Már megint itt zsonganak az agyamban, tőlük visszhangzik az egész szürke csarnok. Komolyan, néha rosszabbak, mint egy kiadós migrén. Gyógyszer sem használ ellenük. Be nem áll a szájuk, csak csacsognak, illegetik magukat, púdert kennek az arcukra vagy éppen a tükör előtt bámulják idomaikat a legújabb divat szerint készült ruhakölteményekben. Esős napokon még rosszabb, akkor érzik csak igazán csapdába magukat, hogy be vannak zárva. Többször megfenyegettem őket, de hiába.

Három éve élek boldog házasságban szívem választottjával, azonban a lányok a fejemből csak nem akarnak eltűnni. XX kromoszómával rendelkező egyedek elképesztő sokaságáról beszélek, akikhez életem negyvenkét éve alatt ilyen vagy olyan módon közöm volt. Átlagosnál szimpatikusabb ismerősök, vonzó kolleginák, attraktív havercsajok. Ex-barátnők, kihűlt kapcsolatok, egyéjszakás kalandok, sosemvolt szerelmek és még sorolhatnám. Eleven, örökmozgó nő-projekciók, akik egyfajta virgonc parazitaként állandóan itt köröznek a fejemben, alig van tőlük nyugtom. Bármikor képesek a semmiből kecsesen nyúlós gondolatok formájában előtüremkedni, és gátlástalan módon a legváratlanabb pillanatokban bevillanva megzavarni, akadályozni. Már a múltam részei, ám ennek nincsenek tudatában, így nem akarnak eltűnni. Ez viszont részemről több mint zavaró. 

Elegem lett a véletlenszerű vakura emlékeztető vihart kavaró látogatásaikból; szünet nélkül kapott negédes hergeléseikből, egzakt jótanácsaikból, őszinte kinyilatkoztatásaikból; mindenből, amit kérés nélkül zúdítanak rám belső hangok, képek, illatok és ízek formájában. Úgy döntöttem végleg leszámolok velük. Mindenféle frappánsnak hangzó ígéretekkel összeterelem őket, és a kéretlenül kertelő komplett kompániát az agyam egyik hátsó, kevéssé használt traktusába csábítom.

Mit sem sejtve követnek ezek a huncut és pimasz projekciók. Mind a százhatvanhárman. Miután elfeledettnek hitt kanyargós folyosókon és pókhálós lépcsőfordulókon lesétálva végre elérem a tudatalatti pincerendszer legalsó szintjét, arcomon rendíthetetlen mosollyal beterelem őket egy szobába, majd elegánsan rájuk zárom az elmém szöveteiből kovácsolt, rétegelt páncélajtót. Megszámlálhatatlan lakatot és láncot vizualizálok rá. Nincs többé gondom velük.

Néhány év múlva azonban erejüket egyesítve kirobbantják a koponyám alsó részét, és kiszabadulnak. Ettől kezdve pedig nincs menekvés előlük. Befurakodnak a valódi otthonomba, munkahelyemre, baráti társaságba, hitvesi ágyamban, mindenhova. Jelenlétükkel terhes zaklatottságba burkolt mindennapjaimat kétségbeeséssel vegyes feldúltsággal élem.

Nem ülhettem le meginni egy kávét, mert százhatvanhárom szempár bámult vissza rám az alig nyolc négyzetméteres panelkonyhában. Munkába menet mellettem és mögöttem masíroztak rendületlenül, mint valami tüntetésre igyekvő organikus kollektíva. Pirosnál megállnak, zöldnél elindulnak. Metróra felszállnak, buszról le. Senki nem veszi észre őket rajtam kívül, hiszen fizikai testtel nem rendelkeznek, csupán ott lebegnek körülöttem, mint valami kósza szellemszerű entitások a múltamból. Egyedül én érzem a jelenlétüket, engem viszont iszonyatos zavar.

Nem tudom úgy felvenni a mobiltelefont, hogy ne érezném az éterben az információra éhes fülük jelenlétét. Nem tudok fürdeni, a zuhanyfüggöny mögött bámulnak bambán, mintha valami csodás cirkuszi attrakció lennék. Amikor vizelnék, azt szintén mustrálja mindegyik. Könyvet olvasva a vállam mögött ők is olvassák. Televíziót ugyancsak közösen nézzük, bár az ízlésük terén bőven van differencia. Rejtvényfejtéskor bezzeg nem súgnak, ha nem tudok valamit.

A szupermarketban két főre vásárolunk, a kosarunkba tett árucikkeket mégis mindenki magáénak érzi, holott egyáltalán nem étkeznek. Csak állnak körülöttünk és néznek, mint valami bánatos arcú háziállat, aki a soron következő falatját várja. Azonban az esti szex mind közül a legrosszabb. Amikor kívánjuk egymást kedvesemmel, közönség előtt kell teljesítenem. Kicsit sem frusztráló. Éppen hogy táblákat nem mutatnak fel a végén, mint valami pontozózsűri.

Feleségem sem vak és hülye; megérezte, hogy az utóbbi időben megváltoztam. Mintha nem is én volnék egészen. Kérdezte, hogy mi az oka, én meg csak hallgattam. Nem mondhattam el. Ehhez hasonló panasz egyértelműen az elmegyógyintézetben kívánkozott, én viszont nem szerettem volna, hogy az orvosok felállítsák a diagnózist. Elmúlt kapcsolatok kísértete? Plátói szerelmek szelleme? Anyagtalan női kreatúrák kivetülése? Lányok sokasága egy múltbeli klubból? Nem, inkább hagyjuk.

Konstans zaklatottság kúszott a bőröm alá, nyugtalan lettem, ingerült és lobbanékony. Helló, üldözési mánia. A legkisebb dolgokon is képes voltam felpaprikázódni, ilyenkor önkívületi állapotban üvöltöttem. Mintha bujkálna benned valami, jegyezte meg kedvesen. Majdnem eltalálta: nem bennem, hanem körülöttem. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni őket, ám évek kitartó munkájával sikerült csak lassanként elnémítanom a körülöttem rendre keringő nőivarú projekciókat. Az ideák ideje lejárt, húztam ki magam a tükör előtt.

Tizenhárom évvel később váratlanul meghalt a nejem. Egy gyors lefolyású betegség vitte el. Mivel gyermekünk nem született, így teljesen egyedül maradtam. Azaz mégsem. Bármerre jártam, még mindig százhatvanhárom ismerős keringett körülöttem, mint valami kisbolygó. Ám tudatom lecsendesítette őket, és már nem zavart létezésük. XX kromoszómával rendelkező láthatatlan társaságom az idők folyamán nem fakult, és nem is öregedett, mintha tegnap lett volna, egykori pompájukban ragyogtak.

A temetésre is eljöttek, nyilván. Nem húztak fekete ruhát és nem fordultak oda részvétet nyilvánítani, mint az élők, de ott toporogtak mellettem, csendben. Míg sírtam, és átkozódtam. Hogy miért nem ők?!

Eltelt újabb három év. Agglegényéletem elmondhatatlan sivárságra kárhoztatott. Néha arra a következtetésre jutok, hogy nő kellene nekem. Lehetséges, hogy kimozdítana a szürke árnyalatainak montázsából összefércelt depresszív állapotból. Ahol minden nap besűrűsödött világvége, és csak lehangoltság folyik a csapból. Na, de mégis melyiküket kellene választanom a szabad akarat jegyében?

Felnézek. Erre százhatvanhárom szempár a létező legcsábosabban pillant rám… és ettől kész vagyok. Mi lesz ezután? Kezdődik minden elölről?

 

Borítókép: Kiss Tamás.