A majomférj
Történt egyszer, hogy egy parasztember nem tudott aratni az aszály miatt, ám egy majom ekkor megsegítette: esőt hozott a földjére. Hálaképpen az ember három lánya közül a legkisebbet a majomhoz adta feleségül.
Egy napon, amikor a lány hazalátogatott szüleihez, rizssüteményt készíttetett a majommal, mondván, apjának viszik ajándékba. A rizssüteményes mozsarat aztán a majom hátára adta. Útközben a lány meglátott a folyóparton egy gyönyörű virágzó cseresznyefát. – Olyan szépek ezek a virágok! Szeretném megmutatni apámnak is – mondta a majomnak. – Na, majd én szedek belőle – válaszolt az. Azzal a majom, hátán a rizssüteményes mozsárral, felmászott a cseresznyefára. A vékony ág letört a mozsár súlya alatt, a majom pedig a folyóba esett. Miközben sodorta az ár, egy verset költött, amely erről szólt: – Az életem nem sajnálom, inkább az szomorít el, ha arra gondolok, mennyire megsiratsz majd. A lány meredten bámulta a hullámokon sodródó majmot. Aztán egymaga hazament, és boldogan élt.
Miért is mentem én hozzá egy ilyen férfihoz? Néha elgondolkozom rajta.
Te persze nevetsz, hogy mekkora luxus. Képzeld csak el! Egy kis szobában, kettesben egy majomképű férfival, az ablakból pedig mi látszik? Csak a koromsötétség. A majom egy ideig beszél a laboratóriumban aznap történtekről, aztán tétovázva megkérdezi: – Ne menjünk lassan aludni? – Eláll tőle az ember lélegzete.
A majom nagyjából rászedett engem.
Éjfélkor beállít a lakásomba. – Ezeket a virágokat neked hoztam – azt mondja. A kezében egy nagy csokor világoskék liliom volt.
– Saját fejlesztés. Nemsokára kész lesz a szilvavirág illatú cseresznyevirág is. Ha kinyílnak, te leszel az első, akinek hozok belőle.
Átvettem tőle a liliomokat. A virágporuk aranyszínű volt, a szirmaik pedig vékonyak és áttetszőek, mint a celofán.
A majom taxival száguldott idáig, hogy átadja nekem az épp elkészült virágokat. A haja ragacsos volt, még a szemüvege is bepárásodott a zsírtól, a lábára bolyhos zoknit és bioszandált vett. Mégiscsak túl hideg fogadtatás lenne, ha mindössze annyit mondanék: Köszönöm! Viszlát! – és rácsuknám az ajtót – gondoltam. Megmutattam a jószívű énem, és bizony ez volt az első lépés a tévedés útján.
– Iszol egy teát? – kérdeztem, a majom pedig nagyon örült, kivörösödött arccal bólintott. Aztán kicsattanó jókedvvel leült a nappaliban az asztalhoz, de láttam, hogy amerre járt, gőzölgő lábnyomok keletkeztek a padlón. Borzalmasan zsíros, vagy inkább fülledt…? Mindenesetre a majom lába szinte olyan volt, mint valami halálos fegyver.
– Mi lenne, ha lezuhanyoznál? – javasoltam tehát. Nem akartam ezzel semmi különösebbet mondani, csak hát nem akartam egy mocskos férfit éjfélkor vendégül látni.
Még váltóruhát is adtam a majomnak. – Tessék! Itt van ez. Aszadáé, de sajnos nincs más – mondtam. A majom olyan lett, mint egy olívaolajtól csöpögő paradicsom, bizonytalan léptekkel eltűnt a fürdőszobában.
Nem, nem volt ebben semmi kegyetlenség vagy ilyesmi. Hiszen a majom volt az, aki – bár nem kértem erre – folyton nyüzsgött körülöttem még az után is, hogy Aszadával szakítottunk. A barátja volt szerelmétől általában el szokott távolodni az ember, nem? Szerintem épp ezért tisztáznia kellene, miért lóg mégis folyton a nyakamon.
– Nem is érzek irántad semmit, és különben is, még el sem felejtettem Aszadát – mondtam neki.
Nem tudom, a majom megértette-e, amit mondani akartam. Mindenesetre egy kicsit tisztábban jött ki a fürdőszobából. Aszada inge nagy volt rá, így már szinte túlságosan is szánalomra méltó volt a látványa.
Ezalatt vizet forraltam, és elkészítettem a kávét, aztán beletettem a liliomokat egy lábmosó lavórba. Nem tudtam jobbat kitalálni! Hisz nem volt otthon akkora váza, amibe beleférnének.
A majom akkor sem tűnt különösebben elégedetlennek, amikor a konyha padlóján meglátta a liliomokat a lavórban. Megint leült a nappaliban, és elkezdte szürcsölni a kávét. „Most már igazán hazamehetnél” – gondoltam, és leültem vele szemben.
Egyikünknek sem igazán volt beszélnivalója a másikkal, meg se szólaltunk egész idő alatt, de aztán a majom egyszer csak felemelte fejét, és rám nézett.
– Amit most mondani fogok, arra válaszolj egy „ühüm”-mel!
– Nem! – mondtam.
– Akkor is megkérlek rá. Barátok vagyunk, nem?
– Mióta vagyunk mi barátok? Te csak a volt párom barátja vagy, semmi több. Számomra nagyon-nagyon távoli valaki.
– És miért engedsz be egy ilyen távoli valakit a lakásodba? És még azt is megengeded, hogy lezuhanyozzon? – A majom furcsa módon ellentámadásba lendült. – Már korábban is gondoltam rá, de te egy kicsit túl könnyen adod magad, vagy hogy is mondjam… Ezért van az, hogy belesétálsz az ilyen Aszadaféle férfiak csapdájába, aztán meg sírás a vége.
– Fölösleges sajnálnod – szóltam dühösen – Aszadaféle férfiak? Te talán nem annak az Aszadának vagy a barátja? Miket nem beszélsz!
– Én nem vagyok olyan viszonyban Aszadával, hogy szerelmesen suttogjunk, így nem különösebben érdekel, mennyire aljas.
– Én sem suttogtam vele szerelmesen!
– Igen? – kérdezte a majom – Még ilyen ridegséget!
Ostobaságnak tartottam megmagyarázni, hogy szerelmes szavak nélkül is nagyon jól megértettük egymást. Inkább elismételtem magamban vagy százszor: „Pusztulj, majom!”
– Holnap is dolgozol, ugye? Nem kéne lassan hazamenned?
– Még nem fejeztem be. Azaz, hogy még el se kezdtem.
– Akkor kezdd el gyorsan, és rövid legyél!
– Én is ezt szeretném. Ezért mondtam, hogy válaszolj mindenre egy „ühüm”-mel!
Mintha egy hosszú, hófehér kígyó tekergőzne a gyomromban, egyre jobban gyűlt bennem a méreg.
– Ezt az előfeltételt változtasd meg! Így nem fog haladni a beszélgetés, nem gondolod?
– Értettem. Akkor nem is kell mondanod semmit – válaszolta erre a majom – Egy szó nélkül gyere hozzám feleségül!
Talán még akkor sem estem volna így kétségbe, ha egy olyan emberrel ennék együtt, akinek a hazájában két emberre három evőpálcika jut. Meg se bírtam szólalni.
– Ho… Ho…?
– Így van. Nem kell mondanod semmit – szólt a majom – Az az igazság, hogy már benyújtottam a házassági anyakönyvi kivonatot.
– Azt meg hogyan? – kiáltottam ijedtemben, és teljes erővel az asztalra csaptam – Olyat én ki se töltöttem!
– De hát Aszadának egyszer a kezébe nyomtál egyet, amin kitöltötted a rád vonatkozó részt, nem?
Valóban így volt.
– Ilyet nem szabad csinálni. Legalább akkor visszakérhetted volna tőle, amikor szakítottatok. Amikor Aszada megkérdezte, kell-e, azt mondtam, kell, és ötvenezerért megvettem tőle.
– Ez aljasság!
– Pontosan. Vigyázni kell az ilyen férfiakkal…
– Ezzel most leginkább magadra céloztál.
Mint egy átverés, ugye? Pontosabban maga volt az átverés, hogy mit ne mondjak. Nem megmondtam, hogy rászedett a majom?
Kétségbeesetten hangsúlyoztam tehát, hogy ez a házasság érvénytelen. A majom viszont folytatta:
– Csakhogy… – mondta, miközben már ki tudja hányadik tasak tejszínt tette a maradék kihűlt kávéjába – attól tartok, az érvénytelenséget elég körülményes lenne bizonyítani. Hogy az anyakönyvi kivonatot te írtad, ahhoz nem fér kétség, arról pedig semmiféle bizonyíték nincs, hogy Aszada és énköztem pénzadás-vétel történt. Úgy gondolom, egyelőre jobb lesz, ha hozzám jössz.
– Egyáltalán nem lesz jó! – majdnem elsírtam magam – Miért kellene hozzád mennem?
A majom kiitta posványszínűvé vált kávéját, és fintorgott egyet.
– Nem azt mondtam, hogy egyelőre? Most még nem beszélnék a részletekről, a lényeg, hogy nemsokára áthelyeznek egy kicsit távolabbi helyre. Mindenképp magammal akarlak vinni. Veled szeretnék odamenni.
– Miért?
– Mert szeretlek. Nagyon, kimondhatatlanul.
A majom keze, és benne a kávéscsésze, remegett, mint a kocsonya.
– Nekem az a munkám, hogy ritka, szép virágokat fejlesztek, de ha te nem lennél, ennek a munkának nincs értelme. A virágok mind-mind neked készülnek.
Nem emlékszem, hogy kértem volna ilyesmit. Csak a majom találta ki, hogy mind-mind nekem készül. Nekem ehhez semmi közöm.
A majom arckifejezése viszont nagyon komoly volt, és én is gondolkoztam rajta, hogy lassan férjhez kéne már menni, ez viszont Aszadával nem jött össze. Ráadásul a majom azt mondta, miután elutazom vele az új munkahelyére, rövidesen elválhatok tőle, ha akarok, tehát úgy voltam vele: hát legyen, így végül hozzámentem.
Ez egy nagyon régi történet.
A majomtól kapott liliomokból arany virágpor hullott a konyhapadlóra.
Ahogy te is tudod, a majom új munkahelye koránt sincs közel az otthonomhoz.
Óriási volt a környezetváltozás, úgyhogy igazán kétségbeestem.
De hát nem is éltem még soha ennyire zárt térben, egy ilyen hatalmas lakótelepen.
Az ablakból örökké csak a sötétséget látni, azt sem tudja az ember, reggel van-e vagy este. Az előszoba ajtajából pedig rálátni a lakótelep belső kertjére, ahová rengeteg egész évben nyíló cseresznyefát ültettek.
Tulajdonképpen mindet a majom ültette. Az illatuk inkább a banánéhoz hasonlít, mint a szilvavirághoz. A lakók körében viszont szerencsére nagyon népszerűek: – Jó, hogy vannak, mert szépek – azt mondják. Én azért egy kicsit félek, ha belegondolok, hogy egész évben éjjel-nappal banánillatú lesz a levegő.
A majom mindig fölösleges dolgokat talál ki. Pedig a cseresznyevirág azért volt jó, mert nincs olyan erős illata.
Nem gondolod?
Az általa készített cseresznyefák nem hoznak termést. Itt ugyanis nincsenek madarak, amik megennék. A hulló szirmaik meg elolvadnak a levegőben, mint a tavaszi hó, egy darab sem kerül a földre. Hiszen nincs is itt hely, ahova elássák a hulladékot.
Milyen szerencsétlen virágot készített ez a majom!
Hogy felkészüljön a madarak és szabd terület nélküli életre, egyfolytában az ilyen körülmények közt is megélő virágok fejlesztésével volt elfoglalva – azt mondja.
– A mostoha feltételek mellett is termeszthető rizs és búza létrehozásával régóta foglalkoznak. Viszont szerintem csupán élelemmel, virágok nélkül nem igazán lehet teljes életet élni, nincs igazam? És ebben elértem valamit, hála annak, hogy nem nagyon volt vetélytársam. Ráadásul te is itt vagy velem, úgyhogy most én vagyok a legboldogabb.
– Még ha többé nem is térhetsz haza? És akkor is, ha minden nap el kell viselned a kedvetlen arcom látványát? – kérdeztem tőle, de ő ezen is csak mosolygott.
A majom nagyon kedves. Amikor a közös ágyunkban felébredek, és meglátom magam mellett, néha megrémülök, de ezen kívül nincs különösebb bajom vele.
Mielőtt munkába megy, mindig megkérdezi:
– Ma hány körül jöjjek haza?
Ha nem akarok egyedül lenni, vagy sok étel maradt itthon, azt válaszolom:
– Lehetőleg minél hamarabb.
Ha pedig nem szeretném őt látni, azt mondom:
– Ne gyere haza!
Ilyenkor a majom bent alszik a munkahelyén, és haza sem jön, míg érte nem megyek.
Amennyire csak lehet, nem szeretne nekem kellemetlenséget okozni – azt mondja.
Ha unatkozom, hétvégén kivisz a kupola széléig. Ott van a majom munkahelyéhez tartozó melegház, ahol legyezésre csengő hangot adó gyöngyvirágok nyílnak, pöttyös harangvirágok, amikből úgy csöpög a víz, mint valami rossz vízcsapból, de vannak ott ezüstösen csillogó virágú gardéniák is. A melegház levegője pedig tömény és édes, mint egy halom trópusi gyümölcs.
A majom havonta egyszer megemlíti:
– Ha rossz velem élned, azonnal szólj!
– És ha azt mondanám, hogy rossz, akkor mit csinálsz?
– Eltűnök a szemed elől.
– Ezt most fenyegetésnek vegyem?
– Nem, szó sincs ilyesmiről. Csak az elhatározásomat mondtam el neked.
Így éljük mindennapjainkat a majommal, néha veszekedősen.
Ide figyelj! Nem dicsekedni akarok a házaséletünkkel, nehogy azt hidd! Kérlek, hallgass végig! Én kimondhatatlanul félek.
A majom azt mondja, szeret.
Ez először semmi más nem volt, mint zaklatás. Aztán így, hogy együtt élünk, idő közben tényleg kialakult némi ragaszkodás a részemről.
De azért mégsem szeretem a majmot. Csak annyi, hogy nem akarok egyedül lenni. Egy ilyen helyen, ahol egy szál ismerősöm sincs, nem tudnék egyedül élni. Csakis ezért vagyok együtt a majommal.
És ha belegondolunk, igazából még Aszadát sem szerettem különösebben. Most már jól tudom.
Ha a majom felém tett önfeláldozását, gondoskodását és irántam való érzéseit nevezzük szeretetnek, akkor én még nem szerettem eddig senkit.
Nem is volt senki, akire úgy gondolok: nem tudnám elhagyni, pedig most nagyon távol vagyok a szülőföldemtől.
Szüleimet, testvéreimet és barátaimat otthagyva, nem törődve még a gravitációval sem. A majom mindössze a szeretet hajtóerejével mindent megszerzett, amire szüksége volt.
Csakhogy a sors fintora, hogy éppen én vagyok a legüresebb, akire pedig ez a szeretet irányul.
És vajon mi lett a Földdel?
A majom saját döntése alapján szállt űrhajóba, hogy elhagyja a Földet, én viszont nem. Csak a majom heves érzelmeinek nyomására jöttem vele, és mire észbe kaptam, már itt voltam ezen a távoli helyen.
Félek. Mi lesz, ha a majom egyszer csak felébred ebből a vak szerelemből, és észreveszi a bennem tátongó űrt? És ha már kezdettől fogva észrevette, miért suttogja továbbra is folyton, hogy szeret?
A majom szerelme megkötöz, mint egy lánc. Megkötöz, és lelógat az elvesztésétől való rettegés szakadékának széléről.
Természetesen beszéltem erről a majomnak is. Ő viszont csak nevetett, és azt mondta:
– Már megint túlbonyolítod a dolgokat. Én tényleg szeretlek téged, és ez a saját megelégedésemet is szolgálja. Te is szerethetnél, hogy elégedett legyél. Szerethetsz is, de az sem baj, ha nem szeretsz, csak együtt élsz velem.
A majom ujjai ekkor is reszkettek. Remegő kézzel, de úgy, hogy azt én ne vegyem észre, megfogta a poharat, és kiitta a sörét.
Aztán később hazahozta a munkahelyéről ezt a telefonkészüléket.
– Erről közvetlenül tárcsázható az életvezetési tanácsadó robot. Tudod, a környezetváltozás miatt állítólag sokan panaszkodnak stresszre. A szomszéd laborban fejlesztették.
Te tényleg egy robot vagy? Igen? Értem. Csak mert a majomból kinézném, hogy valami szerkezettel elváltoztatja a hangját, és lehallgatja a telefonjaimat.
Milyen furcsa dolgokat találnak ki egyesek! Hogy az emberek egy robottal beszéljék meg a problémáikat!
Mindjárt itt az ideje, hogy a majom megkérdezze: – Ne menjünk lassan aludni? – Fejezzük is be mára!
Elalvás előtt a majom és én jó éjszakát szoktunk kívánni egymásnak. Ilyenkor mindig egy kicsit nyugtalan leszek.
Vajon felébredünk-e másnap? Vajon nem keletkezik-e a kupolán egy lyuk, mi pedig mást-mást álmodva nem szívódunk-e fel külön-külön a világűrben? Ha így történne, többé nem láthatnám a mellettem alvó majmot.
Mi az? Miért mondod olyan jókedvűen, hogy ezt nevezik szeretetnek?
Bár… Igaz. Talán úgy van, ahogy mondod. Nevezzük szeretetnek. Ettől én is megkönnyebbülök.
Így biztos végig együtt fogunk maradni. Egy öt kilométer átmérőjű kicsi, nagyon kicsi kupolában, fullasztó virágillatba burkolózva.
Na, majd még hívlak. Ennyit mára. A viszonthallásra!
2005
Fordította: Fittler Áron
