Cseke Ádám még huszonhárom sem volt, amikor fogott egy darab fémet, aprólékos precizitással öntőformát készített belőle, átlátszó, folyékony polimert öntött rá, majd amikor a műanyag megszilárdulván tenyérnél kisebb lapocskává lett, melynek oldalában ott húzódtak az öntőformától nyert, öt és száz mikron közötti szélességű, ötven mikronnál nem magasabb, tehát szabad szemmel alig látható csatornák, akkor a műanyag lapocskát steril üvegre ragasztotta, majd az így nyert speciális tárgylemezt egy nagyteljesítményű mikroszkópba dugta, melyhez előzőleg egy húszezer kép per másodperc teljesítményű képrögzítő berendezést csatolt (az sok), majd katétert vezetett ki a vénájából, a vért a miniatűr csatornarendszerbe vezette, onnan vissza a vénájába, s végül bekapcsolta a képrögzítőt. Dióhéjban. A felvételeket megmutatta a bátyjának, Péternek, aki orvosként karitatív missziókban vett részt olyan humanitárius katasztrófa sújtotta helyeken, mint például az egykori Amerika államaiból kinőtt banánköztársaságok. Vagy a közelebbi Anglia, Németország és Franciaország, ahova Kína, Irán és Oroszország az előbbiek korrupt, hazaáruló tisztviselőinek segítségével a nukleáris hulladékát helyezte el.
Péter lenyűgözve bámulta a lassított felvételen az öccse milliószorosra nagyított, áramló vérét, időnként megállította a képet, hogy jobban megvizslashasson egy-egy, az árral sodródó foltot.
− Ez fantasztikus! − jelentette ki. − Tudod, mit jelent ez nekünk, akik főleg terepen dolgozunk? Nem kell magunkkal cipelnünk egy méregdrága laboratóriumot ahhoz, hogy kimutassuk a vérben lévő kórokozókat. Elég ez a kis lapocska, a mikroszkóp és a videó. Életek millióit mentetted meg ezzel, drága öcsém!
− Ugyan! − felelte zavartan és tisztelettel Ádám − Te mented meg életek millióit, ráadásul a saját életed folyamatos kockáztatásával. Én csak elgondolkoztam kicsit, miután a múltkor említetted ezt a problémát. Mint láthatod, nem találtam fel semmi újat, csak a meglévő eszközökkel…
Ez kétezer-negyvenkettőben történt. Ezt az egész hóbelevancot egyébként már kétezer-tizenegyben feltalálta annak a kis országnak egy másik elméje, de a kis ország régi hagyományainak megfelelően akkor nem törődött vele a kutya se. De közben nagy változások történtek. Kétezer-negyvenötben, huszonhat évesen Cseke Ádám már − találmányának köszönhetően − gazdag embernek számított, míg bátyja, aki nap mint nap golyózáporban, aknamezőkön át, halálos, fertőző betegségek fenyegetettségében kézbesítette és használta a szerkezetet a válságövezetekben, éppen olyan keveset keresett, mint azelőtt. Egyszer Svédországban még el is rabolták a saját állításuk szerint a rezsim ellen harcoló, valójában az alsóbb néposztályokat sarcoló gerillák. Másfél hónapig tartották fogva a hegyekben, míg az öccse, Ádám végre el tudta oda juttatni a váltságdíjat.
Az a kis ország ott Európa közepén, ahol Ádám és Péter éltek, viszonylag jó egészségnek örvendett, főleg Európa többi országának csendesen füstölgő romjaihoz mérten. Ugyanis még a kétezres évek elején, alig néhány évvel azután, hogy egyáltalán a tagja lett, az akkori kormányok sorozatos gazdasági és politikai baklövéseire való hivatkozással végül kizárták a kis országot az Európai Unióból, nem sokkal azelőtt, hogy Kína átfogó gazdasági támadást indított az unió ellen. A többek közt despotaszelleműnek bélyegzett kis ország helyzetét az is javította, hogy a hatalmas, despotaszellemű Kína bizonyos bizonytalan történelmi okokra való hivatkozással távoli rokonnak tekintette az ottani népet, a magyarokat. Az amúgy is válsággal küzdő Unió szétrobbant, tönkrement, ám nem ment vele tönkre a kis ország, sőt Kína gazdasági helytartójaként éberen hordozta tekintetét az őt körülölelő, haldokló Európán. A kis országnak ezer éve volt rá korábban, hogy megszokja a nagy országok hasonlóan erőszakos gyámkodását. Meg is szokta. De akkor először profitált belőle.
Cseke Ádám hősként, sőt majdnem szentként tekintett nemes lelkű, a pénzzel sosem törődő bátyjára. Őt magát sem érdekelte a pénz soha, de azért hálát adott az égnek, hogy így alakult a sorsa. Már csak azért is, mert vagyonát amolyan infrastruktúrának tekintette, amivel a megfelelő hátteret biztosíthatja igazi nemes küldetéssel, ám vajmi csekély jövedelemmel bíró bátyja, annak gyermekei és felesége számára. Neki magának sem gyermeke, sem felesége nem volt. Kétezer-hatvanhétben, negyvennyolc éves korában legalábbis nem. Pedig még mindig jóképű, magas, jó testfelépítésű és vonzó férfi, akárcsak a bátyja. Ráadásul gazdag emberből igen gazdag emberré nőtte ki magát, olyan gazdaggá, akinek vagyonáról a közemberek legendákat mesélnek, ám annak valós mértékéről gőzük sincs. És mégsem volt nős soha. Sőt úgy tűnik, a szerelem se érintette meg.
A cége orvosi műszereket, protéziseket, vakcinákat és egészségügyi segédeszközöket gyártott. Például olyan fényszikét, mely a lézernél háromszor sűrűbb, de milliószor vékonyabb fénynyalábbal működött, és úgy vágott ketté élő szöveteket, hogy még a sejtreceptor se sérült közben. Olyan csigolya- és egyéb ízületprotézist, mely egy biokibernetikus eljárást alkalmazva a beültetés után élő szövetű porcokat növesztett a megfelelő helyekre. Olyan oltóanyagot, mely az influenza összes mutációjához hasonlóan maga is folyton mutálódott, így életük végéig védte az embereket. És herekötőt.
− Tuti üzlet! − mondta mindig Cseke Ádám, ha szóba került a téma. − Míg ember él a földön, gyógyító eszközökre szükség lesz. Csak nem szabad megpihenni, mert nincs olyan üzlet a világon, mely új ötletek nélkül is fennmarad.
Szavának állt, sosem ült a babérjain, s bár ő maga már nem dolgozott új találmányokon, de fiatal zsenik egész seregét alkalmazta. Biomérnök apjától örökölt ön és munkafegyelme, szorgalma és konstruktív tehetsége, aprólékos mérnöki pontossága mindig sikerre vitték vállalkozásait. Aki ismerte, higgadt, minden helyzetben fegyelmezett és szenvtelen embernek tudta, aki sosem engedi, hogy holmi érzelmek befolyásolják döntéseit, cselekedeteit, életét. Ha visszagondolt megélt éveire, ő maga sem talált ott soha egy fikarcnyi eltúlzott szenvedélyt, holmi romantikus bolondságot, cseppnyi rendetlenséget.
Ránézett a régimódi, digitális, de papírt utánzó asztali naptárra, mely kétezer-hatvanhét június tizedikét mutatott, s megjegyzés rovatában éjfél óta pirosan villogó betűk hirdették: Apa születésnapja Péteréknél. Elmosolyodott, kellemes érzések virágoztak ki benne az összejövetel gondolatára. Nem csak az apja miatt, hanem úgy egyáltalán. Az anyja, a bátyja, a bátyja három gyermeke miatt, kik közül kettő egészen őrá hajazott, s ez a tény őt mélységes büszkeséggel töltötte el, valahányszor Éva, a kölykök anyja csodálkozó mosollyal megjegyezte. Na és persze Éva miatt is, kinek a főztje bátran okot adhat Anya féltékenységére, a szépsége pedig bármelyik nő féltékenységére, gondolta Cseke Ádám mosolyogva. Csodálatosképpen őt sosem érintette meg igazán, pedig látta jól a nő szépségét, teltkarcsú alakját, érzékelte kecses mozdulatait, kedvelte okosságát, kifinomult humorát és nagyon is szívesen mártózott meg kisugárzó, női gyengédségében, szeretetteljes, szívből jövő kedvességében. De hogy is érinthetett volna meg, hisz a testvérem felesége, az ég szerelmére, gondolta. Úgy vélte, az etikával semmiképpen nem fért volna össze még egy ilyen gondolati kilengés sem. Éva húsz éves volt, amikor Péter bemutatta neki, vagyis nála hat, a bátyjánál kilenc évvel fiatalabb. Már elmúlt negyvenegy, nem igaz, hogy nem fogott rajta a kor, de… azok közé a nők közé tartozott, akik (ha jól is tartják magukat), nem látszanak fiatalabbnak a koruknál, azonban minden kor jól áll nekik. Az ilyen nőknek nem kell törekedniük rá, hogy fiatalabbnak nézzenek ki. Hm, Péter szerencsés fickó.
Szeretett a körükben időzni, szerette a gyerekek okozta folytonos felfordulást, a bátyja derűs férfiasságát, Éva nőies légiességét. Ők voltak a családja, akikről anyagi értelemben gondoskodnia kellett, és akik egytől-egyig csodálatos személyiségükkel és példás életükkel fizettek a gondoskodásáért. Cseke Ádám úgy érezte, ennek így kell lennie, s nagyon is helyes, hogy így van.
Felállt egyszerű, ám hatalmas, cseresznyefából készült íróasztala mögül, és kifelé indult az irodából. A külső helységben barátságosan rámosolygott a három titkárnőre, kellemes estét kívánt nekik, s a másnapi viszontlátásig elköszönt tőlük.
− Ajándékot, virágot nem óhajt vinni, uram? − kérdezte a legidősebb, Irén.
− Virágot? Az apám születésnapjára?
− Úgy értettem, valamelyik hölgynek.
− Az anyám és a sógornőm lesznek csak jelen.
− Ó… nos… előfordult már.
Cseke Ádám nem emlékezett, hogy előfordult volna. De mégis… talán az anyja születésnapján… de neki is inkább csak ajándékot szokott venni.
− Ajándékot viszek. De magam akarom megvenni.
Irén bólintott, s a telefonhoz nyúlt, hogy értesítse a sofőrt Cseke Ádám hamarosi érkezéséről.
Szokása szerint percre pontosan csöngetett be. Éva nyitott ajtót, az előszobában lesegítette róla a kabátot. A szokásos parfüm, gondolta szórakozottan Cseke Ádám, s kissé beszívta sógornője illatát. Kellemes. Éva világoskék, ujjatlan ruhát, kecses kis szandált és nyakában gyöngysort viselt. Erős, vastag szálú, hullámos, fekete haja a nyakáig ért, vállait és tarkója nagyobb részét szabadon hagyta. Cseke Ádám az ajándékdobozt egyik kezéből a másikba vette, miközben Éva segítségével kibújt a kabátjából. Aztán az aranyló kis bolyhokat figyelte a fogasnál nyújtózkodó Éva nyakán, amik csak a kintről befelé, nyalábszerűen rájuk sütő napsugárban váltak olykor láthatóvá. Cseke Ádám tett egy lépést a nappali felé, s egyenesen nekiment a lendületesen megforduló Évának. A nő haja az arcába sepert, illata ismét erősen az orrába csapott, felsőtestük összeütközött. Az ajándékcsomag a földre zuhant. Cseke Ádámban finoman megvonaglott valami.
− Jaj, bocs!
− Semmi baj, én voltam ügyetlen!
Egyszerre hajoltak le a dobozért, kezük összeért. Mindketten fogták a csomagot, amikor felegyenesedtek, s váltottak egy szokatlanul hosszúnak tűnő pillantást. De hát ez… mi ez, gondolták ugyanazt.
− Elengeded? − kérdezte végül Cseke Ádám.
− Hogy? Ja persze, tessék! − felelte Éva.
Elengedte, s nézte a férfi kezében a csomagot.
− Mi van benne?
− Pipakészlet.
− Ó, annak örülni fog!
− Remélem.
Vacsora közben egyszer sem néztek egymásra. Illetve Éva egyszer pillantott futólag Cseke Ádámra, amikor az anyósa így szólt:
− Nahát, Éva, igazad van! Most, hogy már ilyen nagyok, a két kisebbik még jobban hasonlít Ádámra. És persze a nagyapjukra.
Ebben mindenki egyetértett.
A kölykök nagyapja, Áron a vacsora végeztével rápipált, s nagyobbik fiát ösztökélte, hogy számoljon be legutóbbi útjáról. Akkor aztán mindannyian, Éva és Ádám is Péteren csüggtek, a feltétlenül tisztelt, csodált és szeretett hősön, aki elesett, nyomorgó embereken… és a többi.
Este Cseke Ádám elköszönt tőlük. Ahogy az ajtó felé kísérte, Éva könnyedén a derekára tette a kezét és végigsimított a hátán a lapockájáig és vissza. Ahogy máskor is. Csakhogy máskor nem akadt el ettől Cseke Ádám lélegzete, Éva pedig máskor a mozdulat előtt nem vetett a háta mögé egy gyors pillantást, mintegy ellenőrizendő, hogy nem figyeli-e valaki. De hát ez… mi ez, kérdezték maguktól mindketten.
Az ajtóban Éva megkérdezte:
− Akkor a szerda megfelel, hogy levágjam a hajad?
Megismerkedésük óta ő vágta a haját, ahogy Péterét is. Nyilvánvalóan nem anyagi megfontolásokból, sokkal inkább a családi, érzelmi kapcsolat tudatosan őrzött szimbólumaként. Cseke Ádám bólintott.
− Persze, itt leszek.
Pontosan a megbeszélt időpontban becsöngetett. Éva egyedül volt otthon, ócska papucsot és nyilván a nyári melegre való tekintettel egy rövid, agyonmosott, szétnyúlt, bő, ruhát viselt, ami könnyű szellőssége ellenére is esetlenül, otrombán állt rajta. A mellei messze eltartották a testétől, így semmit nem árult el a térdéig terjedő szakaszból, akár kövér is lehetett volna. Sőt, így annak tűnt. A hajából egyik oldalon pókháló lógott a halántéka fölé.
− Szia! Gyere be! − mondta, s visszahúzta vállára a ruha lecsúszott pántját. − Éppen a padláson próbálok valami rendet kialakítani. Ne tudd meg, mennyi kacat…
Egy székre ültette a férfit, műanyag palástot kötött a nyaka köré, amilyet a fodrászok használnak. Fésűt, ollót kerített, s nekiállt. Cseke Ádám egyenes derékkal és nyakkal mozdulatlanságba dermedt. Nem érezte a megszokott parfümöt, csak Éva testének nyári kipárolgása csapott az orrába. A nő megfontoltan, határozottan dolgozott. Közben beszélgettek, közömbös, érdektelen témákról. Éva olykor terpeszbe állt a férfi térde fölött, előrehajolt, ruhája anyaga csaknem érintette az orrát. Volt, hogy érintette. Cseke Ádám eltűnődött, vajon visel-e bugyit. Megdöbbentette a gondolat. Nem emlékezett, hogy valaha is fantáziált volna Éváról. Arra sem, hogy valaha is érzett volna ilyen zavart és izgalmat sógornője közelében. Nem lehetetlen, gondolta felindultan, ilyen melegben… egyedül… mért viselne? Néha felpillantott a nő arcára. Szemeit figyelmesen összehúzva, nyelvét éppen csak kidugva szájából összpontosított a vágásokra. Cseke Ádám a saját kezét figyelte csodálkozva, amint önálló életet élve felemelkedik a bő fodrászköpeny fedezékében, óvatosan kinyúl alóla, s Éva ruhája alatt, két combja között a levegőt simogatja. A szíve hevesen dobogott, míg Éva hosszasabban elidőzött egy tinccsel. A beszélgetés abbamaradt, egyikük sem szólt sokáig, csak az olló halk, fémes, rövid csattanásai…
− Kész − mondta Éva húsz perc elteltével kissé rekedten.
Megköszörülte a torkát. Főzött egy kávét, megitták, beszélgettek… közömbös, érdektelen témákról. Aztán Cseke Ádám elköszönt és távozott.
Másnap hatalmas cégbirodalma legmagasabb pontján, vagyis a központi irodaház legfelső emeletén lévő hatalmas irodájában, hatalmas íróasztalának hatalmas székében ült, és hatalmas agyát igyekezett kétségbeesetten munkára ösztökélni. Két hétig küzdött, aztán…
− Tehát ilyen vagy − suttogta maga elé a belső szerveiből elégedetten falatozó gonosz kis férget figyelve. − De hogy a pokolban történhetett meg? És mért pont őt? Hisz annyi nő van a világon, az isten szerelmére! És ha eddig nem, akkor most miért?
Cseke Ádám kétezer-hatvanhétben éppúgy nem kapott válaszokat, ahogy a megelőző évmilliók során előtte járó szerencsétlenek sem. Mint például Áron, az apja. Vagy Áron apja, András… és még folytathatnánk a sort Ádámig és Éváig. De Cseke Ádám ezt nem tudta. Nem emlékezett, hogy valaha is töprengett volna ilyesmiken. Negyvennyolc éve dacára olyan készületlenül érte a csapás, akár egy tizenhárom éves kölyköt. A dédapja (Zsolt) ennyi idős volt, amikor meghalt. Igaz, az öreg mindkét végén égette a gyertyát, ahogy mondani szokás, és már tizennégy éves korában szerelmes verseket írt.
− Elmentem, ma már nem jövök vissza! − közölte egyes számú titkárnőjével, Irénnel, s a lift felé indult.
Irén a telefonért nyúlt, de Cseke Ádám mentében visszaszólt:
− Nem kell sofőr, taxival megyek.
Szerelmes… már megint, gondolta Irén, s az órára pillantott. Még delet se mutatott. Nagyot sóhajtott, amint főnöke liftajtóban eltűnő alakja után pillantott. Nem érdemli meg… egy ilyen jó ember… a szívem hasad meg érte.
Cseke Ádám leintett egy taxit, szórakozottan állapította meg, hogy az ajtajára ragasztott logón egy teve ácsorog. Egyenesen az öccse házához vitette magát. Illetve kicsit arrébb, ahonnan jól láthatta a bejárati kaput.
− Ne állítsa le az órát!
− Oké. De nem lép le, ugye?
− Ki se szállok.
− Vagy úgy. Mondjuk, nem olyannak néz ki, aki lelép fizetés nélkül.
− Ezt jól látja − jegyezte meg hidegen.
− Jól van, nem azért… Na és? Várunk valakit?
− Maga csak ne törődjön semmivel!
− A várakozási percdíj jóval kevesebb, mint amit menet közben számolunk, szóval ha a végtelenségig itt állunk, az nem olyan tuti üzlet.
A zsebébe nyúlt, számolatlanul bankjegyeket nyújtott a sofőr felé. Az számolttá tette őket, majd elvigyorodott, s két ujjával olyan mozdulatot tett, mintha zipzárt húzna be a száján. Kényelmesen elhelyezkedett.
Cseke Ádám a kaput figyelte, majd egy idő után szórakozott pillantásokat vetett az utcára, a többi házra, a járókelőkre és sofőrje tarkójára. Nála jóval fiatalabb fickó volt, talán még a harmincat se ütötte el. Hosszú, fekete haját varkocsba fonta, kockás ingét a karján felgyűrve, alul kihúzva viselte, rálógott kopott farmerjára. A lábán tornacipő. Nem éppen limuzinsofőr. De a ruhája tiszta, a képe frissen borotvált. Cseke Ádám unalmában, szemét a ház bejáratán tartva, megpróbálta kitalálni a sofőr életét. A gyerekkoránál kezdte, ahogy mindig. Gyakran játszott ilyet, de sosem volt bátorsága ellenőrizni, vajon mennyire jár közel a valósághoz. Már a fickó érettségijénél tartott − mert értelmesen csillogó szemei végett gimnáziumba íratta, s úgy tervezte, csak családja nehéz anyagi körülményei miatt nem felvételizteti az egyetemre − amikor Éva feltűnt a kapuban. Cseke Ádám szíve nagyot dobbant.
− Látja ott azt a nőt? A feketét… zöld szoknyában… − kérdezte a taxisofőrt, s kissé lejjebb húzódott a hátsó ülésen.
A sofőr felriadt, elbóbiskolt a másfél órás rostokolásban. Megdörzsölte a szemét, majd a mutatott irányba nézett.
− Látom.
− Milyennek találja?
Muszáj volt valakivel szót váltania Éváról. Csak egy idegen jöhetett szóba. A sofőr méregette kicsit a járdán feléjük gyalogló Évát.
− Semmi különös.
− Úgy látja?
A sofőr megfordult, belepillantott a szemébe.
− De maga nem úgy látja, mi? Hát… csinos amúgy. Jé! Maga ismerős nekem. Nem találkoztunk mi már?
− Kétlem. Sosem járok taxival − felelte Cseke Ádám, és nem tette hozzá, hogy millió helyről, újságokból, tévéből, a netről ismerheti az arcát.
A sofőr visszafordult Éva felé.
− És a hölgy is ismerős.
Abban se volt semmi különös, Éva gyakran állt a férje mellett különböző sajtótájékoztatókon, támogatótoborzó gyűléseken.
− Kövessem? − kérdezte a sofőr.
Cseke Ádám csodálkozva pillantott rá.
− Parancsol?
− Azt kérdem, kövessem-e.
Követni… micsoda képtelen ötlet. Hiszen ő a közelébe se mehet Évának. Megvonta a vállát.
− Hát… jól van, kövesse!
− Nagyon köszönöm, uram, igazán hálás vagyok a lehetőségért!
− Jól van, nem úgy értettem… izé… Sofőr! Legyen szíves, kövesse azt a nőt!
− A nevem Kálmán, uram. Nézze csak, itt áll: Takács Kálmán, személyszállító…
− Jól van… Kálmán… induljon már!
Követték Évát a postára, a cipzárjavítóhoz és a piacra. Onnan már nagy szatyrokkal jött ki, s indult a sarkon túl parkoló autója felé.
− Előzze meg! A sarkon forduljon be, ott kiszállok! Gyorsan!
Bankjegyeket nyomott a sofőr kezébe és kiugrott. A taxis vigyorogva intett utána.
Laza testtartást vett fel, nagyot sóhajtott. Mi a fenét csinálok? Oké, épp csak beszélünk pár szót, épp csak megnézem kicsit és már itt se vagyok, na gyerünk! Határozottan kilépett a sarok mögül… és egyenesen nekiment Évának, aki elképedve ütötte orrát a mellkasába, és elejtette a szatyrokat. Zöldség, hús, tészta, kenyér és péksütemények gurultak szanaszét.
− Jaj istenem elnézést! − motyogta Éva illatától bódultan.
Éva nem válaszolt, az orrát babusgatta. A szeme könnyben úszott. Istenem, milyen gyönyörű, gondolta Cseke Ádám.
− Te hogy kerülsz ide? − lehelte Éva.
− Erre volt dolgom és… gondoltam, beugrok a piacra.
− Minek?
− Hogy minek? Venni egy… ezt azt… − segítségért lenézett a járdára − répát például.
− Répát? Szabadságra ment a személyzet? Főzni fogsz?
Cseke Ádám kétségbeesetten hallgatott. Most erre mit mondjon?
− Nem történt baja az orrodnak?
− Már jobb kicsit.
És álltak és nézték egymást.
− Na és… mi újság felétek?
− Semmi különös. Péter holnap indul. A hollandok evakuálásában segédkezik. Már alig maradt ott szárazföld.
− Ja igen. Segítek hazacipelni ezt a sok holmit.
− Nem akarsz vásárolni… ezt azt?
− Nem érdekes.
Mindketten leguggoltak, szedegetni kezdték a szatyorba a szétgurult kaját. A kezük néha összeért.
− Hahó! − kiáltotta Éva, amint beléptek a lakás ajtaján.
Nem kapott választ.
− Nincs itthon senki. Igaz, kedd van… Kérsz egy kávét?
Cseke Ádám csak állt az előszobában a két cekkerrel, és bámulta a helyet, ahol három héttel korábban ütköztek össze. Éva követte a pillantását. A férfihoz lépett, kivette kezéből az egyik szatyrot. Lassan, nagyon lassan, mintha várna valamire, fordult a konyha felé. Cseke Ádám úgy érezte, idegen akarat mozgatja a testét. Hevesen dobogó szívvel megfogta a nő karját, visszahúzta…
Másfél hónapig tartott az eszement zuhanás. Leginkább nappal, leeresztett redőnyök mögött szeretkeztek, de ha Péter külföldön tartózkodott, akkor az éjszakákat is együtt töltötték. Nem akartak arra gondolni, miképp lesz, lehet tovább. Elmondhatatlanul boldogok, eufórikusak voltak. Miközben gyötörte őket a lelkifurdalás. De elnyomták. És segített nekik elnyomni az a mindig, minden mást maga alá gyűrő, önmagát mindig, minden esetben előtérbe helyező, nárcisztikus, a végletekig önző, ostoba, vak, kéjvágyó, buja és mégis magasztos és mindörökké sóvárgott érzelem.
Szeretkezéseik után összesimulva, egymást ölelve beszélgettek… egyelőre kizárólag a saját szerelmükről. Tudni akarták, a másikban mikor lobbant fel először a vágy, azelőtt mit gondoltak egymásról, milyen férfinak és nőnek tartották egymást, szerettek-e már így valakit, és a többi. És persze újra és újra elbűvölve, értetlenül azt kérdezték, hogy a pokolban történhetett meg.
− Emlékszel, amikor a hajadat vágtam? − kérdezte például Éva.
− Persze.
− Tudod, az a köpeny elég átlátszó. Lepillantottam és láttam, hogy… alám nyúlsz.
− Igen? − kérdezte zavartan Cseke Ádám.
− Őrületesen izgalmas pillanat volt! Megdöbbentem, de elfogott az izgalom, még a lélegzetem is elakadt!
− Mit szóltál volna, ha akkor hozzád nyúlok?
− Örültem volna neki. Hiszen vágytam rá. És akkor döbbentem rá, hogy mindig is vágytam.
− Nem tartott volna vissza akkor még, hogy… hogy megcsalod őt?
Mióta a viszonyuk tartott, Cseke Ádámnak roppant nehezére esett kimondani öccse nevét, különösen Éva előtt.
− Abban a pillanatban nem tudtam volna ellenállni. Még a térdem is remegett, attól is elélveztem volna, ha csak rámfújsz. De nem tettél semmit. Én csak ott szöszmötöltem egy helyben, vártam, vártam és… semmi!
Párnáját játékos felháborodással a férfi fejéhez vágta.
− És aztán elköszöntél és elmentél! Csalódott voltam és dühös! Majdnem felrobbantam!
Cseke Ádám boldogan, büszkén, gyengéden nevette ki, aztán magához húzta és a lába közé nyúlt.
− Jaj istenem! − rebegte Éva −, és még mindig…
Utolsó útjáról Pétert félholtan szállították haza. Segélyszállítmányokat fosztogató német és francia banditák támadták meg őket. Két golyó is átfúrta a tüdejét, egy harmadik pedig a combcsontját törte el. Éva és Ádám álltak kórházi ágya két oldalán, s kétségbeesetten azért imádkoztak, hogy meg ne haljon, mert ha meghal, akkor ők többé nem tudnak egymás szemébe nézni.
− Ne féljenek, maradéktalanul felépül! − mondta nekik az orvos.
Akkor pedig Péter szemébe nem tudnak majd nézni.
− Ezt nem csinálhatjuk tovább! − mondta este Éva, a második kifulladás után.
Cseke Ádám sóhajtott.
− Nem. Így nem.
Éva kutatóan nézett a szemébe.
− Mi az, hogy így nem?
− Így… csalva, bujkálva.
− Ugye… nem azt akarod mondani, hogy elé állunk azzal, hogy szeretjük egymást?
− Én már nem tudok élni nélküled − mondta Cseke Ádám végtelenül szelíden és szomorúan.
− Pedig muszáj lesz! − csattant fel Éva és zokogásban tört ki.
Sokáig rázta a sírás, Cseke Ádám magához ölelte, tartotta, s hagyta, hogy az ő szemét is elöntse a könny. Amikor Éva kicsit összeszedte magát, így folytatta:
− Mert Péternek nem szabad fájdalmat okozni. Ő… neki egyszerűen nem szabad. Ő az utolsó a világon, aki ezt megérdemli. Ugye? Te is így gondolod?
Cseke Ádám is úgy gondolta.
Hirtelen, még aznap vetettek véget a dolognak. Egyetlen, szakszerűen gyilkos szúrással.
Péter néhány hónap múltán valóban maradéktalanul felépült. És újra nekiállt a világ soha véget nem érő, reménytelen megmentésének.
Elkerülhetetlen találkozásaikkor, a családi összejövetelek alkalmával Ádám és Éva a poklok kínjait állta ki. Éva lefogyott, arca megsápadt és sötét karikák övezte szemeiből végtelen szomorúság áradt, amikor azt hitte, nem figyeli senki. Cseke Ádám szebbnek látta, mint valaha. És mindig látni kívánta, akkor is, ha nem szólhat hozzá, nem érintheti, a tudomására sem hozhatja, hogy a közelében van.
− Hívjon nekem egy taxit! − szólt ki az első titkárnőnek. − Izé… azt a céget, aminek az a teve van a logójában és… Takács Kálmánt küldjék!
− Nahát, maga az! − vigyorgott Kálmán, amint nyitotta neki a taxi ajtaját. − Mondták, hogy direkt engem kér a kuncsaft. Maga volt, aki azt a nőt követte.
Miután elfoglalta helyét a kormánynál, hátrafordult és fürkész pillantást vetett Cseke Ádámra. Mintha valójában csak akkor ismerné fel.
És követték Évát a postára, a cipzárjavítóhoz és a piacra. Mindenhová, ahova csak ment. És ha nem ment sehova, akkor a háza előtt vártak rá.
− Szereti? − kérdezte Takács Kálmán részvéttel.
Cseke Ádám nem válaszolt.
− Hát persze, hogy szereti − szögezte le a sofőr, sokat tudóan sóhajtott és elfütyült néhány hangot egy közismert szerelmes dalból. − Mért nem szólítja meg? Hisz maga gazdag, az látszik.
− Nem fogná be a száját?
− Jól van, na! Azért nem kell leharapni a fejemet! − vont vállat sértődötten Kálmán és elhallgatott.
Negyed óra múlva Cseke Ádám szólalt meg először.
− Nem lehet.
Kálmán felriadt.
− Tessék? Mit nem lehet?
− Nem szólíthatom meg. Nem részletezném, miért, de nem tehetem.
− Ó! − mondta Kálmán és néhány pillanatig maga elé meredt. − De nem azért, mert nem meri.
− Nem. Nem azért.
− Ó!
Kálmán töprengett a hallottakon.
− Hát ez szomorú! − mondta végül szomorúan. − nagyon szomorú!
Este Cseke Ádám az étterembe vitette magát, ahova gyakran járt. A saját limuzinja a sofőrrel már ott állt az úttest szélén.
− Holnap is ráér, Kálmán? − kérdezte még a taxiban ülve.
− Holnap is kínozni akarja magát? Hát… én éppen ráérek.
− Kilencre legyen az irodám előtt.
− Szerelem… tuti üzlet − vigyorgott Kálmán. − Már ne vegye bántásnak!
− Nem veszem. És Kálmán… szeretném, ha a velem való furikázást bizalmasan kezelné.
Azzal átnyújtott neki néhány bankjegyet.
− Afelől nyugodt lehet, uram!
Cseke Ádám belépett az elegáns étterembe. Irén már napközben jelezte esti érkezését, így az asztala már terítve várta. Mégis inkább a bárba fordult, és a pultnál egy italt rendelt magának. Nem többet, csak egyet. Lassan elkortyolta, hazament.
Egész héten Évát követték.
− Semmi közöm hozzá, uram, de… ha nem haragszik a szóért, így tönkreteszi magát − mondta akkor Kálmán.
− Azt hiszi, én nem tudom?
− Egész héten nem evett semmit. Lefogadom, akkor se, ha éppen nem kukkol.
− Nem vagyok éhes. És… nem kukkolok.
− Ez így nem mehet sokáig. El kell felejtenie a hölgyet.
− Nos… tudom.
− Na ja. De nem éppen a legcélravezetőbb módszert választotta. Nem azért mondom… nekem ez jó meló. Biztos és könnyű. De mégis.
− Köszönöm, Kálmán! Igazán önzetlen.
− Nem akar egy nőt, uram?
− Hogy mit?
− Úgy értem, egy másik nőt.
Cseke Ádám értetlenül bámult Kálmánra.
− Úgy értem, egy kurvát, na!
− Kurvát?
− Azt. Tudom, nem feledteti a szerelmet, de higgye el, sokat segít a felejtés megkezdésében. Hisz maga gazdag, vehet magának gyönyörű, okos, kedves nőket is, nem amolyan szakadt, sarki lotyókat.
− Nem, köszönöm, nem akarok kurvát.
− Hát pedig… na mindegy, ha meggondolná magát… én tudok segíteni, tudja. Ismerem az éjszakát.
Éva jelent meg a ház ajtajában, autóba szállt. Követték az iskolába, ahonnan elhozta a két kisebb gyereket, majd követték haza is, hogy lássák újra eltűnni.
− Talán a volt felesége, uram?
− Dehogy.
− Mert a két kölyök kifejezetten hasonlít magára… most hogy egy hete figyelem őket.
− Tudom, mondják. Nem véletlen.
− Na! Akkor ez nem volt mindig reménytelen szerelem!
− Nem úgy van, ahogy gondolja. Ők a bátyám gyerekei, és a nagyapjukra hasonlítanak, akire én is.
− Vagy úgy! Atavisztika.
Cseke Ádám felfigyelt az idegen szóra. Kálmán félig elgondolt élete jutott az eszébe. Talán mégis be kell íratnom az egyetemre, gondolta.
Kálmán elmerengett.
− Hát ezért nem mehet a nő közelébe! Mert a testvére…
− Ezért.
− De… a nő is szomorúnak tűnik… talán…
− Elég lesz, Kálmán.
− Hm… akkor ez igen komoly dráma! Mert a nő is szereti magát, és maga tudja ezt … így szinte lehetetlen a felejtés, kurvák ide vagy oda…
− Mondom, elég lesz!
− Oké, oké!
Kálmán hallgatott egy sort, aztán lapos pillantást vetett Cseke Ádámra.
− Éppen… van megoldás… magának.
− Hogy?
− Mondom, van megoldás, bár… illegális. Még a kurváknál is jobb.
− Maga drogot akar nekem eladni?
− Dehogy! Akkor már inkább az ivásra beszélném rá. Igazi megoldásra gondoltam.
Cseke Ádám pislantott egyet.
− Milyen megoldásra?
− Van egy ilyen izé… amolyan agyi abortusz, amivel emlékeket lehet az agyból eltávolítani. Hogy úgy mondjam, megtörtént dolgokat meg nem történtté tenni. Nem olcsó, de hát maga…
− Ismerem az eljárást. Valóban illegális. Már a kísérletek idején, huszonöt évvel ezelőtt betiltották. Igazolni sem maradt idejük, semmi sem bizonyítja, hogy működik.
− Higgye el, működik!
− Mért, kipróbálta?
− Nem.
− Honnan tudja, hogy nem? Hisz ha kipróbálta is, nyilván az eljárás emlékét is törlik.
− Én mégis biztosan tudom, hogy nem próbáltam ki − felelte savanyúan Kálmán.
− De honnan?
− Az árából. Nekem soha nem volt és soha nem is lesz annyi pénzem. Tudja, uram, így van ez… szegény ember nem menekülhet fájó emlékei és bűnei elől.
− Mért, mennyibe kerül?
Kálmán megmondta. Cseke Ádám meglepetten füttyentett.
− Az nem kevés pénz! Izé… még az én mércémmel sem. És… ismer olyat, aki kipróbálta?
− Nem túl közelről, de… igen.
− Mi az, hogy nem túl közelről?
− Én szállítom oda őket, az eljárás végén pedig haza. Mivel akkor már olyan állapotban vannak, mintha szénné szívták volna magukat, az én feladatom az is, hogy a saját ágyukba fektessem őket, hogy aztán másnap reggel úgy ébredjenek, mintha mi sem történt volna. Szóval muszáj róluk tudnom ezt azt.
− És azt mondja, működik.
− Azt.
− Mért ilyen biztos benne?
− Mert engem is törölniük kell az emlékeik közül. És néhány alkalommal meggyőződhettem róla, hogy fogalmuk sincs, ki vagyok.
− Hm. És maga mennyit kap ezért?
Kálmán megmondta.
− Az… nem valami sok.
− Hát ez van. Ennek is örülök. Négy gyerekem van, az anyjuk nem dolgozik, mert otthon kell legyen velük, anyám tolókocsiban ül, a lakást hitelből vettük… soroljam még?
− Mért ül az anyja tolókocsiban?
− Izomsorvadás.
− Az ma már gond nélkül gyógyítható.
Kálmán gúnyosan elmosolyodott.
− Persze, tudom. Kiszámoltam, tizenkét évi bérem épp fedezi. Na mit szól? De jaj! Most jut eszembe, az elmegy rezsire! Milyen kár!
És megcsóválta a fejét.
− Maga… Kálmán… járt egyetemre?
− Jártam.
− De… feltételezem, nem végezte el.
− Nem. Kicsaptak.
− Miért?
Kálmán vetett rá egy tűnődő pillantást.
− Folyószámla krekkelés.
− Azért csak kicsapás jár az egyetemről?
− Tudja, amikor lebuktam, már lefoglaltam egy időpontot az anyámnak azon a csodaklinikán…
− Értem. Ezt enyhítő körülménynek vették, s ami a törvény előtt a fő, még a pénz is megvolt, mivel gyűjtögette.
− Igen. Csak felfüggesztettet kaptam. De kicsaptak.
Cseke Ádám kicsit elgondolkodott. Aztán visszakanyarodott az emléktörléshez.
− És nem félnek, hogy feljelenti őket? Ennyi fizetséggel nem lenne nagy csoda.
− Maga hol él, ember? Ja, tudom. Elvágnák a gyerekeim nyakát. Ha nem fizetnének egy fillért se, akkor is megcsinálnám nekik.
− És… sok jelentkező van?
− Nem sok olyan akad, mint maguk.
− Ezt hogy érti?
− A legtöbb ember azért nem válik, mert anyagilag nem engedheti meg magának. Az ilyeneknek nincs pénze emléktörlésre. A gazdagok viszont simán, bonyodalom nélkül elválnak és új életet kezdenek új nőkkel, új férfiakkal. Nincs szükségük a felejtésre. De maga és ez a nő… Éva… gazdagok, szeretik egymást… megtehetnék, de mégsem teszik meg… oké, értem, a testvére miatt… szóval ilyen nem sok akad.
Cseke Ádám elgondolkodott. A ház ajtajában Éva tűnt fel Péterrel, mögöttük a bébiszitter csukta be az ajtót. Elegánsan voltak öltözve, úgy tűnt, színházba vagy valami elegáns étterembe igyekeznek. Éva boldogtalanul, fásult közönnyel meredt a kapu feletti lámpa fényéből az utca homályába. Cseke Ádám szíve elfacsarodott. Figyelte, ahogy beülnek a kapu előtt várakozó taxiba. Kálmán az indítóra tette a kezét.
− Ne, hagyja! − mondta Cseke Ádám −, mára elég lesz.
− Akkor az étterembe?
Minden este ott tette ki.
− Igen. Illetve mégsem. Legyen szíves, vigyen haza!
Kálmán elindult.
− Mondja csak… Kálmán! Ha érdekelne… az a dolog… kihez kéne fordulnom?
− Ha eldöntötte, hogy érdekli, elviszem az emberhez.
− Értem. Felhívná az éttermet, hogy szóljanak a sofőrömnek, hogy hazamehet?
− Magának nincs telefonja?
− Nincs.
− Hogyhogy?
− Nincs rá szükségem.
Kálmán füttyentett.
− Aha. És persze ha kapása van, ezüsttálcán, damasztszalvétán hozzák magának a telefont.
− Valahogy úgy.
− Láttam filmekben.
Megérkeztek a villa elé. Cseke Ádám kinézett az ablakon.
− Honnan tudta, hogy itt lakom, Kálmán?
− Tessék?
− Nem mondtam a címet.
− Pedig tudom.
− Azt látom.
− Bizonyára említette már.
− Hm. Meglehet. Többet beszélgettem magával néhány hét alatt, mint a sofőrömmel, aki tíz éve fuvaroz.
− De lefogadom, a sofőrjének nincsenek anyagi gondjai.
− Azt nem tudom.
− Mennyit keres a sofőrje?
− Azt se tudom. Jó éjszakát, Kálmán!
− Magának is, uram!
Egész éjjel töprengett. Másnap délelőtt felhívta Évát. Nyilvános helyen, egy plaza kávézójában találkoztak.
− Semmissé akarod tenni, ami történt? − kérdezte Éva, miután Cseke Ádám elmagyarázta neki az eljárás lényegét.
− Nem szívesen. De ha nem teszem, én a magam részéről bele fogok halni. Vagy legalábbis évekig szenvedek majd. És… nem csupán a szerelemtől. Meglehet, az egyszer elmúlik. Meglehet, a lelkifurdalás is. De nem bírom tovább. És… te sem nézel ki valami jól.
Éva maga elé bámult. Hosszú gondolkodás után bólintott.
− Igen. Így lesz a legjobb. Nem csak nekünk… hisz Péter és a gyerekek is megsínylik… amilyen állapotban vagyok… és te is kerülöd őket.
Cseke Ádám bólintott. Szorongva kutattak egymás szemében. Mindketten azt szerették volna, ha a másik nem akarná elengedni azt, ami összeköti őket… és amiről úgy gondolták, muszáj elengedniük. És mindkettejüknek még valami járt a fejében. A kéjvágy, a másik teste utáni kínzó gyötrelem, és a másik lélek néhány percig tartó leigázása és birtoklása. Egy utolsó éjszaka. Egy búcsú. Kapaszkodni még kicsit egymásba a sötét, jeges vizű tengeren sodródó törött deszkákon, mielőtt teljesen kihűl a testük, mielőtt végleg elernyednek izmaik, s elnyeli őket a mélység… vagyis a felejtés. De meghalni legalább együtt lehetne, míg tovább élni csakis külön, mit sem tudva egymásról.
− Irén! Készpénzre lesz szükségem.
− A magánszámlájáról?
− Igen.
− Mennyire?
Többször is előfordult az elmúlt húszegynéhány évben, hogy Cseke Ádám komolyabb összeget vett magához, anélkül, hogy tájékoztatta volna első számú titkárnőjét az ügy mibenlétéről. Ezúttal azonban Irén hökkenten fordult ki az irodából. Az összeg hatalmas volt. Egy igazi, csinos kis vagyon.
Áthajtottak a kínai negyeden, aztán kigurultak a belvárosból. Az arab és a fekete kerületek szépen rendben tartott, tiszta utcái után a kissé kopottas, de még biztonságos hírű cigány negyed következett, azt követően azonban megszűnni látszott a civilizáció. Egyre lepusztultabb házakat hagytak maguk mögött, míg végül már szinte düledező romok közt haladtak. Rosszul öltözött, komor, ijesztő arcú férfiak ácsorogtak tucatszám a németek, hollandok, angolok, franciák lakta városrészek járdáin, rosszindulatú tekintettel lestek be a taxijukba. Többször követ is dobtak utánuk, Éva ijedten rezzent össze, amikor az egyik az autó tetején koppant. Ripityára tört telefonfülkék, kiégett autóroncsok, bokáig érő szemét mindenütt. Elhülyült drogosok, drogos kurvák, kurvapecérek tántorogtak fel-alá, koszos utcagyerekek rohangáltak vagy ültek a járdán, maszatos, koravén arcuk jól látszott az itt-ott lángoló autógumik fényében.
− Kálmán…
− Legyen csak nyugodt, uram, minden rendben van!
− Ez azért nem a legtalálóbb kifejezés − mondta Cseke Ádám az ablakon kitekintve.
Befordultak egy rozsdás gyárkapun. Beljebb sorompó állta útjukat, mellette porta. Nagydarab fickó lépett ki, benézett, aztán intett Kálmánnak, hogy behajthat. Továbbmentek a vöröstéglás, magas, komor épületek között, kétszer balra, egyszer jobbra fordultak, végül Kálmán leparkolta az autót egy vasajtó előtt.
− Hát… ez lenne az.
Cseke Ádám bizalmatlanul méregette a koszlott, rozsdás vasajtót. Bizony az fordult meg a fejében, hogy Kálmán csúnyán palira vette őket, nincs itt bent semmiféle emlékeket abortáló vállalkozás, odabent Kálmán cimborája, bűntársa várja őket, kiforgatják a zsebeiket, elszedik a pénzt, ami számukra egy vagyon, két gyors döfés a sötétben… és vége.
− Ez?
− Ez. Dörömbölni kell. Én nem mehetek be, de várják magukat.
Éppen ettől félek, gondolta Cseke Ádám és Kálmán derűs, tiszta, ártatlan szemébe fúrta pillantását. Nem létezik. Nem tenne ilyet. Ez biztos. De… mintha most kissé zavart, bizonytalan lenne a tekintete… vagy csak beleképzelem?
− Uram…
Kálmán elhallgatott, megvakarta a fejét. A hangja is tétova… Cseke Ádám árgus szemekkel figyelte.
− Igen?!
− Á… semmi.
− Mondja csak bátran!
− Őőő… csak azt akartam mondani… hogy minden jót maguknak!
− És ezt ilyen nehezen bökte ki?
Érezte saját vádló hangsúlyát.
− Hm… igen, hát… valójában azt akartam mondani, hogy… tudja, megkedveltem magát. Mert azt hittem, a gazdagok mind… szóval, hogy másmilyenek. Na… azt akartam, hogy tudja. Nem mintha lenne jelentősége, ugye.
Őszintén hangzott, de Cseke Ádám biztosan érezte, hogy nem ezt akarta mondani. De akkor mit? És ha ezt őszintén mondja, akkor nem akarhatja a vesztét. Bár miért ne? Attól még kedvelheti, mert kirabolja… elveszejti…
− Kálmán!
− Igen, uram?
− Feltehetőleg többé nem találkozunk, mármint úgy, hogy magamnál vagyok, de ha mégis… hát akkor is ugye…
− Igen, uram.
− Szeretnék elbúcsúzni magától.
Kálmán hátrafordult, a kezét nyújtotta.
− Ez eltart holnap estig, de én itt leszek, mire kikísérik magukat. Aztán tente az ágyukban! Viszlát, uram! Illetve mit is beszélek… nagyon örülök, hogy megismertem. Igazán jó volt magával a hölgyet figyelni.
− Micsoda? − kérdezte Éva.
Kálmán és Cseke Ádám egymást nézték, előbbi bocsánatkérően, utóbbi feddően. Úgy tettek, mintha nem hallották volna a kérdést.
− Tehát, Kálmán! Szeretném, ha hálám és barátságom jeléül elfogadná ezt az apróságot… mármint… ön tudja, hogy nem rátartiságból mondom, de nekem ez tényleg apróság… no tehát… ebből a pénzből kifizetheti a lakáshitelét és még marad annyi, hogy nyisson egy… mit tudom én… saját taxi-vállalatot vagy amit akar. A táskában megtalálja egy klinika prospektusát, oda vigye el az édesanyját, én már névtelenül elrendeztem, kifizettem mindent, talpra fogják állítani.
Azzal egy szép, bőr aktatáskát nyújtott át. Kálmán döbbenten nézte. Elvette, kinyitotta, belenézett… megtörölte a szemét, mielőtt felemelte az arcát.
− Hej, uram! Asszem, elbőgtem magam! − lehelte.
− No, a kiteljesedést nem várjuk meg! − mondta komoran Cseke Ádám.
És arra gondolt, iménti ajándéka nem mentheti meg őket, hisz Kálmán számíthat rá, ha nem létezik az emléktörlő cég, akkor visszaveszi. Tehát ha már elhatározták, az ajándék dacára, sőt pláne meg kell őket ölniük. Ha… de nem hitte igazán. De valójában azt se bánta már, ha úgy van. Kiszállt az autóból. Ajtót nyitott Évának, a karját nyújtotta neki, az belékarolt, s elindultak a vasajtó felé. Hátuk mögött halkan zümmögött a taxi ablakának villanymotorja. A küszöbön megálltak, egymásra néztek. Éva arcán könnyek folytak. Hm, ez a búcsú ezerszer nehezebb, mint a szakításuk volt. Hisz akkor… csak elváltak. Most azonban száz százalékosan és végérvényesen elveszítik egymást, minden fájdalmas és gyönyörűséges emlékükkel együtt. Semmi sem marad, az ég világon semmi. Ez… ez embertelen.
− Nem akarom! − suttogta Éva.
− Én sem. De muszáj.
− Tudom.
Hosszú csókot váltottak. Aztán eltépték magukat egymástól és szembefordultak az ajtóval. Cseke Ádám felemelte ökölbe szorított kezét…
− Ne! Uram, ne!
Cseke Ádámmal fordult egyet a világ. Hát mégis úgy van! De… felébredt Kálmán lelkiismerete, nem hagyja, hogy…! Megfordult, Éva pedig vele. Döbbenten bámulták a taxiból kiugró Kálmánt.
− Ne tegye, uram! − ismételte kétségbeesetten.
− Kálmán!
− Nem engedhetem be magukat! Nem visz rá a lélek. Pedig lehet, hogy megbánom.
− Mi van odabent?
− Nem tudom, sosem voltam bent.
− Várnak ránk?
− Persze.
− A cinkostársai?
− Kik? Hát… ha úgy vesszük… igen. De nem ismerem őket, mindig csak telefonon érintkeztünk és nem jönnek ki az ajtón sem, amikor később átveszem a delikvenseket.
− Micsoda?! Maga takarítja el a hullákat?
− Milyen hullákat? − kérdezte hökkenten Kálmán. − Jézus Mária! Maga azt hitte…? Azt hitte!
− Rosszul hittem?
− Persze, hogy…! Nahát, uram!
− Tudja, a környék… és ez a lepukkant gyárudvar… − szégyenkezett már Cseke Ádám. − De akkor mért nem akarja, hogy bemenjünk?
− Mert… mert fölösleges.
− Úgy érti, mégiscsak humbug az egész?
− Nem úgy értem. Nagyon is tökéletesen működik. És erre… maguk ketten a legfőbb bizonyíték.
Cseke Ádám kiemelkedő minőségű agya azonnal megértette. De mivel egész egyszerűen nem érthette meg, amit megértett, így mégsem értette.
− Nem értem.
− Az a helyzet, hogy… én egyszer már idehoztam önt és a hölgyet… Évát. És most itt vannak megint… vagyis újra egymásba szerettek. Nem tudom biztosan, hogy helyesen teszem-e, de úgy éreztem, ezt tudniuk kell. Jól vannak?
Éva és Cseke Ádám dermedten bámulták Kálmánt. Amit hallottak, azzal egyelőre nem tudtak mit kezdeni. Idő kell… néhány perc… lehet, hogy napok. Kisvártatva egymás felé fordultak.
Istenem, gondolta Éva, alig másfél hónapnyi emlékem van erről a férfiról, életem legdrágább, legféltettebb, legdédelgetettebb emlékei, pedig ki tudja, mennyi lehetne még. Cseke Ádám azt is hozzátette magában: s ezt a másfél hónapnyit is el akarjuk dobni.
Néhány perce még mindennél jobban meg akart szabadulni Évával való szerelmének emlékétől, most mégis úgy érezte, mintha kifosztották volna. Éva kétségbeesetten figyelte. Ő el akart futni, hogy tovább dédelgethesse ezt a kevés emléket, bármennyi szenvedést okoz is. De Cseke Ádám az ajtóhoz lépett, s megdöngette öklével. Éva lehajtotta a fejét.
− Akkor… holnap este, uram − mondta Kálmán szomorúan, és integetett, mintha vonatra szálltak volna.
Az ajtó kinyílt. Eddigi benyomásaik alapján valami rossz arcú, félelmetes, esetleg fegyveres fickóra számítottak, ehelyett egy fiatal, szőke, fehér köpenyt viselő, rossz arcú nő fogadta őket.
− Helló! Jöjjenek! − mondta nem túl szívélyesen.
Követték a nőt, aki szótlanul vezette őket a penészes, málló vakolatú folyosókon, tűsarkú cipője kopogott a régi, helyenként tócsák borította kövön. Kinyitott egy ajtót, és a küszöb fölött visszaléptek a civilizációba. Csillogott lábuk alatt a járólap, a falak vakító fehérre festve, klasszikus festmények reprói lógtak a falon, a falra szerelt hangszórókból Vivaldi muzsikája csordogált halkan. A fal mellett ingyen üzemelő üdítő és ásványvíz automaták. A teremből több ajtó is nyílt, akár egy rendelőintézet váróterméből. A szőke nő egy liftajtóhoz vezette őket. Megnyomta a gombot, szembefordult velük, fejével a terem felé vágott.
− Ez nem a maguk részlege − közölte nyersen. − Itt illegális műtéteket végeznek. Génmódosítás, ilyesmik… a mi műfajunkban mi értelme lenne a rongyrázásnak, nem igaz?
És durván, idétlenül röhögött. Beszálltak a liftbe, följebb mentek néhány emeletet. Kopár, festetlen falak és néhány ócska szék volt csak az ő szintjükön. A nő egyenesen az egyik szobába vezette őket, ahol egy férfi éppen vezetékeket húzott ki. Fehér köpenyt viselt, de alatta munkásoverállt kockás inggel. Az egyik falat monitorok tucatjai borították, középen pedig egy hatalmas szerkezet állt, ami Cseke Ádámot a tízes-húszas évek elavult MRI berendezéseire emlékeztette. A férfi feléjük fordult.
− A hölgy a szomszéd szobába menjen − mondta köszönés helyett −, onnan is ezekre a monitorokra húztam a vezetékeket, mert páros törlésnél első körben a közös emlékeket vizsgáljuk át, ez viszonylag egyszerű lesz, mert a képfelismerő összepárosítja…
− Várjon! − szakította félbe Cseke Ádám. − Előbb beszélni akarok magával.
A férfi megnézte az óráját.
− Jól van, mondja!
− Mi a neve?
A férfi elvigyorodott.
− Ugyan… de szólítson Dr. Lobo Tamásnak. Érti! Lobo Tomi… he?!
Cseke Ádám nem volt éppen vicces kedvében.
− Mit csinálnak az emlékekkel, amiket törölnek?
Dr. Lobo gyanakodva pillantott rá.
− Mért akarja tudni?
− Mert… azt is tudni akarnám, mi történik a lábammal, ha azt vágná le. Nagyjából ismerem az eljárás lényegét, olvastam róla egy régi orvosi lapban, mikor még kísérleti stádiumban volt. Tudom, hogy a leválogatáshoz lényegében digitalizálják az emlékeket, a képeket, szagokat, az érintést, a gondolatot… mindent. A lényeg, hogy elvileg archiválhatóvá teszik.
− És?
− Archiválják is?
− Ugye, nem a zsarukhoz akar szaladni?
− Dehogy. De tudom, hogy a betiltás egyik etikai kifogása az volt, hogy az ember emlékei az archiválással árucikké válhatnak. Eladhatják sivár életű embereknek, perverzeknek… mit tudom én.
− Nem kell ettől tartania.
− Éppen hogy ebben bízom.
− Hogy érti?
− Vásárolni akarok.
Éva döbbenten fordult felé.
− Nem erről volt szó! − mondta keményen Dr. Lobo.
− Most már erről van.
− Én nem foglalkozom ilyesmivel.
− Ó, dehogynem! − blöffölt Cseke Ádám. − És ez esetben még lelkiismereti kérdést sem kell csinálnia belőle, ha ugyan csinált valaha, mert mi a saját emlékeinket akarjuk visszavásárolni. Ezért remélem, hogy archiválják az emlékeket. De biztos is vagyok benne…
− Ádám!
− … hisz senki nem dob ki olyasmit, ami egyszer pénzt érhet.
− Ádám! − ismételte meg Éva hangosabban.
A férfi felé fordult.
− Mi az?
− Az én nevemben is beszélsz.
− Igen, persze…
− Anélkül, hogy kikérted volna a véleményemet.
Cseke Ádám meghökkent.
− Mért? Te nem akarod?
− Hiszen éppen azért jöttünk ide, hogy örökre elfelejtsük azt, ami ekkora fájdalmat okoz.
− Igen, de… Amikor kidobtam ezeket az emlékeket, pontosan tudtam, mit dobok a kukába. De most nem tudom. Honnan tudhatnám, hogy jól döntöttem-e?
− Akkor is együtt döntöttünk.
− És te biztos vagy… te nem akarod tudni?
Éva megrázta a fejét.
Cseke Ádám elhallgatott. Fürkészve nézett Éva szemébe, majd Dr. Lobohoz fordult.
− Mikor jártunk itt?
− Miből gondolja, hogy már jártak itt?
− Rájöttem.
− Kálmántól tudja.
− Nem.
− De igen. Maga hazudik.
Cseke Ádám nyelt egyet. Valóban nem volt erős oldala a hazugság. De még a színjáték se. Nem is értette, hogyhogy a bátyja, Péter nem látott át rajta, amikor… Igazság szerint Évának sokkal jobban ment. Sokszor elhűlve figyelte, milyen magától értetődően, könnyedén és hitelesen játsza a szerepét.
− Nézze… hajlandó vagyok komoly árat fizetni. Azért külön is, hogy Kálmánnak ne származzon ebből semmi baja.
− Az lesz a drágább. Végül is ő vetett véget egy tuti üzletnek.
− Hogy érti, hogy tuti üzletnek?
A férfi elgondolkodva, szúrósan farkasszemet nézett vele. Végül kelletlenül fújt egyet.
− Na jó. Várjanak!
Az egyik számítógéphez lépett, megnyitott néhány fájlt, elindított egy lekérést. Néhány másodperc múltán visszafordult hozzájuk.
− Huszonegy éve csináltuk az első emléktörlésüket… és azóta … tizennyolc alkalommal jártak itt.
Dr.Lobo óvatosan köhintett egyet… aztán mély csend borult a szobára. Cseke Ádám néhány perce már számolt valami hasonló bejelentéssel, így az ő döbbenete enyhébb volt, mint Éváé. Adott egy kis időt a nőnek, aztán felé fordult.
− Érted már? − kérdezte rekedten. − Újra meg fog történni.
Éva sokáig nem szólt, csak meredt maga elé. Tizennyolc szerelem! Sokaknak egy sem jut. És… vajon mennyi az időben? Meglehet, többet szeretkeztünk, mint a férjemmel… uram atyám! A gyerekek! A két kisebbik. Felnézett.
− Ádám! A két kicsi… úgy hasonlítanak rád.
Cseke Ádám nyelt egyet. Mély felindultságába és szorongásába valami sosem érzett öröm vegyült.
− Tizennyolcszor! − lehelte végül Éva. − Csoda, hogy egyszer sem buktunk le!
Dr. Lobo megköszörülte a torkát. Mindketten úgy kapták felé a fejüket, mintha most toppant volna a szobába.
− Tizenkilencszer. És… ha már fizetnek érte, jár a teljes körű információ… szóval azt kell mondjam, hogy de igen, lebuktak.
Mi jöhet még?! Hiszen bármi. Semmit sem tudnak a múltjuk legjelentősebb eseményeiről.
− Akkor… azt mondja…
Dr. Lobo bólintott.
− Igen. Öt alkalommal az ön férjével, illetve az ön bátyjával, Cseke Péterrel együtt vettek részt a kezelésben. Tehát feltételezem…
Cseke Ádám gyomra görcsbe fordult. Évát is a rosszullét kerülgette. Amitől a legjobban rettegtek, amiről úgy gondolták, soha, de soha nem történhet meg… Ötszörös megrázkódtatás, ötszörös kín, fájdalom. Mindhármuknak… az ártatlannak is. De most nem emlékeznek. És ha úgy akarják, ez így maradhat, sőt elfelejthetik a legutóbbit is… legalábbis, míg… majd megint…
Dr. Lobo az órájára pillantott.
− Nos… eldöntik végre?
Cseke Ádám és Éva egymás szemében kutatva, szavak nélkül beszélgettek. Végül a férfi szólalt meg.
− Add ide a telefonod!
Éva a táskájába nyúlt, Cseke Ádám hívást kezdeményezett. A szája és a torka száraz volt, a hangja karcolt.
− Szia, Péter! Nem… én vagyok. Együtt vagyunk, igen. Figyelj! Taxit küldök érted, a sofőr tudni fogja, hova hozzon. Majd itt… mindent elmondok.