Nick Cave – Lime Tree Arbour (Rábai Márk átirata)

 

Révész kiált a tó vizén,

A magányos madár pedig kifogta a halat.

Átkarolnám, de már nincsen sehol,

Egyedül állok a ráncos fák alatt.

 

A levél sem ugyanúgy dalol a szélben;

Egy szó, egy foszlány, ennyi maradt,

Az emlék, mikor megfogta a kezem..

Most egyedül állok a ráncos fák alatt.

 

Minden hely egy múló ködfolt,

A tüdőmbe forró pára kövül,

S volt egy kéz, amely megvédett mindig,

De most kiejtett az ujjai közül.

 

Minden könyvben ott a kín,

Az enyémben, s az övében,

Mikor a kezemet a kezére tettem

Lent, a cintromfák tövében.

 

Minden hazug szavamban,

És minden bűnös gondolat körül

Volt egy kéz, amely megvédett mindig,

De rég kicsúsztam az ujjai közül.

A belváros nyáron

 

Didereg a ház,

Ropogva roskad magába.

Átformál a légköri nyomás.

A vécé öklendezve válaszol egy másiknak.

Beleragadtunk a koszba a legyekkel együtt.

Meg az elmúlt idő rozsdaforgácsával.

Az este a kattogó neonfénynél, a műanyag borítású asztalnál kileheltük az életünk felét.

Aztán a kőpadlós gangon a másikat.

Mindenki eltette az életösztöneit a szekrénybe.

Mások a hajópadló alá.

Minden lépésre megnyikordulnak.

A betűk szükségtelenné válnak.

A lelkek temetője EZ.

Hideget köp a fal az arcunkba.

És dohot.

Folytonos morajlás.

A halott kőoroszlánfejek halk ordítása.

Felénk tornyosuló torz beton robosztus.

Az este a ruhásszekrény korcs szellemalakot okádott a csempénkre.

Táncot járt, majd ránk üvöltött, hogy CSENDET.

Aztán visszamászott az ágy alá.

Egy kiló koszt kirúgva onnan.

Olvad a ház.

Didergünk tőle.

És ropogva roskadunk magunkba vele.

Tükörsima tenger! 
Kússz közelebb,
Árassz el engem,
Fagyaszd rám magad,
Oltsd el a lámpákat,
Boríts rám havat, 
És lebegtess szilárdan.

A takaró alatt is mindig sötét van.
Kibírom, ígérem,
Csak tűrj meg magadban,
Köss meg mint a beton, 
Mint az alma a magját,
A borostyán a legyet,
Csendet, jeget
Morajló ropogást!
Ennyit halljak csak,
Ha felébredek, kérlek ne itt legyek.
Fújd el felettem az éveket.
Gyáva vagyok, 
Menekülök.
Voltam szingularitás, 
Aztán ezer részre szakadtam,
És most Ők húznak szét engem.
Fény nélküli sápadt pont lennék,
Melyet taszít önmaga!
Egyszer állapodnék csak meg,
De már viszem magam. 
Te állíts meg és hűts le!
Legyek csak derengés a jég mélyén! 
Legyek ideges kávécsepp a fehér ingujjon!
De hagyd inkább! 
Még te sem tűrnél sokáig.
Sistergő savad lennék,
Kiköpnél, kilöknél,
Pedig nem kérnék sokat.
Persze, nem tűröd a gyávákat,
A picsogó, mondvacsinált nyavalyákat,
Eleget nyeltél el már így is 
Ólomléggömbbel a csuklójukon,
Csuklottál is tőlük, mert emlegettek,
Mikor leértek.
Felejtsd el az egészet, 
Én is elfelejtem. 
Sőt hozzám se érj,
Megoldom egymagam. 
Folytonos széthúzásban,
Megbomlásban,
Bizonytalanul,
Ahogy itt előtted, 

Jégszilánként állva,
Fagyva bár, de feltörve nem,
Kibírom,

Mert kell.