Itt ülök hátul egy kislámpa fényénél az óriási, szürke nyúl jelmezemben, és unottan görgetem a Facebook bejegyzéseket a telefonomon. Milyen találó ez a maskara, hogy pont én lettem a szürke nyúl – olyan átlagos, olyan egyszerű. Ennél talán már csak az lenne találóbb, ha szürke kisegeret játszanék. Furcsa, hogy most erre gondolok. Évekkel ezelőtt éreztem így, amikor éppen, hogy sikerült bekerülnöm abba a színjátszó-képzésbe. Ott mindenki érdekesebb, jobb, ügyesebb volt nálam. De aztán megtanultam a dolog csínját-bínját, és büszkén vizsgázhattam le. Most egyáltalán nem vagyok átlagos, ahogyan a szürke nyúl sem az.
Azt hiszem, csak elfáradtam. Már mindenki hazament, csak én ücsörgök itt a színfalak mögötti félhomályban. Ezen a héten már sokadjára adtuk elő ezt a darabot. Kedves, mókás, színes, a gyerekek nagyon szeretik. Bár bugyuta mesének tűnhet, azért a felnőttek leszűrhetnek belőle ezt-azt. Eleinte nem gondoltam, hogy élvezni fogom a szerepemet, de azóta nagyon megkedveltem Nyafit, a Nyulat. Nyafi az – itt jön a meglepetés –, aki az egész vidám műsor alatt mindig talál valamit, amin nyafoghat. Az örök elégedetlen. Az a kis szálka, ami észrevétlenül fúródik bele az ujjunkba, az a gonosz kis manó, aki kipukkasztja a lufikat. Az a tipikus illető, aki akkor is talál valami rosszat, amikor valójában semmi oka nincs panaszra, csak egyszerűen nem engedi magát boldognak lenni.
Nos, hát ez az én karakterem! A többi állat megpróbálja felvidítani, és ez persze csak nagy áldozatok árán sikerül. Bevallom, egy cseppet sem örültem, amikor rám osztották az ünneprontó szerepét, különösen akkor nem, amikor rájöttem, hogy Nyafi tényleg olyan, mint én. Vagy csak olyan lettem, mint Nyafi?
Igyekszem leszokni róla, pláne most, hogy ilyen sok szuper dolog történt. Szeretek ebben a kis színházban játszani. Remek lett az előadás, nagyokat nevetett a közönség, ráadásul egyszer sem hibáztam. Igen, így-így, nézzük csak a pozitív dolgokat! Ne azt a nyúzott, rajzolt nyuszipofis, karikás szemű lányt a tükörben, aki még arra is lusta, hogy kibújjon ebből a dögmeleg jelmezből. Az a lány majd kipiheni magát, eszik valami finomat vacsira, és összebújik a szerelmével.
Jöhetne már Krisz, már régen itt kellene lennie értem. Se egy chat- üzenet, se egy gyors telefon, biztos nagyon dolgozik. Sajnos egyre gyakrabban, egyre tovább. Olyan keveset látom mostanában. No persze nem mintha én nem lennék elfoglalt: már reggel itt ülök, és olvasópróbát tartunk. Aztán táncokat, egy-egy jelenetet próbálunk el, egy rövid ebéd, megint próbák… nagy munka van ám minden egyes színpadra lépésem előtt. Sok most az esti előadás, és ez sem segít. Mit csináljak, ha Zoé második hete beteg? Ő Nyafi a másik szereposztásban, így most az ő előadásait is be kellett vállalnom. Nem akartam kiszúrni a többiekkel. És tényleg valami komoly nyavalyája van. Talán a jövő héten már tud játszani, és akkor megint lesz néhány szabad estém. Majd tervezünk valamit Krisszel, és megint egymásra hangolódunk. Mostanában olyan unott velem, de hát nincs sok időnk egymásra, ő is sokat túlórázik.
Ezt a szezont még biztosan végigjátszom – pontosabban dolgozom –, de aztán kénytelen leszek abbahagyni, amikor már nem férek bele ebbe a nyúlbőrbe. Meg nem is akarom túlhajszolni magamat, nehogy valami baj legyen. Igen, tutira nem jövök már vissza az augusztusi szezonszünet után. Akkor már hét hónapos terhes leszek, mégsem ugrálhatok nyusziként a színpadon! Talán majd a szervezési munkába besegítek, de játszani már nem fogok. Különben is, kelleni fog az az idő, hogy összekovácsolódjunk. Nem volt minden felhőtlen mostanában, és biztos, hogy miattam is. Krisztián nem nagyon szeretett volna még gyereket, de hát véletlenül összejött, és én sem leszek már fiatalabb. Én örültem, ő kevésbé. De az szóba sem jöhetett, hogy lemondjunk róla.
Lehet, hogy nem is lustaságból nem öltöztem még át. A szívemhez nőtt ez a bohókás, bolyhos ruha, ahogyan Nyafi is. Rossz lesz félretenni. Nem is csak ezt, hanem az egész színházat. Az előadásokat, a közönséget. Hiányozni fognak. De nekem, nekünk sokkal fontosabb dolgunk lesz, és biztos vagyok benne, hogy éppen annyi örömöm lesz majd a kis jövevényben, mint a szereplésekben. Nevet még nem találtunk neki, de hát még azt sem tudom, fiú-e, vagy lány. Talán ha ez kiderül, ha az egész már közelebb lesz, akkor Krisz is tud majd annyira lelkesedni, mint én. Azt mondta, egyelőre fél a dologtól, de persze engem nagyon szeret, és mindenben mellettem lesz, csak kell neki egy kis idő, hogy megbarátkozzon a gondolattal. Természetes dolog, nincs ebben semmi meglepő. Én is félek, de együtt mindent meg fogunk tudni oldani.
Még mindig nem ért ide. Megígértem neki, hogy nem fogok nyafogni annyit – mostanában kicsit érzelmesebb vagyok a kelleténél –, de már lassan egy órája itt kéne lennie. Kezdek aggódni. Hiába hívom a telefonon, csak kicsöng, de nem veszi fel. Otthagyom a sminkasztalt és a telefonomat – meg a sok-sok érdekességet, amit az ismerőseim megosztottak –, és bemegyek az öltözőbe. Nagy nehezen lehúzom a nyuszijelmez cipzárját, és kibújok belőle. Rutinosan felakasztom a helyére, és megsimogatom. Olyan már, mintha egy részemet hagynám itt minden este. Nem is baj, pont ez az a részem, a nyafogós, elégedetlen, amit el kellene hagynom. Ironikus, hogy mégis minden előadás alkalmával ismét felhúzom magamra. Ezen aztán lehetne filozofálgatni!
Gyorsan felveszem a ruháimat, de azért öltözés közben megszemlélem a pocakomat. Aztán eldugom a pulcsim alá, és visszamegyek a színpad mögé. Amíg várok, még elpakolok néhány itt felejtett kelléket, elrendezgetem az asztalon a szemceruzákat, a festéket, a fésűket, hogy Gabinak holnap ne kelljen ezzel vacakolnia a sminkelésnél. Pláne, mivel tudom, hogy úgy fogok beesni a holnapi előadásra az éppen aktuális vizsgálat miatt. Még egy pillantást vetek magamra a tükörben, és vigyorogva nézem a rózsaszín orromat és a nyuszibajszot. Hát nem elfelejtettem letörölni az arcfestéket?
Miután újra emberré váltam, úgy döntök, hogy nem vesztegelek itt bent tovább. Bepakolom a megmaradt fél szendvicsemet a hátizsákomba, és előszedem a kulcsokat. Gondosan bezárom az öltözőt, lekapcsolom a kislámpát, és kimegyek az előtérbe. Még mindig furcsa, amikor én megyek haza utoljára, de szeretem. Épp elmerülnék az érzéseimben, mikor pittyegni kezd a telefonom. Biztos Krisz az, végre!
„Úton vagyok!” – írja a rövid, tárgyilagos üzenet, és már pont vérig sértődnék, amikor gyorsan jön két másik: „Ne haragudj, Rebus, kész őrültek háza, ami ma volt.” és „Szeretlek, sietek!”. Aztán semmi több, de egyáltalán nem baj. Hála az égnek, nem chatel vezetés közben. A telefonáláshoz is headsetet használ.
Nem vagyok teljesen egyedül, a portás még itt van. Egy kedves öregúr, akit mintha ide a színházba teremtettek volna. Rendes tőle, hogy mindig megvárja az utolsó színészt is, sosem panaszkodik. Pedig most aztán igazán sokáig maradtam, de egy rossz szót sem szól, csak udvariasan biccentünk egymásnak.
– Viszontlátásra, Rebeka kisasszony!
– Viszontlátásra! Jó éjszakát! – felelem, és kilépek az utcára.
Hiába van már olyan meleg napközben, az esték még lehűlnek. Fázósan összébb húzom a kiskabátomat, és próbálom felidézni a jó meleg nyúlmaskarát. Nem volt jó ötlet szoknyában jönni, de nem tudtam ellenállni a szép időnek! Jobb lesz vigyázni, nehogy én is lebetegedjek. Elsétálok a következő sarokig, a színház előtt sosincs parkolóhely, Krisz mindig itt szokott felvenni. Csak érne már ide! Fázom, éhes vagyok, és amúgy is, rettenetesen hiányzik! Csak oda akarok bújni hozzá, és rögtön minden rendben lesz.
Néhány perc múlva meg is áll mellettem a kocsival. Örömmel behuppanok, és még be sem csukom az ajtót, máris nyomok egy puszit az arcára. Olyan fura illata van. Nemrég vett új arcszeszt, úgy néz ki, még nem szoktam meg. Amúgy is érzékenyebb vagyok a szagokra mostanság.
– Szia! Már azt hittem, idefagyok a járdára, pont jókor jöttél! – lelkendezek.
– Szia – simít végig a karomon, – én is azt hittem, hogy sosem szabadulok! Ekkora késésért vezekelnem kell, igaz?
– Hát, nem bánnám – mosolyodok el, és mintha máris helyre billent volna a világ. Aztán a helyrebillentett világomba belecsörög a telefonja.
– Csak nem tudnak békén hagyni. Ezt fel kell vennem – mondja, és természetesen megértően bólintok. Hiszen lényegében az ő fizetéséből élünk. A gyerekszínházzal nem keresek sokat, de legalább azt csinálhatom, amit igazán szeretek.
– Mi az, ami nem várhat holnapig, Tamás? Már kilenc is elmúlt, most jöttem el. Nem, nem, lent voltam az elsőn, a tenderen dolgoztam. Hát pedig ott voltam. Igen, megvannak a nyilatkozatok. Mi az, hogy sehogy sem állunk vele? Persze, hogy nem láttad, mert még nem küldtem el. Figyelj, ma már nem szeretnék ezzel foglalkozni. Holnap mindent elküldök, maximum bemegyek korábban. Igen, rendben. Jó éjt!
Olyan morcos, hogy kicsit megszeppenek, hiába tudom, hogy nem én vagyok az oka.
– Hihetetlen! Tényleg ne haragudj, ma már nem veszem fel többet.
– Jaj, semmi baj, hát dolgozol! Tudom, hogy most nagy a hajtás. Képzeld – próbálok témát váltani – úgy döntöttem, hogy már nem jövök vissza az augusztusi nyári szünet után.
– Szuper – közli egykedvűen, de azért nem adom fel.
– És akkor sokkal többet leszünk együtt. Legfeljebb a műsorszervezésre vagyok hajlandó, de azt is csak otthonról.
– Jól hangzik – mondja, de látom rajta, hogy nem is igazán figyel. Tovább próbálkozom.
– Tök jó lesz, minden este otthon foglak várni, napközben meg olvasgatom azokat az okos könyveket, és kitanulmányozom ezt a baba dolgot. És beavatlak téged is. Nem kell majd értem jönnöd, szóval te is hamarabb fogsz hazaérni. Este majd együtt filmezünk. Addigra már akkora lesz a hasam, hogy…
– Muszáj ezt most, Rebus? – vág közbe, mire teljesen lefagyok. – Ma este hanyagoljuk ezt a témát, légyszi. Teljesen kikészültem a melóban.
– Gondoltam, örülni fogsz – mormogom halkan, amikor már kellemetlen a csend.
– Örülök, csak… jaj, hát miért nem érted?
– De, értem. Bocs – vetem oda, és az utolsó szikrányi jókedvemnek is oda.
– Most megsértődtél? – kérdezi a következő piros lámpánál.
– Nem.
– Akkor meg mi bajod?
– Semmi, nincs semmi bajom.
– Remek – közli, és akkor zöldre vált a lámpa, és elvágja a beszélgetést. Mintha minden a legnagyobb rendben volna.
Eszembe jut a sok másik állat a színdarabból, a cica, a kiskutya, a bölcs bagoly és a többiek, akik mind külön-külön próbálják felvidítani és megvigasztalni Nyafit. Nem tudom eldönteni, hogy most én vagyok-e az a nyúl, vagy Krisztián. Egyáltalán nem így képzeltem ezt az estét. Jó, biztos ideges a munka miatt, meg hogy ilyen későn tudott csak értem jönni, de akkor is, mostanában egyre többször ilyen velem.
Elmélkedésem közepette már be is álltunk a parkolóba a ház előtt. Szó nélkül kiszáll a kocsiból, becsapja az ajtót. Nekem sincs nagy kedvem szólni hozzá. Tudom, ostobaság, hogy ezt csinálom, de nagyon megbántott. Én csak fel akartam vidítani, de azt hiszem, tényleg be kell látnom, hogy sok időnek el kell még telnie, hogy megbékéljen ezzel az egésszel. Nem mintha ő nem lenne felelős!
Beriasztja a kocsit, és csak a lépcsőház ajtóból szól vissza: – Nem jössz? Azt hittem, fázol.
– De, megyek, koslatok utánad – gondolom, de inkább nem mondom ki hangosan. Még az első emeletre se érünk el, de már azon gondolkodok, hogy megint Nyafi a nyuszi lettem? Én lennék túlérzékeny?
Kinyitja a lakásajtót, bemegyünk. Csendben leveszem a hátizsákomat, a kabátomat, kibújok a cipőmből. Kezet mosok, bemegyek a szobánkba, átöltözök valami kényelmesebbe. Ugyanúgy, mint mindig, de most mégis más. Hirtelen még fáradtabbnak érzem magam, mint az előadás után. Éhes is voltam, de már elment az étvágyam. Azért kimegyek a konyhába.
– Csináljak valami vacsit? – kérdezem tőle, de már a laptopja előtt görnyed. Elfintorodok, és inkább nem szólok miatta.
– Nem vagyok éhes. Ettem bent, máshogy nem igazán bírtam volna.
– Jó – hagyom rá, és előkotrom a táskámból a maradék szendvicset. Leülök a konyhaasztalhoz, egyedül, és elmajszolom. Hát, nem ilyen estére vágytam.
Aztán megint csörög a mobilja, fel is kapja.
– Igen, tessék? Hogy kicsoda? Mondtam, hogy ne hívj itthon! – halkítja el a hangját, de persze így is hallom. – Nem, nem fogom. Majd holnap megbeszéljük! Igen, tudom. Jó éjt. Jó éjt!
Morogva félreteszi a telefont, és elnémítja. Aztán szó nélkül böngészi tovább a laptopot.
– Ki volt az? – kérdezem.
– Á nem érdekes, semmi fontos.
– Ahhoz képest, hogy nem fontos, elég durva, hogy este tízkor hívott. Szóval miről van szó?
– Csak munka. Új kolléga – nyögi ki. – Holnap lesz egy megbeszélés délután. Nem tudom, miért nem tudott reggelig várni ezzel.
– Aha – összegzem. – Holnap úgyis csak egy délutáni előadásom lesz. Legalább nem kell újra elindulnod, rögtön jöhetsz értem a munkából. Én hétkor végzek.
– Mi a helyzet a fél nyolcas előadással?
– Nem adtak el rá elég jegyet, nem tartjuk meg. Tudod, az már sok gyereknek késő.
– Hát igazán szólhattál volna előre! – förmed rám.
– Miért? Most mi a baj? Így jöhetsz értem előbb, több időnk lesz este.
– Igen, csakhogy a délutáni tárgyalás simán elcsúszhat estére. Jönnek a fejesek, prezentálni kell nekik az egész tendert. Nem biztos, hogy érted tudok menni!
– És erről is én tehetek? – fakadok ki. Nem értem, miért ilyen ingerült, de egyáltalán nem tetszik, ahogy velem beszél.
– Nem, nem te tehetsz róla. De most az egyszer legalább jól jött volna ki az a hülye színházad.
– A hülye színházam? – kérdezek vissza kábultan. Sírni volna kedvem.
– Jaj, tudod, hogy nem úgy gondoltam!
– De igen, pontosan úgy gondoltad.
– Nem, nem úgy. Bocs, oké?
– Nem oké! Miért vagy ilyen bunkó velem?
– Nem vagyok bunkó! Csak szétszívattak a munkahelyen, azóta meg te szekálsz engem folyton – esik nekem megint.
– Ugyan mivel szekáltalak? Azzal, hogy több időt akarok veled tölteni? A közös jövőnket tervezem!
– Nem, te csak azzal a nyamvadt babával vagy elfoglalva!
Ez az a pont, ahol hiába küzdök ellene, kicsordulnak a könnyeim. – Nyamvadt baba? – suttogom elhűlve. Mintha gyomorszájon vágott volna. – Közlöm veled, hogy ez a nyamvadt baba a közös jövőnk! Mindketten felelősek vagyunk érte, ha tetszik, ha nem!
– Márpedig én még nem akarok gyereket! – közli, mintha ez megingathatatlan érv lenne. Mintha ettől a magzat, ami bennem növekszik, elpárologna. Mintha az érzéseim elpárologhatnának.
– Gondoltál volna erre három hónappal ezelőtt! – vágom én is a fejéhez, és egyáltalán nem vagyok büszke magamra. Ég a fejem, csípik a szememet a sós könnyek. Berohanok a szobába, és becsapom az ajtót. Ma már nem akarok többet hallani felőle. Mégis mi a fene ütött belé? Hogy mondhatott ilyet? Ennyire retteg ettől az egésztől?
Reggel későn ébredek. Azt álmodtam, hogy egy mezőn jártunk. Fogtuk egymás kezét, és boldog voltam. De nem láttam, hogy ki is áll mellettem, csak az árnyékunkat, amit a földre vetett a fény. Az én árnyékom fején két, hosszú fül ágaskodott.
Egyedül fekszem a franciaágyon. Lerúgom magamról a papalant. Át sem öltöztem pizsamába. Az este történtek minden egyes szava alattomosan rémlik fel: „ne hívj itthon!”, „hülye színházad”, „nyamvadt baba”. A fejemben újra és újra lejátszódik az egész.
Kimegyek a kis nappalinkba. Krisztián a kanapén aludt, még ott van rajta a kispárna és a lepedő. Meg sem próbált megvigasztalni, csak hagyta, hogy álomba sírjam magam. Elfordítom a tekintetem és a konyhába lépek. Az asztalon csak a tegnapi szendvicsem alufólia golyója árválkodik. Aztán megpillantok a hűtőn egy rózsaszín tapadós cetlit a következő üzenettel: „Korán be kellett mennem. Sajnálom a tegnapit. Krisz”
Most éreznem kellene valamit? Meg kellene mozduljon bennem valami, de csak ürességet érzek. Pont olyat, amilyet ezek a szavak árasztanak magukból. Hogyan történt mindez? Mi lett velünk? Én vagyok az oka?
Hasonló gondolatokon jár az eszem a délelőtti próbán. Nyafit, a nyulat most még közelebb érzem magamhoz. Legszívesebben lefeküdnék, és fel se kelnék többet. Krisztián azóta sem jelentkezett. Írtam neki messengeren, de még nem válaszolt. Biztos beletemetkezett a munkába, mindig ezt csinálja, ha valami gond van köztünk.
Az ebédem ízetlen, körülöttem felhőtlen a csevegés, a társulat a megszokottak szerint tengeti a napját. Minden kisállat, minden karakter, minden ember látszólag vidám és gondtalan, én pedig itt gubbasztok és emésztem magamat. Ebéd után Gabi félrevon, és megkérdezi, mi a baj. Előtte teljesen felesleges titkolóznom, látja rajtam, hogy nem vagyok jól. Elmondom neki, hogy összekaptunk Krisztiánnal, egyúttal beavatom, hogy várandós vagyok. Az ocsmány részleteket gondosan kihagyom. Lelkendezve átölel, és gratulál, és biztosít róla, hogy minden rendbe fog jönni. Kedves és aranyos, mint mindig, és hálás vagyok neki, de a hangulatom mégis borongós marad. Nyafi, csak nem te vagy az?
Elköszönök, és megígérem, hogy időben visszaérek az előadásra. Felszállok a buszra, jó előre kinéztem, hol kell leszállnom, mennyi a menetidő, nehogy elkéssek a nőgyógyásztól. Korán odaérek, kivárom a sorom. Velem szemben egy nem sokkal idősebb pár ül, kéz a kézben várakoznak. Irigylem őket.
A vizsgálat közben kikapcsol az agyam, robot módjára válaszolok a mosolygós doktornő kérdéseire. Mindent rendben talál, örülnöm kellene. De örülhetek?
Hiába a sok tervezés, előkészület, így is késésben vagyok. Elhúzódott a dolog, és a buszt is lekéstem, amit kinéztem a visszaúthoz. Egy órán belül előadás, és még ott sem vagyok, nemhogy átöltözzek és sminkeljünk.
Krisztián még mindig nem hívott, kicsit már aggódom érte. Csak nem történt valami baj? Megrovom magam, hogy nem kerestem többször, hogy nem próbálkoztam, bármi is történt. Hát már nem annyira fontos nekem? Úristen, lehet, hogy az egész tényleg az én hibám? Túlreagáltam a dolgot?
Elhatározom magam, felhívom. Elég volt a rövid, személytelen üzenetekből. Különben is, el kell újságolnom neki, hogy minden rendben van velem, hátha attól kicsit megnyugszik. Csak érdekli, nem? Hosszú percekig csörgetem, többször is megpróbálom, de nem veszi fel. Biztos már azon a flancos tárgyaláson ül, ami miatt tegnap hívták. Az az új kolléga, szegény, hogy késő este is még ezzel kellett foglalkoznia. Az ő barátnője, vagy bárkije biztos nem csapott ekkora hisztit, hogy olyan későn még a kollégáknak telefonál.
Bocsánatot kell kérnem Krisztiántól. Szinte pánikszerűen tör rám az érzés, hogy ha most nem érem el, ha nem beszélünk, ha nem mondom neki, hogy „Szeretlek”, biztosan szörnyű dolog fog történni. Felmegyek a netre, kikeresem a cég központi számát, ott biztos tudják majd kapcsolni.
– Recepció, miben segíthetek? – szól bele a telefonba egy kedves nő.
– Jó napot, Falusi Rebeka vagyok. Sümegi Krisztiánnal szeretnék beszélni.
– Egy pillanat türelmet kérek, rögtön kapcsolom a melléket.
– Köszönöm!
Úgy zötykölődik a busz, hogy kis híján eldobom a telefont. Valamiért rettenetesen izgulok.
– Tessék? – szól bele egy férfihang, de nem Krisztiáné.
– Jó napot, Krisztiánt keresem.
– Rebeka, te vagy az? Szia, Tomi vagyok, alig ismertem meg a hangod. Figyelj, nem tudom adni Kriszt, már nincs bent.
– Hogyhogy nincs bent? – értetlenkedek. – Nem tárgyaláson van?
– Tudtommal nincs most tárgyalás. Ha igen, akkor nekem nem szóltak.
– De tegnap azt mondta, hogy délután lesz valamilyen nagy tárgyalás, a vezetőség is jön, azzal a tenderrel kapcsolatban, amin dolgozik.
– Biztos félreértettél valamit. A főnökség most nincs is bent, egy pár napig Szlovákiában lesznek.
– Nem, biztosan van valamilyen megbeszélése, tegnap késő este hívta az az új kolléga, ő mondta neki – makogom, és úrrá lesz rajtam egy szörnyű rossz érzés.
– Milyen új kolléga? Fél éve nem bővült a csapat – mondja, és érzem, ahogy meghűl az ereimben a vér.
– Azt nem tudod véletlenül, hogy hová ment?
– Azt mondta, hazamegy. Jól is tette, nincs igazán mit csinálnia, jóváhagyás alatt vannak az anyagok, amin dolgozunk.
– Hát akkor ezen dolgoztatok olyan sokáig tegnap? – kapok a kijelentésen, mintha csak a hánykolódó tenger közepén mentőövet dobnának elém.
– Tegnap sem volt túl sok munkánk délután, délelőtt volt csak hajtás. Hatkor már mindenki lelépett.
– Értem – közlöm vele gépiesen. – Köszönöm, most már biztos, hogy én értettem félre valamit.
– Ne rágd magad, Krisztián rémesen szétszórt mostanság. Hétvégén azért még átjöttök hozzánk egy ebédre? – zárja le a témát egy könnyed kérdéssel, amire ösztönösen azt felelem: „igen, persze”. Aztán elköszönünk, és leteszi. Lassan visszateszem a telefont a táskámba.
Mégis mi a fene folyik itt? Mi történt tegnap, mi a franc van most, és hol van Krisztián? A fejembe tódul az összes romantikus film, dráma, amit valaha láttam, a ponyva könyvek oldalai. Szétszórt, ingerlékeny, – nincs is tárgyalása! –, furcsa illata van, nem alszik velem, nem akar gyereket – nyamvadt baba! –, nem jön értem, mert dolgozik. De hol dolgozik, ha nincs is bent? A gyanú úgy rágja bele magát a lelkembe, mint fába a szú. Minden múló pillanattal egyre biztosabban ver gyökeret bennem az a gondolat.
Majdnem elfelejtek leszállni, de épp időben kapok észbe. Már nincs fél óra sem, és kezdünk. Berohanok a színházba, elrobogok a porta mellett, oda sem köszönök.
– Csakhogy itt vagy, ülj le! – jön oda hozzám Gabi, amint hátraérek, és leültet a sminkasztal elé. Kibújok a kabátomból, ledobom a táskámat. Zakatol a fejem, cikáznak a rémes gondolatok, de eljut hozzám a kérdése:
– Minden rendben ment? Olyan sápadt vagy.
Megnyugtatom, hogy a babával minden rendben. Csak kicsit fáradt vagyok. Megviselt. Szomorú?
– Na, nem baj, majd egy kicsit több pirosítót kenek rád, mutasd az arcod!
Rezzenés nélkül meredek a tükörben magamra. Szép lassan átalakulok Nyafivá, a Nyúllá.
– Csukd le a szemed, hadd fessem ki – szól, és becsukom. A világ elsötétül, megszűnik egy pillanatra. Alig veszek levegőt, csak halkan szuszogok. Képzelődök, vagy tényleg érzem a pici szívének dobbanásait?
– Kész is vagy, bújj bele gyorsan a jelmezbe! Öt perc múlva kezdünk – mondja, és felpattan a szemem. Feltárul a világ, de mintha lassított felvételben mozogna. Leemelem a nyúlmaskarát a fogasról, belebújok, a Cica felhúzza a hátán a cipzárt. A Kutya elsuhan előttem egy fél szelet csokival a szájában. A Mackó mögöttem gyakorolja a brummogását, amit úgy szeretnek a gyerekek.
Aztán a világ újra felgyorsul – csörög a telefonom. De hol tettem le? A sminkasztalon. Odarohanok, Krisztián az. Felveszem.
– Szia, Rebus! Jaj, de jó, hogy még az előadás előtt elcsíptelek! Kijöttem a meetingről egy percre, tudom, hogy nem elég, semmire – hadarja –, de figyelj, rettenetesen sajnálom, amiket tegnap mondtam, marha nagy bunkó voltam. Amint itt végeztem, rohanok haza, és megbeszéljük, jó? A dokinál minden rendben volt? – kérdezi hirtelen.
– Igen, igen, minden szuper – habogom. – Krisztián, hol van ez a tárgyalás? – kérdezem remegő hangon.
– Hát itt bent az irodában, már nem az enyémben, persze! – neveti, és hallom, hogy a háttérben duruzsol egy kecses kis hang. – Bent a céges tárgyalóban, de most már mennem kell. Este találkozunk. Szeretlek! – köszön el, és én meg mernék esküdni, hogy soha ilyen üresen nem kongott még ez a szó. Ügyetlenül kiejtem a kezemből a telefont.
A színpad felől felharsan a közönség tapsa, ahogy az első kedves kis figura színre lép.
– Rebeka, gyere, mindjárt te következel – szólnak oda nekem. Furcsa, hogy Rebekának hívnak, hiszen én most Nyafi vagyok, a nyúl. A színész akkor tud hitelesen játszani, ha képes azonosulni szerepével.
A már jól begyakorolt, ugrálós tánclépésekkel, de megnyúlt arccal lépek ki a rivaldafénybe. Körbepattogok a füves mezőn, grimaszokat vágok. Aztán megjelenik a többi állat. A történet halad előre, újra és újra eljátsszuk a kis történetünket nap, mint nap, de vannak dolgok, amiket nem lehet újrajátszani. Vannak olyan bakik, amiket nem lehet elfedni.
Kitekintek a nézőtérre, a sok-sok gyerekre, szülőre, elmosolyodom. Anyukák és apukák, idejüket nem sajnálva elhozták a gyereküket erre a kedves kis darabra. Aztán észbe kapok, és legörbül a szám, Nyafi megint elégedetlen, megint szomorú. A közönség ismét felnevet, ahogy a bölcs Bagoly is „berepül” a színpadra. Vajon én is így fogok nevetni egyszer? Amikor a picit elviszem a színházba, talán pont erre a darabra? – „elviszem”, nem „elvisszük”. Nem, azt hiszem nem helyes, hogyha Nyafi, a nyúl nevet. Hiszen ez a darab lényege. Egy-egy rövid, kényszerű mosoly, semmi több. Úgy érzem, bármivel is próbálkoznának a kisállatok, bármilyen viccesen is brummog a Mackó, bármilyen elmésen is bölcselkedik a Bagoly, Nyafi vigasztalhatatlan marad.
De a történet ezúttal is a megszokott mederben halad tovább. Megérkezik a ravasz Róka, és ha cselszövéssel is, de mosolyra fakasztja Nyafit. A többiek egyre csak bizonygatják, hogy elég selymes a bundám, nem állnak csálén a füleim, és az ugrásommal sincs semmi baj. Azért Nyafi még egyszer körbeugrálja a mezőt, csak hogy megbizonyosodjon a dologról. A darab végén pedig megint elégedetten távozik a színről. Felzúg a taps, kéz a kézben lépünk vissza a színpadra, újra és újra meghajlunk, amíg a nevetések, a gyerekhangok elhalkulnak. A függönyt elhúzzák, a közönség távozik.
Hátul mindenki gyorsan átöltözik, siet haza, ki-ki a maga dolgára. Gabi már össze is pakolta a sminkes holmiját, az ajtóból köszön vissza nekem. Kiürül az öltöző, elcsendesedik a színház. Mindenki élvezi a szabad estét. Én meg csak itt ülök hátul a kislámpa fényénél az óriási, szürke nyúl jelmezemben, és görgetem a Facebook bejegyzéseket a telefonomon. Aztán felugrik egy rövid üzenet: „Itthon várlak, siess!”
Nem játszhatom tovább Nyafit, a szürke kis nyuszit, újra Rebeka vagyok. A kezembe temetem az arcomat, a bajszomat elmaszatolják a könnyek. Rebeka vagyok, Rebeka, Rebeka… Az állatok most nem segíthetnek.

 

 

Nathandriel a templomtorony ablakában állt. Az esti nap fénye hosszúra nyújtotta az árnyékokat, és ez épp megfelelt neki. Fekete csuklyája szinte egybeolvadt a torony sötétségével. Mögötte egy barna csuhás fickó hevert eszméletlenül. Amikor megérkezett, leütötte, nehogy a harang „véletlenül” megkonduljon, amíg nem végzett. Számszeríját maga elé tartva figyelte a templomkertet, a nyílvessző hegyén megcsillantak a lemenő nap halovány sugarai. Nem telt el sok idő, és célpontja is megjelent a zöldellő nyírfák között. A papnő minden este tett egy sétát a kertben, gondozta a növényeket, élvezte a természet szépségét. Nem volt se veszedelmes, se gonosz, de mint mindenkinek, neki is voltak ellenségei.

Néhány héttel ezelőtt az Észak-Shiverpeaks-Hegységből egy főúr és testőrökből álló kompániája érkezett Divinity’s Reach-be, és elsőként az egyik Dwayna-nak szentelt templomba látogattak el. Vezetőjük szürkés-fehér prémmel díszített, kékes páncélzatot viselt. Termetét még egy norn is megirigyelte volna, de az arcáról, és nem utolsó sorban jelleméről lerítt, hogy ember. Valószínűleg azoknak az embereknek a leszármazottja, akik Ascalon bukását követően menekültek el a fagyos hegyvonulatokba. Más emberek nemigen éltek arrafelé.

Az idegeneket a templom vezető gyógyítója fogadta. Valamiféle egyezséget ajánlottak a fiatal nőnek – és persze Dwayna egyházának –, de bármi is volt az, a papnő nem fogadta el. Miután pedig a főúr erőszakoskodni kezdett vele, és kardot rántott, a „szemtelen istenimádó” – ahogy Nathandrielnek említették – védelmére hívta a többi papot, gyógyítót, és kiűzte a templomból az egész társaságot. Nyilvánvalóan nem akartak nagyobb feltűnést kelteni, mert olyan gyorsan és csendben távoztak a városból, amennyire csak tudtak. Azonban ekkora sértést nem lehetett megtorlás nélkül hagyni, ráadásul a papnő továbbra is a tervük útjában állt. Emiatt keresték fel Nathandrielt, az egyik leghírhedtebb bérgyilkost, akit Divinity’s Reach lakói valaha köreiben üdvözölhettek. Mélyebb részleteket nem árultak el neki, de többre nem is volt szüksége. Egy megbízó, egy célpont, na és persze a jutalom, ami igen bőségesnek ígérkezett.

A sötéthajú férfi meg se tudta számolni, hány nyilat lőtt már ki Ezüstsólyommal – így nevezte gyilkos fegyverét –, mégis most az egész feladat valahogy más színezetet kapott. Mindig ő volt a felbérelt kéz, ami elvégzi a piszkos munkát, és ez teljesen rendben is volt. Végül is mindenkinek meg kell élnie valamiből. De ahogy célba vette a szőke hajú, kék-aranytaláros fiatal nőt, elbizonytalanodott. Szerencsére eddig nem szorult rá, hogy alantas gyilkosságok fűződjenek a nevéhez – nem volt ő szívtelen. Ha valamelyik munka nem tetszett neki, egyszerűen visszautasította. Bár ebben az esetben is érezte, hogy valami nincs rendjén, az ígért aranytallérok száma segített elhessegetni ezeket a gondolatokat. Senki sem szent, legkevésbé ő. Elfogadta a megbízást, nem volt hát más választása, el kellett végeznie a feladatot.

Az ébenfából készült számszeríj – csakúgy, mint gazdája – tökéletes pontossággal lőtt, és az ezüstszín nyílvessző minden alkalommal célba is talált. Ám Nathandriel ezúttal képtelen volt meghúzni a ravaszt. Tétovázott, és ez nem vallott rá. Csak a nő szépséges arcát figyelte, és közben elgondolkodott. Ennyi halott után, akiket maga mögött hagyott, már nem volt benne biztos, hogy meg tudta különböztetni a jót a rossztól. Végezni egy közönséges tolvajjal, egy okoskodó asura-val, vagy nyilat röpíteni egy ellene felbérelt katonába nem okozott volna különösebb nehézséget, na de megölni egy papnőt, ráadásul Dwayna papnőjét?

De nem volt ideje ezzel tovább foglalkozni, mert váratlanul három felvértezett alak rontott be a templomkertbe, és kivont karddal rohantak a papnő felé. Nathandriel azonnal felismerte a vörös dögmadarat a címeren, ami mellvédjeiket díszítette. Vérkeselyűk – a legdrágább és leghatásosabb zsoldossereg, amit arannyal meg lehet fizetni. Hát persze, hogy megbízója mást is felbérelt. És ez nem csupán konkurenciát jelentett, hanem azt is, hogy a titokzatos főúr el akarja tűntetni a gyilkosság nyomait – beleértve a bérgyilkost is. A férfi kurtán elkáromkodta magát, és lőtt.

Pillanatok alatt három nyilat eresztett útnak. Az első oldalba kapta az egyik lovagot, aki megtántorodva zuhant a földre, felnyársalva magát saját kardjával. A második nyíl a legsebezhetőbb helyen talált: a mellvédet és a sisakot rögzítő szegecsek között, leterítve a következő támadót is. A harmadik lovag karnyújtásnyira a papnőtől hullott a földre, szeme közt az utolsó, végzetes nyílvesszővel. A nő dermedten állt, zavarodottan körbenézett, majd szeme a templomtoronyra tévedt. Nathandriel egy pillanatra összekötötte tekintetét a zöld szempárral, de el is kapta, amint meglátta, hogy további katonák közelednek a templomhoz, és néhányuk a torony felé igyekszik. De ennél is fontosabb volt, hogy a Seraph is felfigyelt a csatazajra, és egy sor íjászt sorakoztatott fel az egyik közeli utcában.

– Hát persze, hogy engem szemeltek ki – gondolta. Megfeszültek az íjhúrok, és nyílvesszők egész hada özönlött a férfi felé. Elfintorodott – nem szerette, ha a nyilak nem tőle, hanem felé repülnek – és behúzódott a fal védelmébe. A lövedékek csörömpölve pattantak le a toronyról. Már hallotta lentről a katonák dörömbölését a templomtorony ajtaján, így nem késlekedett tovább. Megragadta a harang vastag kötelét, és gyorsan leereszkedett rajta, mire a harang nagyot kondult. Mielőtt leérkezett, csizmájával éppen sikerült fejbe rúgnia az első katonát, aki belépett a betört faajtón, és a lendülettől a lovagok dominóként dőltek fel. Nathandriel ezt kihasználva átgyalogolt páncélzatukon és maga mögött hagyta a tornyot.

Keresztülrohant a templom nagytermén, és a kert felé vette az irányt. A szőke papnő ott állt a halott lovagok előtt, és látszólag még nem tudta feldolgozni a történteket. Nathandriel odaszaladt hozzá és megragadta a karját, de ezt abban a pillanatban meg is bánta. A papnő ijedtében felsikoltott, és a semmiből lángcsóvák csaptak fel körülötte, amelyek nem csak megperzselték, de jó két méterrel hátrébb is taszították a férfit. Amint felocsúdott, egy zsoldos vascsizmája közelített felé, ami alól az utolsó pillanatban rántotta ki a fejét. Felpattant, és szembenézett a váratlan ellenféllel. Egy óriási norn volt, és ezúttal már a kardjával próbált csapást mérni férfira, de egy jól irányzott rúgást követően kiszaladt a lába alól a talaj. Mielőtt feltápászkodhatott volna, Nathandriel fejbe vágta a számszeríj keményebbik felével, mire a harcos eszméletlenül rogyott össze. Megmozgatta sajgó vállát, és ezúttal óvatosabban közelítette meg a papnőt.

– Segíteni jöttem. Gyere velem, gyorsan – mondta a bérgyilkos. Megengedett magának egy apró mosolyt, amikor belegondolt, mit is mondott az imént. Nem volt benne biztos, hogy a papnő helyében hinne magának.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezett vissza a nő, de egy tapodtat sem mozdult.

– Nem beszélhetnénk ezt meg valahol máshol? Egy seregnyi zsoldos van a nyakunkon!

– Ez egy szent hely! Itt nem öldökölhetitek egymást! – kiáltott rá a férfira.

– Ez nem állítja meg őket abban, hogy végezzenek velünk! Most azonnal mennünk kell! Vagy velem jössz, vagy meghalsz! – mondta a férfi, és a papnő szemébe fúrta a tekintetét. – Nos?

– De… merre? – kérdezte a nő elbizonytalanodva. Ekkor lépett ki a kertbe a többi felvértezett zsoldos. Nathandriel megragadta a papnő karját és rohanni kezdtek. Azt a sövényt szemelte ki menekülési útvonalnak, ahol a lovagok törtek be a templomkertbe. Átfurakodtak a sűrű növény ágai közt, és egy sikátorban kötöttek ki. Sejtette, hogy a terve nem hibátlan, de arra nem számított, hogy egy csapat Seraph állja majd az útját az első mellékutcában.

– Megölni őket! – parancsolta egy lemezvértes férfi, és az emberei már mozdultak is, hogy bekerítsék őket. Nathandriel az övéhez nyúlt, és elhajított róla egy fémgolyót. Amint földet ért, a golyóban levő puskapor begyulladt és felrobbant, megtöltve a sikátort vakító füsttel. A fuldokló, és szemüket dörzsölő katonák vaktában hadonásztak a kardjukkal, de hiába. Nathandriel már továbbvonszolta a meglepett, köhécselő papnőt, és csak akkor állt meg, amikor már több sarkot maguk mögött hagytak, és úgy gondolta, elég messze kerültek

mind a zsoldosoktól, mind a Seraph katonáitól.

– Eressz el! – rántotta ki karját a papnő a bérgyilkos szorításából. A férfi felemelt kézzel hátrébb lépett, de a nő kézfejét már bevonták a mágikus lángnyelvek.

– Ez aztán a hála… – fintorgott Nathandriel. Számszeríját a nőre szegezte. – Nyugodj meg végre. Másodszor húzlak ki a halál karmai közül. Miért fáradoznék feleslegesen, ha meg akarnálak ölni?

– Nem tudom, és nem is akarom tudni! – kiáltotta a nő, és egy tűzlabdát röpített a férfi felé. A bérgyilkos könnyedén elugrott a támadás elől és a papnőre lőtt. A nyíl centiméterekre süvített el a nő füle mellett, és levágott egy tincset a hajából. A papnő reszketve rogyott össze.

– Értsd már meg végre, hogy nem én vagyok az ellenséged – nézett a nő rémült szemébe. – Nem foglak bántani, de kérlek, te se támadj rám.

– Ki… ki vagy te egyáltalán? És miért támadtál a Seraph-okra?

– Nathandriel Avyarr, szolgálatodra. Ami pedig a Seraph-okat illeti, ha jól emlékszem ők rontottak ránk.

– Persze, hiszen elraboltál – válaszolta a papnő. – Csak engem akartak megmenteni.

– Nem tudom, mit akarhat tőled a Seraph, de hogy megmenteni nem, az biztos. Mielőtt megszöktünk, a parancsnok azt kiáltotta „Megölni őket!”. Ha csak nem vak, észre kellett volna vennie a talárodat, és ahelyett, hogy nekünk ront, azonnal a segítségedre sietnie. Most viszont jobb lesz eltűnnünk még a környékről is. A Vérkeselyűk nem szálnak le rólad, amíg lélegzel. Van egy fogadó a közelben. A fogadós az adósom, ott meghúzhatjuk magunkat egy időre. Persze, csak ha szeretnéd… véletlenül sem akarnálak még egyszer „elrabolni”.

A papnő nem szólt egy szót sem, csak bólintott. Nathandriel felsegítette a nőt, és elrejtette Ezüstsólymot a kabátja alá. Nem akart az eddigieknél nagyobb feltűnést kelteni. Sietve haladtak tovább. A férfi úgy ismerte a várost, mint a tenyerét, és igyekezett a legkietlenebb utcákat és legsötétebb sikátorokat kiválasztani, ahol csak tolvajok és gyilkosok járnak. Ahogy besötétedett, a papnő emiatt egyre kellemetlenebbül érezte magát, de Nathandrielt egy cseppet sem zavarta sem a csend, sem a sötét. Ilyen környezetben érezte jól magát, arról nem is beszélve, hogy így könnyebb volt eljutni Salma negyedbe, és az Azúr Griff fogadóba. A férfi hátravetette csuklyáját, és a papnővel az oldalán belépett.

– Várj meg itt és ne mozdulj – mondta a férfi, és a pulthoz sietett. A fogadóban nem voltak sokan. A személyzeten kívül csak pár földműves iszogatott az asztaloknál, de ez

érthető is volt, hiszen ez a város egyik szegényebb negyedei közé tartozott.

– Andrew! – köszöntötte Nathandriel a fogadóst.

– Nath, nahát! Rég láttalak, kölyök. Most éppen mibe keveredtél? – kérdezte, talán kicsit túl hangosan. Nathandriel odahajolt hozzá.

– Halkabban, barátom – kezdte – Hirtelen túl sokan akarnak belém kötni. Kellene egy félreeső kis szoba, ahol gondolkodhatnék egy kicsit. – Odabiccentett az ajtóban ácsorgó papnőre. – Ő is velem van.

– Hát, barátom, azt hiszem, értem mire gondolsz. Na de olyan nagy baj csak nincs, ha van időd a fogadómban hetyegni…

– Legkevésbé sem erről van szó – forgatta a szemét a férfi. – Tudod, hogy Dwayna-val nem húznék újat. De félretéve a tréfát, valami nincs rendben a városban. Dwayna papnőjére nem szokás sem bérgyilkost, sem zsoldos csapatot küldeni. Nem is beszélve a Seraph-ról.

– És te vagy a hős megmentő? – húzta fel a szemöldökét. – Ez nem vall rád. Kik vannak a nyomodban?

– Vérkeselyűk… nem tudom, hogy jutottak be Divinity’s Reach-be, de valószínűleg a Seraph keze van a dologban. Szeretném, ha körbeszimatolnál, hátha kiderítesz valamit. Addig is felmegyünk az emeletre.

– Meglátom, mit tehetek – mondta Andrew. – A hátsó szobába menjetek, itt a…

– Kulcs? Ne fáradj, már nálam van – mutatta fel egy elégedett mosoly kíséretében.

– Tudhattam volna… – csóválta a fejét Andrew.

Nathandriel odaintett a papnőnek, hogy kövesse, majd elindult felfelé a lépcsőkön. Az emeleten mindössze két szoba volt. Az egyik egy kisebb előtérből nyílt, a másikhoz pedig, valamivel hátrébb, egy folyosó vezetett. A folyosó végén, egy apró ablakon beszűrődött a holdfény. A szoba egyszerű volt: két ágy, két faláda, egy asztal egy pár székkel, és egy kisszekrény, rajta egy kancsó queensdale-i bor. Az asztalon gyertyák égtek, sárgás fénybe borították a helyiséget. A falon Tyria örökzöld lankáit ábrázoló kép lógott. Amint beléptek, Nathandriel az ablakok elé húzta a függönyt, és leheveredett az egyik ágyra. A papnő az ajtóban álldogált. – És most? – kérdezte.

– Kifújjuk magunkat – válaszolta a férfi. – Valami azt súgja, mozgalmas éjszakánk lesz.

– A Hat Isten Egyháza biztosan kerestetni fog. Először a Seraph-ot fogják rád uszítani, élükön Logan Thackeray-vel. Azt szeretnéd, hogy veled együtt találjanak rám?

– A Vérkeselyűk előbb ránk találnak. Sok éhes száj van ebben a városban. Akármennyire is igyekeztem, előbb-utóbb biztos akad valaki, aki felfigyelt ránk.

– Ha valóban ennyire veszélyesek, miért nem hagysz magamra, és mented az irhádat?

– Éppen azért, amiért nem öltelek meg. – A férfi sóhajtott. – Nézd, egyszer súlyosan

megsebesültem. Szinte félholtan estem be egy menedékre. Dwayna papnői és gyógyítói ráncigáltak vissza az életbe. Úgy érzem, ennyivel tartozok nekik.

– Nem mintha kinézném ezt egy közönséges gyilkosból, de még ha így is van, biztos, hogy szép kis összeget ajánlott érte az a főúr, ha megölsz. Miért mondtál le róla, éppen értem?

– Fontos ez? – nézett kérdőn a papnőre, aki rendíthetetlenül állta tekintetét. A hátára fordult és kelletlenül folytatta. – Holtan nem sokra mennék még Jennah királynő összes vagyonával sem. A zsoldosokat nem csak miattad küldte közös északi barátunk. Engem is el akar tűntetni, hiszen én vagyok az egyetlen nyom, ami hozzá vezetne, miután végeztem veled. Gondolom rám kente volna az egészet, ha sikerrel járok, ha nem, és ezzel tisztázta volna a Vérkeselyűket és saját magát is. Csak azt nem tudom, miért pont téged…

– Cyrene – vágott közbe a nő. – A nevem Cyrene.

A férfi bólintott, és apró mosolyra húzta a száját. – Azt javaslom, pihenj le te is egy kicsit – mondta, majd nagyot kortyolt a kancsó borból.

Cyrene leült a másik ágy szélére, és a táncoló gyertyalángokat nézte. Hosszú ideig nem szóltak egymáshoz. Nathandriel egy idő után felült, és kiöntötte tegezéből a nyílvesszőket. Elővette a kardját, azzal kezdte élezni őket. Már jócskán elmúlt éjfél, amikor Andrew kopogtatott. A férfi kiment hozzá, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Megtudtál valamit? – kérdezte.

– Áh, ezek a parasztok csak a saját problémáikkal vannak elfoglalva. Az is igaz viszont, hogy betért a fogadóba egy Seraph, aki igencsak el volt keseredve. Azt mondta, felsőbb parancs érkezett, és áthelyezték a Shaemoor helyőrségbe, a kentaur frontvonalra. Több másik Divinity’s Reach-ben szolgálatot teljesítő Seraph-ot pedig kihelyeztek a Beetletun farmokra.

– Ez érdekes. A kentaurok hetekkel ezelőtt visszavonultak, és Beetletun sincs most közvetlen veszélyben. Mi értelme lenne még több Seraph-ot odaküldeni?

– Van itt még valami – folytatta a fogadós. – Pár korsó sör után elfecsegte, hogy mostanában rengeteg újoncot vettek fel a Seraph soraiba, de nem nyeszlett kis taknyosokat. Képzett harcosokat.

– De mi köze lehet mindennek Dwayna papnőihez? Még nem értem, mi folyik itt, de valami biztos nincs rendben. Köszönöm, hogy körbeszimatoltál.

– Köszönheted is! Az a Seraph a legjobb sörömet vedelte, ráadásul ingyen. Majd később elszámolunk – mondta széles vigyorral. – Mára bezárok. Ha kellek, tudod, hol találsz – intett oda a férfinak, majd távozott. Amikor Nathandriel visszament a szobába, Cyrene kérdő tekintete fogadta. A férfi odasétált az ablakhoz, félrehúzta a függönyt, és kilesett az ablakon. A fogadó mögötti utcában két Seraph sétált el a lámpások alatt.

– Hamarosan tovább kell mennünk. Ha a Vérkeselyűk nem is találnak még ránk, a Seraph-okkal tele van a város. Az lesz a legjobb, ha innen egyenesen a… – hirtelen félbehagyta a mondatot, amikor meghallott valamit a folyosón. A szája elé tette a mutatóujját, és odaosont az ajtóhoz. Egy hirtelen rúgással kitárta, és kivont karddal rontott ki a folyosóra. Egy elégedetlen morgást követően egy apró alak suhant le a lépcsőkön. Nathandriel elkáromkodta magát, és leengedte a kardját.

– Ó azok a kis görcs asura-k! – rúgott bele az ajtófélfába. – Maradj itt és zárd be az ajtót! – mondta és Cyrene kezébe nyomta a kulcsot. – Ne engedj be senkit, még engem se! – Azzal lerohant a lépcsőn, ki a fogadóból, és az asura után eredt.

Odakint hideg volt a levegő. A főtér kiürült, az árusok és a városiak – már akinek volt hová – mind régen hazamentek. A lámpások pislákolva próbálták elűzni maguk körül a sötétséget, mindhiába. Nathandriel óvatosan, nesztelenül lépkedett a macskaköves utcán, mindvégig az árnyak védelmében maradt. Hirtelen lépéseket hallott a háta mögül, és ösztönösen kardot rántott. Megfordult, de senkit sem látott. Belenyúlt kabátjának zsebébe, és elővett egy maroknyi apró, de annál élesebb, tüskés golyót. A következő nesz ismét a háta mögül érkezett. Megpördült és elhajította a golyókat, egyenesen a támadójára. Az visítozni kezdett, majd kínjában a földre roskadt. Nathandriel a fetrengő asura nyakának szegezte kardját, és legveszedelmesebb tekintetével vonta kérdőre az apró teremtményt.

– Mondd el szépen, ki küldött. – követelte, miközben egyre szorosabban nyomta pengéjét a vékony nyakacskához.

– Darrgen! A neve Darrgen! – nyöszörögte.

– És mit tudsz még?

– Egy hónapja érkezett… a Shiverpeaks hegységből, északról!

– Mi köze van a Seraph-okhoz? Mit akar Divinity’s Reach egyházaitól?

– Fogalmam sincs, esküszöm! Engem csak arra bérelt fel, hogy megöljelek. Hinned kell nekem! Könyörgök, engedj el!

– A Vérkeselyűk és egy újabb bérgyilkos… de népszerű vagyok mostanában. Nem is hiszed, milyen szívesen vágnám el a torkodat. Takarodj innen, mielőtt meggondolom magam! – mondta az asura-nak. De ekkor felvértezett alakok jelentek meg a sikátorokból, és a térre özönlöttek. A vörös dögmadarat ábrázoló címer még a csekély fényben is kivehető volt. Az asura gonoszul elmosolyodott.

– Csakhogy itt vagytok, idióták! – vicsorogta, majd Nathandrielhez fordult. – Most már nem lesz olyan nagy a szád! Végezzetek vele és a lánnyal is! Bent van a fogadóban.

A zsoldosok kivont karddal vették körbe a férfit, érezte a hátán a vérszomjas asura tekintetét. Már épp emelte volna a kardját, hogy rájuk támadjon, amikor valaki felszólalt.

– Megállj! Nathandriel Avyarr, a Seraph és Jennah királynő nevében letartóztatlak.

Nathandriel azonnal felismerte a hangot, de nem ő volt az, aki kimondta gazdája nevét.

– Végre a nagy Logan Thackeray kapitány is csatlakozik hozzánk! – mondta Darrgen. Arcán önelégült mosoly ült, amint kilépett a fogadóból. – Látom, megkaptad a sürgönyömet az ádáz bérgyilkosról. Már majdnem kifogytam az ötletekből, hogyan csalogassalak elő Jennah királynő szoknyája alól.

– Akárki is vagy, mutass tiszteletet a királynőd felé. – válaszolta Logan. – Erről a bérgyilkosról és a papnőről majd én gondoskodom. Hívd vissza az embereidet.

– Komolyan azt hiszed, az ő sorsuk érdekel? Csalódott vagyok. Okosabbnak véltem a Seraph-ok parancsnokát, Divinity’s Reach hősét. – csóválta csalódottan a fejét. – Hozzátok ki a papnőt! – mondta, mire két norn lépett elő a fogadóból, magukkal vonszolva Cyrene-t minden gyengédség nélkül. Nathandriel átkozta magát, amiért egyedül hagyta.

– Látod, te ostoba istenszolga – kezdte Darrgen –, ha nem lettél volna ilyen makacs, és nem ragaszkodsz úgy szánalmas isteneidhez, most az én oldalamon állhatnál. Nem is értem, mivel tartoznátok nekik, amikor rég elhagytak benneteket! – intézte szavait mindnyájukhoz.

– Ereszd őt el, te mocsok! – kiáltotta Nathandriel. – Miért egy gyenge nővel kezdesz? Itt vagyok én, állj ki velem szemtől szemben!

– Úgy látom a kellemes meleg éghajlat és a kényelmes városi élet teljesen elbutította az ittenieket – sóhajtotta. – Azt hitted, hogy ő kell nekem? Mégis mit érnék vele? Ilyen istenimádó söpredéket százával találhatnék! Nem. Mindketten csak bábok voltatok az én kis játékomban. De most, hogy a főszereplő is megérkezett, már nincs szükségem rátok.

– Nem szeretnék vérontást – próbálta csitítani a helyzetet Logan.

– Attól tartok, nem lesz más választásod – mondta Darrgen. – Te pedig szépséges papnő, végignézheted lassú kínhalálukat. Végezzetek velük!

– Reméltem, hogy ezt elkerülhetjük. Seraph, támadás! – utasította Logan osztagát, de azok egy tapodtat sem mozdultak. Előrántották kardjukat, és körbevették a parancsnokot.

– Logan, Logan, Logan… jobban megválogathatnád az embereidet. Csak pár hete vagyok itt, és lám mennyire tudok hatni rájuk. Egy kis aranyért még árulásra is hajlandóak.

– Hát erre ment ki a játék? – szólalt meg Nathandriel. – Hát persze. És mondd csak, Darrgen, mit terveztél, miután megölted Logan Thackeray-t? Szembeszállsz a várossal?

– Ugyan, ne légy nevetséges. Már fél Divinity’s Reach a kezemben van. Miután pedig elveszem Jennah királynőt, az egész város az enyém lesz! Őseim elveszítették ugyan
Ascalon-t, ott ragadtak azokban az átkozott hegyekben, de én új otthont teremtek nekik!

– Őrült vagy, az már biztos. De ez az én városom is, és nem adom könnyen! – kiáltotta neki Nathandriel, majd előrántotta számszeríját, és három nyílvesszőt lőtt a férfi felé.

Darrgennek ugyan sikerült kitérnie a neki szánt lövedék elől, de a két norn testőr nem volt ilyen gyors. A nyakukhoz kaptak, de a nyilak már átfúrták a torkukat – gurgulázva estek össze. Cyrene nem tétovázott. A kiszabadult papnő varázsszavakat kántálva elemelkedett fel a földről, szabadjára engedve az elemeket. Hatalmas, mágikus tűzgolyók kezdtek hullani az égből. Lángra lobbantak a fák és a lámpások, a macskakövek szanaszét röpültek, ahogy a mágikus tüzek becsapódtak. A Vérkeselyűk és a Seraph katonái a kavarodásban azt sem tudták, hová meneküljenek a perzselő lángok elől. Logan kihasználva zavarodottságukat, előrántotta kardját, és nekik rontott. Az első Seraph fel sem foghatta, mi történt, a parancsnok kardja már átszúrta a testét. Nathandriel a Vérkeselyűket vette célba. Az egyik zsoldos pajzsát a kardjával taszította arrébb, majd Ezüstsólyommal egyenesen az arcába lőtt. A nyílhegy összeroppantotta orrcsontját és a fejébe fúródott. A harcos hátratántorodva, szótlanul vágódott a földre. A tűzgolyók még mindig záporoztak, némelyik eltalált egy-egy Seraph-ot, de Darrgen megelégelte a pusztító varázslatot. Felocsúdva meglepettségéből, vaskesztyűs kezével olyan erősen vágta arcon Cyrene-t, hogy az eszméletlenül zuhant neki a fogadó falának. Ezt látván Nathandriel éktelen haragra gerjedt. Ádázul vágott át kardjával az elé tóduló zsoldosokon, a vér bemocskolta ruháját. Amikor a kis asura bérgyilkos ugrott elé, egy jókora rúgással röpítette arrébb, egyenesen egy lángoló bokorba.

Logan addig a hamis Seraph-okkal küzdött, igyekezett feltartani őket. Az egyik zsoldos remélte, hogy leszúrhatja az elfoglalt parancsnokot, de csalódnia kellett. Logan oldalán hirtelen egy kékes fényű, mágikus pajzs jelent meg, ami hárította a támadást. A meglepett Vérkeselyű még erőfeszítést sem tett, hogy megállítsa a mellkasába fúródó kardot.

Darrgen serege vészesen fogyatkozott, hála Cyrene varázslatának, ezért ő maga is elővette hatalmas, kétkezes, fogazott kardját, és célpontjára támadott. Logannek minden erejére szüksége volt, hogy kardjával hárítsa a rettenetes erejű csapást. Nathandriel, most, hogy kiverekedte magát a csata sűrűjéből, újratöltötte számszeríját, és célba vette Darrgent. Épp hogy meghúzta volna a ravaszt, amikor erős ütést érzett a tarkóján. Az asura felugrott a hátára, és megpörkölődött kezével püfölte. Nathandriel a kardjával próbált megszabadulni tőle, de az asura tőrt rántott, és végighasította a karját, mire a kard kiesett a kezéből. Eközben Logan lovaghoz méltó küzdelmet vívott Darrgennel, de a hatalmas termetű ember támadásai mellett a megmaradt zsoldosok csapásait is hárítania kellett.

Végtelenül hosszúnak tűnő percek múltán Logan mellett visítva repült el az asura bérgyilkos, gyomrában saját tőrével. Ez elterelte Darrgen figyelmét, és Logan ezt kihasználvamegrohamozta kardcsapásaival. Azonban ellenfele is tapasztalt harcos volt, ezért hátraugrott, és a következő pillanatban olyan erővel taszította kétkezes kardját Logan felé, hogy a parancsnok elvesztette az egyensúlyát. Darrgen újabb csapásra emelte fegyverét.

Nathandriel az utolsó pillanatban célzott Ezüstsólyommal, és Darrgenre lőtt. De a férfi a bérgyilkos arcába nevetett, és óriási kardjával hárította a lövedéket. Ekkor vette észre a felé tartó, lángoló főnixmadarat, és a csodálkozástól elkerekedett a szeme. Logan és Nathandriel egyszerre pillantották meg Cyrene-t, aki a földön fekve mormolta el a hatalommal átitatott szavakat. A mitikus madarat ábrázoló tűzvarázs elérte célpontját és felrobbant, lángba borítva a döbbent harcost. A Seraph-parancsnok egy gyors vágással lefejezte a már fél térdre rogyott Darrgent, megkímélve őt a további kínoktól. Az életben maradt Vérkeselyűk, látván megbízójuk halálát, megpróbáltak elmenekülni, de Nathandriel ezüst nyílvesszői mindegyikükkel végeztek, mielőtt egy lépést is tehettek volna. A Seraph álkatonái nem mertek Logan Thackeray-re nézni, lehajtott fejjel, reszketve könyörögtek kegyelemért.

Nathandriel Cyrene-hez sietett, és megragadta a kezét. Aggódó tekintete elárulta a papnőnek, hogy rosszul ítélte meg a bérgyilkost. Logan is odalépett hozzájuk.

– Köszönettel tartozom mindkettőtöknek. Magam, és Jennah királynő nevében is.
– mondta, és kezet nyújtott Nathandrielnek. A bérgyilkos kezet fogott a parancsnokkal.
– Szívesen látnálak a Seraph soraiban. Remek harcos vagy.

– A nyílt harc nem nekem való. Jobban szeretek lesből támadni – mondta egy erőtlen mosollyal, és leült Cyrene mellé.

– Rendben van – hagyta rá Logan –, de rajtad tartom a szemem. Több van benned egy bérgyilkosnál. Egy nap örömmel hívnálak a társamnak. És téged is, Dwayna papnője. Bátran küzdöttél. Remélem, útjaink találkoznak még – mondta búcsúzóul, és figyelmét az életben maradt hamis Seraph-okra fordította.

Nathandriel és Cyrene órákig ültek még a fogadó ajtajában. Mindketten kimerültek és sebesültek voltak, de nem foglalkoztak vele. Együtt élvezték a győzelmet. A felkelő nap ragyogó fénye megcsillant az ezüstszín nyílvesszőkön.

Egyedül

 

Az északon elterülő Zöldkő Hegység lábánál egykoron egy virágzó falu állott. Macskaköves utcáin lovaskocsik és szekerek kopogtak, emberek sokasága nyüzsgött. A házakból csalogató fény, kéményükből füst áradt. A templomból csak úgy zengett a harangszó. A falu mellett szántóföldek hevertek, amíg csak a szem ellát. Aranyló gabonamezők és zöldellő, kövér fű borította a vidéket. A mögöttük magasodó, hófödte hegy fenyőerdői oly sűrűn álltak, hogy úgy tűnt, maga a szikla is átvette mélyzöld színüket – innen kapta a hegység a nevét.
A táj szépségét azonban csak a felhők felé emelkedő hegycsúcsok tudták megőrizni. A gabonamezők helyett fekete, szenes föld fogadja az arra járókat. A macskakövek kikoptak, a természet szanaszét hányta őket. Az utazók lába mélyen belesüpped a sáros földbe, már ha akad egyáltalán valaki, aki meglátogatja ezt az elátkozott helyet. Az apró faházak mind eltűntek, csupán elszenesedett deszkahalmok maradtak, melyek csontos kézként nyúlnak ki a föld alól. Egy kőhalom tetején a templomharang rozsdásodó árnya régi önmagának. Olykor még most is füst száll fel a völgyből, mintha a tűz sosem aludhatna ki. A hegyoldalt is megcsupaszította a tragédia, kopár sziklák állnak ki a földből, amelyek már nem méltóak a hegység nevéhez. Ezek között a sziklák között áll egy megperzselt kúria. Rég kitört ablakait bedeszkázták, falai néhol kidőltek, néhol elfeketítette őket az idő, benőtte a gaz. A terméskövekre moha és zuzmó telepedett, mintha a természet el próbálná tüntetni az emberi szenny nyomait. Az udvarház felső szintjét ősidők óta álló, hatalmas fenyők támasztják, az építmény groteszk módon teljesen eggyé vált a természettel.
Viharos estéken, az éberen figyelő vándor az esőfüggönyön keresztül megpillanthatja azt a kísérteties látomást, amelyet oly sokan látni véltek már azelőtt. Mégis kevesen ismerik annak az alaknak a történetét, amely ezeken a zivataros napokon a kúria legfelső, boltíves ablakában áll. Arca jellegtelen, szellemszerű; végtelenül szomorú tekintetével a fenyvest szemléli. Haja kócos tincsekben lóg az arcába, teste az ablakkeret mögött rejlő sötétségbe vész.

Senki sem tudja, valójában létezik-e, vagy csak az emberi lelkiismeret és képzelőerő teremtette oda. Mindenesetre a történet nyomait megőrizte a természet.

Akkoriban is gyakran esett, a hegyvidék felhői sokszor takarták el a nap fényét. Az apró falu virágzott, az emberek jól éltek, de mindez szigorú szabályok közé szorult. Az ott élők mindössze egyetlen dologra törekedtek: a tökéletességre. Legyen az jó, vagy rossz, minden cselekedetnek a lehető legnagyszerűbbnek kellett lennie, minden történésnek a lehető legtisztábbnak. Semmilyen zűrzavart nem tűrtek meg, semmit, ami nem egyértelmű. A falusiak földhözragadt, begyepesedett gondolkodásmódja tökéletesen illett ahhoz a mély vallásossághoz, ahhoz a szigorú hithez, melyet egyszerűen csak Tökélynek hívtak. Az átutazó kereskedők ebből mit sem tapasztaltak; nem maradtak a faluban elég ideig, hogy meglássák – és megzavarják – azt a feszült rendet, melyet Prisztínia megkövetelt.

Ebben a faluban született meg Zsófia, nem éppen a legmegfelelőbb körülmények közt. Prisztíniának voltak hibái, szégyenfoltjai, melyeket a falu vezetői igyekeztek minél hamarabb kijavítani. Ilyen volt édesanyja, Viktória is. Azt mondják, nem volt benne elég erős a Tökély, nem volt képes megállni bűnös cselekedetét. Egy erdei séta során ifjonti hévvel lángolt fel benne a szerelem egy vándor iránt. Olyan szerelem, melyet férje iránt már régen nem érzett…

Amikor azonban a fiatalasszony terhes lett, és a viszonyra fény derült, a férfi meggyűlölte őt, és elüldözte házából. Elvakultságában, melyet elmondása szerint a Tökély követelt meg tőle, vér szerinti fiát, Konort is utána küldte, ily módon megtisztítva magát minden szennytől, mely Viktóriához kötötte. Persze, ekkora a vándornak már nyoma sem volt.

A falu szélére, egy faviskóba volt kénytelen beköltözni a család, a kislány itt látta meg a napvilágot. A fiú ettől kezdve mindenben segített, amiben csak tudott – átvette az apa szerepét, éjt nappallá téve dolgozott, és bár anyját és húgát megvetették, őt tisztelték, hiszen a „tökéletességre törekedett” a maga szerencsétlen helyzetében. Hamar értelmes ifjúvá érett, és méltón tarthatta magát családfenntartónak. Azonban anyja minden erőfeszítése ellenére Konorban meglapult egy mérgező gondolat: mélyen a szívében húgát hibáztatta jelenlegi helyzetükért.

Múltak az évek, és Zsófi eleven, okos lánnyá cseperedett, apró kezeivel besegített a ház körüli teendőkbe. Édesanyja volt egyben a legjobb barátja is. A falu gyermekei között ugyan nem talált játszótársra, de egyedül is feltalálta magát. Szaladgált a mezőn, lepkéket kergetett, lenyűgözte a természet szépsége. Sokat ábrándozott mesebeli lényekről, amik az erdő mélyén lapulnak, és királyfikról, akik majd megmentik a viskóból és fényűző kastélyukba viszik. Olykor felmerészkedett a hegyláb fenyőerdeibe is, amiért persze anyja meg is dorgálta. Konor keveset foglalkozott kishúgával, de ahogy idősebb lett, egyre több mindenre megtanította. Habár szerette őt, mégsem volt képes anélkül vele lenni, hogy ne érezte volna feszélyezve magát. Az is előfordult, hogy napokig kerülte a lányt.

Ha a faluba kellett menni élelemért, vagy ruháért, Viktória mindig magával vitte a kislányt is. Durva, barna köpenybe bújva járták a macskaköves utcákat, elrejtőztek az emberek elől. Persze így is akadtak bőven, akik vagy egy odavetett megjegyzéssel, vagy lenéző tekintetükkel megalázták őket. A kis Zsófi nem értette, miért bánnak így velük, hogyan is érthette volna. Ilyenkor dacosan lehúzta fejéről a csuklyát, és zöld szemével büszkén mérte végig az őket sértegető embereket – amit természetesen még nagyobb megbotránkozás követett. Voltak azonban olyanok is, akik megvetésükkel leplezték azt az irigységet, amit a kislány szépsége iránt éreztek. Zsófi pirospozsgás arcát sötétbarna, hosszú, göndör hajfürtök övezték, pisze orra és apró szája tökéletesen illett hozzá. Senki sem tudta elfogadni, hogy egy ilyen félrelépésből ilyen gyönyörű teremtés született.

Egy napon Konor apja meghalt, és mivel a fiú volt az egyetlen örököse, a kúria az övé lett. Az erdővel övezett udvarház lett Zsófi új otthona. Csekély kis holmijukkal hamar berendeztek néhány szobát, de a folyosók és nagyobb termek üresen kongtak. A kúria ugyanúgy a falu szélén feküdt, mint a kis viskó, de sokkal közelebb volt a falu főteréhez. Nem mintha ez változtatott volna bármin is – a lány és édesanyja kívülállók maradtak. A család nem követte azt a rideg vallásosságot sem, amelyet a falusiak a Tökélynek szenteltek, és ez még inkább elidegenítette őket a többiektől. Konor ezzel ellentétben egyre inkább elvegyült a falusi társaságban, átvette szokásaikat. Az istentiszteleteken is egyre gyakrabban vett részt, a templomban együtt kántálta a falusiakkal a Tökélyhez írt imákat.

Abban az évben a tavasz rengeteg esőt hozott, volt, hogy heteken át zuhogott. Az udvarház könnyen kihűlt, falai átnedvesedtek. Viktória és Konor esténként a kandalló köré gyűltek melegedni, de Zsófi inkább a kapuban ülve hallgatta az esőcseppek kopogását.

Egy különösen hűvös és szeles áprilisi napon, a kislány csúnyán megfázott. Anyja odahívta a falu orvosát, aki vonakodva, de megvizsgálta Zsófiát. Forró gyógyteát és sok pihenést javasolt neki, de a lányt elborzasztotta, hogy napokig, vagy akár hetekig nem léphet ki a házból. Mikor az anya megköszönte a segítséget, az orvos csak ennyit válaszolt: – Ne köszönjön semmit. Csakis a Tökélybe vetett elhivatottságom hozott ide.

Zsófi betegsége hamar javulni látszott, és a lány egyre inkább sóvárgott a kinti világ után. Egyedül köhögése nem akart múlni, mely egyre jobban aggasztotta édesanyját.

Konor szinte egyáltalán nem foglalkozott húgával, nem töltött otthon sok időt. Még csak húsz esztendős volt, de gyakran hívták meg úri társaságokba, és a falu megbecsült tagjává vált. Rengeteg időt töltött a falusi gyűléseken és a templomban. Habár anyagilag mindent megadott családjának, teljesen elhanyagolta őket. Húga és anyja továbbra is a nemkívánatos személyek közé tartoztak, és nem érezte túl jól magát a közelükben.

Amikor az idő még csapadékosabbra fordult, Zsófi megint ágynak esett. Egyre csúnyábban köhögött és már nem volt olyan eleven, mint azelőtt. Viktória a legrosszabbtól tartva megint odahívatta az orvost. A férfi fejcsóválva hallgatta a lázas kislány tüdejét, majd miután végzett, visszatakarta rá a dunyhát.

Konor aznap is későn ért haza, anyja magába roskadva fogadta a konyhában. – A húgod nagyon beteg. – mondta könnyeivel küszködve. – Legjobb esetben is egy hete van hátra. – suttogta végül. A fiút meglepte, hogy a szörnyű hír inkább valamiféle megnyugvást hozott számára, mintsem megdöbbentette vagy elszomorította, de akkor még nem értette, miért. Sokáig csak állt szótlanul, gondolataiba merült. Zsófi köhögése lehallatszott emeleti szobájából, visszhangzott a kúria falai között.

Aznap éjjel egyikük sem aludt. Konor képtelen volt lehunyni a szemét, zavarta húga szűnni nem akaró köhögésének hangja. Inkább a templomból hazahozott könyveit bújta. Viktória gyakran sietett fel a lányhoz egy-egy hevesebb köhögő roham hallatán. Zsófi láztól csillogó szemmel nézett rá.

– Anyu, álmomban láttam egy patakot – kezdte álmatag hangján. – Tiszta volt, halacskák ugrándoztak benne. Innen, a hegyről eredt… ugye majd megnézhetem?

– Persze kicsim – válaszolta, szemeiből könnyek potyogtak. – Amikor jobban leszel, kimegyünk, és együtt megnézzük.

– Anyu, miért sírsz? Mi a baj? – kérdezte Zsófi.

– Nincsen semmi baj – mondta, és megcsókolta a lány forró homlokát. – Nagyon szeretlek.

– Én is szeretlek – vágta rá.

– Most aludj, kicsikém – betakargatta, és kisietett a szobából.

Zsófi nap mint nap egyedül küzdött a lázzal. Semmilyen gyógynövény nem enyhítette a benne tomboló betegséget. Állandóan csak azt a patakot emlegette, amiről minden éjjel újra és újra álmodott. A falusiak közt hamar elterjedt Zsófi betegségének híre, és bár voltak, akik imádkoztak a kislányért, a legtöbben csak csendesen rejtegették gondolataikat, mely szerint a Tökély nem engedheti már tovább a gyermek szenvedését. A rosszindulatú emberek eközben meg voltak győződve, hogy egy bűnben fogant gyermeknek meg sem szabadott volna születnie; elérkezett hát az ítélet órája, és a Tökély megszabadítja a falut a leánytól, és a leányt is saját szenvedéseitől.

Zsófi felébredt. Hajnalodott, a nap vöröses fénye beszűrődött az ablakon. A lány megbabonázva feküdt az ágyban, csak a kristálytiszta vizű patakra gondolt, amiről most is álmodott. Visszaemlékezett a víz csobogására, és arra a jóleső melegre, amit a nap árasztott, ott, álmában. Már nem volt olyan nehéz levegőt venni. Édesanyja az ágy melletti széken aludt. Nem akarta felébreszteni, így hát fejére húzta a paplant és behunyta a szemét.

Másnap reggel a kislány szokatlan lendülettel ült fel az ágyban. Mikor Viktória a homlokára tette a kezét, az már korántsem volt olyan meleg, mint azelőtt.

– Anyu, éhes vagyok – jelentette ki Zsófi, amit gyomrának korgása is megerősített. Viktória ennél szebb mondatot életében nem hallott. Zsófi napról napra jobban érezte magát, és a köhögése is múlt. Pár napot még az ágyban töltött, hogy visszanyerje az erejét, de az eleven kis hölgyet nem lehetett sokáig az udvarházban tartani. Anyja attól a naptól kezdve minden este hálát adott az Úrnak, hogy megóvta és meggyógyította kislányát. Úgy tűnt, Konor viszont helyteleníti, hogy Zsófi meggyógyult. Természetellenesnek tartotta. Emiatt sokszor heves viták kerekedtek Viktória és Konor közt, aminek gyakran az lett a vége, hogy a fiú egész éjszakára kimaradt, és másnap reggel sem volt hajlandó elárulni, merre járt. Viktória úgy érezte, elveszíti a fiát, és ez rettenetesen elszomorította. De akárhányszor Zsófi egy szál mezei virággal tért haza, és a kezébe nyomta, rögtön felderült az arca. Bár azt mondják, egy anya képtelen nem szeretni gyermekét, mégis mélyen a lelkében, kezdte megvetni Konort.

A falu többi tagja sem örült annyira. Az orvos meg mert volna esküdni, hogy a lány nem fogja túlélni a súlyos betegséget, és ez a hirtelen gyógyulás igencsak szokatlannak bizonyult. Éppúgy, mint az a szárazság, ami Prisztíniát sújtotta. A nedves, hűvös, hegyi levegőt felváltotta egy váratlan, tavaszi hőség. Nem öntözte eső a földet, ami nemigen volt jellemző az évszakra, különösen itt, a hegy lábánál. Az azt követő hónapokban csak nőtt a hőség, a forróság lassan elviselhetetlené vált. A földeken a palánták és hajtások kezdtek elszáradni, a fák rügyei is le-lepotyogtak az ágakról. A falusiak egyre jobban aggódtak a nyári termés – de leginkább tökéletességük megromlása miatt. Ha Viktória és lánya a macskaköves utcákon sétált, még hidegebb tekintetekkel találkoztak, mint eddig, ha ez egyáltalán lehetséges volt.

Zsófit ez cseppet sem zavarta. Amikor csak tehette, kiszaladt a mezőkre, távol a falusiaktól. Szívesen fürdőzött a nap sugaraiban. Olykor beosont az erdőbe, a fák sűrűjébe. A sötétzöld tűlevelek számtalanszor megtörték a nap fényét. A lány azonban nem céltalanul ódalgott az erdőben. Volt egy apró tisztás az erdő mélyén, ahol úgy tetszett, a fák az égig érnek. A tisztás végében egy sziklafal állt, és a szikla egyik repedéséből víz csordogált, azzal a halk, megnyugtató csobogással, melyet a lány álmában hallott. Zsófi minden alkalommal meglátogatta a forrást, amikor a fenyők közé merészkedett. Ez volt az ő titkos helye.

Zsófi gyógyulása körül rengeteg pletyka keringett a faluban. Egyesek szerint a Tökély megkegyelmezett a kislánynak – természetesen ők voltak a legkevesebben. A többség valamiféle boszorkányságra gyanakodott. Voltak, akik szerint Viktória lepaktált a démonokkal, hogy megmentse a leányt. Sőt, az élelmesebb, hitbuzgó falusiak összefüggést véltek találni a lány szerencséje, és a falu balsorsa között. A hosszantartó szárazságtól és hőségtől ingerült lakosok Zsófiát hibáztatták a szokatlan időjárásért. Amikor már a kutak is kiszáradtak, a falusiak nem tétováztak tovább. Egyetlen módját látták csak az átkozott szárazság elűzésének.

Késő este volt. Zsófi kint feküdt az udvarkertben és a csillagokat figyelte, amikor arra lett figyelmes, hogy harangoznak a templomban. Kíváncsian hallgatta a furcsa ütemű, mély, kongó hangot, és valahogy rossz érzés töltötte el. Nem sokkal később a templomharangot elnyomta egy távoli ricsaj. Emberek közeledtek az udvarházhoz, a tűz ijesztő fénye vette őket körül. A lány megrettenve rohant be a házba, egyenesen anyjához.

– Anyu! A falusiak ide tartanak! – mondta remegő hangon. Viktória szó nélkül odasietett a kapuhoz. A falu lakói a kúria felé meneteltek, fáklyájuk lángja hevesen lobogott a felerősödő szélben. Valamiféle imát kántáltak, de nem értette ki tisztán. Amikor közelebb értek, megpillantotta, hogy kezükben nem csak fáklyákat, de kötelet és késeket is szorongattak – a tűz fénye meg-megcsillant a pengéken épp úgy, mint az emberek gonosz szemében. Viktória visszarohant a házba és bereteszelte a kaput. Magához szorította Zsófit, és figyelt.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el valójában, de neki éveknek tűnt, mire a fenyegető tömeg elérte a kúriát. Dörömbölni kezdtek az ajtón.

– Boszorkány! – harsogták. – Add át a lányt!

– Mit akartok tőlünk?! – kiáltotta.

– Nem látod mit tettél? Prisztínia miattad nyomorog!

– Nem tettem semmit! – válaszolta kétségbeesetten. – Hagyjatok minket békén!

– Elkárhoztad az egész falut, csakhogy a kölyködet mentsd! Bűnben fogant, csak balsorsot hoz a fejünkre! – kiáltották egyszerre többen. Ekkor azonban Viktória egy ismerős hangra lett figyelmes.

– Anyám! Eressz be minket, és ígérem, nem esik bántódásod – mondta Konor a legnyugodtabb hangon. – A Tökély igazságot követel. A húgom csak bajt jelent a falunak. Tedd, ami helyes! – prédikálta szinte megszállottan. Viktóriának elkerekedett a szeme a rémülettől. Zsófi összezavarodottan pillantott édesanyjára.

– Elég a szóból! – harsant ekkor kintről. A dörömbölés most még hangosabb, még erőteljesebb volt. Viktória tudta, hogy előbb, vagy utóbb betörik az ajtót, mégis földbegyökerezett a lába. – Konor… hát te is? – suttogta döbbenten. A hatalmas faajtó megreccsent. Fáklyákat dobtak az udvarházra, a tető pillanatok alatt lángra lobbant. A sarokpánt lepattant az ajtóról. A deszkák darabokban hullottak a padlóra. A tömeg Konorral az élükön beözönlött a házba. Viktória minden lélekjelenlétét összeszedve állt Zsófi és a férfiak közé.

– Fuss, Zsófi! Menekülj! – kiáltotta. És a kislány menekült. A falusiak és bátyja is késekkel rohantak utána. Édesanyja útját próbálta állni a felbőszült csürhének, de hiába. Hideg fém vájt a gyomrába. Elfúló nyögése visszhangzott a kúria falai közt. Ruháján átitatódott a vér. Konor kihúzta a kést anyjából. Viktória a földre rogyott. Zsófi felsikoltott. Könnyek lepték el a szemét, de ő csak tovább rohant. Botladozva érte el a kamrahelyiséget, és becsapta maga mögött az ajtót. Odarohant az ablakhoz, remegő kézzel nyúlt a reteszhez. Konor berontott a kamrába, és a húga után nyúlt. A lány az utolsó pillanatban siklott ki az apró ablakon. A kemény földre zuhant. Zsófi összekuporodva hevert a földön, zokogott. Tudta, hogy tovább kell futnia. Feltápászkodott a földről. Háta mögül hallotta a tűz vad ropogását, a fagerendák reccsenését. Visszapillantott, és meglátta bátyja őrült tekintetét, amint felé rohan. Bemenekült a fák közé.

Prisztíniában zűrzavar lett úrrá. A vad szél messze sodorta a fáklyák lángját, egytől-egyig meggyújtotta a házakat. Forró, pokoli lángok perzselték az utcákat, a falu lángokban állt. Mindent betöltött a fekete füst, a templomharang kísértetiesen kongott, szüntelenül. Az emberek fejvesztve menekültek, de a tűz körülzárta a falut, átterjedt az erdőre. Nem volt menekvés.

A lány csak futott és futott. A sötétben szinte semmit sem látott, megbotlott a gyökerekben, ruháját megszaggatták az ágak. Egyetlen hely lebegett a szeme előtt. Ösztönösen az apró tisztásra, a forráshoz rohant. Leroskadt a sziklafal tövébe, reszketett. Megragadott egy földön heverő, vastag botot. A közelből neszt hallott. Egy sötét fatörzs mögül egy férfi alakja bontakozott ki. Konor megtalálta őt. Megtalálta a titkos helyét. Rémülten, zokogva nézett bátyjára. Konor arcáról vak düh sugárzott. A késen fenyegetőn villant meg a hold fénye. A fiú rárontott Zsófira. A lány minden erejét összeszedve fejbe vágta a husánggal, de a kés így is végighasított apró karján. A fadarab kiesett a kezéből. Konor a fejét fogva üvöltött, és a késsel hadonászott. Zsófi remegve tapasztotta kezét a vágásra, és újból futásnak eredt. Eltűnt a fák sűrűjében. Konor tombolása messze zengett az erdőben.

A falu egész éjszaka máglyaként lángolt, a házak porig égtek. Prisztínia megsemmisült, a benne tomboló gyűlölettel együtt. Hajnalban hullottak le az első esőcseppek.

Azóta a végzetes éjszaka óta napsugár nem éri a földet, felhőfátyol takarja az eget éjjel és nappal. A sötétzöld fenyvesre állandó, sűrű, szürke köd telepedett. A forrás patakká duzzadt, és a fenyők közt kanyarog, végtelenül. Azon kevesek, akik túlélték a tragédiát, elvesztették hitüket a Tökélyben, és szétszóródtak a nagyvilágban. Zsófit senki sem látta többé, de a Zöldkő Hegység neve egybeforrt a zöldszemű lány nevével.

Viharos estéken, az éberen figyelő vándor az esőfüggönyön keresztül megpillanthatja azt a kísérteties látomást, amelyet oly sokan látni véltek már azelőtt. Konor a kúria legfelső, boltíves ablakában áll. A bűnbánat szívének megperzselt maradványait is régen felemésztette. Végtelenül szomorú, üres tekintetével örökké csak az erdőt figyeli. Szörnyű tette arra kárhoztatta, hogy nézze, ahogyan Zsófi a fenyők közt menekül, egyedül…

 

– Hölgyem, kérem, a könyvtár bezár. – Cheryl erre a mondatra ébredt azon a délutánon. Felkapta a fejét karjai közül, és megilletődve a mellette álló nőre nézett.

– Elnézést – nyögte ki végül, majd megdörzsölte a szemét. Lassan felállt, és felkapta az asztalról a könyvet, amit olvasott. Majd otthon befejezem, gondolta. A szülővárosáról írt újságcikkhez gyűjtött adatokat, történeteket a város életéből, de a kutatás közepette elnyomta az álom. Nem volt ez jellemző rá, mindig is éberen, szorgalmasan dolgozott, de az utóbbi napokban nem igazán aludt nyugodtan. Szinte minden éjjel rémálmok gyötörték, de amikor reggelente felébredt, semmire sem emlékezett belőlük. – Lehet, hogy jobb is ez így – mondta halkan, egy fáradt sóhaj kíséretében. Ezen tűnődve lépett ki a könyvtárból. Odakint hűs őszi szél fújt. Nem szerette Garrenville forgalmas utcáit, de ide járt egyetemre, és a helyi újság szerkesztőségében kapott állást, ezért kénytelen volt hozzászokni valamelyest a zajhoz és bűzhöz, ami a várost belengte.

Southhavenben született, mely hosszú ideig a nemesi családoknak és villáiknak szolgált lakóhelyül. Később fontos vasúti összekötőponttá vált, minden építőanyag és egyéb áru a kisvároson keresztül jutott el az épülő Garrenville-be. Egy évszázad múltán, akik nyüzsgő városi életre vágytak, mind beköltöztek, és a nyugalmat kereső családok lehetőséget kaptak, hogy a vidéki Southhaven lakói lehessenek. Így került oda Cheryl is. Akkor még nem ismertem őt, pedig jóllehet, sokkal idősebb voltam nála, és Southhavenben is sokszor megfordultam. Persze az én időmben még másképp nézett ki az az erdővel szegett városka. A történetünk itt kezdődik.

            Még elérhetem a nyolcórás vonatot, gondolta. Amint a buszmegállóba sietett, a szél bele-belekapott vállig érő, vöröses fényű hajába. Szomorúan tekintett körbe, szeme megakadt egy páron. A fiú magas volt és jóképű, a lány mosolygós. Oltalmazón ölelték át egymást, boldogok voltak. Cheryl is erre vágyott. Neki is szüksége volt valakire, aki méltó hozzá, aki őszintén szereti. A sok tanulás és munka mellett nem is maradt ideje saját magára, arra, hogy éljen. De ha ideje lett volna, akkor sem maradt volna benne elég erő semmi máshoz, bármennyire is unta már a mindennapokat. A busszal egészen a város szélére, a vasútállomásig utazott. A hatalmas váróterem üres volt, a pénztárak furcsa módon zárva voltak. Léptei visszhangján kívül csak a szél susogása hallatszott. Rettenetesen egyedül érezte magát. Kilépett a hosszan elnyúló sínekhez, és a távolba révedt. A hold pislákoló éjjeli lámpaként világított keresztül a sötétségen.

            Megcsörrent a mobiltelefonja, gyorsan előkapta a mellényzsebéből, és felvette.

            – Tessék.

            – Cheryl, kedvenc kishúgom, merre jársz? – szólt bele testvére.

            – Az állomáson vagyok… – sóhajtotta. – A nyolcórás vonattal megyek. Ha minden igaz, csak Southhaven-ben áll meg.

            – Mit csináltál ennyi ideig?

            – Hát… fogalmazzunk úgy, hogy pihentem. Kicsit elbóbiskoltam a könyvtárban. Ehhez a cikkhez kerestem valami érdekeset, ami feldobná. Találtam is egy-két bejegyzést egy könyvben, amik valamilyen tragédiát említettek. Azt hiszem, valamikor 1870 körül történt az első baleset. Azután több ember is eltűnt. Kicsit ijesztő, de mindenképpen érdemes lesz jobban utána olvasnom. Tényleg csak egy pillanatra hunytam le a szemem…

            – Ez igazán jellemző rád, Cheryl – kezdte bátyja kedvesen. – Nem kellene ennyire túlzásba vinned az írást, annyit nem ér az az újság. Mindegy. Örülök, hogy megvagy.

            – Csak nem aggódtál miattam? – kérdezte gúnyosan Cheryl.

            – Ugyan kérlek, engem csak a vacsorám érdekel.

            – Hát ma ne számíts semmire, hullafáradt vagyok.

            – Nagy kár. Akkor kénytelen leszek én összedobni valamit magunknak.

            – Az jó lenne! Sietek haza, azt hiszem, már jön a vonatom.

            – Rendben, várlak. Szia!

            – Szió.

A vonat kerekei csikorogva álltak meg az állomáson. Cheryl a fülére tapasztotta a kezét és várta, hogy a rémes hang alább hagyjon. Kinyitotta a kocsi ajtaját, felszállt, és azonnal a megszokott helyére indult. Ledobta maga mellé a táskáját, majd belesüppedt az ülésbe. A kocsi teljesen üres volt, pedig ha nem is sokan, páran azért szoktak ezzel a vonattal utazni. A kalauz sem járta a vagonokat. Cheryl csendben ült, élvezte a vonat halk zakatolását. Az ablakon keresztül nézte az elsuhanó fákat. A köd egyre sűrűsödött, már a csillagok fényét is alig engedte át. Az egész táj valahogy kísértetiesnek hatott. A lányt lassan valamilyen furcsa, rossz érzés kerítette hatalmába.

            Biztos csak fáradt vagyok, hessegette el az érzetet. Egy forró fürdő majd segít.

Ebben a pillanatban a lámpák kialudtak, ijesztő sötétség lepte el a kocsit. Cheryl megrémült, tekintetével a kintről szivárgó csekély fénybe kapaszkodott, próbálta csillapítani félelmét. Néhány hosszúnak tűnő pillanat múlva a fények újra kigyúltak, szertefoszlatták a sötétség démonait. Cheryl megkönnyebbülten sóhajtott. – Mindjárt otthon leszek. – biztatta magát. – Jobb lesz, ha elfoglalom magam. – Belenyúlt a táskájába, és kivette a könyvet, amit a könyvtárból hozott. De valami nem volt rendben. A könyv tapintása teljesen más volt. Döbbenten vette észre, hogy a bőr borítás mindenhol szétszakadozott, szinte lefoszlott a furcsa módon megsárgult lapokról. A címe is lekopott, bár még így is olvasható volt: „Southhaven históriái”. Gyorsan belelapozott, de a már olvasott sorok helyett teljesen új történeteket talált, amelyeknek egyes részei valamilyen ismeretlen nyelven íródtak. Nem értette az egészet, de ami még furcsább volt, hogy a könyv második fele üres lapokból állt. Nem tudott ezzel tovább foglalkozni, mert a vonat belseje elkezdett megváltozni. A padló egyre piszkosabb lett, az ülések huzata leszakadozott, a falakról mintha lemállott volna a festék. Hirtelen megrepedt az ablak üvege, és hangos reccsenéssel kitört. Az üvegszilánkok éppen Cheryl mellett röpültek el, de az egyikük megsebezte a karját. Elfojtott sikollyal pattant fel, és a kocsi közepébe rohant. Felfogni sem volt ideje a történteket, a vonat fékezni kezdett – a lendülettől azonnal a földre zuhant. Mozdulni sem mert, csak feküdt a kocsiban és várta, hogy a fékek borzasztó csikorgása abbamaradjon. Amikor a vonat megállt, óvatosan felült, majd felhúzta magát egy foszladozó ülésre. Ruhájára és bőrére vöröses-feketés piszok tapadt, undorodva próbálta lesöpörni magáról. Csukott szemmel, fogait összeszorítva ült ott percekig, miközben próbálta győzködni magát: Ez az egész csak egy rossz álom. Kinyitotta a szemét, de még mindig abban a rémisztő vagonban ült. Mikor ébredek fel végre? Felvette a titokzatos könyvet a földről, és óvatosan a táskájába süllyesztette. Kinézett a kitörött ablakon, és egy kopár erdőt pillantott meg. Ezrével álltak a fák, göcsörtös ágaikról a levelek már lehullottak. Cheryl úgy döntött, az lesz a legjobb, ha eltűnik a vagonból. Minél hamarabb, annál jobb. Kinyitotta a kocsi ajtaját, és leszállt.

A táj kietlen volt. – Hol lehetek? – kérdezte, de nem várt választ. Tudta, senki sincs a közelben. Elsétált a mozdonyhoz, de az is üres volt – a mozdonyvezetőnek semmi nyoma. Ami még ennél is riasztóbb volt, hogy a sínek nem haladtak tovább, a földet mindenütt benőtte a gaz. Nem merte bevallani magának, de pánikba esett. Megpróbált tiszta fejjel gondolkodni, de mindössze egyetlen mondat lüktetett a fejében: Haza kell jutnom, gyorsan! Kétségbeesettségében előkapta az átkozott könyvet. Minden emiatt történt…, gondolta, és még egyszer belelapozott, de hiába. Képtelen volt kivenni az ismeretlen nyelven írt sorokat. – A mobilom! – kiáltott fel önkéntelenül, ahogy eszébe jutott. Elmosolyodott, hogy a legkézenfekvőbb dolog eddig nem jutott eszébe. Megkönnyebbültség járta át, amikor a telefont a kezében fogta, és bátyja számát tárcsázta. De amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan szerte is foszlott az utolsó remény. – Nincs térerő… – motyogta. Teljesen elkeseredett. Rádöbbent, hogy egyes egyedül van, ráadásul fogalma sincs, hogy hol. Az üres váróterem már mesebeli helynek tűnt az emlékezetében. Szedd össze magad, súgta egy belső hang. Nézz körül. Ne ess pánikba – ilyen, és ehhez hasonló gondolatok árasztották el, míg végül felülkerekedett félelmén – legalábbis egyelőre.

Elindult a sínek mentén visszafelé, arra, amerre remélte, hogy Garrenville-t találja. Egyre gyorsabban szedte a lábát, a szemét egy pillanatra sem vette le a sínekről. A sínpárnak azonban hamarosan vége szakadt. Belefutott egy terméskőből épített magas falba. – Nem… ez nem lehet. – suttogta döbbenten. A néhai alagút, ami a falon át vezetett, eltűnt. A mohával benőtt köveken semmi sem juthatott át. Legkevésbé egy vonat.

– Erre nem jutsz ki. – súgta neki egy sejtelmes hang.

– Ki szólt?! – kérdezte Cheryl ijedten.

– A könyv mutatja az utat… – szólt az ismeretlen, majd újból síri csend ült a tájra. A lány nem tudta, vajon a képzelete játszott vele, vagy valóban hallott valakit, de nem volt igazán más választása, így kinyitotta a könyvet. Az üres oldalakhoz lapozott, de még mindig semmilyen írást nem talált rajtuk. Egyszer csak valamiféle sercegő hangot hallott, kaparást, mintha tollal pergamenre írtak volna. Aztán meglátta. Az üres lapon, remegő kézírással egy vezetéknév jelent meg: „Thomson”. A keresztnév olvashatatlan volt. Majd újabb sor vésődött bele a könyv papírlapjába: „Cheryl bemerészkedett az erdőbe.”. A mondat szinte hipnotizálta. A lába megmozdult, előre lépett, miközben hallotta elméje őrült sikolyát: „Ne menj!”. Egyre közelebb lépdelt a vészjóslón sötét fákhoz. Kétségbeesettségében csak egy dolgot tehetett, elhajította a könyvet. Bármi is húzta az erdő felé, már nem volt hatalma felette. Cheryl sarkon fordult, és a sínek felé vette az irányt. Már éppen odaért volna, amikor szörnyű fejfájás tört rá. A lüktetés minden lépésével erősebb lett, kénytelen volt megállni. Szédült, émelygett, a kín kezdte felemészteni idegrendszerét. Térdre rogyott, és négykézláb vonszolta magát. Minden erőfeszítése hiábavaló volt. Vissza kellett fordulnia. Összeszorította a fogait, és újra az erdő felé próbált haladni. A gyötrelmes fejzúgás lassan kezdett elmúlni. Minél közelebb került a könyvhöz, annál jobban érezte magát. A világ már nem forgott körülötte. Megkereste tekintetével a kísérteties olvasmányt. Felvette a földről, és újból kinyitotta. Még egy sort írtak bele, de a kézírás nem egyezett meg az előző sorokkal: „A fiatal hölgy kísérőjével az erdőbe ment.”. Pusztán ahhoz, hogy belássa, nincs más választása, mint az erdőben bolyongani, Cherylnek minden bátorságát össze kellett szednie. A könyvvel a kezében lépett be a kopasz fák közé, majd elnyelte a feketeség.

Sűrű fellegek gyülekeztek felette. Egyre sötétebb és sötétebb lett, ha ez egyáltalán még lehetséges volt. A beláthatatlanul magas terméskő fal mentén haladt. Ez volt az egyetlen biztos tájékozódási pont, amit követhetett. Elrettentette a kérdés, hogy a titokzatos építmény vajon mitől zárja el őt. Vagy éppen védi valamitől? Megállás nélkül haladt előre, újra és újra maga mögé pillantva, mintha arra számítana, hogy valami rögvest lecsap rá. Mobiltelefonjának kijelzőjével világította meg az utat maga előtt. Bár ez igen gyenge fényforrásnak bizonyult, mégis egyfajta biztonsággal töltötte el a lányt. Már jó ideje gyalogolt kilátástalanul, de a rejtélyes könyvbe nem került új sor. Titkon abban bízott, hogy valamiféle útmutatást kap arról, merre is kéne mennie. Ahogy beljebb haladt az erdőben, a talaj egyre járhatatlanabbá vált. Minden lépésére ügyelnie kellett. A földből gyökerek álltak ki, a fű és a gaz majd’ a térdéig ért, és a lehullott levelek is nehezítették a haladást. Egy idő után arra lett figyelmes, hogy a kőfalat vaskos törzsű tölgyek váltották fel. A fák olyan szorosan álltak egymás mellett, hogy először fel sem tűnt neki, hogy nem a mohás kövek mellett halad. Megpróbált átmászni a törzsek közt, de azok csak a tekintetét engedték keresztül.

A kavargó szél megrezegtette az öreg ágakat, susogtatta a füvet. Cherylt kirázta a hideg. Vak bolyongása egy örökkévalóságnak tűnt. Újra kinyitotta a könyvet, és egyfajta morbid gyönyörűséggel nézte, amint újabb reszketeg betűk jelennek meg az üres lapon: „Cheryl nem is sejtette, milyen közel van az öreg erdészkunyhóhoz.”. A lánynak felcsillant a szeme. Körbetekintett, és megpillantott a távolban egy apró fénypontot.

A kunyhótól kell, hogy jöjjön, gondolta bizakodva. Nem tudta, pontosan mit is talál majd ott, de legalább valamilyen támpontra lelt a végtelennek tűnő rengetegben. Eltette a könyvet, felgyorsította lépteit, csak a fényt figyelte. Egyre közelebb ért hozzá. A fák ritkulni kezdtek, gyökereik közül egy kitaposott ösvény bukkant elő. Egyenesen az erdei kunyhóhoz vezetett. Cheryl izgatottan lépett a mindössze szobanagyságú, fából készült épülethez. A fényt, ami odavezette, az ajtó felett elhelyezett fáklya adta. Hirtelen azt a jellegzetes, sercegő hangot hallotta, ami csak attól a láthatatlan tolltól származhat, ami a könyv lapjaira ír. Kinyitotta a könyvet, és benne újabb mondatokat talált, ezúttal nyugodtabb, egyenletesebb írással. „A fiatal hölgy gyakorta találkozott itt szerelmével, titokban. Ez volt az ő helyük.” Cheryl nem tudta, mire vélje a sorokat. Ez volt a második alkalom, hogy a könyv egy fiatal lányról ír. Ez magában is éppen elég furcsa volt, és abba már bele sem mert gondolni, hogy az ő neve hogyan kerülhetett a lapokra. Visszatette a táskájába a könyvet. Reszkető kézzel nyúlt a reteszhez, ami az ajtót zárta. Félretolta, és kinyitotta az ajtót. Dohos szag csapta meg az orrát. A fáklya bevilágított a kunyhóba, és egy hosszúkásra nyújtott árnyékot vetett a padlódeszkákra. Egy ember. Egy fiú. A falnál ült. A lány megrettenve lépett hátrébb. Elővette a mobiltelefonját, és megvilágította a testet. A szeme csukva volt. Egyszerű inget és farmernadrágot viselt. Bár maga is furcsállta, de Cheryl első gondolata az volt, hogy a fiú ruházata valahogy nem illett bele a mai viseletbe. Amikor leguggolt mellé, valami sokkal fontosabb ragadta meg a figyelmét. Az inge zsebében valami megcsillant. Óvatosan odanyúlt, és kihúzta belőle az apró fémtárgyat. Egy medál volt az, ami egy fényképet rejtett. A kép egy fiatal, előkelő lányt ábrázolt, ünnepélyes ruhában. Tizenkilencedik századi öltözék volt. A fiú teste mellett valamit belekarcoltak a falba: „Ned”. Nem gondolta, hogy bármi jelentősége lenne, de mégis valahogy megbabonázta. Lassan felállt, hogy jobban körbenézzen a viskóban, de véletlenül megbotlott a fiú kezében; az ismeretlen teste a padlóra rogyott. Rettenetes mennydörgés rázta meg az eget. Cheryl képtelen volt felfogni azt, ami elé tárult. A fiú nyaka elcsuklott, a feje elvált a testétől, és a lány lábához gurult. A csonk testből vér szivárgott. Egy villám hasította ketté az eget, újra életre keltve a látványt. A lány képtelen volt sikítani. Rosszullét fogta el. A szájához kapta a kezét, botladozva rohant ki a kunyhóból. Nem bírt parancsolni a testének, térdre rogyott. A szeme előtt újra és újra látta a lehullott fejet, nem tudta kiűzni a gondolataiból. A teste önkéntelenül is megremegett, öklendezni kezdett. Négykézláb mászott, minél messzebb akart kerülni a borzasztó helyszíntől. Gyorsan lélegzett, szíve hevesen vert. Felnézett az égre. Arcába esőcseppek hullottak. Először csak néhány, majd egyre több és több. Minden egyes égdörgés a lány szívéig hatolt, beleremegett. Az eső eláztatta a haját, átnedvesítette a mellényét. Cheryl meg akart tisztulni. Le akarta mosni magáról a történtek szennyét. A koszt, a sarat, a vért. Nem tudta, mennyi ideig is térdelt ott a zivatarban, de mindez nem is számított. Gondolataiban otthon volt, a konyhában ült. Testét melegség járta át, bátyja tárt karokkal várta. Az asztalon finom étel gőzölgött. De ez nem a valóság volt, csupán illúzió. A képzetet megtörte az ég robaja, és a villámok fénye.

Valaki közeledett felé. Hallotta lépteinek neszét, ahogy talpa alatt ropognak a gallyak és levelek. Hátrálni kezdett. A telefonjával maga elé világított. Próbálta kiszűrni a közeledő alakját. Lélegzetét visszafojtva várt.

– Nem én tettem… – szólt hozzá egy remegő hang. Egy fiú hangja volt. – Már ott hevert a kunyhóban. – A kialvó fáklya felfedte a fiú arcát. – Nem akarlak bántani. – szólt újra. Az arca legalább annyira rémült volt, mint a lányé, és ez megnyugtatta Cherylt. – Jimnek hívnak. Jim Rowland. És téged? – Cheryl képtelen volt válaszolni. Könnyek árasztották el a szemét, tudattalan állapotban rohant oda a fiúhoz, és szorosan átölelte őt. A meglepett ifjú viszonozta az ölelést. Érezte, hogy a karjaiban zokogó lány is épp oly tanácstalan és elveszett, mint ő. Bár a mennydörgések elhalkultak, az esővíz egyre hevesebben zuhogott. Hosszú percek múltán Cheryl elengedte a fiút, és hátrébb lépett.

– Cheryl – ennyit tudott mondani.

– Szia, Cheryl. Hogy kerülté ide, az erdő mélyére ilyen későn? – kérdezte Jim barátságos hangon. A lány próbált összeszedetten válaszolni.

– Nem tudom… a vonatom hirtelen megállt, vége szakadt a síneknek. Hazafelé tartottam. Nem tudom, mi történhetett.

– Én a barátnőmet, Julie-t keresem. – sóhajtotta az ifjú. – Nem láttad őt, nem találkoztál vele?

– Nem, senkit sem láttam. Sajnálom.

– Jobb lesz, ha együtt maradunk. Ki tudja, mi végzett azzal a szerencsétlennel a kisházban.

Cheryl beleborzongott a fiú szavaiba, és erőtlenül bólintott. – Csak… menjünk innen. – mondta.

– Az ösvény tovább vezet innen, talán ki ebből a borzasztó erdőből. Talán Julie is ott lesz. – bátorította a fiú inkább saját magát, mint Cherylt. Levette a kabátját, és a vacogó lány hátára terítette. – Gyere.

Hosszú ideig követték a kitaposott utat. Az esővíz feláztatta a talajt, minden egyre sárosabb lett. Jimnek volt egy elemlámpája, ami valamelyest megkönnyítette a haladást. Valószínűleg az erdei fészerből vette magához. Cheryl azon töprengett, vajon szóljon-e Jimnek a könyvről. Hátha tud valami magyarázatot adni a történtekre. Kicsit félt, hogy a fiú zavarodottnak tartja majd, de azok után, amin keresztül ment, már maga sem volt biztos benne, hogy nem az. Már éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor egy sikoly rázta fel az erdőt.

– Julie! – A fiú odafordult Cherylhez. – Segítenem kell neki! Te maradj itt! – mondta, majd nekiiramodott. A lány képtelen volt egyedül maradni. Tudta, hogy ostobaságot művel, de mégis a fiú után rohant. A fák ágai felsértették ruháját, csizmája a sárba süppedt, de elszántan haladt tovább. Szíve reménnyel telt meg, amikor az egyik fa mellett megpillantotta a fiút. – Cheryl, gyere!  – intett neki Jim. – Azt hiszem, megtaláltam Julie-t… – De a mondat félbeszakadt. Őrjöngő üvöltés hasított a lány elméjébe, amint valamiféle láthatatlan kés átfúrta a fiú mellkasát. Vér és hús fröccsent a földre. Jim szemei kifordultak, az arca eltorzult. A koponyája recsegve tört ketté. Amint a test a földre huppant, egy férfi megszállott nevetése visszhangzott az erdőben. Cheryl dermedten nézte végig a történteket. Valami rettenetes végzett a fiúval. A lány megpróbált elmenekülni, de elcsúszott a sáros földön. Ültében, száját sikolyra nyitva próbálta magát távolabb lökni a rettenettől. Feltápászkodott és újból futásnak eredt.

Percekig csak rohant. Nem tudta, hány fát hagyott maga mögött, de képtelen volt tovább futni. Leroskadt az egyik fa tövébe, rémült szemekkel nézett a sötétségbe. Tudta, hogy vissza kell térnie az ösvényre, ha valaha is ki akar keveredni az erdőből. Rá kellett vennie magát, hogy elinduljon. Hosszú ideig guggolt a fa tövében könnyekkel küszködve, átfázva, elveszetten. Végül mégis felállt, és útnak indult

Nem tartott sokáig, hogy visszaérjen a tisztásra. Körülnézett. Megkereste, merre halad tovább az ösvény. Amíg ott állt, a köd sűrűsödni kezdett körülötte. A hűvös szél felerősödött, és a levegőben egy lány torz alakja jelent meg előtte. Kétségbeesetten menekülni próbált, de a ködszerű szellem bekebelezte, és a földre terítette. Érezte, hogy körmök karcolják a bőrét, a karján, az arcán, azzal a sercegő hanggal, amit a könyvbe íródott szavak hallattak. Behunyta a szemét. Hirtelen, a köd szertefoszlott. Cheryl felemelte a karját. Az árulkodó kísértet egy üzenetet karcolt a bőrébe: „Ned tette…” A lányt belülről járta át a hideg. Felrémlett neki a kunyhó, amelynek falán is ezt a nevet látta. Tovább kellett mennie. Nem maradhatott itt. Nem volt biztonságban. Odament Jimhez. Képtelen volt a fiú holttestére nézni. Elvette mellőle az elemlámpát, és kimerülten folytatta az útját.

Nemsokára megpillantott valamit. Valamit, amire nagyon vágyott. Egyszerűen nem mert reménykedni, nem bízott a saját szemében. Nem tudta elhinni, amit lát. A fák, a gaz, a gyomok kiritkultak, és a sáros földút egy sínpárhoz vezetett. A távolból mintha egy régi gőzmozdony hangját hallotta volna. Odasietett a sínekhez. Már nem csak hallotta, de látta is a közeledő mozdonyt. Lámpájának fénye szinte elvakította. A következő pillanatban soha nem látott képek sorozata jelent meg a szeme előtt.

Egy fiatal lány, előkelő ruhában állt a sínek mellett, éppen ott, ahol ő most. Egy férfival beszélgetett. Az arcát nem látta, csupán a körvonala rajzolódott ki a fák közül. Majd a férfi közelebb lépett. A lány és a férfi dulakodni kezdtek. A férfi szeme fenyegetőn villogott. Vonatfütty hallatszott a távolból. A férfi megragadta a lányt, és a sínekre taszította. És nevetett. Őrülten nevetett. A lány már nem tudott felállni. A mozdony elgázolta őt. A képsor hirtelen félbeszakadt. Cheryl meghökkent a látomástól. Érezte, hogy valaki megragadja karját, és elrántja a sínekről. Zsebéből kipottyant az az ismerős medalion; egy kőre esett, és kettétört.

Ekkor ismertem meg őt.

 

Ahogy felém fordult, láttam arcán azt a gyönyörű félelmet, szemeiben a kétségbeesettséget. Sebeiből vér gyöngyözött, a teste remegett. Tudtam, hogy újra rátaláltam a szerelemre. De csalódnom kellett benne. Eltolt magától.

– Ki vagy te?! – kérdezte rettegve.

– A hódolód vagyok, kedvesem. – válaszoltam neki oly őszintén, mintha csak szívemet tártam volna ki neki. De ő undorodva lépett távolabb.

– Nem ismerlek téged. Ne közelíts! – mondta remegő hangján, de a fülemnek kiáltásként hatott. Lehajolt azért a vacak medálért, amelyet oly gondosan őriztem. Meg kellett volna állítanom, de képtelen voltam rá, hisz’ úgy szerettem őt. A medalion titka immár az övé is. Ez majd szorosabbra fűzi a kapcsolatunkat. A medálomban a lány képe mögött egy másik képet is őriztem. Szerelme bizonyítékát. Láttam Cheryl arcán, hogy végre felismert. Volt valami varázslatos abban, ahogy rám tekintett.

– Ez… te vagy. Te vagy a képen! – Megfordította az apró fényképdarabot, és elolvasta az én drága Julie-m szavait: „Szerelmem, Ned Thomson.” De ekkor arcára ugyanaz a megvetés ült ki, amely minden alkalommal új haragra gerjesztett, amikor a szemem elé került. Amit Julie arcán is láttam, réges-régen. Már tudtam, hogy nem lehet az enyém. De másé sem lesz.

– Te vagy… te vagy Ned! – szegezte nekem a kijelentést. – Te ölted meg őket!

– Igen. – csupán ennyit feleltem, és elindultam felé. Könnyező szemmel, de elszántan léptem hozzá. Elhatároztam. Megölöm.

 

A levegő elnehezedett, összesűrűsödött. Fehér, ködszerű foltok jelentek meg, Ned körül kavarogtak. Felvették egy lány alakját. Cheryl ezúttal felismerte Julie-t. Rémülten figyelte, ahogy a férfi felé közelít. Látta őrült vigyorát, mely még akkor sem szűnt meg, amikor a szellemek először vájtak bele a testébe. Egy elfúló mondat hagyta el a száját, mely együtt visszhangzott a vonat lassuló zakatolásával.

– Drága Julie!

Nedet szétmarcangolták a láthatatlan karmok. Tekintete elveszett a sűrű ködben. A rémség szertefoszlott. Julie gyilkosa halott volt. A lány szelleme végre hazatért.

A vonat megállt Cheryl mellett, a mozdony kéményéből füst gomolygott. Egy ismeretlen erőtől vezetve ismét kinyitotta a könyvet. Akárhová lapozott, a betűk elmosódtak. Az üres lapokon egyetlen szó ismétlődött ezerszám: „Menj!” A lány elhajította a könyvet. Kinyitotta a vonat nyikorgó ajtaját, és felszállt a vagonba. A vonat kerekei megmozdultak, maguk mögött hagyták az erdőt, a síneket, és a mellettük heverő könyvet, melyen már egy másik cím állt: „Southhaven igaz történetei”

            Cheryl a Southhaven-i vasútállomáson tért igazán magához. Tudatában az éjszaka rémes történései kavarogtak. Mégis, egy gondolat mindegyiknél tisztábban hajtotta előre: Mindjárt otthon vagyok…

Sebes léptekkel haladt, keresztül az utcákon. Üres tekintettel meredt maga elé, csak szívének dobogása visszhangzott a fejében. Végül megpillantotta a házukat. Könnyek szöktek a szemébe, amikor a bejárati ajtóhoz lépett. Mindaz a nyomás, ami felgyülemlett benne, kitörni készült. Reszkető kézzel kereste meg táskájában a kulcsát, kinyitotta az ajtót, és bement. Bátyja mindennél kedvesebbnek játszó hangja biztonsággal töltötte el.

– Cheryl, végre hazaértél! – üdvözölte húgát. – Mindjárt kész a vacsora.

– James… nem… nem fogod elhinni, ami történt… – mondta Cheryl, de bátyja félbeszakította.

– Mindent elmesélhetsz majd vacsora közben. Meghívtam az egyik barátomat, remélem nem gond. – James rá sem pillantott húgára. A másik szobába ment, Cheryl követte őt.

– James, ezt most kell megbeszélnünk! A vonat… – Ebben a pillanatban Cheryl ajkára fagyott a szó. A kanapéról egy ismerős férfi állt fel. A lány szeme elkerekedett a rémülettől.

– Hadd mutassalak be. Cheryl, ő itt a munkatársam, Ned Thomson…

 

Kedves Naplóm

 

Október 7.

 

Sosem voltam az a talpraesett lány. Társaságban visszahúzódó, félénk természetű vagyok. Még a legapróbb döntést is nehezen hozom meg. Gyakran hagyatkozom másokra, és éppen ezért könnyen befolyásolnak. Szinte mindenkiben feltétel nélkül megbízok, csak éppen magamban nem. Ez előtt a borzalom előtt nem is hittem volna, hogy valaha önállóan kell majd megállnom a lábamon. És annál sokkal, sokkal többet tennem pusztán azért, hogy életben maradhassak.

Ma érkeztem az új szállásra, a város biztonságos negyedébe. A szüleim egy másik szálláshelyre kerültek, ha egyáltalán sikerült kimenekülniük a város romos utcáin át. Remélem, jól vannak. Itt, a szobában mindenki alszik már, egyedül kuporgok a kis asztali lámpa halvány fényében, és azon gondolkodok, mit hoz majd a holnap. Sokkal jobb, mint azokon a rettenetes történéseken rágódni, amelyek az elmúlt napokban történtek. Még nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy leírjam őket.

Az igazat megvallva félek. Félek lehunyni a szemem, félek aludni. Akárhányszor lehajtom a fejem, iszonytató képek villannak, felelevenítik a káoszt, a pusztítást, ami most sincs elég messze tőlem. Már éjfél is elmúlt, de még mindig idehallatszik a rombolás hangja, a tüzek ropogása, az őrjöngő üvöltözés. Próbálok nem figyelni rá, de valahogy mindig meghallom. Idebent olyan nagy a csend…

 

Október 8.

 

Ma összehívtak minket a nagyterembe. Mindenki ide-oda fészkelődött a rozoga székeken, a levegő nehéz volt, szinte tapintható volt a feszültség. Én is fel-felálltam, amíg várakoztunk, hátha megpillantom a szüleimet, vagy legalább egy ismerős arcot, de hiába. Idegenek vettek körül. Bár szerintem mindenki így érzett. Idegenek voltunk, hiszen az első dolog, amire felhívták a figyelmünket az az volt, hogy mindig legyünk éberek és gyanakvóak. Sosem tudhatjuk, mikor támad meg valakit a kór. Valamilyen szinten mindenki mindenkinek az ellenségévé vált – már a gondolat is elborzasztott. Azt suttogták körülöttem, hogy mindenki csak magában bízhat. Én kiben bízzak? Saját magamra is idegenként tekintettem, aki nem találja a helyét. De azt hiszem, egy ilyen helyzetben ez normális.

A gyűlés senkit sem nyugtatott meg igazán. Amint megérkeztek a rendfenntartók, katonák torlaszolták el az ajtót. Egy alacsony termetű férfi beszélt, és elmondta, hogy a rendőrség és a hadsereg fokozott készültségben áll, és minden veszélyforrást, ami a menedéket fenyegeti, igyekeznek mihamarabb megszüntetni. A hideg futott át a gerincemen, amikor belegondoltam, hogy ez nem jelent mást, mint hogy könyörtelenül lelőnek bárkit, aki az elkerített városrészt megközelíti. Volt, aki felhördült ennek hallatán, de őket a katonák hamar csendre intették.

Semmit sem lehetett tudni a vírusról. Sem azt, hogy honnan indult, sem azt, hogy hogyan terjed. Egy volt csak biztos: az emberek sorra megőrültek, és nekirontottak bárkinek, vagy bárminek, amit veszélyesnek véltek. Azt is elmondták, hogy hamarosan érkezik egy orvosi csoport a legközelebbi városból, és mindenkit kivizsgálnak. Pszichológusok is jönnek majd, hátha a fertőzés a tudatunkban keresendő. Felszólítottak mindenkit, hogy kötelező részt venni a vizsgálatokon.

Amikor a gyűlésnek vége lett, mindenkit visszatereltek a szobájukba. Természetesen nem tudtak mindenkinek külön helyet biztosítani, sőt, amíg nem tudnak meg többet a vírusról, addig a vizet is elzárták, és megtiltották, hogy fürödjünk. Máshonnan szállítottak ide palackozott vizeket, azokat ihattuk, semmi mást. Élelemről is ők gondoskodtak; csak gyárilag csomagolt, száraz ételeket ehettünk, és abból sem kapunk eleget. Kicsit zavar a dolog, de lehetne rosszabb is. Két napja esik, és a farmerom szára csupa sár lett; a felsőmet is ki kellett raknom, száradni. Kicsit szégyenlős vagyok, ezért becsavartam magam a takarómba. Nincs igazán meleg sem. Jólesne egy forró fürdő…

Mi hatan vagyunk egy szobában: Frank, Jeremy, Claire, Henry, Sue és én. Én vagyok köztük a legfiatalabb, tizenhét éves, Jeremy a második a sorban, ő nemrég múlt huszonnyolc. A többiekről szinte semmit sem tudtam, még nem volt alkalmunk beszélgetni.

Frank tűnt a legidősebbnek; állandóan idegesen járkál fel alá. Fekete haja koszos tincsekben lóg a fejéről, ami zavaró módon tökéletesen illik kopott zakójához, és sötét nyakkendőjéhez. Valamiféle üzletember lehet, de igazság szerint nem szeretném jobban megismerni. Folyton elégedetlenkedik, és akárhányszor megpillant egy katonát az ajtóban, azonnal lecsap rá, és kérdésekkel, követelésekkel halmozza el.

Sue éppen ellenkezőleg nagyon csendes. Egész nap az ágyon ül, és ide-oda kapkodja a tekintetét. Nem igazán hiszem, hogy biztonságban érzi magát köztünk. Megkérdeztem tőle, jól érzi-e magát, de csak bámult rám rémülettől elkerekedett szemmel, és még összébb húzta magát. A legkedvesebb mosolyommal sem értem el semmit.

Claire és Henry ismerik egymást, sokat beszélgetnek, de ők sem engedtek közel magukhoz. De mindenkivel így viselkedtek. Akárki közelített feléjük, elhallgattak, vagy sugdolózni kezdtek. Én, mint most is, legtöbbször a naplómba írok, talán ezért nem tartanak érdemesnek arra, hogy bevonjanak a beszélgetéseikbe. Talán félnek tőlem. Talán csak ilyen a természetük. Persze jól esett volna, ha felkarolnak vagy bátorítanak kissé… de megértettem, hogy mindenki fél, mindenki magányos. Most is ott ülnek az asztalnál. Irigylem Claire hosszú, hullámos, szőke haját. Furcsa, hogy ez a gondolat többször is megfordult a fejemben, de még mindig jobb, mint arra gondolni, vajon mi lesz velünk.

Jeremy volt az egyetlen, aki barátságosan közeledett felém. Látszott a szemében, hogy bízik a reményben, hogy ha elmúlt a veszély, minden újra a régi lesz. Mesélt nekem a családjáról, mesélt az otthonukról, bármiről, ami nem a jelennel kapcsolatos. Élveztem a vele töltött időt, volt benne valami, ami megnyugtatott. Talán csak az, hogy törődött velem, hogy naponta kétszer megkérdezte, hogy érzem magam. Ez a többieknek eszébe sem jutott. Úgy érzem, őbenne megbízhatok.

 

***

 

A mai éjszaka szokatlanul csendes. Egy helikopter hangját hallottam az előbb, azóta még kísértetiesebb a csend. Valószínűleg az orvosok érkeztek meg. Kíváncsi vagyok, milyen vizsgálatokat végeznek majd. Legbelül magával ragadott a félelem, hogy talán már én is megfertőződtem. Nem tudok szabadulni a gondolattól. Képtelen vagyok aludni.

 

 

Október 9.

 

Reggel korán keltettek minket. Mindenkit egy keskeny folyosóra vezettek, libasorban álltunk, és vártuk, hogy sorra kerüljünk. Csak a neoncsövek nyugtalanító zúgására tudtam figyelni. Ideges voltam, nagyon féltem attól, hogy kiderül, már megfertőződtem. Mindenféle borzalmat elképzeltem, mit tesznek majd velem, mire végre sorra kerültem. Egy mosolygós nővér fogadott az apró szobában, és vért vett tőlem. Hamar túl voltam rajta. Kicsit megszédültem, gyengének éreztem magamat. Azt mondták, menjek vissza a szobámba, a többi vizsgálatot majd később végzik el rajtam. Egy másik nővér és egy katona kísértek vissza a folyosón. Elkaptam Jeremy aggódó tekintetét. Megnyugtattam, hogy nincs semmi komoly bajom, csak kimerült vagyok. Nem beszélhettünk többet, mert a katona továbbrángatott a nővérrel együtt.

            Ettem egy pár falatot, már jobban érzem magam. Most vagyok először egyedül a szobában, a többiek még nem értek vissza. Megint a szüleimre gondolok, és egyre jobban aggódok értük. Gombóc van a torkomban, képtelen vagyok visszafojtani a könnyeimet. Halálosan megrémít a gondolat, hogy talán sosem látom már őket.

 

***

 

A pszichológus egy középkorú férfi volt; nagyon ellenszenvesen viselkedett velem. Tudom, nem vagyok már gyerek, de ez az egész nem egy tizenéves átlagos mindennapjairól szól. Igenis rettegek, bizonytalan vagyok, jobban, mint bármikor máskor. Folyton a félelmeimet firtatta, ordítozott velem, és egyáltalán nem segített, hogy könnyebben éljen meg ezt a katasztrófát. Nem tudom, hogy mit akarnak kideríteni ezzel az egész vizsgálattal, de nagyon felzaklatott. Miután végeztünk, nem mentem vissza a szobába. Kétségbeesetten próbáltam kideríteni, hátha tud valaki valamit anyuról, apuról, vagy arról, hogy mi folyik a városban. Volt egy-két katona, aki azonnal elhajtott, de akik hajlandóak voltak beszélni velem, azok közül sem hallott senki sem a szüleimről, sem arról, hogy az elmúlt napokban újabb emberek érkeztek volna.

 

***

 

            Frank teljesen kikelt magából. Sarlatánoknak nevezte az orvosokat, akik rajtunk kísérleteznek. Őrjöngött, az öklével a falat verte. Én a sarokba húzódtam Sue mellé, nehogy a tombolásának útjába kerüljek. Jeremy próbálta megnyugtatni, de Frank vérben forgó szemmel taszította arrébb. A lármára hamarosan katonák rontottak be a szobába. Erre persze Frank rögtön megszeppent, és kéjelgő körmondatokban ecsetelte nekik, hogy csak kiengedte a fáradt gőzt. Látva higgadtságát, ami szerintem túlságosan is hirtelen telepedett rá, annyiban hagyták a dolgot. Attól kezdve Frank nem szólalt meg. Az ablakhoz ment, és csak bámult kifelé.

Miután kissé megnyugodtam, felálltam Sue mellől – aki az idegességtől tövig rágta a körmeit – és visszavonultam a naplóírásba.

 

***

 

Jeremy este odaült mellém az ágyra. Nagyon jót beszélgettünk… már nem is tudom, mindenféléről. A szívem majd kiugrott a helyéről. Azt hiszem flörtöltünk is egy kicsit. Az egész olyan varázslatos volt. Csak az a kár, hogy végig rákvörös volt a fejem. Annyira jóképű… lehet, hogy beleszerettem? Amíg vele vagyok, nem érzem magam olyan magányosnak, valahogy ez az iszonyat, ami körülvesz, eltűnik, ha a szemébe nézek. Ma sem hiszem, hogy sokat fogok aludni… de ez most más. Nem jár át az a félelem, ami azelőtt…

 

***

 

Zuhog az eső, a ruhám teljesen átázott. Nagyon fázok. Éjszaka szörnyű dolog történt. A dühöngő emberek váratlanul rontottak rá a katonákra. Nem tudták megfékezni őket. A sikolyokra és üveg csörömpölésére riadtam, és a következő pillanatban már mindenkit menekíteni próbáltak a lángoló épületből. A hőség elviselhetetlen volt, a füsttől alig láttam… de idekint sem jobb. Katonák rohannak mindenfele, puskaropogás hallatszik. Mintha egy őrült háború kellős közepébe csöppentem volna.

Sue nincs velünk, valahol elszakadt tőlünk, azóta nem láttam. Egy rozoga kukában gyújtottak tüzet, folyamatosan olajjal locsolják, fát dobnak rá, de az eső miatt mindig majdnem kialszik. Úgy húszan telepedtünk le köré. Itt van Frank, Claire, és Henry is. Jeremy éppen az egyik katonával beszél. Nem gondoltam, hogy lehet még rosszabb is, mint ahogy ez az egész elkezdődött…

Apu otthon az esti híreket nézte éppen, amikor bemondták, hogy a környéken egy fiatal fiú fegyvert fogott az eladóra egy boltban, és szemrebbenés nélkül lelőtte. Aztán, mint aki megveszett, eldobta a pisztolyt és ököllel rontott neki a rohamrendőröknek, akik a helyszínre érkeztek. Borzasztó volt, de nem igazán volt időm foglalkozni vele, éppen Jessica-hoz indultam. Így visszagondolva, az utcák túlságosan is üresek voltak. Amikor elértem a házukig, Jessica az ajtó előtt ült, és zokogott. Messziről még nem láttam jól, de amikor odaértem hozzá, megdöbbenve vettem észre, hogy véraláfutások, karmolások borítják az arcát és a karját. Az anyja minden indok nélkül rontott neki, „mintha egyszerűen megőrült volna” – mesélte. Kirohant az ajtón, és bezárta. Belülről hallani lehetett az anyja őrült üvöltését. Azonnal elkísértem a kórházba. A váróban már sejthettem volna, hogy valami nincs rendben. Rengeteg ember volt a folyosón és az előtérben, beljebb nem is jutottunk az épületbe. Mondtam Jessica-nak, hogy maradjon ott, megpróbálok kideríteni valamit. Nem gondoltam, hogy akkor fogom őt utoljára látni. Befordultam a következő sarkon, akkor hallottam meg a helikoptereket, és az azt követő fülsüketítő robbanást. Ott ahol voltam, összekuporodtam, és a fülemre tapasztottam a tenyerem. A következő pillanatban már egyenruhás, fegyveres emberek lepték el az utcát. Emberek özönlöttek mindenfelől. Nekem jöttek, a földre löktek. Próbáltam minél kisebbre összehúzni magam…

Amikor újra magamhoz tértem, már egy hordágyon feküdtem. A káosznak, füstnek, és lármának nyoma sem volt. Egy mentős jött oda hozzám, a szemembe világított, mondta, hogy kövessem a fényt a tekintetemmel. Aztán elment. Nem tudom, meddig feküdhettem ott. Katonák masíroztak fel-alá. Rengeteg sebesültet is láttam. Órák múltán azokat, akiknek nem volt súlyos sérülésük, összehívták, és elmondták, hogy robbanás történt a kórházban. Akkor még azt hittem, az volt a legrosszabb, ami történt. Kijelentették, hogy mindenkit a város legtávolabbi csücskébe fognak szállítani, mert egy ismeretlen vírus szabadult el. Karantén alá vonják az egész várost, és mostantól – persze a saját érdekünkben – mindenki úgy tesz, ahogy a katonák utasítanak. Felzsúfoltak minket különböző buszokra, és elvittek minket ide… erre a szörnyű helyre.

Nem tudom, mi lesz most… Nagyon fázok. Visszajöhetne már Jeremy. Azt akarom, hogy átöleljen… hogy elvigyen innen…

 

Október 10.

 

Egész éjszaka megállás nélkül mentünk, csak most álltunk meg pihenni egy kicsit. Mögöttünk, mint valami pusztító tornádó, a vírustól megőrült szörnyetegek – már nem tudtam őket embereknek nevezni – mindent elpusztítottak. Jeremy egész úton értem aggódott. Nagyon kimerült voltam, ezért Jeremy-re támaszkodva botladoztam előre. Elmondott mindent, amit a katonáktól megtudott. Ez a vírus, ami ellepte a várost, az idegrendszert és az agyat támadja. Olyan hallucinációkat kelt az emberekben, amiktől mindent, ami körülöttük van, veszélyesnek ítélnek, és gondolkodás nélkül nekirontanak bárminek és bárkinek, amíg az őrület teljesen úrrá nem lesz rajtuk, és már nincsenek maguknál – elveszítik a személyiségüket. Eszembe jutott, hogy a katonák azt tanácsolták, senkiben se bízzunk meg. Hiszen nem ez az első, amit ez a fertőzés felerősít bennünk? Bíznom kell valakiben, hogy tudjam, nem fertőződtem meg. Bíznom kell Jeremy-ben. Nem szabad engednem, hogy a félelem úrrá legyen rajtam. De nem tudom, hogy hol lehet. Azt mondta, szerez valami ennivalót, de már túl régen elment…

 

***

 

Mindennek vége. Jeremy halott. Az irányítás már nincs a hadsereg kezében. Rettenetes volt. Tudhattam volna. Annyira aggódott értem, annyira rettegett, hogy bajom esik. Ez az átkozott vírus, nem ő tehet róla. Nem ő. Claire rontott nekem! Teljesen váratlanul nekem esett, fellökött. Körmeivel az arcomba mart, tépte a ruhám, ütött ahol csak ért. Henry és Jeremy feszegették le rólam dühtől vonagló testét. Még mindig látom a szemében izzó gyűlöletet és rettegést. Ugyanazt, mint amit akkor, Jeremy szemében is megpillantottam. Miért tette? Miért lett úrrá rajta a félelem? Miért skatulyáz be minket ilyen könnyen ez az érzés? Megragadta az egyik katona fegyverét, és lőtt. Lelőtte Claire-t, lelőtte Henry-t és még három embert, aki a közelembe merészkedett. Azt mondta, minden rendben lesz, azt mondta semmitől se féljek, ő majd megvéd. Megvéd mindenkitől. Kétségbeesetten nézett rám, és a pisztolyra. Azt motyogta: „Túl sokan vannak. Nem tudlak megvédeni…” A szájához emelte a pisztolyt, és lelőtte magát. A katonák mind ledermedve álltak, majd felöltöttek egy őrült vigyort, és tüzelni kezdtek. Az emberek is mind rájuk rontottak. Mindenki megveszett Az őrület puszta látványától megbabonázva ültem ott. Frank rohant oda hozzám, megragadta sajgó karomat, és elrohantunk. Elszabadult a pokol.

 

***

 

Egy napja bolyongunk a csatornában. A ruhám koszos, véres, szakadt. Nagyon éhes vagyok. A hold fénye bevilágít a csatornanyílásokon. Az utcai lámpák tegnap óta nem égnek. Síri csend, és őrjöngő üvöltés váltja egymást. Frank fekszik itt mellettem. Tudom, hogy tervez valamit. Tudom, hogy csak púp vagyok a hátán. Itt akar hagyni, vagy még rosszabb. Csakis magamban bízhatok. Senki másban.

 

***

 

Már semmitől sem félek. Tudom, hogy én vagyok az egyetlen, aki túléli ezt a katasztrófát. Mindenhonnan veszély leselkedik rám, de nem árthatnak nekem. Nem bizony! Frank is azt hitte, elbánhat velem. De én jó előre felkészültem. Elvettem a pisztolyt, amit magával hozott. Azt hitte, elhiszem, hogy csak alszik. Láttam, hogy tervez valamit. Meg sem próbálhatott végezni velem. Nem adtam meg neki a lehetőséget. Lelőttem. Már nincs, aki árthat nekem. Már nincs. Csak te maradtál, kedves naplóm. De te sem mesélsz már rólam. Senki sem láthat többé… Senki sem uralkodhat felettem…

A reggeli nap fénye gyengéden szűrődött be a narancsszín selyemfüggönyön át, megcirógatta Lilla arcát. Egy madár röppent az ablakpárkányra, és dalolni kezdett. A lány fintorgott egyet álmában, de már érezte párnája puhaságát, érezte, ahogyan visszasuhan a valóságba. Kelletlenül résnyire nyitotta a szemét, majd lassan felült az ágyban. Percekig próbált visszaemlékezni az álomképekre, amelyeket úgy szeretett volna még tovább látni. Álomképekre, melyeket majd minden éjjel lát arról a titokzatos, feketehajú lányról.

Kopogtattak az ajtón. A szobalány lépett be a hatalmas helyiségbe, és friss vizet töltött a mosdótálba. Rámosolygott az ébredező hercegnőre.

– A kisasszony ma különösen szép. – mondta, és már indult is az ajtó felé. Lilla viszonozta a mosolyt, de szólni nem szólt egy szót sem. Mikor újra egyedül volt, megmosta az arcát, és leült díszes öltözőasztalkájához. Belenézett a tükörbe és nagyot sóhajtott. Ugyan még csak tizenhét éves volt, arcvonásai mégis nőiesek és kellően lágyak voltak; pisze orra és telt ajka csak fokozták szépségét. Szőkésbarna haja nagy hullámokban omlott a vállára, mogyoróbarna szemeiből szomorúság áradt. Mindenki tisztában volt hercegnői rangjával, és nagy bánatára ezt tiszteletben is tartották. Az egész udvarban senki sem volt, akivel őszintén beszélgethetett volna. Egy-két modoros megjegyzésen, és jelentéktelen, üres úri társalgáson kívül másban nem volt része. Korabeliek nem éltek a kastélyban, rangbéli különbségük miatt a szolgálólányok sem kezdeményeztek vele beszélgetést, a várban páváskodó dámákat pedig ő igyekezett elkerülni. Az őrök és lovagok sem jöhettek szóba, hiszen ők állandóan csak a csatáikról és lovagiasságukról ömlengtek egymásnak – ráadásul egy jóképű férfi sem akadt közöttük. Anyja születésekor meghalt, apja állandóan távol volt – vagy a szomszédos királyságokba látogatott el, vagy vadászni járt a kastély végében húzódó erdőségbe; lányával mit sem törődött. Életében egyetlen gyámolítója dajkája volt, de mióta néhány hónappal ezelőtt összeszűrte a levet az istállómesterrel, szinte sosem nézett a hercegnő felé. Nem mintha Lillának szüksége lett volna rá, már kész nő volt. Így hát teljesen magára maradt gondolataival.

Egy egyszerűbb, természetesebb életért cserébe szívesen lemondott volna a gazdagságról, az ékszerekről, és a ruhák tengeréről, amivel – szerinte feleslegesen – elhalmozták, különösen annak fényében, ami az elkövetkezendő hetekben várt rá. Apja ugyanis a fejébe vette, hogy a lánya elérte már azt a kort, amikor igencsak illene megházasodni. Ki is szemelte neki az Északi királyság hercegét, aki néhány hét múlva érkezik látogatóba. Lilla elég érett volt már ahhoz, hogy tudja, ez mi mindent jelent. A birodalomnak azt, hogy az ő frigye által szorosabbra kötik a két ország barátságát; neki pedig azt, hogy hozzáadják egy vadidegenhez, és még annál is kevesebb szabadsága lesz, mint most. Hamarosan gyereket kell szülnie neki, remélhetőleg fiút, és szépen, lassan megöregszik, és olyan lesz, mint azok a gőgös úri hölgyek a kastélyban. Irtózott még a gondolattól is. De ami még inkább elborzasztotta, az a nászéjszaka volt. Vannak dolgok az életben, amik csak egyszer történhetnek meg, és ő olyasvalakinek szeretné odaadni magát, akiben megbízik, akit igazán szeret, és akivel el tudja képzelni élete hátralevő részét. Szerelemre vágyott, olyanra, mint amilyet álmában látott, álmában érzett.

Az elmúlt hetekben egyre többet nézte az erdőt, selyemfüggönye mögül gyönyörködött a lombokban. Lenyűgözte a természet sokszínűsége, szeretett volna minél több időt a fák közt tölteni, szabadon kóborolni a járatlan ösvényeken, megfürödni a tóban a rengeteg közepén. Ezt a vágyat persze a feketehajú lány, és az ismeretlen ifjú álombeli találkozása idézte elő, melynek helyszíne éppen ez az erdő volt. Minden éjszaka után, mikor őróluk álmodott, egyre biztosabban tudta, hogy az erdő magához hívja. Mindezidáig valamilyen gyermeki félelem visszatartotta elhatározásától, de az az üresség és bánat, ami a kerek tükörből meredt vissza rá még jobban megrémítette. Vágyott egy kalandra. Vágyott a feketehajú lány kalandjára. Bár tudta, hogy ez lehetetlen, mégis úgy érezte, hogy a fák közt varázslatos dolgok is megtörténhetnek. A legrosszabb esetben is sétál egy jót az erdőben, távol ettől a természetellenes, nemesi világtól.

Felpattant a kisasztalkától, kinyitotta a hatalmas ébenfa ruhásszekrényt, és elővett egy könnyed, zöld nyári ruhát. Gyorsan belebújt, és izgatottan kötötte derekára a hozzá illő, vörös selyemsálat. Azzal maga mögött hagyta a szobáját, végigsuhant számtalan folyosón, le a lépcsőn, ki az udvarba, és meg sem állt egészen az istállóig. Nagyon megörült, hogy dajkáját sehol sem látta enyelegni azzal a vén ficsúrral, az istállómesterrel. Viszont lovakat sem látott sehol. Bizonyára a palota mind a tizenkét lovára szükség volt apja úri kompániájának a nagyszabású vadászkörútjukhoz. Lilla megvonta a vállát, és gyalog indult ki az udvarból. A birtok szélén elterülő rengeteg nem volt messze. Amíg odafele tartott, eszébe jutott az a sok rémtörténet, amivel kislányként ijesztgették, a gonosz banyáktól kezdve a vérengző vadállatokon át a sunyi koboldokig. Azt azonban nem tudták, hogy az apró lány ezeket a lényeket a várban is mind maga körül látta – csak éppen dámák, lovagok, és rondábbnál rondább szobrok formájában.

Az akácfák illata volt az első, amit megérzett. Mélyet szippantott a friss levegőt átitató aromából. A nap fénye hosszú sugarakban szűrődött át a levelek között, a madarak ágról ágra röppenve kergetőztek. Lilla mesebeli tündérként lépkedett a cserjék és mohás fatörzsek mellett – igazán szabadnak érezte magát. Nem is gondolta volna, hogy ennyire felszabadult, ennyire boldog lesz itt a növényóriások lombja alatt. Lekuporodott egy tölgy tövébe, és figyelt. Figyelte a színeket, a hangokat, a szél lágy susogását. Élvezte a meleget, a természet nyugalmát. Egy apró veréb röppent oda hozzá és ide-oda nézelődve szökkent hozzá közelebb. A lány rámosolygott, mire a kismadár még közelebb merészkedett, és meg sem állt, amíg végül a lábára nem ugrott. Lilla annyira megszeppent, hogy mozdulni sem mert, nehogy elriassza. A veréb csipogott egyet, és leszökkent a fűbe. A fejét visszafordította a hercegnő felé. A lánynak meggyőződése volt, hogy a kismadár őrá vár. Még egy csipogás. És még egy. Egyre sürgetőbben. A madár nem tágított, amíg Lilla fel nem állt. Ekkor a veréb magabiztosan felrepült egy közeli faágra úgy, hogy a lány ne téveszthesse szem elől. Furcsa izgatottság lett úrrá a hercegnőn. Lesöpörte a ruháját, és elindult a veréb után.

Egyre mélyebbre és mélyebbre ment az erdőben. Az ösvényen, melynek mentén a madárka röppent, szinte semmilyen akadályba nem ütközött. Lilla egy fának a gyökerében sem botlott meg, ruhája egy tövisbokorban sem akadt fenn. Mogyoróbarna szemével csak az apró madarat figyelte. Az egész olyan gyorsan történt – legalábbis ő így érezte. Egy váratlan pillanatban a veréb magasra röpült és eltűnt a lombkoronák zöld tengerében. Lilla lelassította lépteit, és tovább követte a kijárt utat. A fák egyre ritkábban álltak, a levegő párás volt, átjárta a víz illata. Elkerekedett a szeme, amikor megpillantotta maga előtt azt az elrejtett tavat, aminek létezésében nem is igazán volt biztos. De ami még jobban megdöbbentette, az az volt, hogy ezt a tavat nem máshonnan, mint az álmából ismerte. Elvarázsolva lépdelt közelebb a tóparthoz. A vízfelszínen a távoli hegy képe tükröződött. Igéző látványt nyújtott. A lány leült a zöldellő fűbe, és hagyta, hogy átjárja az a varázslatos érzés, melyet a táj árasztott magából éppen úgy, mint ahogyan álmában.

Nem tudta, mióta ült már ott, amikor nem messze tőle egy alak árnyéka jelent meg, kilépett fák mögül. A lány ösztönösen felpattant és behúzódott egy vaskos fatörzs mögé. Először nem látta tisztán az idegent, de ahogy a nap fénye rávilágított, felfedte előtte az arcát. Lilla megszédült a látványtól. Nem hitt a szemének. Nem volt biztos benne, hogy csak a képzelete játszik vele, vagy a valóságot látja. Az a fiú volt az. Az arca, a haja, a ruhája, a tekintete. Ő volt az, akivel a feketehajú lány találkozott, álmában. Az ő álmában!

– Te vagy az, szerelmem? – kérdezte a fiú miközben körbenézett. A hercegnő nem tudta, mitévő legyen. Hangtalanul várta, hogy megjelenik a feketehajú lány, és az álma a szeme lőtt valósággá válik. De semmi sem történt. Pár pillanat múltán a fiú felé indult, mintha csak megérezte volna a jelenlétét. Lilla lélegzetét visszafojtva figyelt. El akart bújni, de a lába nem engedelmeskedett neki. Valamilyen varázslatos érzés kerítette hatalmába. A titokzatos ifjú egyre közelebb ért hozzá. A lány szinte öntudatlan állapotban lépett elő a tölgy mögül.

– Hát itt vagy… – mondta a fiú szelíden, és megölelte a hercegnőt. Lilla először ösztönösen hátrálni szeretett volna, de a teste most sem engedelmeskedett neki. Az érzelmei lassan hatalmukba kerítették. A szíve szélsebesen vert. Lehunyta a szemét, és átadta magát annak az önfeledt örömnek, amihez foghatót még sosem érzett. Nem vágyott már semmi másra, csak azt szerette volna, ha ez a pillanat örökké tart.

A fiú elengedte Lillát, és gyengéden megcirógatta az arcát. Megragadta a kezét és magával vitte az erdőbe. A lányt teljesen megbabonázták a történtek. Minden, ami körülötte volt, olyan álomszerűnek tűnt, mégis, oly valóságos volt. Hiszen hallotta lépteinek neszét, érezte a lágy, meleg szellőt. Tudta, hogy ébren van. De mégis a feketehajú lány lépteit követi, az ő történetét éli meg. Hirtelen a saját álmának szereplője lett. Nem akart erre gondolni.

A fiú egészen egy apró tisztásig vezette, ott lekuporodtak a zöld fűre. Lilla az ölébe hajtotta a fejét, és sóhajtott. Igazán boldog volt.

– Álmodok? – kérdezte bizonytalanul a hercegnő

– Mind álmodunk néha, nem igaz? – mondta a fiú, és végigsimított a lány szőkésbarna tincsein. – Légy nyugodt. Itt nem számít, ébren vagy-e, vagy álmodsz.

– Akkor hogyan lehetek itt? – Bár nem szerette volna, de ajkai megformálták a kérdést.

– Hiszen te szerettél volna itt lenni. – Válaszolta a fiú, arcán sejtelmes mosoly villant.

– Igen, de hamarosan vissza kell mennem a várba. Már biztosan keresnek… – A hercegnő nem tudta befejezni a mondatot, a fiú szorosan magához húzta és megcsókolta.

– Sehová sem kell menned. Elrejtettelek az álmaimban, hogy örökké velem lehess. Itt senki sem találhat ránk. – Ekkor hirtelen kitárta hatalmas szárnyait, fekete tollai eltakarták a nap fényét. A lánynak elkerekedett a szeme a rémülettől. Hideg áradt szét testében. – Még a halál sem… – Éjfekete szárnyaival betakarta Lillát és a világ eltűnt körülöttük.

Rémülten riadt fel. A sáros földön feküdt egy tölgyfa tövében. Az ég koromfekete volt, csak úgy ömlött az eső. Sosem volt még ilyen bizonytalan. Minden, ami körülötte volt, olyan álomszerűnek tűnt, mégis, oly valóságos volt. Teljesen össze volt zavarodva. Képtelenség lett volna azt állítani, hogy mindaz, ami vele történt valóság, mégis így érezte. Égdörgés rázta meg az erdő fáit. Lilla teljesen elázott, fogalma sem volt róla, mióta feküdhetett ott a földön. Minden erejét összeszedve futásnak eredt. Vissza a várba. A gyomokkal övezett csapást követte, és reménykedett, hogy az vezet ki a rengetegből.

Pár perc múltán megtorpant, hogy kicsit kifújja magát. Az előtte húzódó ösvény az idősebb tölgyek és nyírek közé vezetett. Hátrafordult, hogy másik utat keressen, de ismét meg kellett kérdőjeleznie a valóságot. A csapás, amin egészen idáig rohant, eltűnt mögüle. A bokrok és fák olyan sűrűn álltak, hogy biztosan nem juthatott volna át rajtuk. Követte hát az utat, melyet az erdő mutatott neki. Még gyorsabban szedte a lábát, minél előbb otthon szeretett volna lenni. Ahogy kijjebb ért , a vihar is elcsendesült. Amikor az utolsó akácfát is végre maga mögött hagyta, vissza se nézett többet. Össze volt zavarodva. Úgy érezte, hogy az erdő kigúnyolta az érzéseit, gonosz tréfát űzött vele. Fázott, kimerült volt, és csalódott.

Amikor odaért az udvar vaskapujához, az őrök szó nélkül beengedték. Végigviharzott a keskeny, macskaköves úton és meg sem állt a palotáig. Felrohant a lépcsőkön, át a folyosókon. Hallotta az úri hölgyek döbbent sóhajait, becsmérlő szavaikat, amint talpig sárosan, szakadt ruhájában egyenesen a szobájába rohant. Leroskadt öltözőasztalkája elé, könnycsepp gördült végig az arcán. Megpillantott az asztalon egy apró papírdarabot. Valaki a következő szavakat írta rá: „Ne élj álomvilágban!”

Lilla nem lépett be többet az erdőbe. Hónapok teltek el, és a hercegnő hozzáment az Északi királyság hercegéhez. Megtalálta benne azt a szerelmet, amelyről oly sok éven át ábrándozott. Nem vágyott már másik élet után, boldog volt. Álmait a saját életében szőtte tovább.

Legalábbis a feketehajú lány, egyik éjszaka ezt álmodta róla…