Kedves Naplóm

 

Október 7.

 

Sosem voltam az a talpraesett lány. Társaságban visszahúzódó, félénk természetű vagyok. Még a legapróbb döntést is nehezen hozom meg. Gyakran hagyatkozom másokra, és éppen ezért könnyen befolyásolnak. Szinte mindenkiben feltétel nélkül megbízok, csak éppen magamban nem. Ez előtt a borzalom előtt nem is hittem volna, hogy valaha önállóan kell majd megállnom a lábamon. És annál sokkal, sokkal többet tennem pusztán azért, hogy életben maradhassak.

Ma érkeztem az új szállásra, a város biztonságos negyedébe. A szüleim egy másik szálláshelyre kerültek, ha egyáltalán sikerült kimenekülniük a város romos utcáin át. Remélem, jól vannak. Itt, a szobában mindenki alszik már, egyedül kuporgok a kis asztali lámpa halvány fényében, és azon gondolkodok, mit hoz majd a holnap. Sokkal jobb, mint azokon a rettenetes történéseken rágódni, amelyek az elmúlt napokban történtek. Még nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy leírjam őket.

Az igazat megvallva félek. Félek lehunyni a szemem, félek aludni. Akárhányszor lehajtom a fejem, iszonytató képek villannak, felelevenítik a káoszt, a pusztítást, ami most sincs elég messze tőlem. Már éjfél is elmúlt, de még mindig idehallatszik a rombolás hangja, a tüzek ropogása, az őrjöngő üvöltözés. Próbálok nem figyelni rá, de valahogy mindig meghallom. Idebent olyan nagy a csend…

 

Október 8.

 

Ma összehívtak minket a nagyterembe. Mindenki ide-oda fészkelődött a rozoga székeken, a levegő nehéz volt, szinte tapintható volt a feszültség. Én is fel-felálltam, amíg várakoztunk, hátha megpillantom a szüleimet, vagy legalább egy ismerős arcot, de hiába. Idegenek vettek körül. Bár szerintem mindenki így érzett. Idegenek voltunk, hiszen az első dolog, amire felhívták a figyelmünket az az volt, hogy mindig legyünk éberek és gyanakvóak. Sosem tudhatjuk, mikor támad meg valakit a kór. Valamilyen szinten mindenki mindenkinek az ellenségévé vált – már a gondolat is elborzasztott. Azt suttogták körülöttem, hogy mindenki csak magában bízhat. Én kiben bízzak? Saját magamra is idegenként tekintettem, aki nem találja a helyét. De azt hiszem, egy ilyen helyzetben ez normális.

A gyűlés senkit sem nyugtatott meg igazán. Amint megérkeztek a rendfenntartók, katonák torlaszolták el az ajtót. Egy alacsony termetű férfi beszélt, és elmondta, hogy a rendőrség és a hadsereg fokozott készültségben áll, és minden veszélyforrást, ami a menedéket fenyegeti, igyekeznek mihamarabb megszüntetni. A hideg futott át a gerincemen, amikor belegondoltam, hogy ez nem jelent mást, mint hogy könyörtelenül lelőnek bárkit, aki az elkerített városrészt megközelíti. Volt, aki felhördült ennek hallatán, de őket a katonák hamar csendre intették.

Semmit sem lehetett tudni a vírusról. Sem azt, hogy honnan indult, sem azt, hogy hogyan terjed. Egy volt csak biztos: az emberek sorra megőrültek, és nekirontottak bárkinek, vagy bárminek, amit veszélyesnek véltek. Azt is elmondták, hogy hamarosan érkezik egy orvosi csoport a legközelebbi városból, és mindenkit kivizsgálnak. Pszichológusok is jönnek majd, hátha a fertőzés a tudatunkban keresendő. Felszólítottak mindenkit, hogy kötelező részt venni a vizsgálatokon.

Amikor a gyűlésnek vége lett, mindenkit visszatereltek a szobájukba. Természetesen nem tudtak mindenkinek külön helyet biztosítani, sőt, amíg nem tudnak meg többet a vírusról, addig a vizet is elzárták, és megtiltották, hogy fürödjünk. Máshonnan szállítottak ide palackozott vizeket, azokat ihattuk, semmi mást. Élelemről is ők gondoskodtak; csak gyárilag csomagolt, száraz ételeket ehettünk, és abból sem kapunk eleget. Kicsit zavar a dolog, de lehetne rosszabb is. Két napja esik, és a farmerom szára csupa sár lett; a felsőmet is ki kellett raknom, száradni. Kicsit szégyenlős vagyok, ezért becsavartam magam a takarómba. Nincs igazán meleg sem. Jólesne egy forró fürdő…

Mi hatan vagyunk egy szobában: Frank, Jeremy, Claire, Henry, Sue és én. Én vagyok köztük a legfiatalabb, tizenhét éves, Jeremy a második a sorban, ő nemrég múlt huszonnyolc. A többiekről szinte semmit sem tudtam, még nem volt alkalmunk beszélgetni.

Frank tűnt a legidősebbnek; állandóan idegesen járkál fel alá. Fekete haja koszos tincsekben lóg a fejéről, ami zavaró módon tökéletesen illik kopott zakójához, és sötét nyakkendőjéhez. Valamiféle üzletember lehet, de igazság szerint nem szeretném jobban megismerni. Folyton elégedetlenkedik, és akárhányszor megpillant egy katonát az ajtóban, azonnal lecsap rá, és kérdésekkel, követelésekkel halmozza el.

Sue éppen ellenkezőleg nagyon csendes. Egész nap az ágyon ül, és ide-oda kapkodja a tekintetét. Nem igazán hiszem, hogy biztonságban érzi magát köztünk. Megkérdeztem tőle, jól érzi-e magát, de csak bámult rám rémülettől elkerekedett szemmel, és még összébb húzta magát. A legkedvesebb mosolyommal sem értem el semmit.

Claire és Henry ismerik egymást, sokat beszélgetnek, de ők sem engedtek közel magukhoz. De mindenkivel így viselkedtek. Akárki közelített feléjük, elhallgattak, vagy sugdolózni kezdtek. Én, mint most is, legtöbbször a naplómba írok, talán ezért nem tartanak érdemesnek arra, hogy bevonjanak a beszélgetéseikbe. Talán félnek tőlem. Talán csak ilyen a természetük. Persze jól esett volna, ha felkarolnak vagy bátorítanak kissé… de megértettem, hogy mindenki fél, mindenki magányos. Most is ott ülnek az asztalnál. Irigylem Claire hosszú, hullámos, szőke haját. Furcsa, hogy ez a gondolat többször is megfordult a fejemben, de még mindig jobb, mint arra gondolni, vajon mi lesz velünk.

Jeremy volt az egyetlen, aki barátságosan közeledett felém. Látszott a szemében, hogy bízik a reményben, hogy ha elmúlt a veszély, minden újra a régi lesz. Mesélt nekem a családjáról, mesélt az otthonukról, bármiről, ami nem a jelennel kapcsolatos. Élveztem a vele töltött időt, volt benne valami, ami megnyugtatott. Talán csak az, hogy törődött velem, hogy naponta kétszer megkérdezte, hogy érzem magam. Ez a többieknek eszébe sem jutott. Úgy érzem, őbenne megbízhatok.

 

***

 

A mai éjszaka szokatlanul csendes. Egy helikopter hangját hallottam az előbb, azóta még kísértetiesebb a csend. Valószínűleg az orvosok érkeztek meg. Kíváncsi vagyok, milyen vizsgálatokat végeznek majd. Legbelül magával ragadott a félelem, hogy talán már én is megfertőződtem. Nem tudok szabadulni a gondolattól. Képtelen vagyok aludni.

 

 

Október 9.

 

Reggel korán keltettek minket. Mindenkit egy keskeny folyosóra vezettek, libasorban álltunk, és vártuk, hogy sorra kerüljünk. Csak a neoncsövek nyugtalanító zúgására tudtam figyelni. Ideges voltam, nagyon féltem attól, hogy kiderül, már megfertőződtem. Mindenféle borzalmat elképzeltem, mit tesznek majd velem, mire végre sorra kerültem. Egy mosolygós nővér fogadott az apró szobában, és vért vett tőlem. Hamar túl voltam rajta. Kicsit megszédültem, gyengének éreztem magamat. Azt mondták, menjek vissza a szobámba, a többi vizsgálatot majd később végzik el rajtam. Egy másik nővér és egy katona kísértek vissza a folyosón. Elkaptam Jeremy aggódó tekintetét. Megnyugtattam, hogy nincs semmi komoly bajom, csak kimerült vagyok. Nem beszélhettünk többet, mert a katona továbbrángatott a nővérrel együtt.

            Ettem egy pár falatot, már jobban érzem magam. Most vagyok először egyedül a szobában, a többiek még nem értek vissza. Megint a szüleimre gondolok, és egyre jobban aggódok értük. Gombóc van a torkomban, képtelen vagyok visszafojtani a könnyeimet. Halálosan megrémít a gondolat, hogy talán sosem látom már őket.

 

***

 

A pszichológus egy középkorú férfi volt; nagyon ellenszenvesen viselkedett velem. Tudom, nem vagyok már gyerek, de ez az egész nem egy tizenéves átlagos mindennapjairól szól. Igenis rettegek, bizonytalan vagyok, jobban, mint bármikor máskor. Folyton a félelmeimet firtatta, ordítozott velem, és egyáltalán nem segített, hogy könnyebben éljen meg ezt a katasztrófát. Nem tudom, hogy mit akarnak kideríteni ezzel az egész vizsgálattal, de nagyon felzaklatott. Miután végeztünk, nem mentem vissza a szobába. Kétségbeesetten próbáltam kideríteni, hátha tud valaki valamit anyuról, apuról, vagy arról, hogy mi folyik a városban. Volt egy-két katona, aki azonnal elhajtott, de akik hajlandóak voltak beszélni velem, azok közül sem hallott senki sem a szüleimről, sem arról, hogy az elmúlt napokban újabb emberek érkeztek volna.

 

***

 

            Frank teljesen kikelt magából. Sarlatánoknak nevezte az orvosokat, akik rajtunk kísérleteznek. Őrjöngött, az öklével a falat verte. Én a sarokba húzódtam Sue mellé, nehogy a tombolásának útjába kerüljek. Jeremy próbálta megnyugtatni, de Frank vérben forgó szemmel taszította arrébb. A lármára hamarosan katonák rontottak be a szobába. Erre persze Frank rögtön megszeppent, és kéjelgő körmondatokban ecsetelte nekik, hogy csak kiengedte a fáradt gőzt. Látva higgadtságát, ami szerintem túlságosan is hirtelen telepedett rá, annyiban hagyták a dolgot. Attól kezdve Frank nem szólalt meg. Az ablakhoz ment, és csak bámult kifelé.

Miután kissé megnyugodtam, felálltam Sue mellől – aki az idegességtől tövig rágta a körmeit – és visszavonultam a naplóírásba.

 

***

 

Jeremy este odaült mellém az ágyra. Nagyon jót beszélgettünk… már nem is tudom, mindenféléről. A szívem majd kiugrott a helyéről. Azt hiszem flörtöltünk is egy kicsit. Az egész olyan varázslatos volt. Csak az a kár, hogy végig rákvörös volt a fejem. Annyira jóképű… lehet, hogy beleszerettem? Amíg vele vagyok, nem érzem magam olyan magányosnak, valahogy ez az iszonyat, ami körülvesz, eltűnik, ha a szemébe nézek. Ma sem hiszem, hogy sokat fogok aludni… de ez most más. Nem jár át az a félelem, ami azelőtt…

 

***

 

Zuhog az eső, a ruhám teljesen átázott. Nagyon fázok. Éjszaka szörnyű dolog történt. A dühöngő emberek váratlanul rontottak rá a katonákra. Nem tudták megfékezni őket. A sikolyokra és üveg csörömpölésére riadtam, és a következő pillanatban már mindenkit menekíteni próbáltak a lángoló épületből. A hőség elviselhetetlen volt, a füsttől alig láttam… de idekint sem jobb. Katonák rohannak mindenfele, puskaropogás hallatszik. Mintha egy őrült háború kellős közepébe csöppentem volna.

Sue nincs velünk, valahol elszakadt tőlünk, azóta nem láttam. Egy rozoga kukában gyújtottak tüzet, folyamatosan olajjal locsolják, fát dobnak rá, de az eső miatt mindig majdnem kialszik. Úgy húszan telepedtünk le köré. Itt van Frank, Claire, és Henry is. Jeremy éppen az egyik katonával beszél. Nem gondoltam, hogy lehet még rosszabb is, mint ahogy ez az egész elkezdődött…

Apu otthon az esti híreket nézte éppen, amikor bemondták, hogy a környéken egy fiatal fiú fegyvert fogott az eladóra egy boltban, és szemrebbenés nélkül lelőtte. Aztán, mint aki megveszett, eldobta a pisztolyt és ököllel rontott neki a rohamrendőröknek, akik a helyszínre érkeztek. Borzasztó volt, de nem igazán volt időm foglalkozni vele, éppen Jessica-hoz indultam. Így visszagondolva, az utcák túlságosan is üresek voltak. Amikor elértem a házukig, Jessica az ajtó előtt ült, és zokogott. Messziről még nem láttam jól, de amikor odaértem hozzá, megdöbbenve vettem észre, hogy véraláfutások, karmolások borítják az arcát és a karját. Az anyja minden indok nélkül rontott neki, „mintha egyszerűen megőrült volna” – mesélte. Kirohant az ajtón, és bezárta. Belülről hallani lehetett az anyja őrült üvöltését. Azonnal elkísértem a kórházba. A váróban már sejthettem volna, hogy valami nincs rendben. Rengeteg ember volt a folyosón és az előtérben, beljebb nem is jutottunk az épületbe. Mondtam Jessica-nak, hogy maradjon ott, megpróbálok kideríteni valamit. Nem gondoltam, hogy akkor fogom őt utoljára látni. Befordultam a következő sarkon, akkor hallottam meg a helikoptereket, és az azt követő fülsüketítő robbanást. Ott ahol voltam, összekuporodtam, és a fülemre tapasztottam a tenyerem. A következő pillanatban már egyenruhás, fegyveres emberek lepték el az utcát. Emberek özönlöttek mindenfelől. Nekem jöttek, a földre löktek. Próbáltam minél kisebbre összehúzni magam…

Amikor újra magamhoz tértem, már egy hordágyon feküdtem. A káosznak, füstnek, és lármának nyoma sem volt. Egy mentős jött oda hozzám, a szemembe világított, mondta, hogy kövessem a fényt a tekintetemmel. Aztán elment. Nem tudom, meddig feküdhettem ott. Katonák masíroztak fel-alá. Rengeteg sebesültet is láttam. Órák múltán azokat, akiknek nem volt súlyos sérülésük, összehívták, és elmondták, hogy robbanás történt a kórházban. Akkor még azt hittem, az volt a legrosszabb, ami történt. Kijelentették, hogy mindenkit a város legtávolabbi csücskébe fognak szállítani, mert egy ismeretlen vírus szabadult el. Karantén alá vonják az egész várost, és mostantól – persze a saját érdekünkben – mindenki úgy tesz, ahogy a katonák utasítanak. Felzsúfoltak minket különböző buszokra, és elvittek minket ide… erre a szörnyű helyre.

Nem tudom, mi lesz most… Nagyon fázok. Visszajöhetne már Jeremy. Azt akarom, hogy átöleljen… hogy elvigyen innen…

 

Október 10.

 

Egész éjszaka megállás nélkül mentünk, csak most álltunk meg pihenni egy kicsit. Mögöttünk, mint valami pusztító tornádó, a vírustól megőrült szörnyetegek – már nem tudtam őket embereknek nevezni – mindent elpusztítottak. Jeremy egész úton értem aggódott. Nagyon kimerült voltam, ezért Jeremy-re támaszkodva botladoztam előre. Elmondott mindent, amit a katonáktól megtudott. Ez a vírus, ami ellepte a várost, az idegrendszert és az agyat támadja. Olyan hallucinációkat kelt az emberekben, amiktől mindent, ami körülöttük van, veszélyesnek ítélnek, és gondolkodás nélkül nekirontanak bárminek és bárkinek, amíg az őrület teljesen úrrá nem lesz rajtuk, és már nincsenek maguknál – elveszítik a személyiségüket. Eszembe jutott, hogy a katonák azt tanácsolták, senkiben se bízzunk meg. Hiszen nem ez az első, amit ez a fertőzés felerősít bennünk? Bíznom kell valakiben, hogy tudjam, nem fertőződtem meg. Bíznom kell Jeremy-ben. Nem szabad engednem, hogy a félelem úrrá legyen rajtam. De nem tudom, hogy hol lehet. Azt mondta, szerez valami ennivalót, de már túl régen elment…

 

***

 

Mindennek vége. Jeremy halott. Az irányítás már nincs a hadsereg kezében. Rettenetes volt. Tudhattam volna. Annyira aggódott értem, annyira rettegett, hogy bajom esik. Ez az átkozott vírus, nem ő tehet róla. Nem ő. Claire rontott nekem! Teljesen váratlanul nekem esett, fellökött. Körmeivel az arcomba mart, tépte a ruhám, ütött ahol csak ért. Henry és Jeremy feszegették le rólam dühtől vonagló testét. Még mindig látom a szemében izzó gyűlöletet és rettegést. Ugyanazt, mint amit akkor, Jeremy szemében is megpillantottam. Miért tette? Miért lett úrrá rajta a félelem? Miért skatulyáz be minket ilyen könnyen ez az érzés? Megragadta az egyik katona fegyverét, és lőtt. Lelőtte Claire-t, lelőtte Henry-t és még három embert, aki a közelembe merészkedett. Azt mondta, minden rendben lesz, azt mondta semmitől se féljek, ő majd megvéd. Megvéd mindenkitől. Kétségbeesetten nézett rám, és a pisztolyra. Azt motyogta: „Túl sokan vannak. Nem tudlak megvédeni…” A szájához emelte a pisztolyt, és lelőtte magát. A katonák mind ledermedve álltak, majd felöltöttek egy őrült vigyort, és tüzelni kezdtek. Az emberek is mind rájuk rontottak. Mindenki megveszett Az őrület puszta látványától megbabonázva ültem ott. Frank rohant oda hozzám, megragadta sajgó karomat, és elrohantunk. Elszabadult a pokol.

 

***

 

Egy napja bolyongunk a csatornában. A ruhám koszos, véres, szakadt. Nagyon éhes vagyok. A hold fénye bevilágít a csatornanyílásokon. Az utcai lámpák tegnap óta nem égnek. Síri csend, és őrjöngő üvöltés váltja egymást. Frank fekszik itt mellettem. Tudom, hogy tervez valamit. Tudom, hogy csak púp vagyok a hátán. Itt akar hagyni, vagy még rosszabb. Csakis magamban bízhatok. Senki másban.

 

***

 

Már semmitől sem félek. Tudom, hogy én vagyok az egyetlen, aki túléli ezt a katasztrófát. Mindenhonnan veszély leselkedik rám, de nem árthatnak nekem. Nem bizony! Frank is azt hitte, elbánhat velem. De én jó előre felkészültem. Elvettem a pisztolyt, amit magával hozott. Azt hitte, elhiszem, hogy csak alszik. Láttam, hogy tervez valamit. Meg sem próbálhatott végezni velem. Nem adtam meg neki a lehetőséget. Lelőttem. Már nincs, aki árthat nekem. Már nincs. Csak te maradtál, kedves naplóm. De te sem mesélsz már rólam. Senki sem láthat többé… Senki sem uralkodhat felettem…