Tükörsima tenger! 
Kússz közelebb,
Árassz el engem,
Fagyaszd rám magad,
Oltsd el a lámpákat,
Boríts rám havat, 
És lebegtess szilárdan.

A takaró alatt is mindig sötét van.
Kibírom, ígérem,
Csak tűrj meg magadban,
Köss meg mint a beton, 
Mint az alma a magját,
A borostyán a legyet,
Csendet, jeget
Morajló ropogást!
Ennyit halljak csak,
Ha felébredek, kérlek ne itt legyek.
Fújd el felettem az éveket.
Gyáva vagyok, 
Menekülök.
Voltam szingularitás, 
Aztán ezer részre szakadtam,
És most Ők húznak szét engem.
Fény nélküli sápadt pont lennék,
Melyet taszít önmaga!
Egyszer állapodnék csak meg,
De már viszem magam. 
Te állíts meg és hűts le!
Legyek csak derengés a jég mélyén! 
Legyek ideges kávécsepp a fehér ingujjon!
De hagyd inkább! 
Még te sem tűrnél sokáig.
Sistergő savad lennék,
Kiköpnél, kilöknél,
Pedig nem kérnék sokat.
Persze, nem tűröd a gyávákat,
A picsogó, mondvacsinált nyavalyákat,
Eleget nyeltél el már így is 
Ólomléggömbbel a csuklójukon,
Csuklottál is tőlük, mert emlegettek,
Mikor leértek.
Felejtsd el az egészet, 
Én is elfelejtem. 
Sőt hozzám se érj,
Megoldom egymagam. 
Folytonos széthúzásban,
Megbomlásban,
Bizonytalanul,
Ahogy itt előtted, 

Jégszilánként állva,
Fagyva bár, de feltörve nem,
Kibírom,

Mert kell.