A várakozók parkja

2012. május 27. vasárnap Kovács Orsolya

A Várakozók Parkja nem messze innen, kelettől kicsit délre, déltől pedig leginkább nyugatra helyezkedett el. Mint azt neve is mutatja, a Várakozók Parkja a várakozó emberek számára volt fenntartva.

Voltak, akik buszra vártak, mivel nem jutott tudomásukra, hogy azt a járatot nem sokkal előtte megszüntették; volt, aki egy ismerősére várt, aki a tervezett találkozó reggelén súlyos balesetet szenvedett és két hónapra kómába esett; volt, aki csak egy telefonhívásra várakozott, de hiába, ugyanis az illető soha nem is akarta őt felhívni, csak megígérte neki, mondván, legalább szerez neki egy jó percet, aztán úgyis elfelejti majd a szerencsétlen. Valójában a Hívásra Várakozók voltak a legtöbben: felvették-e őket a munkahelyre vagy sem; jön-e a vízszerelő aznap vagy sem; gondol-e rá valaki a születésnapján vagy sem, és ehhez hasonlók.

Volt egy kisebb, elkerített rész a parkokban felejtett kutyáknak és egy másik, a bevásárlóközpontokban elkeveredett gyerekek számára.

A Park közepén egy hatalmas óra állt, amin 24-szer gyorsabban telt az idő, mint egyébként, ennek következtében a Várakozóknak az volt az érzése, hogy jóval kevesebb ideje várakoznak. Ezzel szemben a biológiai órájukat – néhány sikertelen próbálkozás után – lelassították, s ebből adódóan több év várakozás után nem érzékelhették azt, hogy időközben megöregedtek volna.

A Parkot az évszakoknak megfelelően négy részre osztották, ugyanis voltak, akik tavasszal, akik nyáron, akik ősszel és akik télen kezdték meg várakozásukat, s az igencsak feltűnő lett volna, ha a természet velük ellentétben a megszokott módon változik.

Ezek az újítások okoztak némi fennakadást, ugyanis azoknak – bár számuk elenyésző volt –, akik egy idő után úgy döntöttek, hogy nem várnak tovább, elhagyván a Parkot, rá kellett döbbenniük, hogy amíg ők várakoztak, a világ nagyon sokat változott, az ismerőseik felett bizony eljárt az idő, s az, akire vártak, talán már meg is halt.

Így aztán sokan visszaszöktek a Várakozók Parkjába, és igyekeztek minél előbb elfelejteni mindazt, amit odakint láttak. Akik mégis kint maradtak, jórészt az Elmegyógyintézetben kötöttek ki.

A Park órája alatt el volt helyezve egy telefon is, arra az esetre, ha valakit mégis megpróbálnának elérni. Azonban ez az ötlet sem bizonyult problémamentesnek. Ugyanis megesett, hogy az aktuális telefonügyeletesek közé bekerültek olyanok is, akik éppen egy telefonhívásra várakoztak, s ha a havonta beérkező egy telefonhívás alkalmával éppen ők voltak az ügyeletesek, olyannyira lázba jöttek, hogy ha nem is őket keresték, akkor is úgy hitték, hogy a hívás nekik szól. Néhány ilyen incidens után a Park Vezetősége úgy döntött, a Parkőr mellett egy Hívásőrt is alkalmazni fognak, és kizárólag ő fogadhatja majd a hívásokat. A Hívásra Várakozók először fellázadtak, de végül mindannyian kénytelenek voltak belenyugodni a döntésbe.

Nem sokkal ezután súlyos depressziójárvány tört ki az érintettek között, ami rövid idő után a többiekre is átterjedt. A helyzet megoldása érdekében a Park egyik hátsó szegletében létesítettek egy könyvtárat, melynek polcain elsősorban a szórakoztató irodalom remekei foglaltak helyet. Mivel azonban az említett könyvek viszonylag rövidek és könnyen olvashatóak voltak, a Vezetőség szerződtetett egy másodrangú, ám kellő humorérzékkel megáldott fiatal írót, hogy írjon hozzá a szövegekhez néhány száz oldalt, hogy tovább tartson az olvasás.

Ez a megoldás meglepően sikeresnek bizonyult. A depressziójárvány elmúlni látszott. A Vezetőség joggal érezhette, hogy hosszú és nehézségekkel teli munkájuk végre meghozta gyümölcsét: a Várakozók kiegyensúlyozottabbak voltak, mint valaha. Úgy tűnt, már nem is izgatja őket különösebben a várakozás ténye.

A Park vesztét végül a Parkőr 12 éves németjuhász kutyájának halála okozta. Ugyanis a kutya halála olyan szinten megviselte gazdája lelkivilágát, hogy egy éppen akkor visszaszökött Várakozóval történő heves összeütközés alkalmával mindent kitálalt a többi Várakozónak. Előkotorta mellényzsebéből az anyjától kapott régi karóráját, és a hangos kiabálás és szitkozódás közben mindnek az orra alá nyomta. Megmutatta nekik a Kutyatemetőt, ahol azok a kutyák voltak eltemetve, akiken annak idején a biológiai óra lelassítása céljából folyó kísérleteket végezték. Majd levitte őket az Író számára kialakított bunkerbe, ahol az éppen néhány Örkény-novellát próbált átírni, kisebb-nagyobb sikerrel.

A Várakozókat eléggé sokkolták a látottak. Voltak, akik sírógörcsöt, esetleg hisztériás rohamot kaptak, mások leültek egy padra, és csendben magukba mélyedtek.

A Vezetőség olyan gyorsan eltávolította a Parkőrt, amilyen gyorsan csak lehetett, s igyekezett menteni, ami menthető. A telefonhívások száma egyszerre drasztikus növekedést mutatott – minek következtében a Hívásőrt súlyos ínhüvelygyulladással kellett kórházba szállítani. A gyerekek szülei egyik napról a másikra sorra megjelentek – mivel azonban az igazi szülőket természetesen nem találták, színészeket voltak kénytelenek alkalmazni a szülői szerepre, akiknek a kiválasztásakor fokozottan ügyeltek arra, hogy legalább a hajszínük azonos legyen a hozzájuk kerülő gyerek hajszínével. Emellett kitétel volt az is, hogy lehetőleg állatbarátok legyenek, így a gyerekeket és a kutyákat párosával lehetett szétosztani. Időközben az Írót is elbocsátották, mivel a Parkőr okozta trauma után a Várakozók már nem szívesen tették be a lábukat a könyvtárba. A sürgősen eltávolított Parkőr, a betegszabadságra küldött Hívásőr és a szélnek eresztett Író megmaradt fizetéséből a Vezetőség még egy buszt is hajlandó volt bérelni az arra várakozóknak, de mindhiába. A Várakozók egyre-másra, sorra elhagyták a Parkot. Kikerülve azonban, mint elődjeik, végül mind az Elmegyógyintézet ápoltjaivá váltak. Mikor már külön osztályt kellett nyitni az egykori Várakozóknak, az Elmegyógyintézet Vezetősége végképp megelégelte a dolgot, és kérvényt nyújtott be az Elmegyógyintézetek Országos Jogvédelmi Bizottságának (ELOJOBI), miszerint a Várakozók Parkját be kell záratni, ugyanis az ő intézményük már képtelen befogadni a Parkból érkező, teljes mértékben antiszociális, tévképzetekkel és időzavarral küzdő, mániás depresszióban szenvedő betegeket.

Ennek következtében több, mint 28 év működés után a Várakozók Parkját végérvényesen bezárták.

Bejegyzések

A védett királyság (folytatás)

2012. május 27. vasárnap Paizs Péter

Két lovagot, Jaert és Paeront, otthagytunk, hogy kutassák át a helyet, maradék csapatunk pedig Saerith-szel – miután összekötöztük a kezét és betömtük a száját – visszatért a palotába. Azt hiszem, azon már meg sem lepődtem, hogy egyáltalán nem próbált meg elmenekülni. Természetesen lehet, hogy azért nem, mert még egy mágus sem tud mit kezdeni egy csapatnyi lovag ellen, ha be van tömve a szája. De én úgy éreztem, hogy akkor sem tett volna semmit, ha teljesen szabadon sétálhat. Hiszen akár csapdákkal és halálos varázslatokkal is készülhetett volna a Bérgyilkosok Céhének rejtekhelyén, helyette azonban egyszerűen megvárta, hogy megérkezzünk. Krogar királyunk és Naonar fogadott minket a palotánál. Naonar szemében mintha a felismerés szikráját véltem volna felfedezni mikor Saerithre pillantott. A lovagjaimnak meghagytam, hogy kísérjék vendégünket a cellájába, én pedig igyekeztem pár szót váltani királyunkkal és főmágusával.

– Elnézést, Krogar király, de nem jártunk sikerrel. Mire odaértünk, a rejtekhely már üres volt, ezt a mágust leszámítva.

– Mi a mágus neve? – vágott közbe Naonar

– Saerith. Saerith Lúrien.

Naonar elsápadt, királyunk és én érdeklődve néztünk rá, nem értettük elsápadásának okát.

– Valami probléma van, főmágus?

– Hány embert vesztettetek, mire meg tudtátok kötözni, Aethor?

– Hogy érted ezt, Naonar? Magától jött, saját akaratából.

Ekkor Naonar hátat fordított nekünk, és elindult a börtön felé. Királyunkkal váltottam egy pillantást, majd követtük Naonart. Pár utcával arrébb értük utol, a maradék utat szótlanul tettük meg. Mikor a börtönhöz értünk, Naonar kérésére Krogar királyunk elbocsátotta az őröket. Engem már egyre jobban érdekelt, hogy mi lehet annyira fontos, hogy az őrök nem lehetnek jelen. Naonar szólalt meg először.

– Egyszerűbb módját is választhattad volna a megjelenésednek, Saerith.

– Ugyan, kedves Naonar, nem jelenhetek meg csak úgy a személyes lakodban. Ki tudja, milyen meglepetések várják ott a hívatlan látogatókat?

– Főmágus, honnan ismered ezt a bérgyilkost? – kérdezte Krogar király.

– Főmágus? Komolyan? Alig párszáz év telt el, és főmágusi rangra emelkedtél? Szép munka, úgy látszik jót tett neked a távozásom!

– Úgy emlékeztem, hogy előtted nem volt főmágus a Mágusok Társulatában, Naonar – szóltam hozzá bizonytalanul a társalgáshoz. Saerith mosolyogva rám szegezte tekintetét.

– Mondd, kedves Aethor, te beírnád a történelmi jegyzetekbe, hogy a Mágusok Társulatát a Bérgyilkosok Céhének egyik vezéralakja alapította?

– Nem is az a lényeges, hogy ki alapította – szólt közbe Naonar –, hanem hogy mit keresel itt. A Bérgyilkosok Céhének egyik vezére nem hagyná magát csak úgy elfogatni.

Saerith a fejét csóválta, láthatóan csalódottan.

– Látom, még mindig nem figyelsz a részletekre, bizonyos dolgok soha nem változnak. Nem vezér vagyok, csak vezéralak, egy olyan személy, akihez szívesen fordulnak a tagok. Én egyetlen gyilkosságot sem követtem el a céhben töltött időm alatt, és ezt már kezdetekben is kijelentettem. Hogy miért maradtam akkor? Jó móka volt figyelő tekinteted elől elrejteni a céhünket. Ó igen, pontosan tudom, hogy az egész várost behálóztad megfigyelő varázslatokkal. De hát hiába, van előnye, ha valaki a főmágus mestere volt.

– Szóval ezért nem találtam semmit, gondolhattam volna…

– Nem csak ezért, idővel lehet, hogy át tudtad volna törni a varázslataimat. A valódi ok a céh igazi vezére. Talán hallottál már róla, a neve Duatos, az éj mágusa – Naonar elmosolyodott.

– Mintha kis félelem vegyülne az amúgy nyugodt hangodba, kedves Saerith.

– Meglehet, bár inkább tiszteletnek mondanám. Legalább száz évet mellette töltöttem. Ha pedig valakit a Bérgyilkosok Céhe egy évszázad alatt sem tud leváltani a vezérpozícióból, az sokat elmond a vezérről.

– Ez hogyan lehetséges? – szólt közbe a királyunk. – Hogyan lehetne Duatos a vezér száz éve, ha a Bérgyilkosok Céhe csupán pár éve létezik?

Saerith helyett Naonar válaszolt a kérdésre.

– Királyom, a céh sokkal régebb óta létezik, de csupán az elmúlt pár évben kezdtek el nyomokat hagyni.

– De milyen megfontolásból? – fordult oda királyunk Saerith-hez.

– Tudjátok, hogy milyen unalmas a bérgyilkoslét? Próbáltuk felkelteni a figyelmeteket a létünkre, hogy legyen valami izgalom a vadászatunkban. Legalábbis ez a hivatalos történet.

– És a nem hivatalos?

– A nem hivatalos pedig az, hogy el akartalak vezetni titeket magamhoz. És meg kell hagyjam… elég pocsék munkát végeztetek. Másfél év kellett ahhoz, hogy egy rejtekhelyünkre ráleljetek?

– Elcivakodhatnák ezen akár egész nap, de a lényeg inkább az, hogy mit akarsz.

– Mit szólnátok, ha azt mondanám, hogy ki akarom adni a céh mesterének rejtekhelyét és összes titkát?

– Azt, hogy ne nézz minket bolondnak.

– Igen, rögtön gondoltam, nem is lep meg ez a válasz. Mielőtt pedig megkérdeznéd, hogy miért tennék ilyet: mert már jó ideje úgy érzem, hogy Duotas kezelhetetlenné vált. Nem hallgat senkinek a tanácsára, olyan, mintha teljesen elvesztette volna az eszét. Azt pedig mondanom sem kell, hogy egy őrült mágus milyen pusztítást tud véghezvinni, akár a saját céhén belül is.

– És mit kérnél az információért cserébe?

– Egy egyszerű kis házikót valahol a vidéken, és egy mágiatanítói pozíciót a Mágusok Társulatában.

– Mágiatanítói pozíciót? Meg vagy te hibbanva! – förmedt rá Naonar.

– Ugyan, kedves Naonar. Pontosan tudod, hogy milyen tehetséges voltam már azelőtt is, hogy a Bérgyilkosok Céhéhez csatlakoztam volna. Az pedig csak elárul valamit – fordult királyunk felé –, hogy nem csak, hogy idáig túléltem a céhben, hanem az egyik kiemelkedő alakja is vagyok… illetve voltam.

Királyunk egy percnyi hallgatás után ennyit mondott:

– Ezt meg kell tárgyalnunk, nem tudok azonnal választ adni.

– Természetesen, gondolkozzatok, ameddig csak akartok, én nem megyek sehova.

Nem bírtam megállni, hogy feltegyem a kérdést, amire a kezdetek óta kerestem a választ.

– Saerith… mielőtt elmennénk, szeretnék valamit megérdeklődni. A királyságunk betegség– és járvány-immunitása… az első Mágusok Társulatának munkája?

– Hallottam én is ezt a teóriát, tisztelt Aethor, de el kell, hogy keserítselek, a válaszom: nem. Hogy minek köszönhető, azt én sem tudom, de nem sokkal az után jelent meg az immunitás, hogy társaimmal megalapítottuk a Társulatot.

Biccentettem felé, majd mindhárman elhagytuk a börtönblokkot.

Két nap telt el mielőtt visszatértünk Saerith-hez. Két vitával, érvekkel és ellenérvekkel teletűzdelt nap. Végül azonban megszületett a döntés, miszerint teljesítjük a mágus kérését, ha az információja pontosnak bizonyul.

– Ah, látom visszatértetek. Meg kell hagyjam, igazán kellemes volt az itt töltött két napom. Még ennivalót is kaptam, bár a szakácsot azért lecserélhetnétek.

– Ez egy börtöncella, nem a királyság legjobb szállója! Örülj neki, hogy egyáltalán kaptál ennivalót!

– Látom, különösen morcos hangulatodban vagy ma, Naonar – mosolygott Saerith. – Csak nem azért, mert tiltakozásodra fittyet hányva Krogar király úgy döntött, hogy teljesíti kívánságaimat?

– Csakis akkor, ha pontos az információd – szólt közbe királyunk.

– A bérgyilkoscéh tagjainak mindig pontos az információja.

– Rendben, majd meglátjuk. Tehát az éjmágus… merre található?

– A tornyában, nyolc kilométerre északra Vanisiatól.

– Hogyan lehetséges, hogy nem is láttuk még azt a nevezetes tornyot? – kérdezte Naonar, és a szeme összeszűkült.

– Ugyan, Naonar, tudhatnád a választ. Egy értelmes mágus elfedi tornyát a láthatatlanság fátylával.

– Az a varázslat nem éppen a legalapvetőbb varázslatok egyike.

– És valóban, mert minden mágusnak külön tornya van…

– Rendben, igazad van, amely mágusnak saját tornya van, az valószínűleg ismeri. Ellenvarázslat?

– Arra gondolom magadtól is rájöttél, hogy egy egyszerű varázslatsemlegesítés nem lesz elegendő. Az egyetlen módszer, amivel megjelenik a torony, az a Da rai an su varázslat.

– A sötét villám… – láttam, hogy Naonart kirázza a hideg.

– Nocsak, nocsak, látom nem véletlenül lettél a Mágusok Társulatának vezére. Valóban, a sötét villám.

– Úgy tudtam, hogy az csak egy mítosz, egy legenda.

– Ó nem, nagyon is létezik. Összesen két ember ismeri: Duatos és aki tanította neki, vagyis én. Ahhoz pedig, hogy a torony megjelenjen, két lehetőség közül választhatsz. Vagy magatokkal visztek, vagy megtanulod te is a varázslatot.

– Magunkkal semmiképpen sem viszünk, ha a „tanítványoddal” újra találkozol, akkor semmi sem gátolna meg abban, hogy az ő oldalára állj. Az pedig lehetetlen, hogy egy ilyen hatalmas erejű varázslatot el tudnék sajátítani pár héten, vagy akár egy hónapon belül.

– Javíts ki, ha tévednék, de szerintem nem azt mondtam, hogy egy teljes erejű Da rai an su szükséges, hanem hogy egy legalapvetőbb szintű is megfelel.

– Nem vagyok benne biztos, hogy épp tőled akarnék varázslatokat tanulni.

– Naonar, a királyságunk múlik rajtad – szólt közbe Krogar királyunk. – Nem tudom, hogy mi ez a Da rai an su, de a nevéből kiindulva egy erőteljes varázslatnak tűnik, és ha egy őrült mágus kezében egy ilyen varázslat leledzik, az semmi jót nem jelent. Kérlek, a királyság érdekében, tedd félre aggályaidat, és tanuld meg a használatát.

Egy perc néma csend borult a cellára, majd hosszas gondolkodás után Naonar lassan bólintott egyet.

– Rendben van, a királyság érdekében megtanulom.

– Bölcs döntés, holnap reggel kezdjük a tanulást. Pihend ki magad alaposan, fáradságos munka lesz, egyetlen varázslat tanulásához sem fogható.

– Milyen kellékek szükségesek hozzá?

– Kellékek? Ja, igen, el is feledkeztem róla, a ti kis társulatotok még mindig kellékeket használ a varázslatokhoz. Na, mindegy. Ehhez a varázslathoz nem lesz szükséged semmilyen kellékre, csupán friss elmére. Ha pedig félsz attól, hogy megsérülsz, bele se kezdj! Már a tanulás kezdete is veszélyes, én legalább hat alkalommal kerültem halál közeli állapotba a végső stádium kifejlesztésekor.

– Ha te magad el tudtad sajátítani, akkor a legalapvetőbb szintjét én is képes leszek.

Bejegyzések

Hol keresselek?

2012. május 26. szombat J. Sibelius 14 hozzászólás

Ha egy bottal ráütsz egy hangyafészekre, a hangyák remegő lábakkal, csak magukat féltve rögtön szerteszaladnak. De néhány nap múlva mégis visszatér néhány kis hangya, hogy ide-oda pörögve, kétségbeesetten forgolódva megkeresse a többieket. És ha hetek telnek el, ha már fel is ástad a hangyafészket, a megsemmisülésből akkor is elő-előóvakodik néhány hangyakatona, bízva abban, hogy egyszercsak csoda történik, és a bolyt ott találják a régi helyen.

Hát az ilyen vissza-visszatérő, megrémült kis hangyákból élt Katja Stoller.

Katja Stoller. Detektivagentur – Verlorene Kinder.

Mert ami a családokat illeti, a közép-európai rendszerváltás felért egy istencsapással.

Ámde a vele szemben ülő nő mindenkire inkább hasonlított csak egy ide-oda futkosó, megrémült hangyakatonára nem. Szép volt, nyugodt, fiatalos. Olyan céltudatosan ült le, mint aki rögtön irányítani próbálja a beszélgetést.

És mintha áttetsző, fénylő, hártyavékony lakkbevonat feszülne a bőrén: a nagyon sok pénz nyújtotta csillogás és magabiztosság.

Ámde rossz magándetektív az, aki megengedi, hogy a kezdet kezdetén megfélemlítsék. Katja kartotékokat húzott elő, piszmogott, az elviselhetetlennél is tovább húzta az időt, míg végül felemelte a fejét.

– Először is minden adatára szükségem lesz.

A fekete nadrágkosztümös hölgy felsóhajtott kényszeredetten.

Mrs. Delano természetesen nem volt mindig Mrs. Delano, és nem is volt mindig amerikai állampolgár: Negyvenkét évvel ezelőtt Rendi Anikó néven született, a drága papája óvónő, a drága mamája teherautósofőr volt Kolozsváron – vagy fordítva, mit számít. Mrs. Delanónak már nem számított: anyja-apja régesrég meghalt, az egész család tönkrement, elköltözött, szétszóródott, ami azt illeti, talán már nincsenek is élő rokonai Kolozsváron.

– Istenem ilyen világ volt akkor – tette hozzá álnok lemondással.

Katja csak várt-várt: mert valakije mégiscsak van, ha tizenöt év elmúltával egy detektív ajtaján

kopogtat.

Ez a valaki Mrs Delano Magyarországon született unokahúga, Dér Krisztina volt. Az egyetlen unokahúg, az egyetlen valamire való, talán még életben lévő rokon, a szegény kis Kriszti! A csillogóan szép Mrs. Delano – egy sikeres floridai ügyvéd felesége – nem akar úgy megöregedni, hogy még abban sem lehet biztos, hogy a szegény Kriszti életben van… Dér Krisztina már magyar állampolgárként Magyarországon született, de a magyar hatóságok nem keresték lelkiismeretesen. Mért keresték volna? Az édesapja, Dér Sándor azt állította, hogy a kislány Romániában tűnt el. – A román hatóságok pedig… – A hajdani Rendi Anikó fájdalmasan legyintett.

– Vegyem fel a kapcsolatot Krisztina Magyarországon maradt rokonaival?

– Ugyan! – sóhajtott Mrs. Delano. – Mire mennénk ezzel! Kriszti 94-ben azzal a másik három lánnyal együtt tűnt el!

Másik három lány…Ugyan milyen másik három lány?

Katja elképedt. Akkor hát nem arról van szó, hogy a kis unokahúg – aki ugyanúgy lehetett volna Romániában, de Magyarországon is –, véletlenül rossz vonatra szállt? vagy megsértődött az anyukájára, és világgá ment?

– Ó, persze hogy nem! – tiltakozott Mrs. Delano. – Az unokahúgom másik három lánnyal együtt tűnt el. Ők voltak az őrskúti gyerekek – tette hozzá, mintha ez valami elismerés lenne.

Katja most már szorgalmasan jegyzetelt: nevek, adatok, időpont. Ha ez amolyan kiemelt ügy volt Magyarországon, akkor sok jegyzőkönyv készült. Sok magyar rendőrt kell majd kihallgatni.

És a kiemelkedő ügyek persze kiemelkedően sokba kerülnek.

– Ó, a pénz! – mosolyodott el Mrs. Delano – A pénz nem számít.

– Akkor mért nem keres fel egy sokkal nagyobb detektívügynökséget?

Mrs. Delano arca megvonaglott: – Mert nem akarom, hogy kiderüljön a teljes igazság.

Katja meghökkent.

–Én nem egyetemistaként kerültem ki az Államokba. Nem is kutatóként, érti, ugye? Persze szakítottam a múltammal, szabályos zöld kártyát kaptam és szabályosan férjhez is mentem. Olyan feleség vagyok, aki minden fényképen a háttérben mosolyog. Nem akarok médiafelhajtást! Csak az unokahúgomat akarom visszakapni!

A klasszikus bűnügyi regények detektívjei ilyenkor elolvasnak a meghatottságtól, és a kamaszkorukban olvasott szerelmes versekre gondolnak. De Katja csak egy nyugdíjas német rendőr volt.

De most elmosolyodott, mert az eltűnt unokahúg ott ragyogott az eléje tolt fényképeken. Pipaszár lábak, rengeteg szőke haj, gödröcskés mosoly – feltűnően szép, akár a nénikéje, Mrs. Delano.

– Tizennyolc év nagyon hosszú idő.

– Már mondtam, a pénz nem számít.

De most hogy kicsit lepattagzott róla a ragyogó magabiztosság, kicsit emberibbnek, sőt barátságosabbnak tűnt.

Katja visszamosolygott.

– Szeretném, ha addig Európában maradna, amíg kiderül, tudok-e valamit ezzel az üggyel kezdeni. Én is csak a sikert szeretem, mint ahogy a legtöbb ember.

A siker szóra Mrs. Delano bekattintotta a retiküljét, és szinte kihúzta magát, elégedetten, fölényesen.

– Megadom a szállodám telefonszámát.

Felmagasodott a székéről, és Katját megint meglepődött, milyen nyúlánk, pedig három gyereke van, „három égetnivalóan rossz fiú”. És mégis egy passaui magándetektív irodájába túl ragyogónak, túl csillogónak tűnt.

Katja az ajtóból figyelte, ahogy a távozó Mrs. Delano fekete selyemkabátja végigsöpri a lépcsőházat.

A meglepett Eckhardttal a bejárati ajtónál ütközött össze. A férfi egy tréfás, filmsztároknak szánt mozdulattal előreengedte.

– Nem is tudtam, hogy ilyen tünemények járnak hozzád! – nevetett a férje, mikor beköszönt az irodába. – Holnaptól nyithatsz egy modellügynökséget. Szép asszonyok elveszett gyerekekkel.

Katja nem nevetett. Szorosan az ablaküveghez tapadt, hogy a kocsijába szálló Mrs. Delanót és az autója rendszámát lefényképezze.

Mert hiszen mindenekelőtt a titokzatos Mrs. Delano személyazonosságát kellett ellenőriznie.

A müncheni autókölcsönzőben emlékeztek az elragadó amerikai hölgyre. Igen, igen… Talán valami baj van a Toyotával? Talán Mrs. Delano ottfelejtette a kocsit Passauban…? Katja megnyugtatta az alkalmazottat, hogy az autó is, Mrs. Delano is jól vannak.

Mrs. Delano kitűnő benyomást keltett a müncheni szállodában is. Igen, Mrs. Delano tegnapelőtt érkezett, most nincs a szobájában. Holnap üzleti megbeszélésre várják? Akkor hát Mrs. Delano nem is óhajt részt venni a holnapi képtárlátogatáson?

Akárki is volt Mrs. Delano, itt, Németországban mindenütt úgy viselkedett, mint a kitűnő Jim Delano élete párja, egy gazdag és tiszteletre méltó amerikai turista.

Katja átlendült a vasfüggönyön – ami ma már a gazdagokat és a szegényeket elválasztó, leheletfinom csipkefüggöny csak –, és nekiveselkedett, hogy a Kolzsvári Rendi-családról is információkat szerezzen. Egy régi rendőr-ismerősét hívta Kolozsváron.

– Ne sürgess, Katika, mihelyt tudlak, visszahívlak – mondta a kolozsvári nyugdíjas hadnagy.

Katja mi mást tehetett, beletemetkezett a facebookba, hogy a kiváló Mrs. Delano családi életéről is képet alkothasson. Delano, Delano, Delano… Jim Delano – a képei tanulsága szerint – ellenállhatatlanul latin és ellenállhatatlanul sikeres válóperes ügyvéd volt. Jim Delano a középiskolája emléktábla-avatásán, Jim Delano a jachtklubban, Jim Delano egy vadásztársaság vacsoráján. Jim Delano mindenhol.

A feleségét, Anikót nem is Anikónak hívták Floridában, hanem Sallynek. Az Anikó név talán túl különleges volt Jum delano üzletfeleinek? Vagy Rendi Anikó már a névválasztással is ki akarta fejezni, hogy szakított a prostituált-múlttal és egészen amerikai lett? Katja megcsodálta Sallyt a férje oldalán hófehér kosztümben, farmernadrágban a fiai baseballmérkőzésén és egyberészes, sötétkék fürdőruhában a a floridai strandon. De még ez a szolidan anyukás fürdőruha sem feledtethette, hogy Sally-Anikónak milyen kiváló alakja van.

Katja egyre nagyobb tiszteletet érzett az ügyfele iránt. Hiszen Mrs. Delano karibi utazásra is költhetné a pénzét vagy egy vadonatúj Toyota terepjáróra, nem pedig egy tizennyolc éve eltűnt unokahúg felkutatására. Vajon mit mondott a családjának? Hogy rokonlátogatóba jön Európába? Hogy megtekinti a német képtárakat? Eszébe jutott a saját édesanyja, aki szerint a hűséghez a kimondhatatlannál is több lelkierő kell.

A fekete hajú, kolozsvári születésű Mrs. Delano tulajdonképpen hasonlított a férjére. Persze ő nem latin-amerikainak látszott, hanem inkább észak-spanyolnak. Katja a camiño de Santigót végigjárva látott hasonló arcokat: boltozatos homlok, sápadt bőr, finoman metszett arc, amolyan hercegnői fejforma. Amihez persze „hercegnői” tartózkodás járul. Szerep ez, szerep, amihez most már a fiai érdekében is ragaszkodik. Sally nem beszél sokat…Sally szeret a háttérben maradni…

A csendbe belehasított a kolzsvári rendőr, Urbán Sándor telefonja

– Soha nem alszanak a német vadászok, ugye?

Katja biztosította, hogy így van, és megkérdezte hallott-e már a Rendiekről valamit.

– Hogy kikről? A Rendiekről? Te aztán nehezet kérdezel, Kati Nem Rendinek hívták azt a házaspárt, akik egy rossz Daciával begyűrődtek egy kamion alá…? Van annak már tizenöt éve is. Tizenöt, tizenhat, tizenhét… – Urbán Sándor töprengett, de nem tudott magával dűlőre jutni. – Utána kéne néznem. De én nem is a kamion miatt emlékszem rájuk. Hanem mert volt két gyönyörű lányuk. Nem is tudom, mi lett a kicsivel. De a nagy férjhez ment Magyarországra, és úgy rémlik, valahol a Dunántúlon halt meg…

Szétszóródtak, meghaltak, tönkrementek…

Katja megköszönte a tájékoztatást, mert ennyi elég is volt egyelőre.

És minthogy Mrs. Delano identitása minden névváltoztatás dacára valóságosnak tűnt, eljött az ideje, hogy belefeledkezzen az „őrskúti gyerekek” ügyébe.

Este hét órakor nyitotta ki halott kollégája, Joachim kartotékjait. Őrskutat kereste Orskut, Örskút név alatt, amit végül aztán Oerskútnál találta meg. Este hét órakor nyitotta ki az első dossziét, és az utolsót hajnal öt órakor tette le.

Még rendőri munkája alatt sem találkozott ennyire szövevényes, kideríthetetlennek látszó, alattomos bűnüggyel.

Bár a gyerekeknek nyomuk veszett, a magyar rendőrségnek még azt sem sikerült bizonyítania, hogy bűncselekmény történt.

Bejegyzések

Lewis Carroll: Évike Tündérországban – Kilencedik fejezet

2012. május 26. szombat Kosztolányi Dezső

KILENCEDIK FEJEZET.

A Tengeri Herkentyű meséje.

– Jaj, csakhogy végre újra láthatlak, édes kis nagymamám – örvendezett a Hercegnő s szeretettel karonfogta Évikét.

Évike igen örült, hogy a Hercegnőnek ilyen jó kedve van. Csak azt nem tudta, miért nevezi őt nagymamájának.

– A multkor a konyhában nyilván a sok paprikától volt olyan paprikás hangulatban – gondolta. – Ha egyszer majd hercegnő leszek, – tünődött s elszomorodott, mert kevés reménye volt ahhoz, hogy valaha is hercegnő legyen – akkor sohase főzetek malacpaprikást. Inkább malacpecsenyét süttetek. Lehet, hogy az emberek csak a paprikástól olyan mérgesek, – fűzte tovább a gondolatait – a citromtól pedig savanyúak lesznek, a kinintől keserűek és a törökméztől édesek. Miért is nem adnak a gyerekeknek több törökmézet?

vike közben teljesen megfeledkezett a Hercegnőről s meglepődött, mikor az megszólalt a füle mellett.

– Úgy látszik, elgondolkoztál, édesem, attól állt el a szavad. Várj csak. Tudok erre egy jó közmondást, csak nem hamarjában az eszembe.

– Talán nincs is rá közmondás? – jegyezte meg Évike.

– Dehogy is nincs, te kis csacsi. Mindenre van közmondás – felelt a Hercegnő s még jobban belecsimpaszkodott Évikébe.

Évike szerette volna lerázni magáról. Először azért, mert a Hercegnő szörnyen csúnya volt, másodszor pedig azért, mert a csontos, hegyes válla épp Évike válláig ért s folyton szurkálta vele. Évike azonban nem akarta megsérteni, hát inkább tűrte.

– Most már rendesebben játszanak – szólalt meg, hogy másra terelje a szót.

– Erre azt szokták mondani: Rend a dolgok lelke és veleje. Akinek pedig rendben a szénája, annak nem fáj a feje.

– Én is úgy hallottam: Ki-ki a maga mesterségét folytassa – szólt Évike.

– Ez is ugyanazt jelenti – mondta a Hercegnő, éles állával egyre szurkálva Évike vállát. – Különben azt is szokták mondani: Ki-ki saját szerencséjének a kovácsa.

– Hogy szereti a közmondásokat – gondolta Évike.

– Tudod miért nem ölelem át a derekadat? – kérdezte váratlanul a Hercegnő. – Azért, mert félek a flamingódtól. Nem csíp?

– De bizony, alighanem csíp – válaszolt gyorsan Évike, nehogy átölelje a derekát a Hercegnő.

– Csip-csip csóka, vak varjúcska – idézte a Hercegnő.

– Ez nem vak – mondta Évike.

– Persze, hogy nem vak. Csóka a csókának nem vájja ki a szemét. Régi közmondás.

– Csakhogy ez nem is csóka – ellenkezett Évike.

– Hát persze, hogy nem csóka – nevetett a Hercegnő – Nem illik más tollával ékeskedni. Ez pedig azt jelenti, hogy: „légy az, aminek látszani akarsz”. Vagy egyszerűbben és rövidebben: ne akarj másnak látszani, mint aminek látszol, mert ha nem annak akarsz látszani, aminek látszol, akkor nem annak látszol, aminek látszani akarnál.

– Ha le tetszenék talán írni, akkor jobban megérteném – mondta udvariasan Évike. – Kicsit nagyon hosszú.

– Ez még semmi – dicsekedett a Hercegnő. – Még sokkal hosszabbat is tudok.

– Ne tessék vele fáradni – kedveskedett Évike.

– Ó, nekem ez nem fáradság. Szívesen csinálom. Örömöt akarok vele szerezni neked.

– Szép kis öröm. Ha névnapomra csak ilyesmit kapnék, nem nagyon örülnék neki – gondolta Évike, de mondani azért nem mondta.

– Már megint elgondolkoztál? – kérdezte a Hercegnő s újra megszúrta Évikét a csontos állával.

– Hát már gondolkozni se szabad? – fakadt ki Évike, mert kezdte únni a dolgot.

– Dehogy szabad – folytatta a Hercegnő. – Söpörjön ki-ki…

Ebben a percben azonban Évike nagy meglepetésére a Hercegnő a tanulságot lenyelte s remegni kezdett, mint a nyárfalevél. Évike fölpillantott. Hát látta, hogy a Király áll előttük, összefont karral, villámló szemmel.

– Felség – rebegte a Hercegnő fakó, élettelen hangon.

– Utoljára mondom – kiáltott lábával dobbantva a Király. – Vagy te tűnsz el innen, vagy azonnal leüttetem a fejedet. Válassz a kettő közül.

A Hercegnő választott. Már ott se volt.

– No, menjünk vissza tenniszezni – mondta a Király Évikének.

Évike úgy meg volt rémülve, hogy szólni sem tudott. Némán ballagott a Király után a tenniszpálya felé.

A tenniszezők fölhasználva a király távollétét az árnyékban hüsöltek, de mihelyt megpillantották, eszük nélkül futottak vissza játszani, mert azt kiáltotta feléjük, hogy egy pillanatnyi késedelem a fejükbe kerülhet.

Oldalak: 1 2 3

Bejegyzések

Félemelet

2012. május 25. péntek Vecsei Márton

Elindult a tizedikről. Nem a liftet választotta. Ha lifttel indult volna, biztos, hogy elkésik. Először arra gondolt, hogy miért olyan szerencsétlen helyen kapott szobát, mint a tízedik. A vizesblokk nem működik, csőrepedés miatt elzárták az egész szinten a vizet, ha zuhanyozni akar, le kell sétálnia a kilencedikre. A kilencediken járt, mikor az apja jutott eszébe. Az apja kilencedik gyerek volt a családban, kilenc pofont kapott tőle kiskorában, ha rossz volt. Soha sem érezte az összefüggést köztük, de egy életre összekapcsolta a két dolgot. A nyolcadikra érve a kerületre gondolt. Ott lakott négy évig, ez alatt hétszer verték meg, jutott eszébe a hetediken, ahova elképesztő hamar eljutott, úgy érezte egyre gyorsabban halad. Jó, hogy nem a liftet választotta, így nem késik el. A hatodikon mintha megállt volna. Emlékek sora tört elő belőle, mindegyik nyári emlék volt. Az ötödiken érezte a szelet, a hűvös, csípős, mozgó levegőben érezte a tél szagát. Holnap havazni fog, gondolta, sőt tudta, mert valahogy mindig eltalálta, hogy milyen idő várható. A negyediken meglátott egy lányt, akinek integetni próbált, de az már el is tűnt a szeme elől. Nem látott tisztán, a lány alakja elmosódott. Vajon visszaintegetett?- kérdezte magában. Visszafordult volna a másodikról, de már nem bírt megállni. Különben is elkésett volna. Az elsőn már hallotta az utca zaját, autók dudáltak, labdák pattogtak a szomszéd játszótéren. A félemeletre érve azon mosolygott, hogy ez a szint teljesen értelmetlen. Ki áll meg a félemeleten? Még a lift sem áll meg a félemeleten, pedig van hozzá gomb. Mekkora baromság ez a félemelet-dolog!- gondolta végül, mikor pont időben, ahogy tervezte, bár a hatodikon, úgy érezte túl sokat időzött, és a negyediken lakó lány kissé elterelte a figyelmét, de ezek ellenére mégis pont időben odaért. Ha lifttel indult volna, biztos elkésik. Megérkeztek a mentők, akiket a lány hívott a negyedikről, de már késő volt. Még a helyszínen azonosították a testet.

Bejegyzések

Szavakból rajzolt mozgóképek. Magyar irodalmi művek animációs adaptációi

2012. május 25. péntek Varga Zoltán 1 hozzászólás

Megszokhattuk, hogy az irodalmi alkotásokat a mozgókép médiumában a leggyakrabban élőszereplős változatokban adaptálják, ugyanakkor arról sem feledkezhetünk meg, hogy számos jelentős filmadaptáció született animációs kivitelezésben is. Mindazt, amiben általában véve is különbözik az animációs film az élőszereplős mozgóképtől, az adaptációs lehetőségek potenciális gyarapításaként könyvelhetjük el. Az animációs film rendkívüli sokfélesége, számos megjelenési formájának (csak a legismertebbeket említve: a rajzfilm, a komputeranimáció, a báb- és gyurmaanimáció) valamennyi képalkotó és dramaturgiai lehetősége sajátos utakat nyithat meg egy-egy irodalmi alkotás filmes újragondolása számára. Az animáció az élőszereplős filmhez képest sokkal nagyobb szabadsággal élhet a látvány létrehozásában – többek között a figurateremtés, a mozgás megszervezése és a téralkotás tekintetében. Ezek olyan változatosságot és rugalmasságot eredményezhetnek a mozgóképes alkotásmódban, amely az irodalmi nyelv hajlékonyságához és gazdagságához hasonlítható. Mi több, az animációs filmművészet oroszlánrészét jelentő rövidfilmes forma esetében kifejezetten jellemző, hogy szűkszavú elbeszélésmódjuk, a képi szimbólumokat előtérbe állító képzeletviláguk olyan irodalmi műfajokkal rokoníthatók, mint a ballada és a haiku. Az animációs rövidfilmekben – kivált a művészi ambícióval létrehozott munkákban – meglehetősen gyakori az elköteleződés a líraiság iránt; miközben a szélesebb publikumot célzó egészestés animációk sokszor az epikára támaszkodnak – s nemcsak narratív és dramaturgiai eljárások öröklőjeként, hanem sok esetben konkrét adaptációként is.

Az animációs film történetében több jelentős alkotás is visszavezethető egy-egy irodalmi előzményre. Kézenfekvő elsőként Lewis Carroll Alice Csodaországban című mesekönyvét említeni, amelyből egymástól rendkívül eltérő animációs értelmezések születtek: a skála két végpontja alighanem Walt Disney rajzfilmben elkövetett cukormázas ál-szürrealizmusa, illetve Jan Švankmajer bábokat élőszereplőkkel ötvöző, kísérteties mélylélektani felfedezőútja, a Valami Alice. Az egész estés animáció történetében korszakos jelentőségű John Halas-rajzfilm, az Állatfarm a gyerekközönség számára is fogyaszthatóvá tette George Orwell keserű politikai szatíráját. A rövidfilm-animációk között pedig olyan szerzőket találunk az adaptációk mögött, mint William Shakespeare (lásd a Hamlet rendhagyó rajzfilm-vízióját Kovásznai Györgytől), Edgar Allan Poe (Az áruló szívtől kezdve A vörös halál álarcán át Az Usher-ház végéig), Fjodor Dosztojevszkij (a Bűn és bűnhődésből Piotr Dumala készített rézkarc-animációt), Franz Kafka (Caroline Leaf homokanimációs eljárással rendezte a Mr. Samsa átváltozását) vagy Ernest Hemingway (Az öreg halász és a tenger lenyűgöző festmény-animációként kelt életre Alekszander Petrov filmjében).

A magyar irodalom több remeke is megelevenedett már az animációs film köntösében: az egészestés művek közül irodalmi alapanyagra támaszkodik Jankovics Marcell János vitéze, Dargay Attila Lúdas Matyija, Gémes József festmény-animációja, a Toldi-trilógiát földolgozó Daliás idők, s Jókai-regényeket (A cigánybáró, Szaffi) idéz meg Dargaytól a Szaffi. Arany János legendás balladája alapján két rövidfilmes adaptációt is láthattunk: Gémes Józseftől a Daliás időkre emlékeztető festmény-animációban köszönt vissza A walesi bárdok, míg Bogdán Zoltán az Edwardban a komputeres képalkotással dúsította a művet. S kétségkívül ezt a sort tetőzi be – a legmonumentálisabb vállalkozásként – a közel három évtized alatt elkészült Jankovics-mű, Az ember tragédiája, Madách Imre látomásos színművének rajzfilmes újragondolása.

Az alábbi írásban azt mutatom be részletesebben, hogy első két egészestés rajzfilmünk, a János vitéz és a Lúdas Matyi hogyan viszonyulnak az eredeti irodalmi alkotásokhoz. Bár mindketten meglehetősen szorosan követik az elbeszélő költemények cselekményét – jóllehet bizonyos változtatásoktól sem tartózkodnak –, abban a vonatkozásban sokkal látványosabb az eltérésük, hogy az animáció különleges mozgóképi eszközeit milyen módon érvényesítik. Míg a Lúdas Matyi alkotói az eredeti mű számára közömbös humoros hatáskeltés elérését célozzák, Jankovics Marcell rajzfilmje a János vitéz jelképiségének továbbgondolására és mélyítésére vállalkozik, s ebben rendkívül összetett képi fogalmazásmód segíti (élen az animációs film egyik elsődleges művészi eszközével, a figurateremtés sajátos lehetőségeivel, valamint a perspektivikus képkompozíciók következetes alkalmazásával).

Lúdas Matyi

Szó szerint idézi és mottóként használja a rajzfilm nyitóképe Fazekas Mihály olvasóhoz intézett sorait, jóllehet egyéb szó szerinti átvételekre nem bukkanhatunk, Dargay szereplői nem beszélnek hexameteres sorokban – leszámítva azt a passzust, melyben Matyi „megköszöni” az uraságnak a leckét, s megfogadja, hogy „háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza”.

A cselekmény azonban, főbb irányvonalait tekintve, viszontlátható az animációban. Miként Fazekas műve, úgy az adaptáció is négy részre („levonásra”) tagolódik, amelyek a rajzfilmben lefedik az évszakváltásokat, s ebből adódóan hangulatukban és vizuálisan egységes szakaszokat láthatunk: Matyi megverettetésének közege a tavaszi erdő, Döbrögi első megverése nyárra esik, a második alkalommal már az ősz idéződik fel, az utolsó „visszafizetés” idejét pedig a tél uralja, a hó és a jég. Több részletben ugyanakkor nem elhanyagolható változtatásokra lehetünk figyelmesek. Fazekas művében Matyi naplopóként jelenik meg először, aki csavarogni szeretne a szomszéd vármegyében, s ráveszi idős édesanyját, hogy elvihesse húsz lúdját a vásáron eladni. Sem az anyafigura, sem a vásár és legfőképp a ludak számának megsokszorozása nem található a rajzfilm bevezetésében, ami másképp artikulálja a konfliktust is (az elbeszélésben Matyi nem hajlandó alkudni a ludak árából, míg Döbrögi az animációban azt is el akarja venni, ami nem eladó). Fazekasnál még további elemeket találunk, amelyek nem kerültek be a Dargay-filmbe: ilyen például, hogy mi történik Matyival a megverettetése után, illetve tanulóévei során milyen tudással vértezi föl magát (miként megismerjük második alteregójának modelljét, Skorbuncius doktort is), továbbá az elbeszélésben Döbrögi elagyabugyálásai fokozódó szadisztikussággal kerülnek leírásra (véresre vert, félholttá püfölt, ájulásig ütött uraságról olvashatunk), míg a rajzfilm – a gyerekközönséget célozva érthető okokból – nem alkalmaz fokozást az erőszakban, s nem nyomatékosítja annak durvaságát sem. A művek értelmezhetőségének legmarkánsabb különbségét azonban a befejezés döntő mozzanatának elhagyása jelenti: ha röviden is, de az elbeszélésből értesülünk arról, mi történt Döbrögivel a verések után: „…kegyelemmel akarván / óvni magát ezután az erőszaktételek ellen, / És törvénytelenül nem bánt, hanem úgy, ahogy illik, / Embertársaival. Jól is végezte világát.” Minthogy a harmadik verés után Matyi eltűnik az elbeszélésből, s róla sosem tudjuk meg, miként „végezte világát”, az utolsó szó jogán a hangsúlyt Döbrögire helyezi Fazekas, hogy ekként az egész művet az ő vezekléstörténetévé avassa, bemutatva, hogy a bűnhődés elszenvedését követően a bűnösnek van lehetősége a megtisztulásra – s ezzel él is az uraság. A rajzfilm ezzel szemben a megalázott, vereséget szenvedett Döbrögitől búcsúzik, elkerülve ekként azt a morálteológiai olvasatot, ami az eredeti művel összekapcsolható.

Cserébe viszont Dargay és Nepp József forgatókönyve a humoros hatáskeltés és gondolatvilág jegyében formálja át Fazekas művét, s ezzel az írók a populáris animáció egyik legnagyobb tradíciójához kapcsolják a Lúdas Matyit, ami nem történhetett volna meg, ha teljesen szöveghű adaptációt céloznak. A rajzfilm egyik leginkább kiaknázott többlete a humoros mellékfigurák sora. Míg Fazekasnál az ispán és más szolgák legfeljebb említésre kerülnek, Dargaynál folyamatosan uruk mellett láthatók – mi több, ha Fazekas bizonyos értelemben Matyiról Döbrögire helyezi a hangsúlyt, akkor az animáció esetében elmondható, hogy Döbrögi helyett még inkább az ő szolgái kerülnek reflektorfénybe, s mindaz, ami jellemükből vagy ügyetlenkedéseikből mosolyfakasztó lehet. Talán még az is megkockáztatható, hogy az olyan frappáns figurák, mint az ispán, a puskatöltögető vagy a hajdúk „lejátsszák a vászonról” a többieket. A szolgák együttvéve a csoportmozgásokban rejlő komikumot is kiaknázzák, ami a vonatkozó jelenetekben kifejezetten közel hozza a Lúdas Matyit a rajzfilmeket mindig is megihlető burleszkekhez. Fazekasnál egy-két kurta mondat jut a Döbröginél zajló építkezésnek, az erdő fáit kivágó szolgák igyekezetének, illetve az ál-Matyi üldözésének – az adaptáció azonban mindegyikből a komikus csoportmozgásokra alapozott, burleszkbe hajló szekvenciákat épít. A vár bővítési munkálatait eluraló fejetlenség visszatérő képi motívummá avatja az összedőlő kéményt, s több olyan animációs felmenőre tekinthet vissza, ahol az építkezések szolgálnak a bohóckodás keretéül (Friz Freleng: Rhapsody in Rivets, Hawley Pratt: Prefabricated Pink); a favágással bajlódó szolgák ütemre végzik munkájukat, s mechanisztikusságuk joggal igazolhatja az automatizmusok által komikussá tett emberi mozgások bergsoni koncepcióját; a finálé pedig fergeteges üldözésjelenetet bontakoztat ki a sebes paripán száguldó ál-Matyival és a lúddal, s a nyomukban mindhiába loholó Döbrögi-csatlósokkal – ezeknek a képsoroknak a lendületét ráadásul Liszt Ferenc II. Magyar rapszódiája fokozza.

Egy-egy jelenet erejéig felbukkanó epizodisták is bővítik a humoros figurákat: az értetlenkedő gyógykovács, s a vajákos asszony, Biri néni, akinek varázsszerei révén az animáció metamorfózisok iránti vonzalma is beépül a filmbe (amikor előbb lepkeszárnya nő az ispánnak, utóbb pedig maroknyi béka válik belőle). Az emberi karakterek komikus kidolgozását szolgálja a Fazekasnál is szereplő motívumok, az elmaszkírozás és a szerepjátszás túlzó alkalmazása: olasz ácsként és német seborvosként Lúdas Matyi egyaránt karneválba illő arccal-jelmezzel tűnik fel, s az előbbi alakban kifinomultsága, az utóbbiban pedig hisztérikussága járul hozzá a komikus repertoárhoz. Még közelebb áll az animáció sajátos lehetőségeihez a lúd megformálása, mert – nem utolsó sorban a Disney-hagyományokhoz kapcsolódva – emberi tulajdonságokkal ruházták föl. Fazekasnál az első levonásban Matyi húsz ludat visz a vásárra, de később egy sem szegődik mellé, Dargaynál viszont kezdettől fogva a film végéig ugyanaz a lúd a fiatalember kísérője, sőt barátja. Noha korábbi forgatókönyv-verziók beszédképességet is tulajdonítottak a lúdnak, a kész változatból ez kimaradt; ugyanakkor – erről reakciói biztosíthatnak – egyértelműen megérti az emberi szöveget, arckifejezéseivel, szemjátékával és gágogásával képes kommunikálni, s szárnyának tollai több alkalommal is kézfejjé s ujjakká rendeződnek.

János vitéz

A Jankovics Marcell, Szabó Sipos Tamás és Szoboszlay Péter által jegyzett forgatókönyv a János vitéz kalandepikáját emeli át, miközben a film formai világa részben azt célozza, hogy a költő nyelvi fantáziájának audiovizuális megfelelője (de nem a lefordítása!) legyen, továbbá a kalandtörténetben rejlő szimbólumrendszert is érzékletesen erősítse föl. Jankovics rajzfilmje ekként a legkevésbé sem csak adaptációs kérdéseket vet föl, hanem az animáció autonóm művészi törekvéseit is a középpontba állítja. Az animációs képalkotó lehetőségek legkivált a figurateremtésben, a cselekmény konkrét és jelképes terének láttatásában érhetők tetten (valamint a vizuális szójátékokban, metaforákban és metonímiákban, amelyek úgyszólván az egész filmet olyan sűrűn szövik át, „hogy nézni is tereh” – természetesen a legjobb értelemben).

Ami a cselekmény átvételét illeti, az elbeszélő költemény első felében (azaz János vitéz evilági kalandjainak lekövetésében) tapasztalhatjuk a legtöbb dúsítást, míg a fantasztikus dimenziókat érintő epizódokban észlelhetjük a legtöbb kihagyást. Ez felvetheti a kérdést, hogy nem ellentmondásos-e, ha éppen az animáció „varázstermészetéhez” kifejezetten hozzáilleszthető mesefantáziából látunk valamivel kevesebbet, mint amennyit Petőfi sorai kínálnak. Erről azonban nincs szó, mert a fantasztikus mozzanatok átjárják azoknak az eseményeknek a megjelenítését is, amelyek a földi világhoz kötődnek, s több alkalommal is, ha a szereplői szubjektivitás nyomatékosítását tapasztaljuk, a látványalkotás határozottan az animációs sajátosságok kiaknázására épít. Jancsi és Iluska együttlétét például, melynek intenzitását Petőfi metonimikusan érzékelteti mennyiségi jelölőkkel („Megcsókolta száját nem egyszer, sem százszor, / Ki mindeneket tud: az tudja csak hányszor.”), az Jankovicsnál kiterjedtebben jelenik meg, s egymásba olvadó képi szimbólumok közvetítik a szeretők euforikus élményét: Jancsi és Iluska horizontálisan forognak együtt, miközben a háttér vertikálisan kezd elfordulni, majd a szerelemeseket teljesen beborítja a fiú subája, hogy abból jelképes galambpár formálódjék – mindezt növény- és pillangómotívumok követik, majd a tér hullámzó-fodrozódó vibrálását dinamikus kameramozgás követi le, hogy a gigantikus körlappá összeálló panoráma egy óriási szem asszociációját keltse, ami izzó Nappá lényegül át, amiből visszatérünk galambpárunkhoz, Jancsihoz és Iluskához, immár alkonyatkor. Ekként a bevezető megalapozza a mikro- és makrokozmosz egybekapcsolódását Jankovics rajzfilmjében, azt a világokat összekötő utat, amit Petőfi hőse jár be.

A cselekményben eszközölt változtatásokat (bővítések, kihagyások és átcsoportosítások) részint dramaturgiai okokkal lehet magyarázni, ami az irodalmi mű és a mozgókép mediális különbségeiből is óhatatlanul adódik; részben pedig a hős szimbolikus útjának fókuszálásaként is felfogható: a pokol bugyraiba kell alámerülnie, hogy eljuthasson végül a legéteribb magasságokig, ahol az érzelmi beteljesülés is várja őt. Vagyis a szüzséből bizonyos mellékszereplők (mint a fazekas és a halász), próbatételek (az óriások csőszének, a három medve és oroszlán legyőzésének) és viszontagságok (János vitéz hajóútjának katasztrofális végkifejlete, illetve a griffmadáron történő hazajutás) kihagyása a film médiumához illőbb narratív gazdaságosságot szolgálja, miközben a cselekmény értelmét nem csorbítja. János vitéz szimbolikus útjának megformálását ekként nem csak a megelevenedő eseményekben láthatjuk igazán kibontakozni, hanem az animáció által biztosított vizuális kidolgozásban is.

Már a szereplők megjelenítése is erről árulkodik. Túl azon, hogy a film látványvilágának egészét bevallottan inspirálta a rajzfilmes esztétikában valóságos forradalmat jelentő Sárga tengeralattjáró pszichedelikus neoszecessziója – a két film szereplőinek hullámzó körvonalai, több figura hasonló anatómiája és színei például jól szemléltetik ezt az átvételt –, a János vitéz címszereplőjét és annak kedvesét tovább árnyalja a vizuális szimbolizmus. A főhőst ugyanis végig mintha alsó nézőpontból szemlélnénk, s ennek megfelelően szokatlanul nagy képi hangsúlyt nyernek, azaz kifejezetten megnyújtottnak tűnnek a lábai, miközben felsőteste – kivált a feje – kisebbnek tűnik, mint amekkora potenciálisan lehetne. Ez a nézőpont-kijelölés és testfelépítés lényegében a figura értelmezésének a velejárói: Jankovics koncepciójában János vitéz olyan hős, aki két lábbal áll a földön, a lehető legteljesebb mértékben találékony és cselekvőképes, azaz talpraesett – miközben lelke, egész egyénisége az égbe, a magasba vágyik, a csillagok közé. János vitéz arca pedig tökéletesen példázza azt a rajzfigurákban rejlő jelentésteremtő lehetőségeket – legyen szó akár képregények, akár animációk rajzolt alakjairól –, amire Scott McCloud úgy utal, hogy „egyszerűsítéssel létrehozott többlet”: a főhős arca ugyanis a film legnagyobb részében jóformán a szemeire és a bajuszára redukálódik, maszkszerű stilizációt kölcsönözve a megjelenésének – miközben érzelmi állapotainak kifejezése sokkal inkább a filmen szintén meglehetősen látványosan végigvonuló színdramaturgiáira hárul, melynek jegyében egész jelenetek vizualitását és atmoszféráját határozza meg például az éjszaka kékje, a gyászoló feketeség, a rózsa tűzpirosa, vagy Tündérország zöldes ragyogása. Jancsiéhoz hasonlóan Iluska arcának kidolgozása is csak a „legszükségesebbekre” szorítkozik, miközben az ő esetében mozgásának kialakítása árulkodik valódi lényéről több jelenetben: már életében jelenésszerűvé, potenciális tündérré stilizálja őt az az alkalomadtán fényeffektusokkal kísért, korcsolyázásra vagy balett-táncra emlékeztető mozdulatsor, ami az alakjához társul a film első ötödében.

A Petőfi-mű értelmezéseként is felfogható látványalkotó elemek közül a leghangsúlyosabb mégis elsősorban a centrális perspektívára épülő képkompozíciók következetes alkalmazása. Feltűnő ugyanis, hogy a János vitéz nem egyszerűen az élőszereplős filmek mélységi fényképezését idézi meg (melynek értelmében a képeken egyszerre látható élesen az elő-, a közép- és a háttér), hanem ezt kifejezetten a reneszánsz festészet által felavatott perspektívával társítja. Bár több alkalommal is aszimmetrikus kompozíciókban érvényesül a perspektivikus ábrázolás (mint például amikor Iluska távozni kényszerül Jancsitól), a centrális perspektívára építő képek alapvetően szimmetrikusak a János vitézben. Főszereplőnket is így pillantjuk meg először: ő maga a kép enyészpontja, amelyben a birkanyáj által létrehozott párhuzamosok összefutnak. Egészen a szakrális csúcspontig, Iluska tündérországbeli megjelenéséig újra és újra ilyen felépítésű képekkel találkozunk. Ez a látványalkotás egyfelől markáns stilizációt teremt: a szimmetrikus kompozíciók önmagukban véve is módfelett erőteljes eszközei a vizuális megformáltság tudatosításának, a látványelemek kihangsúlyozásának. Másfelől a Petőfi-mű szimbolikájának továbbgondolásaként is szolgál. A főhős világgá megy, s útja során, az evilági kalandok után a sötétség országában kell helyt állnia, mielőtt lehetőséget kap, hogy bebocsáttassék Tündérország világába. Más szavakkal, János vitéz alászáll a pokolba, s itteni győzelmei előfeltételezik, hogy a legmagasabb szférákba – azaz a mennyei dimenzióba – is beléphessen. Petőfinél tehát a hős útjának vertikalitása elsősorban lelki-spirituális elemelkedés – annak a folyamata, ahogyan az elüldözött, de igaz szívű nincstelenből, Kukorica Jancsiból a megdicsőült János vitézként emberfeletti birodalom fejedelme lesz, szíve választottja mellett. Jankovics rajzfilmjében nemcsak a főhős lelki útját, de térbeli haladását is kíséri a függőlegesség, a dimenziók elrendeződése egymás alatt és fölött: a sötétség országába lemerészkedve János vitéz valóban egy feneketlennek tűnő mélységbe ugrik bele. A térbeliség kihangsúlyozásának szimbolikus olvasatai a perspektivikus képalkotás kitüntetettségét is magyarázhatják. Az út másik dimenziója, a horizontalitás a függőlegességet hivatott kiegészíteni: János vitéz vándorlása az evilági síkon is extenzív, s ennek érzékeltetésére szolgáló képi eszköz a vízszintes tér mélységét is létrehozó centrálperspektíva alkalmazása – miközben a képmélység megnyitása értelemszerűen minduntalan a vertikalitást is eszünkbe juttatja. Így kapcsolódnak egymásba, a vizuális megformálásnak is köszönhetően, a különböző térszerkezetek és létsíkok.

Noha a Lúdas Matyi és a János vitéz című rajzfilmek egyaránt szorosan követik az eredeti irodalmi művek cselekményét, ezek a feldolgozások a legkevésbé sem szolgai megfilmesítések, hanem olyan mozgóképes átültetések, amelyek legalább annyira támaszkodnak az animációs filmforma által nyújtott kreatív lehetőségekre, mint a kiindulópontként szolgáló irodalmi alkotásokra. Dargay Attila megközelítése konvencionálisabb ugyan, amennyiben a populáris animáció humorban gazdag hagyományaihoz való kapcsolódást célozza, s formavilágában, képi fantáziájában különösebb stilizációs törekvések nem motiválják. Ezzel ellentétben Jankovics Marcell adaptációs stratégiája az animációban mélyebben rejlő lehetőségekre is fogékony, s ezeket a költői mű világképének érvényesítéseként is felhasználja. A Lúdas Matyival létesített adaptációs hozzáállást az animációban olyan filmek viszik tovább, ugyancsak Dargay rendezésében, mint a Szaffi és a Vuk (Fekete István könyvéből), míg Jankovics stílusművészi beállítottságának rokona a Daliás idők vagy akár az Edward – illetve tetőpontja, lélegzetelállító beteljesedése Az ember tragédiája.

ÚjNautilus

A várakozók parkja

A védett királyság (folytatás)

Hol keresselek?

Lewis Carroll: Évike Tündérországban – Kilencedik fejezet

Félemelet

Szavakból rajzolt mozgóképek. Magyar irodalmi művek animációs adaptációi

Irodalmi és Társadalmi Portál