A belváros nyáron

 

Didereg a ház,

Ropogva roskad magába.

Átformál a légköri nyomás.

A vécé öklendezve válaszol egy másiknak.

Beleragadtunk a koszba a legyekkel együtt.

Meg az elmúlt idő rozsdaforgácsával.

Az este a kattogó neonfénynél, a műanyag borítású asztalnál kileheltük az életünk felét.

Aztán a kőpadlós gangon a másikat.

Mindenki eltette az életösztöneit a szekrénybe.

Mások a hajópadló alá.

Minden lépésre megnyikordulnak.

A betűk szükségtelenné válnak.

A lelkek temetője EZ.

Hideget köp a fal az arcunkba.

És dohot.

Folytonos morajlás.

A halott kőoroszlánfejek halk ordítása.

Felénk tornyosuló torz beton robosztus.

Az este a ruhásszekrény korcs szellemalakot okádott a csempénkre.

Táncot járt, majd ránk üvöltött, hogy CSENDET.

Aztán visszamászott az ágy alá.

Egy kiló koszt kirúgva onnan.

Olvad a ház.

Didergünk tőle.

És ropogva roskadunk magunkba vele.