Robika valamelyik év májusában jött a világra. Szép, egészséges kisfiú, gratulálunk anyuka. Robika feje tetején csak néhány világosbarna pihe lengedezett, a szemét néha-néha kinyitotta, de gyorsan össze is ragadtak újra. A könnyzáportól még kinyitni sem tudta rendesen, hogy körülnézhessen, hogy miért jár kézről kézre és mi ez a felhajtás körülötte. Zokogott, mint a többiek, amikor megérinti őket a levegő és amikor szemüket úgy szúrja az erős fény, mint a miénket, felnőttekét, amikor a sötét és nyirkos aluljáróból az utcára érkezünk. Az övéhez hasonló nyirkos arcok mindenütt. Megölelgetik, megmossák és leteszik valami kemény helyre, sok-sok textilbe burkolva. Szinte belefér az édesanyja egyetlen tenyerébe.
Kissé furcsállhatja, hogy hirtelen mit keres itt az óriások között, mint egy rossz mesében, amikor valaki messzire kerül a jól megszokott és szeretett otthonától és csupa félelmetes szörnyeteg közé kerül. Bár vele ismerősként bánnak, mindig ugyanazzal a furcsa, skandáláshoz hasonlatos szóval szólítgatják, és úgy pakolgatják ide-oda, mintha élettelen tárgy lenne, teljesen öntudatlan, cselekvőképtelen és kiszolgáltatott, hiába próbál ordítani, mindig valami gumival tömik be a száját, amitől valóban meg is nyugszik. Máskor ugyanilyen, ámde lyukas gumival közelítenek felé, valami színes, pépes szer folyik belőle, és azonnal elhallgattatja. Nyugtató lehet, tele tömik gyógyszerekkel, amitől teljesen elveszíti minden önállóságát. Nem tudta, hogy meddig mehet ez így és mi fog történni. Amikor próbálja ezt a gumis üveget megtartani, az mindig kiesik a szájából és szétfröcsögtetve a tejet a földre esik, néha még el is gurul a nem messze lévő szék lábáig, beleütközik és megáll. A felhabosodott tej buborékai ilyenkor egymás után pukkadnak ki, utána meg már az ő szájában teszik ugyanezt, mert a mama zsörtölődve felveszi, és kedvesen, játékosan megdorgálja Robikát, hogy ejnye-ejnye, inkább maradjon nyugton és igyon szépen, mert nem fog mindig ugrálni a fotel és a padló között, hogy a ledobott üveget felszedegesse.
Így teltek el az évek, Robikának nem nőtt sokkal több haja. Azóta hiába próbált annyiszor lábra állni, nem tudott. A szülei mindig utána rohantak, és leültették, ő pedig elkezdett üvölteni és kapálózni. Mintha azt akarta volna mondani, hogy hagyják békén, ne érjenek hozzá, igenis meg tudja csinálni. Ilyenkor Szandra mindig érdeklődve figyelte a sarokban lévő fotelben összekucorodva. Olyan volt, mint egy jóllakott cica. Persze néhányszor sikerült kicselezni őket, mert nem figyeltek oda. Akkor mindig hatalmasat esett és nagyon sírt, de nem bánta, mert a mamája nagyon gyengéden viselkedett vele ilyenkor. Ugyanezért egyszer a poharat dobta földre, ami darabokra tört, a tócsa közepén meg ott voltak a szilánkok. Megveregette a kezét, elég erősen, de hamar felkapta az ölébe, és rohant vele a lifthez, majd végigvitte az utcán, egyenesen a tőlük két sarokra lévő doktor nénihez. Ott hatalmas kötést tettek Robika fejére, szép fehér turbánt, olyan volt, mint egy basa. Amikor meglátta magát a tükörben, nevetésben tört ki. Több hétig kellett hordania, a végére azért már eléggé zavarta, amikor mindig a szemére csúszott, de az anyja a narancssárga bot illatú kezével mindig megigazgatta. Neki külön főzött, bár Robika nem tudta, hogy miért, hiszen a többiek ételének is finom illata volt. Próbált belemarkolni a tányérjába, amikor a nővérével foglalkozott és nem figyelt, és gyorsan a szájába tenni a zsákmányt, de akkor anyu eléggé dühös lett, és már csomagolta is szalvétába a nyálas masszát, aztán megmosta a kezét.
Szandra, úgy tűnt, valamiért nem kedvelte. Egyszer megkérte az anyját, hadd vehesse ő is ölébe az öccsét, úgy szorította magához, hogy alig kapott levegőt. Testvéri szeretet. Máskor, amikor lefeküdt mellé játszani, a macis csörgőt nem csak a levegőbe lendítette, hanem a fejéhez is. Vagy amikor sírt valamiért, mondjuk mert sokszor fájt a hasa, akkor megcsipkedte. A karját, az oldalát, az arcát. Rengeteg düh volt azokban a hétéves ujjacskákban. Volt, hogy több piros folt is volt a testén, de Szandra szerencséjére hamar elmúltak. Szandra egyébként szép kislány volt, Robika szerette, ha a közelében van, még akkor is, ha ijesztően viselkedett, és fájdalmat okozott neki. Szeretett volna beszélni róla, már csak azért is, mert Szandrának igazán selymes hangja volt. Még ha hisztizett, akkor is telicsilingelte az egész házat. De Szandra sem beszélt hozzá. Valószínűleg nem hozzá nem szólt semmi fontosat, hanem az anyjához sem. Volt, amiről mélyen hallgatott, mintha nem is létezne. Most, hogy megtanult olvasni az iskolában, néha mesélt neki mesét, amit Robika érdeklődéssel hallgatott, de volt egy olyan érzése, hogy nem nevetve pufogó autókról szól és randevúzó Mickey egerekről, hanem egészen különös borzalmakról, és ki tudja, a kislány honnan hallotta őket.
Amikor Szandra már nagyon gyakran művelte azokat a szokatlan dolgokat, akkor Robika nagyra nyitotta a száját, hogy végre tisztázzon mindent. Még hang is jött a sötét barlangból, de akárhogy kerekítette az ajkait és nyújtogatta a nyelvét, a papája értetlenül nézett rá, és folyton visszakérdezett. Éhes vagy? Szomjas vagy? Meleged van? Ő pedig hevesen válaszolna, de minden mozdulata csak karrándítás vagy kacagás, amire azonnal összesereglik mindenki körülötte és vékony hangjukon beszélve az arcába hajolnak. Nyugalom, mindjárt hazaér anyád, és hozza a gyógyszert.
De Anya már egyre fáradtabb. A szeme alatt kis vízgyűjtők vannak. Könnyen megtelnek vízzel és kiöntenek. Anya nyugtalan. Pedig anya nem esett el soha a lépcsőn. Anya tépelődik. Anya nem tudja, hogy merre tovább. Anya felkeres sok nénit, tanácsokat kér. Megtelik az utazótáska kis ruhácskákkal. Hamarosan találkozunk, ölel magához, hamarosan újra itthon leszel.
