A Várakozók Parkja nem messze innen, kelettől kicsit délre, déltől pedig leginkább nyugatra helyezkedett el. Mint azt neve is mutatja, a Várakozók Parkja a várakozó emberek számára volt fenntartva.

Voltak, akik buszra vártak, mivel nem jutott tudomásukra, hogy azt a járatot nem sokkal előtte megszüntették; volt, aki egy ismerősére várt, aki a tervezett találkozó reggelén súlyos balesetet szenvedett és két hónapra kómába esett; volt, aki csak egy telefonhívásra várakozott, de hiába, ugyanis az illető soha nem is akarta őt felhívni, csak megígérte neki, mondván, legalább szerez neki egy jó percet, aztán úgyis elfelejti majd a szerencsétlen. Valójában a Hívásra Várakozók voltak a legtöbben: felvették-e őket a munkahelyre vagy sem; jön-e a vízszerelő aznap vagy sem; gondol-e rá valaki a születésnapján vagy sem, és ehhez hasonlók.

Volt egy kisebb, elkerített rész a parkokban felejtett kutyáknak és egy másik, a bevásárlóközpontokban elkeveredett gyerekek számára.

A Park közepén egy hatalmas óra állt, amin 24-szer gyorsabban telt az idő, mint egyébként, ennek következtében a Várakozóknak az volt az érzése, hogy jóval kevesebb ideje várakoznak. Ezzel szemben a biológiai órájukat – néhány sikertelen próbálkozás után – lelassították, s ebből adódóan több év várakozás után nem érzékelhették azt, hogy időközben megöregedtek volna.

A Parkot az évszakoknak megfelelően négy részre osztották, ugyanis voltak, akik tavasszal, akik nyáron, akik ősszel és akik télen kezdték meg várakozásukat, s az igencsak feltűnő lett volna, ha a természet velük ellentétben a megszokott módon változik.

Ezek az újítások okoztak némi fennakadást, ugyanis azoknak – bár számuk elenyésző volt –, akik egy idő után úgy döntöttek, hogy nem várnak tovább, elhagyván a Parkot, rá kellett döbbenniük, hogy amíg ők várakoztak, a világ nagyon sokat változott, az ismerőseik felett bizony eljárt az idő, s az, akire vártak, talán már meg is halt.

Így aztán sokan visszaszöktek a Várakozók Parkjába, és igyekeztek minél előbb elfelejteni mindazt, amit odakint láttak. Akik mégis kint maradtak, jórészt az Elmegyógyintézetben kötöttek ki.

A Park órája alatt el volt helyezve egy telefon is, arra az esetre, ha valakit mégis megpróbálnának elérni. Azonban ez az ötlet sem bizonyult problémamentesnek. Ugyanis megesett, hogy az aktuális telefonügyeletesek közé bekerültek olyanok is, akik éppen egy telefonhívásra várakoztak, s ha a havonta beérkező egy telefonhívás alkalmával éppen ők voltak az ügyeletesek, olyannyira lázba jöttek, hogy ha nem is őket keresték, akkor is úgy hitték, hogy a hívás nekik szól. Néhány ilyen incidens után a Park Vezetősége úgy döntött, a Parkőr mellett egy Hívásőrt is alkalmazni fognak, és kizárólag ő fogadhatja majd a hívásokat. A Hívásra Várakozók először fellázadtak, de végül mindannyian kénytelenek voltak belenyugodni a döntésbe.

Nem sokkal ezután súlyos depressziójárvány tört ki az érintettek között, ami rövid idő után a többiekre is átterjedt. A helyzet megoldása érdekében a Park egyik hátsó szegletében létesítettek egy könyvtárat, melynek polcain elsősorban a szórakoztató irodalom remekei foglaltak helyet. Mivel azonban az említett könyvek viszonylag rövidek és könnyen olvashatóak voltak, a Vezetőség szerződtetett egy másodrangú, ám kellő humorérzékkel megáldott fiatal írót, hogy írjon hozzá a szövegekhez néhány száz oldalt, hogy tovább tartson az olvasás.

Ez a megoldás meglepően sikeresnek bizonyult. A depressziójárvány elmúlni látszott. A Vezetőség joggal érezhette, hogy hosszú és nehézségekkel teli munkájuk végre meghozta gyümölcsét: a Várakozók kiegyensúlyozottabbak voltak, mint valaha. Úgy tűnt, már nem is izgatja őket különösebben a várakozás ténye.

A Park vesztét végül a Parkőr 12 éves németjuhász kutyájának halála okozta. Ugyanis a kutya halála olyan szinten megviselte gazdája lelkivilágát, hogy egy éppen akkor visszaszökött Várakozóval történő heves összeütközés alkalmával mindent kitálalt a többi Várakozónak. Előkotorta mellényzsebéből az anyjától kapott régi karóráját, és a hangos kiabálás és szitkozódás közben mindnek az orra alá nyomta. Megmutatta nekik a Kutyatemetőt, ahol azok a kutyák voltak eltemetve, akiken annak idején a biológiai óra lelassítása céljából folyó kísérleteket végezték. Majd levitte őket az Író számára kialakított bunkerbe, ahol az éppen néhány Örkény-novellát próbált átírni, kisebb-nagyobb sikerrel.

A Várakozókat eléggé sokkolták a látottak. Voltak, akik sírógörcsöt, esetleg hisztériás rohamot kaptak, mások leültek egy padra, és csendben magukba mélyedtek.

A Vezetőség olyan gyorsan eltávolította a Parkőrt, amilyen gyorsan csak lehetett, s igyekezett menteni, ami menthető. A telefonhívások száma egyszerre drasztikus növekedést mutatott – minek következtében a Hívásőrt súlyos ínhüvelygyulladással kellett kórházba szállítani. A gyerekek szülei egyik napról a másikra sorra megjelentek – mivel azonban az igazi szülőket természetesen nem találták, színészeket voltak kénytelenek alkalmazni a szülői szerepre, akiknek a kiválasztásakor fokozottan ügyeltek arra, hogy legalább a hajszínük azonos legyen a hozzájuk kerülő gyerek hajszínével. Emellett kitétel volt az is, hogy lehetőleg állatbarátok legyenek, így a gyerekeket és a kutyákat párosával lehetett szétosztani. Időközben az Írót is elbocsátották, mivel a Parkőr okozta trauma után a Várakozók már nem szívesen tették be a lábukat a könyvtárba. A sürgősen eltávolított Parkőr, a betegszabadságra küldött Hívásőr és a szélnek eresztett Író megmaradt fizetéséből a Vezetőség még egy buszt is hajlandó volt bérelni az arra várakozóknak, de mindhiába. A Várakozók egyre-másra, sorra elhagyták a Parkot. Kikerülve azonban, mint elődjeik, végül mind az Elmegyógyintézet ápoltjaivá váltak. Mikor már külön osztályt kellett nyitni az egykori Várakozóknak, az Elmegyógyintézet Vezetősége végképp megelégelte a dolgot, és kérvényt nyújtott be az Elmegyógyintézetek Országos Jogvédelmi Bizottságának (ELOJOBI), miszerint a Várakozók Parkját be kell záratni, ugyanis az ő intézményük már képtelen befogadni a Parkból érkező, teljes mértékben antiszociális, tévképzetekkel és időzavarral küzdő, mániás depresszióban szenvedő betegeket.

Ennek következtében több, mint 28 év működés után a Várakozók Parkját végérvényesen bezárták.