– Elegem van már ebből a nagyvárosból! – ordította az ellenségem bátyja egyik péntek délután.

– Menjünk el valamerre, messzire és forgassunk dokumentumfilmet, ahhoz úgysem kell különösebb tehetség! – vigyorgott rám, veszem-e a lapot.

   Én pedig nem voltam soha semmi jónak elrontója, főleg ha az ő kalandozásairól volt szó, részese akartam lenni. Feltankoltam hát huszonöt literes, huszonöt éves Wartburgomat és másnap reggel kilencre odapöfékeltem lakásukhoz. Vittem egy régi Sony VHS, 501E kézi kamerát és tízezer forintot, biztos, ami biztos, hátha elkél majd egy kevésbé sikerült jelenethez.

   Két karton sör kísért minket utunkon, amíg Hort nevű kis falucskába nem érkeztünk. Az ellenségem bátyja már oda úton alapozott (ezzel megalapozva az én hangulatomat is): köpdösött kifelé a kocsiból és volt, hogy az oldalsó, hátsó üvegen landolt kesernyés nyálcsomója. Háromszor meg kellett állnunk az amúgy sem hosszú úton, ’rövid vécére’, ahogy ő szokta mondani. Mondhatom, remekül éreztem magam.

   Másfél órányi zötykölődés után megérkeztünk: ellenőriztem kis kézi kamerámat, hogy benne van-e a kazetta és egyáltalán működik-e, majd – miután megbizonyosodtam állapota felől – beléptünk az első utunkba kerülő kocsmába. Azt mondta az ellenségem bátyja, hogy ma már nem szokás házakba csöngetve, idős néniket kérdezgetve nyelvjárást, vagy más szokást gyűjteni; inkább irány egy népesebb kocsma, ott aztán van minden, ami kultúra. A tapasztalat beszélt belőle, bíztam benne és követtem.

   Majdnem mindegyik asztalnál ültek; leginkább nagy hasú, mamuszos, ápolatlan férfiak, akik nyilvánvalóan a közelből szokhattak ide. Mindegyikük arca puffadt volt, vöröses és egy kicsit jobban megereszkedett rajtuk a bőr. Helyet foglaltunk egy nagyobbacska asztal szélénél, ahol még volt hely. Négy fajta bora volt a vendéglősnek, mind a négyből kikértünk egy-egy pohárral, száraztól az édesebb felé haladva, ahogy illik.

   Óvatosan letettem kamerámat az asztalra, a helyiekkel szemben, benyomva a ’REC’ gombot. Kezdődhet a műsor!

– Jó ez a hely!  – kezdte az ellenségem bátyja a közvetítést – Kedves emberekkel mindig szívesen iszogatok néhány órácskát – szeme sarkából rám kacsintott, mit szólok az elmés szövegéhez.

Kicsit provokatív az indítás, de annál hatásosabb; az asztalnál ülők rögtön bekapták a horgot.

– Jó napot, fiúk! – köszöntött egy öregebb, őszes hajú, bütykös ujjú – Gál Péter, nyugdíjas, vasutas.

– Üdvözlet! – felelt az ellenségem bátyja – Takács Zoltán, ő pedig itt Feltizi András. Ünnepeltek tán valamit?

– Bizony ám! Annak ott ma van a neve napja, aztán nézd, hogy kiszúrtak vele! – az öregnek jó kedve volt, fél életét odaadta volna, hogy meghallgassuk, és egy jóízűt nevessünk vele. – Ott, az az olaszosan kreol úriember, pont veled szemben, Sanyinak hívják, látod, a bal szeme helyén csinos kis üvegszemmel, régi történet. Szóval elment az orvoshoz ma reggel, mert múlt héten árpát talált a jobb szeme sarkában, így hát gondolt egyet, kiveteti, még mielőtt a felesége is meglátná (bár alig néznek ők már egymásra). A műtét sikerült, nem vó’t baj, csak annyi, hogy az orvos lekötötte egyetlen maradék világát néki és asz’ondta: Hagyja, nem kell a hálapénz, csak menjen amerre lát! De hogy? – vágta rá Sanyikánk!

   Irtózatos nevetésben tört ki az ellenségem bátyja, bár egy kis fáziskéséssel. Csapdosta az asztalt, gyorsan hatott az első pohár. Annyi alkohol volt már benne, amúgy sem kellett sok neki hogy jól érezze magát.

   Én is megmosolyogtam a történetet és hozzá is fűztem valamit, csak hogy ne maradjak szégyenben:

– Na, itt tart a magyar orvostudomány!

– Ja! – válaszolt harsányan Gál Péter, nyugalmazott vasutas – Gondolhatjátok, hogy jött haza! Várt fél órát, letépte a kötést és lesz, ami lesz, kinyitotta. Úgy néz ki megmaradt az egyetlened, hiszen hazataláltál Sanyikám, nem-e?

– Hö… – kapcsolódott be Sanyi is a beszélgetésbe. – Minden jöttmentnek fecsegsz itt össze-vissza? Néha tapaszt húzhatnál a szádra, te…!

– Ők jó emberek! Zoli és Bandi, ismerkedjetek meg.

   Egy gyors kézfogás Sanyival. Azt hiszem, részemről az utolsó, mert valami nyúlós volt a kezén, erre érzékeny vagyok.

– Képzeld Sanyi, mi történt velem! A vasútnál meglátogattam az egyik haveromat, Bélust, tudod, akinek az a tanító lánya van, aki tetszett neked. Elvoltunk, kérdezgettem mi most a helyzet itt, erre odajön hozzánk valami ügynök.

– Biztos porszívóügynök! – vetette közbe Sanyi.

– Nem ez a fickó kis kézi varrógépeket árult, de hogy mé’ engem talál meg…? Azt mondta, ezzel csipkézni is lehet, és hogy a feleségem biztosan örülni fog neki. Erre kérdeztem, mennyi, azt mondja négyezer forint, de ezért kettőt kapok, egyiket ingyé’. Erre én: – Akkor az ingyenest elvinném! Nem értette, egyre csak azt hajtogatta, négyezer forint, én meg, hogy a másikat kérem, amit ajándékba ad, asszondja, nem, azt úgy nem lehet…

– Feleséged hogy van?

   Kis szünet. A váratlan kérdésre jóval halkabb felelet jött:

– Köszöni, megvan, nem túl jól, sajnos. Kedden megyünk kés alá. Majd meglátjuk…

– …Immár negyven éve mellettem van Ica, és még tudok nevetni! Ez a művészet, gyerekek! De emlékeztek a Kéri Marira – füleltünk át az öreggel és Sanyival az asztalunknál ülő másik három férfi beszédébe – Itt lakott két éve, a mi utcánkban. – Egy pityókás, vörös orrú, vörös fejű ember mesélt; láthatóan nem zavarta, hogy mi is bekapcsolódtunk, sőt… – Na, most, ez egy éve történt. Azt kell tudni Mariról, hogy folyton kéreget, beszédes neve van, mi? Minden nap végigjárta azt az utcát és kéregetett, pedig volt hol laknia, volt mit ennie.

– Akkor mért koldult? – érdeklődött az ellenségem bátyja.

– Mer hibbant vó’t, na, harmincöt évesen kiszállt az ész belőle! Tehát, először cigit kért, ha nem adtál neki, akkor piát, ha azod sem vó’t, jött a mentőkérés, amit nem tagadhattál meg, hogy mennyi az idő. És válaszoltunk neki, mert nem akartuk megbántani, legalább legyen már valami sikerélménye, ha nem kap semmit senkitől. Szóval, Sanyival jól megtréfáltuk ez egyszer. Jött Kéri Mari, mi meg előkészítettünk fain kis puskaporos cigarettát és egy flakonba italokat öntöttünk össze, hashajtóval okosítva. Készségesen teljesítettük mindhárom kérését. Vó’t most neki cigije, piája és egy kis ideje, hogy mindezt megeméssze. Szegényt három napig nem láttuk, futott egyenest anyjáho’. Aztán az anyja a lyánynak, a Beus. Múltkor a szomszéd öregasszonnyal jöttek a boltból, nem túl feszes tempóban. Tudjátok! Két lépés, fél óra fecsegés, és így. Éppen kaszáltam, amikor megláttam őket. Beus fél méterrel előrébb volt, én meg erre: – Mi van lyányok? Versenyeztek?

   Az asztalnál mindenki megmosolyogta a vörös fejű vicceit, egyedül az ellenségem bátyja volt komorabb a kelleténél. Ajjaj. Éreztem, hogy itt valami nincs rendben, nem lesz jó vége ennek, ha maradunk. Gyorsan elköszöntem, az ő nevében is, kifizettem az utolsó poharat, amit nem ittunk meg és eloldalogtunk a kijárat felé. – Na húzás a faszomba! – hallatszott néhány kósza, rekedtes búcsúszó. Mi mégsem arra tartottunk.

   Visszaúton folyton csak azt hajtogatta az ellenségem bátyja, hogy elege van, elege van… A lényeget persze elharapta, hogy miből van elege. Aztán hála égnek, húsz perc múlva elszenderedett. Úgy horkolt, alkohol fújtatott ki belőle.

   Kiszálláskor fel kellett ébresztenem, ennek nem örült. Rámtámadt, aztán meg barátian paskolgatta a fejem. És újra rákezdte, de már artikuláltabban: elege van belőlem, a mai napból, várandós feleségéből, kicsinyes öccséből.

– Mégis mi a bajod? A jó dolgodból van eleged talán?

– Örülök, hogy láttál! – válaszolta sértődötten és csöngetett a kapun. Tovább nem kísérhettem, az ellenségem miatt (abban az időben ideiglenesen náluk lakott).

   Hazafelé jutott eszembe a kamera. Francba! Ott hagytuk a kocsma asztalán. Végig a helyieket vehette, amíg a film kitartott. Ebből lesz aztán igazi dokumentumfilm, ha valamelyikük előhívatja.

Hullik a hajam, ahogy az emlékek hullnak ki a fejemből, szálanként, egyesével, mit csináljak a lehullott szálakkal, mit csináljak azokkal, amelyek nem akarnak visszajönni, mit, mit? Felszedegetni mégsem szedhetem fel őket egyenként, ahhoz túl sok, beleolvadnak a szőnyeg mintái közé, olyan régóta megvan ez a szőnyeg, emlékszem, a lengyel piacon vettük, amikor ideköltöztünk, van annak már negyven éve is, vagy talán negyvenöt. Nem… Inkább negyven… Fogtam egy hajgumit, és összekötöttem a maradék hajamat, de nem tartja meg, kiesik belőle, lehajolok, hogy felvegyem, naponta porszívózok, mert mindenhol a hajam van, a mosógépben a ruhákon, vennem kell mosóport, el ne felejtsem, a szőnyegen, a tésztában, a levesben, mindenhol, csak a fejemen van egyre kevesebb. Fiatalon olyan szép hosszú hajam volt, olyan sima, olyan erős, selymes… Volt… Meg még volt sok minden. Nagyon büszke voltam a hajamra, elöl volt benne egy ősz csík, így születtem, a többi fekete volt, olyan fekete, mint most a ruháim, a pólóm és a szoknyám, emlékszem, az édesanya hordott mindig fekete ruhákat, és fekete kendőt is kötött a fejére, és néha, amikor levette ezt a kendőt, láttam a hosszú, ősz haját, neki nem olyan volt, mint nekem, neki még ennyi idősen is sok haja volt, és néha megengedte, hogy megfésüljem. Mikor még a húgom karonülő volt, emlékszem, édesanyának sötétbarna haja volt, vagy inkább fekete, igen, inkább fekete volt, de azt is mindig kendő alá rejtette, úgy öregítette az a kendő, mindig idősnek látszott, mindig, pedig fiatal volt, fiatal és gyönyörű, velünk öregedett meg, velünk ráncosodott az arca, ahogy egyre több gyereke lett és azok egyre idősödtek. A Kati egyszer megkérdezte, gyerek volt, talán nyolc éves, miért viseli mindig azt a kendőt, nincs melege? Mert az édesanyám még nyáron is hordta azt a kendőt, harminc fokban, de mégsem válaszolta a Katinak, de igen, melege van, csak mosolygott és megsimogatta a fejét. Lehet, nem is a Kati kérdezte, hanem az Erzsi… Vagy a Kati volt, mégiscsak… Nem emlékszem, melyikük, pedig nem is hasonlítanak egymásra, és mi, többiek sem, nem hasonlítunk egymásra, mindannyian különbözőek vagyunk, csak öregen, öregen már jobban hasonlítunk, hasonlóvá rajzolnak minket a ráncaink. Kimegyek a konyhába, benyúlok a gyógyszeres szekrénybe, kiveszem a krémet, beviszem a szobába, nem, ez nem az, ez egy másik, visszamegyek, benyúlok a szekrénybe, annyi gyógyszer van itt, annyi tabletta és krém, visszamegyek, megcsinálom a ritex kötést. Egy idő után megszoktam ezt a szagot, ezt az erős, átható szagot, amitől mindig gyógyszer szagom lesz, recsegek, ha megmozdulok, recsegek, ha leülök, ha felállok, egy gyógyszerszagú, recsegő vénasszony, viccelődni is szoktunk a Lacival, ő meg már majdnem teljesen süket, nem is hallja meg sokszor, amit mondok neki, pedig ott ül mellettem a fotelban, csendben, nézi a tévében a meccset, és dobol. Ülünk egymás mellett a fotelben, nézzük a tévét és dobol, dobol a fotel oldalán, hagyd már abba, zavar, abbahagyja, aztán dobol a hasán, dobol, és csak nem akarja abbahagyni, azt akarod, hogy elmenjek? Abbahagyja, aztán csücsörít, cuppog, dobol, dobol ütemesen, cuppog, csücsörít, mint egy kisgyerek, észre sem veszi. El kell mennem megint a bőrgyógyászatra, szaporodnak rajtam a szemölcsök, főleg a hátamon, a hátamon rengeteg van, pedig nem volt ilyen, az utóbbi tíz évben van egyre több az egész testemen. Ezek szaporodnak, meg a ráncok, bár az arcomon lévőket észre sem veszem, rákúsztak az arcomra, a fülemre, a szemem és a szám köré, alattomosan, csendesen, egyre több és több van, bezzeg a hajamból egyre kevesebb, minden megváltozik, kihullik vagy megnő, egy sem marad, mint a fogaimból, vagy egyre szaporodik, mint a szemölcsök. A nyakam, a nyakam zavar a legjobban, szép nyakam volt, most pedig lóg rajta a bőr, ráncok, ráncok, ráncok mindenhol, számolni sem számolom őket már. a Laci, ő más, neki alig vannak ráncok az arcán, szerencsés a bőre, az én bőröm száraz, és az én bőrömet örökölte az Anikó is, Petrának meg kevert bőre van, néhol zsíros, néhol pedig hámlik, nem is Petra, Petra az unokám… Éva, Évának van kevert bőre… Szóval betekerem magam a ritex kötéssel, betekerem a karomat és a derekamat, de a derekamról mindig hamar lecsúszik, a karom, azon jó, ott megfogja a melltartó, néha azért, amikor próbálom kikapcsolni a melltartót, belekapok egy szemölcsbe, vérzik, volt, hogy véletlenül lekaptam egyet, leszakítottam, már nem is emlékszem, hogy hol volt szemölcs és hol nem, hol volt, hol nem volt szemölcs, fog, haj…

 *

Látom az arcát. Nyugodt. Látszatra. Nem is olyan vészes, szépen gyógyul, mondja.

Hárman vagyunk a szobában. Mari, Anikó és én. Anikó. Még csak tizenhárom. De bátor. Bejött. Nem ment ki, maradt.

Maradt, amikor levettem a pólót. Levettem a kötést.

A nagy vágás uralja a testem. Torzít. Anikó nem fordult el. Nézte a sebet. Nem sokáig. Kicsit, aztán a szemembe néz. Nem látom rajta az iszonyatot. Nem látom, hogy megijedt. Vagy hogy sajnálna. A keze remeg. A lányom keze. Pont olyan, mint a bátyjáé. Csak kisebb.

Ült a kádban a nővérével. Anikó még csak nyolc éves volt. Éva már tizenhárom. Már menstruált, megnőtt a melle. Anikó ült és nézte a nővére mellét. Neked is meg fog nőni, mondta Éva, de hát mikor? Majd. Most még örülj, hogy nincsen, hogy lapos. Nem fáj, ha a fiúk megrúgnak labdával. Kényelmesen tudsz hason aludni, semmi nem zavar, és nem is fáj, nem dagad meg. Megdagad? Anikó ledöbbent. Ha már egyszer megnőtt, miért dagad meg? Éva nem ment bele a részletekbe.

Egyszer, még kicsi volt, Évát elkezdte érdekelni a mell. Mindig nekem jött véletlenül. A mellem alá ért. Hozzám csapódott. Megpróbált felugrani az ölembe. A keze hozzáért a mellemhez. Kíváncsi volt. Nagy rejtély. Aztán elmúlt. A kíváncsisága.

Néha ellopták a melltartóimat. Tömködtek bele zoknit vagy kicsi labdákat. Felvették, és örültek. Egymásnak mentek. Nevettek. Néha elszakadt a melltartó, és elgurult a labda, kiesett a zokni. Fél mellek a pólók alatt. Mosolyogtam rajta. Akkor. Még. Vagy felfújtak egy-egy lufit, és a ruhájuk alá tömték. Hogy ők terhesek. Néha a lufi kipukkadt. Összerezzentek.

Sebes volt még a vágás. Fájt. Húzódott.

Idővel elmúlik, mondták. Elmúlik. Ez nem, ez nem múlik el soha. Ez a fájdalom.

Belém vágtak. Kivágtak belőlem egy részt. Hosszú vágás, egészen a hónaljamig. Felemás vagyok.

Érzem a szagát. Nem szabadulhatok meg tőle. Mindig érzem. Belülről, az folyik az ereimben. A gyógyszer szaga és íze. Senki más nem tudja, milyen az íze. Milyen a bűze.

Körülvesz. Belőlem árad.

Elmentünk egy szakboltba. Mellet nézni. Árultak olyan melltartót, amibe csak bele kellett tenni a műmellet. Olyan a tapintása, mint az igazi. Én nem érzem igazinak. Nem érzem. Több méret is volt. Kiválasztottunk egyet Marival. Mari segített. Kiválasztottuk a méretemet. Beletettük a melltartóba, felvettem a pólót. Eltakartuk a valóságot. Eltakartuk a fájdalmamat. Eltakartuk, hogy már nem vagyok igazi nő. Csak félig.

Akkor egyszer mutattam meg. Akkor utoljára vettem le a pólót mások előtt. A lányom és a testvérem előtt. Két nő előtt.

Ismertek. Látták a sebeimet.

A testem nem mondja el másoknak az igazságot. A testemet eltakarom. Hiányosan megyek az utcákon, mintha fél cipőben járnék. Vagy elfelejtettem volna nadrágot felvenni. Mindig.

A melltartót éjszaka sem vettem le. Sosem vettem le. Groteszk látvány lennék. Hiányos ott, ahol mindenki láthatja.

Miután elmúlt a seb, egy rózsaszín vágás maradt utána. A fájdalom nem múlt el. Fáj, érzem a sebet. A nyomát. A semmit. A hiányt.

Hogyan fájhat ennyire valami, ami nincsen?

Az ágyban sem vettem le. Akkor sem, mikor hónapokkal a műtét után először voltunk együtt. Újra. Vedd le, nem számít, mondta. Nem vettem le. Ismertem. Nő kell. Nő voltam. Anya. Feleség. Most mindig magamon tartom a melltartót. Fürdéskor bezárom a fürdőszoba ajtaját. Ne lásson senki. Ne érintsen meg senki. Fáj.

*

Na gyere, mondta, és megfogta a kezem. Meleg nyár, olyan sokat fogjuk egymás kezét, hogy összeragad az izzadságtól. Még akkor sem engedjük el. Kimegyünk Nórával és Tomival a műfüves pályára. Éjszaka van, nem jár arra senki. Egyedül lehetünk. Nem világítanak lámpák, átmászunk a kerítésen. Még őr sincsen. Csóró a tulaj. Nóra és Tomi leülnek a pálya közepén, mi arrébb megyünk pár méterrel. Olyan sötét van, hogy csak fekete árnyékokat látunk. Egymást is alig, pedig érzem Máté leheletét a tarkómon. Ülök előtte a fűben, hátamat nekitámasztom. Látszanak a csillagok, de mi a mozgó műholdakat figyeljük. Ott császkálnak az égen, kacsáznak a csillagok között. Mozgó csillagnak tűnnek.

Máté lassan benyúl a pólóm alá, nincs rajtam melltartó. Simogat. Csendben maradok, nehogy meghalljanak. Úgysem ránk figyelnek, tudom, de azért mégis. Megcsókolja a nyakamat, kigombolja a nadrágomat, benyúl a bugyimba. Először nagyon zavarban voltam. De hát senki sem lát.

Anya már alszik, éjfél is elmúlt, a szobám ablakán kopog valaki. Kinézek, de tudom, ki az. Megpróbálom halkan kinyitni az ajtót, de nagyon recseg. Beengedem a hátsó kapun Mátét. Anya sosem jön ki ilyenkor, néha hallom a tévé duruzsolását. Alszik, nem hallja meg, vagy nem akarja meghallani. Máté bejön, és becsukom az ajtómat. Lefekszik az ágyra, leoltom a villanyt. Az utcai lámpa bevilágít az ablakon, ennyi az összes fény a szobában. Máté a kislámpa felé nyúl, Ne, mondom neki. Miért? Látni akarlak. Nem baj, én nem akarom, hogy láss. Mindig takargatom magam. Máté utálja. Már milliószor láttalak, mondja, a sötétben vagy a tévé fényénél, tudom, milyen vagy. Nem baj, az más, felelem, és bebújok a takaró alá, pedig meleg van. Megmarkolja a fenekemet, olyan jó segged van, mondja. Éjjel együtt alszunk. Igazán együtt, nem külön, az ágy egy-egy szélén. Hátulról átölel, ahogy éjszaka mozgolódom, mozog velem ő is, felemeli a kezét, hogy szembefordulhassak vele. Nem ébred fel.

Nincs itthon senki. Kimegyek az előszobai nagy tükörhöz. Meztelen vagyok. A vállaim szélesek, ahogy a csípőm is. A derekam viszont nagyon vékony. A fenekem nagy, a mellem kicsi. A combomon fehér növési csíkok vannak, megrepedezett a bőr. Májfolt van a combom belsején, olyan alakja van, mint egy repülő mókusnak, mondta Máté, de hiányzik az egyik lába. Utálom a lábfejemet, mondtam neki egyszer, ő pedig körbecsókolta. Csikizett.

Féltem, hogy nem fogok megnőni. Hogy alacsony maradok, törpe. Nem leszel törpe, mondta anya, szép, hosszú sípcsontod van. Elhittem neki, és nem lettem. Pont olyan vagy, mint az édesanyád, mondta a mama, nem is, válaszolta a bátyám, egyáltalán nem olyan. Pedig de, és ti ketten is nagyon hasonlítotok egymásra. Mintha indigóval készültetek volna. Dehogy, tiltakozik.

A hasamon halvány krikszkrakszok haladnak végig, egymásba futó, egymáson átvágó vonalak. Máté rajzolta őket filctollal, összekötötte a hasamon lévő anyajegyeket. Kíváncsi volt, milyen mintákat tudna összehozni, vagyis az anyajegyeim, de nem lett belőle más, csak összevisszaság. Talán rosszul kötötted össze őket, nevettem bele a dühébe. A kézfejemen van három anyajegy, ha összekötném őket, háromszöget formáznának. Ugyanilyenje van apának és a bátyámnak is. Öröklött pöttyök. A mellem is olyan, mint anyáé. Szeretem ezért, mert anya nagyon szép. Anya gyönyörű, és kerek melle van. Ettől is féltem pedig. Hogy nem fog megnőni a mellem, hogy lapos maradok, fiútestű. Későn nőtt meg, sokáig csúfolt is miatta a bátyám, hogy nem vagyok igazi lány, mert nekem nincs. Az osztálytársaimnak már van, a barátnőidnek is, mondta, csak neked nincs, tök gáz. Majd lesz, mondogatta anya, majd megnő. Észre sem vettem, és már nem voltam lapos. Már ott volt. Nő lettem.

Máté összefirkálta az arcomat is, bosszúból. Levette a pólómat, és megsimogatta, megcsókolta a mellem. Rajzolt rá egy csillagot is. Nézd meg jobban, ez nem csillag, csak nagyon hasonlít rá. Ez egy műhold. Itt cikázik az anyajegyeid között, mondta, és a filctollal még több vonalat rajzolt rám. A lábujjamtól az arcomig tele vagyok fekete vonalakkal, műholdakkal, anyajegyekkel, családi örökségekkel. Egy kiszínezett, körberajzolt, pöttyös, szeplős test. Mint egy térkép.