráciában így mindig háború van, a demokratikus jogokban és a különféle jogharmonizációkban magát a háborút osztogatják szét, s ez a háború a reprezentáció terében a reprezentáció teréért zajlik. A demokráciában a jogért folytatott küzdelem, mentálisan vagy spirituálisan, a kisebbség és a többség reprezentatívan jogi, vagy demonstratív és erőszakos, vagy szimbolikus és képi formájában mindig aktuális, de sohasem érhető el. Az egyenlőség mint reprezentatív eszme mindenkit följogosít arra, hogy küzdjön azért, ami valójában nincs is, vagy legföljebb csak matematikai absztrakcióként. Nincs is olyan uralkodási elv, amely a homlokzatok folyamatos elrejtése és beburkolása, a közvetlenség és az egyenlőség örökös szólammá tétele ellenére létét ilyen mértékben és ilyen rafináltan az üres és semmitmondó reprezentációnak köszönhetné.
4. §
Az autonómiában mint a jog első fogalmában és a megosztásban mint a jog második fogalmában már közvetítve van az államelső konkrét és tényszerűen is megragadható értelme: az állam az a köztes, amelyben az autonómiának mint a jog önálló létmódjának megosztása és elismerése lehetővé válik. A köztesközvetítés. Ami a közvetítésben közvetítve van, az maga a jog mint létmód. A megosztás itt még nem valamilyen konkrét tartalom megosztását, az elismerés pedig nem valamilyen ténylegesen kimondott igazának elfogadását vagy az azzal való egyetértést jelenti, hanem csak annak megosztását és elismerését, ami bármilyen mondást az autonómia megengedettségéből következően egyáltalán lehetővé tesz. Hogy itt még nem valami konkrétnak a megosztásáról és elismeréséről van szó, abban válik világossá, hogy a jog mint létmód nem pusztán egy deklaratív, konstitutív vagy imperatív nyelvi tény következménye, hanem bármilyen jognyelvi tény előállásának előzménye, lehetősége és feltétele. Konkrétabban: ahhoz, hogy egyáltalán meg tudjam hallani, amit a másik a kimondottban kimond, a szavak és nyelvi szerkezetek ismeretén túl nyújtanom kell neki azt, amit a jognak mint létmódnak az autonómia megosztása és elismerése összefoglalásaképpen, leegyszerűsítve, bizalomnak nevezünk. A meghallgatáshoz és a meghallgatni tudáshoz tehát sohasem elég pusztán a kimondottnak vagy kinyilvánítottnak a szó szerinti megismerése, hanem a bizalomban mint megosztásban és elismerésben a pusztán kimondotton túlnyúlva kell meghallanom a kimondottban bennfoglaltakat. Amit a bizalomban hallani tudunk, az a kimondottnak egy sokkal szigorúbb értelemben vett bennfoglaltja, s nem pusztán valami odaértett. sohasem pusztán reprezentáció, hanem
Az ilyen bennfoglaltnak a meghallása különféle fokozatokat érhet el a kimondottban foglalt szándék, cél, irányelv, stílus, karakter, eszme, sors meghallásában és belátásában, ezek valamilyen szintű meghallása nélkül pedig bármilyen kimondott pusztán tekintélyelvűséget vagy közönyös érdektelenséget eredményező szóhalmaz, nyelvjáték és üres reprezentáció. Ami így meghallható, az nem valami kimondott és leszögezett, hanem közvetített. Ha az alkotmányozás elismeri az egymás céljairól, stílusáról, eszméiről stb. való hallani tudást a bizalomban, akkor megtalálta azt a formát, amelyben túlléphet a reprezentatív államon, és megközelítheti az állam korszerűbb formáját: a diszkurzív államot. A diszkurzív állam az autonóm köztesben való hallani tudásban és beszélgetésben fejeződik ki és kerül megbeszélésre. Az ebben a köztesben való hallani és beszélni tudásban a jogszerű ittlét nem egy számbeli többség reprezentatív önkifejezése, hanem mint autonóm beszélni tudás a jog létmódjához és az autonómia megosztásához illeszkedik.
A diszkurzív államban a megbeszélés legmagasabb fokán a szaktudományokban, az irodalomban, a művészetekben, a filozófiában, a vallásban lesz a jogszerű és autonóm ittlét megbeszélve és kinyilvánítva. Az a megbeszélt és kinyilvánított, ami ugyan nem a tényszerűen kimondottban, hanem a kimondott bennfoglaltjaként mindenkor a legmagasabb fokon áll: a sors. A sors fogalmában egy nép történeti egzisztenciája van közvetítve, ez a történeti egzisztencia pedig az említett magas fokú megbeszélések és kinyilvánítások legközvetettebb tárgya. A legközvetettebb itt azt jelenti, hogy ezek a megbeszélések és kinyilvánítások nem közvetlenül a sorsról beszélnek, hiszen mindegyiknek meg van a maga sajátosan közvetlen tárgya, amit magában előállít, előfeltételez, föltalál stb., s amelyhez sajátos érdek, cél, funkció, módszer stb. tartozik.
A sors fogalma nem valami misztikusra vagy mitikusra utal, hanem az üres hatalmi reprezentációval szemben a szimbolikus reprezentáció fogalma. Mint fogalom egészen egyszerűen azoknak a szerteágazó és voltaképpen sohasem egyégesíthető, összegyűjthető és leegyszerűsíthető történeti faktumoknak, fikcióknak, elbeszéléseknek, történelmeknek, történeteknek, fölfedezéseknek és önkifejezéseknek a szimbolikus alakzata, amelyek egy nép egzisztenciáját valamiképpen illethetik. Az, hogy a történeti egzisztencia a sors fogalmában sajátos fogalmi alakhoz jut, nem jelenti azt, hogy valami véges tényként kézhez áll, kimondható vagy akár jellemezhető mint jó vagy rossz sors. A szimbolikus reprezentáció fogalmában olyasmi kerül közvetítésre, aminek a tudományokban, a vallásban, a művészetekben, a vallásban stb. sohasem lehet végérvényesen a végére járni, vagy előállítani mint a történeti egzisztencia igazságát vagy esszenciáját. A sors fogalmában a történeti létmód tehát mint potenciális végtelen van szimbolizálva, ami éppen azért szorul reprezentációra, mivel potenciálisan végtelen. A fogalom szimbolizálóként annak egységeként mutatkozik, ami a szimbolizált potenciális végtelenje.
A jog mai nyelve a történeti jogfolytonosság eszméjébe zártan találkozik a sors fogalmával. A jogfolytonosság eszméje azonban a történeti egzisztenciát csak mint az időben elterülőt képes elgondolni, s noha a folytonosság fogalmában benne rejlik, hogy valami önmagában mindig ugyanaz tud csak az időben folytonosnak mutatkozni, nem közvetíti radikálisan a történeti egzisztencia potenciális végtelenjét egységes szimbolikus reprezentációban. Sőt a jogfolytonosság elve nem is számol potenciális végtelennel, pusztán csak a jog és főként a közjog lineáris időbeni lefolyását és kifejlését mint történeti konstrukciót veszi alapul. A magyar szent koronához és a koronaeszme közjogi absztrakciójához, amely maga is egy szimbolikus reprezentáció, éppen azért társulnak misztikus és mitikus spekulációk, mert nincsen még megértve, hogy egy ilyen reprezentáció nem a véges és körülhatárolható történelemnek mint múltnak a szimbóluma, hanem a végérvényesen sohasem megismerhető, potenciálisan végtelen történelem van itt szimbolizálva. A korona konkrét tárgyi szimbólumként fejezi ki azt, amit a sors mint szimbolikus reprezentáció fogalomként és önmagában.
A diszkurzív államban a bizalom adományozásával lehetségessé váló megbeszélésekben kerül sor a sors megbeszélése. A sors itt nem a beszélgetés kimondott tárgya, hanem létmód, mégpedig a beszélgetőké. A beszélgetők létmódja mint történeti létmód csak akkor beszélheti meg a megbeszélendők legmagasabbikát és legfontosabbikát, a sorsot, ha a beszélgetés a jognak mint autonómiának a bizalomban való adományozásaként vált jogszerűen lehetővé. Ha a beszélgetés mint a sors jogszerű megbeszélése nem válik lehetővé, akkor a szimbolikus tárgyi reprezentáció önmagában semmit sem ér, sőt ez is üres hatalmi reprezentációvá vagy a tradíció kacatjává válik.
De elvileg a beszélgetések leghétköznapibbjában is lehetőség van a sors bizalmas kihallgatására. Ehhez az első feltételnek az látszik, hogy egy elbeszéltnek értelmezhetővé kell válni élettörténetként is, még ha nem is kifejezetten annak van szánva, vagy nem kifejezetten úgynevezett életrajzi diskurzus. A történet az értelmezésben áll elő, még ha a maga töredékességében is. Az ilyen értelmezés és megértés nem azt a kérdést teszi föl, hogy mit mond a kimondott?, vagy hogyan és miképpen mondódik?, vagy honnan van merítve?, vagy miképpen építkezik mint narratíva?, hanem azt: miért éppen így és ez mondódik? Az ilyen értelmezésben a miért így és ez szükségszerűnek van véve, még akkor is, ha feltételezhetőek vagy konstruálhatóak más így és ez-ek. Ha egy kimondott mint kimondott szükségszerűnek van véve, akkor a szükségszerűség nem a beszélő vagy a történet alanyának intencióját fedi föl, hanem a miért épp így végső meghatározottságát, amely feszültségben áll a történelemmel mint potenciális végtelennel.
Az így és ez szükségszerűsége mint sors maga a partikuláris és a véges. Az értelmezésben pedig nem az elbeszélt kimondottja, hanem a kimondás mint a szükségszerű így és ez lehetségessége és különössége lesz megértve, végső soron pedig a végtelenbe vetett véges sors. A sorsnak mint személyszerű végesnek a beszélgetésben való kihallgatásakor a beszéd mögött a potenciális végtelen csendjét halljuk, a történelem hallgatását, a véges és a végtelen közti interferenciát.
Különös rész
5. §
A multimediális információzaj és -morajlás korában az a veszély van itt, hogy a beszélgetés és a meghallgatás a végtelenség áramlásának csendjében elvész, puszta zajjá és morajlássá válik. A morajlást mindenhol mindig hallani lehet, de nem lehet meg-hallani, azaz nem lehet befejezetté és végessé tenni. A mindenhol jelen lévő banális képek – hogy egy másik médiumot vegyünk példaként – megfosztják a testet önnön árnyékától és világtalanná teszik. A kép banalitása éppen azt jelenti, hogy a kontúr elveszíti azt a funkcióját, hogy a láthatók végtelenségéből kiemeljen egy alakot, s azt alakkal rendelkezőként végessé tegye, elzárja a végtelentől. Ha a kontúr jelentése már nem elérhető, a kép puszta felület és sivatag. A felület maga a végtelen és a kontúrnélküli, ami már semmit sem ígér és semmit sem mutat meg. Az árnyék nélküli test a képi kommunikációban végtelenül osztódik és szaporodik, de nem él. Az ilyen test örömtelen, de nem szenved; tiszta, de inkább steril.
A beszélgetés, amely a bizalomban autonómiát és elismerést adományoz a megbeszéltek legmagasabb fokaként a sorsot beszéli meg. A sors a történeti egzisztencia fogalmaként annyit tesz, mint végtelenbe vetett véges élet. A sors kihallgatása fölfedezi a végtelent, de mint autonóm beszélgetés el van zárva tőle és nem hull benne alá. Az autonómia adományozásaként megvalósuló jogszerű élet mint beszélgetés maga is véges ittlét, de csak amennyiben az autonómiában elzárja magát a végtelentől és nem válik zajjá, morajlássá, árnyék nélkülivé és nem némítja el magában végleg a történelmet. A történelem az egyes felől úgy mutatkozik, mint véges sors, de tud a végtelenről. A végtelen színfala előtt lejátszódó sors a történelem.
Hogy a végest egyáltalán meg lehessen beszélni, annak az volt a feltétele, hogy a jog létmódja mint autonómia a megosztásban adományozva és az elismerésben biztosítva legyen. Amit legmagasabb fokon a jog létmódja biztosít és lehetővé tesz, az tehát a véges élet, amit az előzőekben jogos vagy jogszerű ittlétnek neveztünk. Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy fennáll az élet önmagában, amiben aztán eldönthetjük, hogy a jog létmódját válasszuk-e, vagy valami jogtalant, hogy a végest válasszuk-e, vagy a végtelent, hiszen csak az autonómiát adományozó beszélgetés lehetőségében lehetséges megbeszélni olyasmit, mint a véges élet és sors, de nem lehet az árnyék nélküli test, a beszélgetés nélküli zörej, a végtelenség áramlásának, a szimulákrumnak a létmódjában, noha mint létmódok ezek is lehetségesek.
Az autonómiában mint jogban végső soron a véges életet illetők (sors, történelem) megbeszélésének lehetőségét adományozzuk, nem pusztán valami általános önrendelkezési jogot, s csak az elismert autonómiában ismerhető meg a mindannyiunkat illető közös sors mint véges a végtelennel szemben, vagy mint a végesben közvetített végtelen. Ez nem zárja ki, hogy elgondolható más élet is, mint a véges vagy a végtelen, de a jogot pusztán ez és éppen ez illeti.
Ami a jog létmódjában mint autonómiában elismert, az tehát a véges élet mint sors és történelem, míg az autonómia megtagadása arra játszik, hogy az információmorajlásban elhallgattassa, megszüntesse, meg-hallgathatatlanná és sivataggá tegye a történelmet és a sorsot.
6. §
A legmagasabb fokon megbeszélhető a jogszerű ittlét számára a szaktudományok, a filozófia, a művészetek, az irodalom stb. nyelvében szó szerint mérhetetlenül nyúlik túl a nemzeti, nyelvi, etnikai stb. többség számszerű fölényén, mivel éppen az ezeken a szakadékokon való átnyulás a legsajátabb megmutatkozása. A sorsnak mint végesnek a megbeszélése a mi-t nem egy határozatlan mindenkiként vagy számszerű többesként illeti meg, hanem a másik másikjának az autonómia megosztásában és elismerésében való adományozásaként. Az autonómia, mivel egyesként mindig rászorul az elismerésre, illetve a megosztáskor önmagát is autonómiához juttatja, a sors megbeszélésekor és meghallgatásakor keletkező állami köztesben sorsközösséget keletkeztet. A sorsközösség mint véges jogszerű ittlét és beszélgetés a véges ittlét jogszerű létmódjaként illet meg mindenkit.
De a sors a legszigorúbb értelemben az én számára mindig a másik, mivel a neki adományozott autonómiában és elismerésben mint bizalomban nyílik meg. Az így létrejövő állami kötelem tehát nem a nyelven, az etnikumon, vagy más számszerűségi elven nyugszik, hanem az engem magamat is öntörvénykezőként lehetővé tevő felelősségen. Ez a felelősség teszi lehetővé annak kimondását, hogy az állam létmódja abban határozódik meg, hogy az állam mi vagyunk.
A reprezentatív államba – tehát nem a mi vagyunk-ba és a diszkurzív államba – az állampolgári jogok ma még a reprezentatív erőszak alapján avatnak be, hogy azután egy törvénnyel, mint amilyen egy államnyelvtörvény, megakadályozzák a beszélgetést mint átnyúlást a nyelvek közötti szakadékokon, eltöröljék a sorsot, a sorsközösséget, a felelősséget, vagy megtiltsák a véges élet bevallását a sírkőre véshető saját névben. Ez a gondolkodásmód a történelmet és a véges életet vagy az erőszak terévé, vagy sivataggá akarja változtatni, mert ahol meg van tiltva a beszélgetés és a meghallgatás, ott két lehetőség van: a kiprovokált erőszak, ami egyformán pusztítja az agresszort és az áldozatot; és a beszélgetés terének, az állami és az államok közötti köztesben való beszélgetésnek puszta morajjá és meg-hallgathatatlan, a végtelenség közönyébe hulló zajjá változtatása.
De bárhogyan is van: ott ahol ma a köztes sivataga húzódik és terjeszkedik, ahol a kontúr nélküli felületeken eluralkodik a (pl. erőszakkal szembeni) közöny és a végtelenség metafizikája, meg a semmit sem mutató és semmit sem mondó képek, hangok, diskurzusok szürke univerzuma – ebben a sivatagban kell megnyílnia annak a publikusnak, ahol megbeszélhető a minket illető véges.
Ma még nem tudjuk, miként lehetne ez a nyitott. A filozófia és a publicisztika közös nyelveként, mint diszkusszió? A jog és a költészet közös nyelveként, mint szimbolikus reprezentáció? Csak azt sejtjük, hogy a celluloidok akkor is termelni fogják az árnyék nélküli testeket és a morajt a puszta univerzum számára, amikor a mi már itt sincs. Előre kell nyomulnunk a zaj irányába, mivel az már a nyitott – csakhogy sivatag. Meg kell osztani a zajt, hogy publikussá váljon, el kell ismerni, és át kell nyújtani önmagának, hogy közvetítve legyen. Most a legextrémebb módon partikuláris és magánjellegű is a sivatag nyitottjában hever, s így már megosztott. De önmagát osztja meg – magával, nem velünk. El lehet-e őt ismerni, leheti ajándékozni neki a mi autonómiáját?
Ahol ma a sivatag terjeszkedik, ott Kant még abban bízhatott, hogy a filozófia nyilvánossága mint a meghallgatás lehetősége nyílik meg: „Ami annyit jelent mint: /az állam/ hagyja őket /a filozófusokat/ szabadon és nyilvánosan beszélni a hadviselés és a békemegállapítás általános maximáiról…” Az örök békéhez írt titkos cikk a nyilvánosságot a meghallgatás nyitottjának tekinti, annak a publikusnak, ahol a meghagyás a gondolkodás autonómiájának adományozását jelenti a filozófus és a jogász között zajló megbeszélésben. Meghagyni nem pusztán annyi, hogy szabadon lehet publikálni, hanem azt: a jogász megérti a legmagasabb fokon megbeszélteket, hogy maga is a saját praxisában autonómiával rendelkezhessen. A nyilvánosság az az állami köztes, amelyben az állami sorsközösség mint jogszerű ittlét kerülhet megbeszélésre.
De ez a nyilvánosság ma sivatagként és kontúr nélküli felületként mutatkozik meg, ahol nincsen beszélgetés, csak zaj, morajlás és a virtuális háborúk üvöltései mint akusztikus a/effektusok. A végtelen és nyitott sivatag, ami itt áll előttünk és amiben állunk, ma közel sem az örök béke tereként, hanem egy végtelen és közönyös háború tereként nyílik meg, amely az árnyék nélküli test és a jogszerű ittlét között zajlik. Ebben a nyitottban persze mindent ki lehet mondani, mindent reprezentálni lehet, de semmit sem lehet megbeszélni és felmutatni, mert a kommunikáció homokdűnéi betemetik az élőt. A sivatagban hallgat a történelem. Az állam és a történelem: animáció. A politikus: koronás hiéna. A homok beissza a vért.
(…)
pótlás
Egy ilyen meghatározás (Az állam mi vagyunk!) nem tekinti szükségszerűnek vagy kötelezőnek azt, hogy államnak egy ilyen mi vagyunk-ként feltétlenül lennie kell, mégpedig annak értelmében, hogy az állami közösben való ittlét ontológiaként, vagy a létből levezetettként áll elő az alkotmányozásban – mivel az alkotmányozás azt mondja: lét nincsen, csak különféle fiktív és lehetséges létmódok. Éppen ezért mondja magát az alkotmányozás a jog egy levezethető létmódjáról szóló fikciónak. A fikcióban meg van tagadva a jogtól a realitás és az ontológiai státusz, mivel a realitás és az ontológiai is fikcióként, vagy egy beszélgetés és meghallgatás sajátos bennfoglaltjaként lehet megérthető.
Ha a fikció nem válik beszélgetéssé, mégoly fiktíven is, akkor az állam puszta reprezentációvá, erőszakká és sivataggá lesz, azaz csak ezek fikciójaként lesz levezethető – tehát már sehogyan sem, mert a sivatagban nincsen levezetés, csak végtelen és felület.
Az alkotmányozás mint fikció csak a diszkurzív államnak az előlege, mindaz, ami nem pusztán a pozitív jogot illeti a jogban mint létmódban, s aminek e sajátos fikció szerint a végesség jogaként mégis vissza kell térnie a pozitív jogba. S amennyiben az alkotmányozás egy autonómiát adományozó beszélgetésben lehetővé vált, fikcióként sajátos jogosultságot jelent be egy ilyen igényre.