Robika a szülőszobából

Robika valamelyik év májusában jött a világra. Szép, egészséges kisfiú, gratulálunk anyuka. Robika feje tetején csak néhány világosbarna pihe lengedezett, a szemét néha-néha kinyitotta, de gyorsan össze is ragadtak újra. A könnyzáportól még kinyitni sem tudta rendesen, hogy körülnézhessen, hogy miért jár kézről kézre és mi ez a felhajtás körülötte. Zokogott, mint a többiek, amikor megérinti őket a levegő és amikor szemüket úgy szúrja az erős fény, mint a miénket, felnőttekét, amikor a sötét és nyirkos aluljáróból az utcára érkezünk. Az övéhez hasonló nyirkos arcok mindenütt. Megölelgetik, megmossák és leteszik valami kemény helyre, sok-sok textilbe burkolva. Szinte belefér az édesanyja egyetlen tenyerébe.

 

Kissé furcsállhatja, hogy hirtelen mit keres itt az óriások között, mint egy rossz mesében, amikor valaki messzire kerül a jól megszokott és szeretett otthonától és csupa félelmetes szörnyeteg közé kerül. Bár vele ismerősként bánnak, mindig ugyanazzal a furcsa, skandáláshoz hasonlatos szóval szólítgatják, és úgy pakolgatják ide-oda, mintha élettelen tárgy lenne, teljesen öntudatlan, cselekvőképtelen és kiszolgáltatott, hiába próbál ordítani, mindig valami gumival tömik be a száját, amitől valóban meg is nyugszik. Máskor ugyanilyen, ámde lyukas gumival közelítenek felé, valami színes, pépes szer folyik belőle, és azonnal elhallgattatja. Nyugtató lehet, tele tömik gyógyszerekkel, amitől teljesen elveszíti minden önállóságát. Nem tudta, hogy meddig mehet ez így és mi fog történni. Amikor próbálja ezt a gumis üveget megtartani, az mindig kiesik a szájából és szétfröcsögtetve a tejet a földre esik, néha még el is gurul a nem messze lévő szék lábáig, beleütközik és megáll. A felhabosodott tej buborékai ilyenkor egymás után pukkadnak ki, utána meg már az ő szájában teszik ugyanezt, mert a mama zsörtölődve felveszi, és kedvesen, játékosan megdorgálja Robikát, hogy ejnye-ejnye, inkább maradjon nyugton és igyon szépen, mert nem fog mindig ugrálni a fotel és a padló között, hogy a ledobott üveget felszedegesse.

 

Így teltek el az évek, Robikának nem nőtt sokkal több haja. Azóta hiába próbált annyiszor lábra állni, nem tudott. A szülei mindig utána rohantak, és leültették, ő pedig elkezdett üvölteni és kapálózni. Mintha azt akarta volna mondani, hogy hagyják békén, ne érjenek hozzá, igenis meg tudja csinálni. Ilyenkor Szandra mindig érdeklődve figyelte a sarokban lévő fotelben összekucorodva. Olyan volt, mint egy jóllakott cica. Persze néhányszor sikerült kicselezni őket, mert nem figyeltek oda. Akkor mindig hatalmasat esett és nagyon sírt, de nem bánta, mert a mamája nagyon gyengéden viselkedett vele ilyenkor. Ugyanezért egyszer a poharat dobta földre, ami darabokra tört, a tócsa közepén meg ott voltak a szilánkok. Megveregette a kezét, elég erősen, de hamar felkapta az ölébe, és rohant vele a lifthez, majd végigvitte az utcán, egyenesen a tőlük két sarokra lévő doktor nénihez. Ott hatalmas kötést tettek Robika fejére, szép fehér turbánt, olyan volt, mint egy basa. Amikor meglátta magát a tükörben, nevetésben tört ki. Több hétig kellett hordania, a végére azért már eléggé zavarta, amikor mindig a szemére csúszott, de az anyja a narancssárga bot illatú kezével mindig megigazgatta. Neki külön főzött, bár Robika nem tudta, hogy miért, hiszen a többiek ételének is finom illata volt. Próbált belemarkolni a tányérjába, amikor a nővérével foglalkozott és nem figyelt, és gyorsan a szájába tenni a zsákmányt, de akkor anyu eléggé dühös lett, és már csomagolta is szalvétába a nyálas masszát, aztán megmosta a kezét.

 

Szandra, úgy tűnt, valamiért nem kedvelte. Egyszer megkérte az anyját, hadd vehesse ő is ölébe az öccsét, úgy szorította magához, hogy alig kapott levegőt. Testvéri szeretet. Máskor, amikor lefeküdt mellé játszani, a macis csörgőt nem csak a levegőbe lendítette, hanem a fejéhez is. Vagy amikor sírt valamiért, mondjuk mert sokszor fájt a hasa, akkor megcsipkedte. A karját, az oldalát, az arcát. Rengeteg düh volt azokban a hétéves ujjacskákban. Volt, hogy több piros folt is volt a testén, de Szandra szerencséjére hamar elmúltak. Szandra egyébként szép kislány volt, Robika szerette, ha a közelében van, még akkor is, ha ijesztően viselkedett, és fájdalmat okozott neki. Szeretett volna beszélni róla, már csak azért is, mert Szandrának igazán selymes hangja volt. Még ha hisztizett, akkor is telicsilingelte az egész házat. De Szandra sem beszélt hozzá. Valószínűleg nem hozzá nem szólt semmi fontosat, hanem az anyjához sem. Volt, amiről mélyen hallgatott, mintha nem is létezne. Most, hogy megtanult olvasni az iskolában, néha mesélt neki mesét, amit Robika érdeklődéssel hallgatott, de volt egy olyan érzése, hogy nem nevetve pufogó autókról szól és randevúzó Mickey egerekről, hanem egészen különös borzalmakról, és ki tudja, a kislány honnan hallotta őket.

 

Amikor Szandra már nagyon gyakran művelte azokat a szokatlan dolgokat, akkor Robika nagyra nyitotta a száját, hogy végre tisztázzon mindent. Még hang is jött a sötét barlangból, de akárhogy kerekítette az ajkait és nyújtogatta a nyelvét, a papája értetlenül nézett rá, és folyton visszakérdezett. Éhes vagy? Szomjas vagy? Meleged van? Ő pedig hevesen válaszolna, de minden mozdulata csak karrándítás vagy kacagás, amire azonnal összesereglik mindenki körülötte és vékony hangjukon beszélve az arcába hajolnak. Nyugalom, mindjárt hazaér anyád, és hozza a gyógyszert.

 

De Anya már egyre fáradtabb. A szeme alatt kis vízgyűjtők vannak. Könnyen megtelnek vízzel és kiöntenek. Anya nyugtalan. Pedig anya nem esett el soha a lépcsőn. Anya tépelődik. Anya nem tudja, hogy merre tovább. Anya felkeres sok nénit, tanácsokat kér. Megtelik az utazótáska kis ruhácskákkal. Hamarosan találkozunk, ölel magához, hamarosan újra itthon leszel.

Edward Lear: A Töpszli-Pöpszli Béb udvarlása

Koromandel partvidéke
       töknövesztő partvidék:
               ott a sűrű fák között
       élt a Töpszli-Pöpszli Béb.
Csorba csupra, ócska széke
volt a háza minden éke,
               mással nem rendelközött
               ott a sűrű fák között,
               mással nem rendelközött
       ő, a Töpszli-Pöpszli Béb,
       ő, a Töpszli-Pöpszli Béb.

Piszkancsfáknak erdejében,
       hol a tök nő szerteszét,
               hol az ösvény dombra visz,
       járt a Töpszli-Pöpszli Béb.
S lámcsak, ott a domb tövében
négy fehér kis tyúk körében
               ült az Édi Lédi Szmissz.
               “Hol az ösvény dombra visz,
               ott ül Édi Lédi Szmissz!” –
       szólt a Töpszli-Pöpszli Béb,
       szólt a Töpszli-Pöpszli Béb.

“Édi Lédi! Édi Lédi!
       Hadd kérjem meg a kezét!
               Lenne-é a hitvesem?” –
       szólt a Töpszli-Pöpszli Béb.
“Nem jó itt magányban élni,
s úgy szeretném kicserélni
               bús, unalmas életem.
               Lenne-é a hitvesem?
               Beragyogná életem!” –
       szólt a Töpszli-Pöpszli Béb,
       szólt a Töpszli-Pöpszli Béb.

“Koromandel partvidéke
       halnövesztő partvidék,
               s vízitorma is terem” –
       szólt a Töpszli-Pöpszli Béb.
“Öné házam minden éke,
csorba csupra, ócska széke,
               mert szerelmem végtelen
               (s vízitorma is terem),
               mint a tenger, végtelen!” –
       szólt a Töpszli-Pöpszli Béb,
       szólt a Töpszli-Pöpszli Béb.

 

Város, hold, köd, rigó

A rendkívül fiatal költőket, főképp, ha első kötetük nagy nevű kiadónál jelenik meg, némi fenntartással fogadja az olvasó. Nem könnyű eldönteni, hogy a helyzeten segít-e vagy éppen ront, ha azt is tudjuk, hogy az induló költő nemrégen Petri György-díjat kapott. S hogy előítéletünket miképp befolyásolja, hogy a pályakezdő lány nem is akárkinek a lánya, hanem éppen egy elismert, kortárs költőé, arra már végképp nehéz volna választ adni.

 

Kemény Lili  „kamaszverseit” összegyűjtő Madaram kötetre a fentiek jól illenek, elképzelni sem egyszerű, hogy valaki ne előítélettel vegye kezébe a könyvet, legyen az jó vagy rossz feltételezés. De történik valami olvasás közben, valami megváltozik, Kemény Lili megbolygatja az előfeltevéseket.

 

Darvasi László a fülszövegben üdvözli, hogy a költemények még nem készek, illetve kevés szilárd pontja van ennek a lírának. Nem lehet, s talán nem is szabad egy induló költő esetében azt állítani, hogy megtalálta a hangját, stílusa letisztult, kerek. Annál inkább jó, hogy a fülszöveg sem kíván ekképpen nyilatkozni, mert a Madaram 2007 és 2011 közt keletkezett verseket fog egybe, amely azt is jelenti, hogy Kemény Lili 14 illetve 18 éves kora között keletkezett szövegeiről van szó. Nem is volna igaz a letisztultság a kötetre. Versei sok esetben csapzottak vagy túlírtak, s motívumok szintjén is ismétlődők. Olyan költemények is akadnak, melyeket könnyű szívvel ki lehetne hagyni a kötetből. Ám van valami, ami áttör a szövegeken, csapongásaikon és az egyes esetekben fennálló túlírtságon, ez pedig a költői érzékenység, amely nem egyszer felbukkan s megmutatja magát.

 

A kezdőszöveg az Alvó jó választás egy kötet megnyitására, rövid és az első versszakban olyan képpel szembesít, amely váratlan, s ígéretet tesz, hogy a kötet több ponton is meglep minket hasonlóval („aztán kinthagytam a lábtörlőn, az összegömbölyödve / alvó szelíd szörny mellett, aki egyszer hazáig követett” Alvó). Szelíd szörnyek, akik hazáig követnek minket lehetnek macskák vagy kutyák, de a Kemény Lili-szöveg nem igényli a kép referencializálását, kibontását, maradhat összegömbölyödve a szörny a lábtörlőn. Bátorsága, élénksége van e megoldásnak, szokatlanságában eredeti. Ahogy máshol megpaskolható a „Bűn” feje, s mondható róla, hogy „napi háromszor / megsétáltatom és minden reggel / kap majd enni is”(Óda az Éjszakához), éppígy megleshető „a szegény kis / Gonosz anélkül, hogy bántanánk” (Árnyjáték). Leginkább ilyen képekben, bizarr jelzőpárosításokban (szelíd szörny, szegény gonosz) érhető tetten Kemény Lili tehetsége.

 

A Kettőnk közül kimagasló teljesítménye a kötetnek, amelynek alapmetaforája a város és az apa megfeleltetése. Itt sem beszélhetünk kiegyensúlyozott szövegről, ám képileg nagyon erős tartalmakat hordoz, nem áll meg egy metaforánál, hanem tovább bontja azt: „Körutad óriáskígyó, duzzogva átkúszik / a Margitszigetre és összetekeredik. / Levedlett bőrében alszanak a villamosok.”. Erős képiség érvényesül itt folyamatosan, ugyanakkor egészen másképp jelenik meg e kép-alkotás, mint az olyan leíró-jellegű, pontosságra törekvő és vizualizálható szöveghelyeken, mint a ködöt leszorító fák (Téli eső fölszáradása a Városligetben).

 

A kötet több szakaszra osztottsága nem választja el élesen a benne szereplő verseket, ám a Díszalma a havon ciklus mégis kiemelkedik a többi közül, a legtöbb jól sikerült szöveg, vagy legalábbis ötlet, itt található. A Titkosírás, Budapest összevarrása Kelettel, Kopog című versekben mind van valamiféle erő vagy eredetiség. A megvalósítás néha kevésbé sikeres, mint a kiindulópont, vagy előfordul, hogy egy-két sort ki lehetne húzni (érdekes módon a szerző is érzi ezt, mivel sok esetben ez zárójeles megjegyzéseire igaz).

 

A túlírtságra lehet példa a Végtelenül egyszerű, ahol elég volna az első versszak, az utána következő szakaszokban inkább a modorosság és a sallang jellemző („Már csak ilyen porlepte fajta. Fáradt, / szívtelen szerelem.”). Az első versszak ezzel szemben kerek, önmagában állva jóval izgalmasabb képet mutat az almaültetvényen ragadt, és helyet cserélő két lélekkel. További gyengeségeihez tartoznak a már-már zavaróan sokszor visszatérő elemek: a Madaram legtöbbször előforduló motívumai a fák, a köd, hold, rigó, felhő, hó, város és varjak. Ezen ismétlések azt az érzetet keltik, hogy egy verse van Kemény Lilinek és a kötetben megformált szövegek csupán variánsai, lehetőségei ennek.

 

Azon költeményei is kevésbé sikeresek, amelyekben valamilyen társadalmi vagy politikai problémát feszeget. A Jelentés a türannosznak, A Gyarmat és a Déd-Európa egyaránt abba a hibába esik, hogy túlontúl az üzenetre helyeződik a hangsúly, így a költői megoldások háttérbe szorulnak. E szöveghelyeken elveszíti friss lendületét, és elmaradnak, vagy kevésbé hangsúlyosak bizarr képalkotásai, amelyek pedig legizgalmasabb pontjai a verseknek. Helyette olyan szövegrészek válnak gyakoribbá, mint „Kedves nemzedékem, mi szabadítottuk rá / őket arra a villamosra, mi voltunk, bizony. // Most elmorog felettünk egy repülő, / Nyugatra tart, mint minden repülő, (…) Nézzünk szembe a tényekkel, / végülis maholnap fölnövünk.” (Déd-Európa). Kilógnak az efféle szövegrészek abból a sűríteni nagyon is képes lírai hangból, amelyre ez a kötet következtetni enged.

 

Meglepő, bár sokszor még igen gyenge, ám érezhetően a tehetséget nem nélkülöző szerző kötete a Madaram. Kemény Lili verseit cselekményes lírának mondja Darvasi, amelyben a megismerés vágya munkál. Ám a Madaram inkább hangkeresés, próbálkozás, amely során a költő tiszta hangokat is megüt. Ami igazán érdekes, hogy mi lesz ezután, megtanul-e a madár tisztán énekelni?

 

Kemény Lili, Madaram, Budapest, Magvető, 2011.

 

A kritika a Láma visszavág című, Kolozsváron megtartott kritikai műhelybeszélgetés keretében készült.

http://www.facebook.com/events/432774516746453/

A bálványimádó

 

A most következő írás főszereplőjéről, az elmebeteg gyilkos és kannibál Farkas Lajosról – ki a tévénéző közönség által jól ismert Laki Piroska egyes részeit felfalta – számos hátborzongató pletyka látott napvilágot a bulvárlapok hasábjain és az országos televízióban is. Azonban egyetlen történet sem áll közel az igazsághoz, és közel sem olyan borzalmasak, mint a valóság.

Halála előtt – tudniillik a börtönben agyonverték cellatársai – hősünk elmesélte nekem, mi vezetett borzalmas tetteihez. Következzék hát az ő története.

 

Farkas Lajos egy elszegényedett miskolci család negyedik gyermekeként látta meg a napvilágot. Már tizennégy éves korában kirúgták otthonról deviáns viselkedése miatt, mivel rendkívüli módon szerette terrorizálni a kisebb állatokat és elfogyasztani belsőségeiket. Évekig hajléktalan semmittevőként tengette az életét. Sokszor aludt árokparton, erdőben, csövezett kriptákban, városi csatornákban és elhagyatott házakban. Ételt kukákból és dögkutakból szerzett magának, és gyakran evett elhullott állatokat – vagy élve elfogta a kisebbeket.

Egy nap, midőn már hónapok óta a fővárosban tengődött, rámosolygott a szerencse. Már-már mesébe illő, ami ezután történt vele. Szóval, egy jótékony alapítvány munkatársai rátaláltak, és segítettek neki beilleszkedni a társadalomba. Egy darabig szállást és ételt kapott az alapítvány hajléktalan-szállójában, és egy pszichiáter segítségével leszokott beteg szokásáról. A következő nehéz években tehát elindult a „normális” életvitel irányába.

Az alapítvány szerzett neki munkát vidéken, egy tiszántúli faluban: a településhez közeli fröccsöntő gyárban dolgozott. Ezen felül, a falu szélén, egy eredetileg önkormányzati tulajdonban lévő, kisebb parasztházat szociális alapon, olcsón kibérelt.

Ennél a pontnál, ha valóban egy mesét mondanék, akár véget is érhetne a történet a boldog befejezéssel, és azzal a tanulsággal, hogy jó szándékú embertársaink segítségével, és persze kellő akaraterővel még nehéz körülmények között is felülemelkedhetünk hibáinkon és helytállhatunk. Azonban, a tapasztalat azt mutatja, hogy az emberfaj genetikailag, gyárilag hibás, és Farkas Lajos sem volt kivétel: legfeljebb elsorvasztani tudta magában súlyos elmebaját, ám évek múltán egy kicsit másféle, nem kevésbé bizarr deviancia vett rajta erőt.

 

Történt egy napon, hogy szokásához híven a televíziót bámulta este, a megfáradt munkás nap végén. Mivel alapjaiban egyszerű lélek volt, beérte az egyik kereskedelmi csatorna műsora által nyújtott szórakozási lehetőséggel. Említett csatorna akkoriban indította népszerű, énekes tehetségeket kutató, úgymond „sztárcsináló” műsorának ki tudja hányadik évadját. Bár Farkas Lajos sose konyított az énekhez és zenebonához, mivel meglehetősen botfülű volt, de mindig jót szórakozott azon, ahogy a zsűri megalázta a valóban tehetségtelen versenyzőket.

És akkor, pontban 21 óra 34 perckor, a reklámblokk utáni folytatásban a képernyőn feltűnt egy olyan gyönyörű, talán nem is e világi teremtés, hogy Lajosunknak tátva maradt a szája, majd, amikor pacsirta módjára dalolni kezdett, hősünknek már a padlón kellett keresnie az állát:

 

,,Szívemben nincsen soha többé nyár,

Hisz nem láthatlak soha többé már…”

 

 A mindössze 18 éves, göndör, szőkés barna hajú felvidéki lányka, Laki Piroska saját szerzeményével a zsűrit is lenyűgözte, olyannyira, hogy meg is nyerte ama fordulót.

 

Eztán a következő fordulókat ugyanúgy vitte, és bár a döntőbe is bejutott, a lány végül – sokak bánatára – azt nem nyerte meg. Persze, ettől függetlenül ugyanolyan felkapott sztárocska lett belőle, mint a győztesből. Hamarosan alá is írta első lemezszerződését (a lemezt (,,A tovatűnt nyár” címűt) Farkas Lajos az elsők közt rendelte meg), és egyre több cikk is megjelent róla a bulvármédiában.

Hősünk minden ilyen szennylapot megvett, hogy kivagdossa belőlük a Laki Piroskára vonatkozó cikkeket; eztán sorba rendezte, katalogizálta, ahogy azt bármely tisztességes életmű-kutató tenné. A tévészerepléseit felvette a lomispiacról szerzett videomagnóra, azokat újra és újra megnézte. Valahányszor hallotta Laki Piroskát valami új kontextusban megszólalni, vagy egy új zeneszámot énekelni, szinte tapsikolt örömében.

Egy nap az az ötlete támadt, hogy a szobája egyik sarkából eltünteti az amúgy is semmire sem használt, szúette könyvespolcot, és helyette inkább kidekorálja a művésznőről összeszedett fényképekkel. Egy női magazinból kivágott, életnagyságú poszter lett e kis zug éke.

Idővel néha kenyeret, süteményt vagy gyümölcsöket, és virágokat helyezett oda. Amikor egy nap a tévében bejelentették, hogy Piroska egy férfimagazin kedvéért aktfotózást vállal, és megmutatták a forgatás részleteit is, Lajosunk számára új dimenzióval gazdagodott imádata. Természetesen ezt a műsort is felvette, és a magazint is beszerezte, a benne lévő képeket ugyanúgy a sarokba kiragasztván. Ezeket nézegette a leggyakrabban, esténként pedig arról fantáziált és álmodott, ahogy Piroska feszülős bőrruhában szigorú dominaként megparancsolja neki, hogy a lábát nyalogassa. Ezt nagyon élvezte, de ezt most nem óhajtjuk részletesebben kifejteni.

Egy idővel egyre kevesebb hír jött Piroskáról. Még egy lemeze kijött, de már alig foglalkozott vele a média, és lassan kezdték elfelejteni. Hűséges rajongói közt persze megmaradt Farkas Lajos is. Ő egyébként egy nap kicsit megingott, amikor az egyik újságnak többen azt nyilatkozták, hogy egy híres focistával látták az énekesnőt kézenfogva. Rosszul lett a gondolattól, hogy a lány másé lehet. Átkokat szórt a focistára, azt kívánta, sorvadjon el a lába és a nemi szerve, és végül himlőben pusztuljon el. Piroskának pedig újabb, másfajta áldozatokat hozott, a kertben fogott patkányt, valamint verebeket és más kismadarakat.

Bár a focistának nem lett semmi baja, később mégis lehozta a média, hogy szakított az „álompár”. Farkas Lajos majd kiugrott a bőréből örömében, és egy újabb patkányt vitt áldozatul Laki Piroskának.

 

Ám mindez az öröm még semmi volt ahhoz képest, amikor hallotta, hogy a művésznő legújabb koncertje náluk lesz a falunapon! Bizony, mert addigra Piroska csillaga már leáldozóban volt, ezért csak falusi haknikon tudott zsebpénzt szerezni főiskolai tanulmányaihoz (kommunikáció- és médiatudomány szakra járt).

Hősünk szabadságot vett ki már egy héttel a jeles esemény előtt, mindennap illegett, szépítkezett – azaz órákon át nézte magát a tükörben, ötvenszer átigazítván haját, és egyszer még meg is fürdött –, és persze közben újra és újra meghallgatta Piroska lemezeit. No, meg persze a napi áldozat se maradt el, de most csak egy ízben vitt egy énekesmadarat – különben virágokkal kedveskedett inkább.

 

A koncert egészen középszerű volt – bár szegény Piroska becsületére legyen mondva, nem playbackről ment –, de Lajos végigtombolta.

 

,,Egyszer talán újra

Szerelemben

Kéz a kézben

Jössz velem az útra…”

 

Együtt énekelt, együtt lélegzett földöntúli boldogságban a felvidéki csalogánnyal, aki ezt látva széles mosollyal honorálta igyekezetét, valahányszor megtalálta őt tekintetével a közönség soraiban (ami nem volt nehéz, mert elől volt), és egy ízben a kezét is felé nyújtotta.

Miután vége lett a koncertnek, Farkas Lajos azonnal rohant, hogy beszéljen Piroskával. A lány a kocsmához ment, hősünk pedig sietett utána, ám ekkor megtorpant. Egy nyegle, punkfrizurás fiatal fiúval váltott csókot a lány! Egy pillanatra azt gondolta, mindjárt megüti a guta, és legszívesebben odament volna, hogy – az ő szóhasználatát idézzem – megfojtsa azt a taréjos barmot!

Ámde, ekkor előbújt Farkas Lajos ördögien ravasz énje, és jobbat talált ki. Pontosan nem emlékszem, mit mondott, hogy mit beszélt a párocskával, miután odament. Néhány szemtanú emlékszik, hogy félrevonultak így hárman, és hősünk rozzant Wartburgja felé mentek. Lajos minden bizonnyal azt mondta, autogramot kérne a lánytól, de lemezei a kocsijában vannak.

Nos, ezt nem tudni, de az biztos, hogy a kocsihoz közel, viszont másoktól kellően távol leütötte őket, majd elviharzott tanyájára.

Csak reggel tűnt fel Piroska talajrészeg menedzserének, hogy aranytojást tojó tyúkja sehol sincs, és hívta a rendőrséget. Ekkor azonban már késő volt.

 

Farkas Lajos részletesen kifejtette nekem, mit tett azon az éjszakán. Az énekesnő barátját, Olivért (aki egyébként főiskolai szaktársa volt) jó alaposan agyonverte egy kalapáccsal a kertben, majd a kútba dobta.

Piroska már csak arra tért magához, hogy félmeztelenre vetkőztetve és megkötözve fekszik a hideg padló koszos deszkáin, és hogy saját képei tornyosulnak fölé a félhomályban, miközben a saját lemeze szól. A szája nem volt bekötve, bár hiába is sikított, ahogy tudott… nem hallotta senki.

Lajos ekkor jelent meg újra előtte. Hiába sírt, könyörgött, az elmeháborodott és hátborzongató külsejű, ápolatlan férfi meg se hallotta, mit mond, csak az ő egyik legnagyobb slágerét énekelte:

 

,,Azok a kék szemek

Értük én odaveszek

Azok a kék szemek

Felfaló tekintetek…”

 

Meglepő, de Farkas Lajos nem követett el nemi erőszakot a kiszolgáltatott lányon. Valami sokkal, de sokkal borzalmasabbat cselekedett vele ekkor. Bár Piroska érezhette, hogy fortyogó víz gőze száll a konyhából a szobába, nem is sejtette, mi következik vele. Néhány percig csak nézte őt üveges szemeivel a tébolyult ember, majd kirohant a konyhába. Egy hatalmas hentesbárddal és egy vágókéssel tért vissza, miket meglátván Laki Piroska elájult. Farkas Lajos precízen először a lány fejét és a melleit vágta le, majd szinte csontról-csontra, porcról-porcra haladva széttrancsírozta, a késsel pedig kivágta a belső szerveit.

Ezután újságpapírokba csomagolta a megmaradt részeket, külön a zsírt, a húst, a beleket és a csontvelőt, és elsőként a szívét és a máját tette bele a fazékba (melyeket aztán sózott főtt krumplival, csalamádéval és egy üveg koccintós bor kíséretében ízletesen el is fogyasztott), a többit pedig a spájzban lévő fagyasztóba helyezte.

Ha már nem lehetett az övé Piroska, úgy döntött, hát magához veszi. Illetve, magába. És ha teljesen felfalja, hitte, ahogy nekem elmondta, hogy a lelke is vele marad, és mindörökre neki fog énekelni álmaiban. Meg fog bocsátani, mert látni fogja, igaz szerelemből és imádatból tette, és még a túlvilágon sem fogják elválasztani őket.

 

Hogy terve meghiúsult, az annak köszönhető, hogy reggel végül megérkeztek tanyájára a rendőrök a szemtanúi beszámolókat követve. Ekkorra már Laki Piroska több szervét elfogyasztotta (akkor épp a combját rágcsálta, egy nagy kondérban pedig pörköltnek való rotyogott a tűzhelyen).

A kiérkező zsarukra ököllel támadt rá a vérengző pszichopata, így hamar le tudták ütni a gumibottal. Egyikük később mesélte, hogy majd fél évig szanatóriumba kellett járnia: nem bírta elfelejteni, ahogy az eszméletlenül is vicsorgó Farkas Lajos véres fogain ott csüngtek a mócsingok, melyek Laki Piroska húsából megmaradtak.

Aleksandar Gatalica: Euripidész halála (részlet)

Velencén pedig, Velencén cseppet sem egyszerű gyalogosan keresztülvergődni annak ellenére, hogy itt, a vízre épült városban minden talpalatnyi területet elraboltak a Veneto- és a Laguna-öböltől, és rajta a mindent úgy egybepasszíroztak, mintha a nagy tengertől féltenék a várost, attól, hogy előbb-utóbb eljön visszavenni iszapos, meleg öbleit és tocsogóit, akárcsak a legendabeli király elszöktetett menyasszonyát. Csaknem fél órába telt, mire a Szent János és Pál-templomtól, a dózsék örök nyugvóhelyétől a San Polo templomig és iskoláig értünk. Ez volt, Euripidészem, a reneszánsz kori Velence legnagyobb jótékonysági intézménye. A barokk és a gótika után, íme, a reneszánsz, sétáink és az erkölcsről szóló disputáink közelgő végére; évszázadokat átívelő barátkozásunk betetőzésére. A Scuola Grande di San Rocco építését ifjabb Bartolomeo Bon építész kezdte el 1515-ben, és csak harmincnégy évvel később fejezte be Antonio Scarpagnino különlegesre tervezett homlokzattal, az itt elhaladó utcákra asszimmetrikusan elhelyezve. A Velencei Köztársaság szabad polgárainak adományaiból alapították és emelték, hogy a létszám fölöttieknek kezdetben a fekete halál elleni menedékül szolgáljon. Úgy szól a fáma, hogy építészeti szabálytalansága a sietség, a kapkodás következménye, amit az 1527. évi pestisjárvány váltott ki: az adományozók és Bon építész alig várták, hogy beléköltözhessenek, és paradicsomi kertjébe zárkózva ki-ki estéről estére elmondhasson egy-egy igaz történetet Velence múltjából. Odabenn, a szentély belsejében viszont nincsenek szabálytalanságok, következetlenségek, hiszen maga Giacopo Tintoretto festette ki a Szent Rókust, Tiziano utóda, legyőzve a megbízásért folyó versenyben Veronese festőit, Salviatit és Zuccharit. Négy falkép, négy zseniálisan megragadott látvány, négy fénypászma, amelyek tintorettói módon, borotvaélességgel hatolnak a freskókon a homályba, elválasztva azt, ami van, attól, ami nincs – itt az alkalom, hogy emlékeztessünk rá, a lényeges és a lényegtelen elválasztása egymástól, ami az ontológiának, a filozófiai diszciplínák királynőjének a tiszte, az eszmék létalapja, de a legnagyobb mérvű bűntetteké nemkülönben. Ami van, az van, ami nincs, az nincsen, az kiiktatható, semmibe vehető, kérdése közönséges kérdés, amire közönséges válasz adható. Belgrád városparancsnoka rejtjeles táviratban 1942-ben „megoldottnak” minősítette a zsidókérdést. Mit gondolhat magában Kant, miről álmodik örök álmában a városban, amelyből mind egy szálig kilakoltatták a németeekt? Ami van, az van, ami nincs, az nincs… Vagonok, marhavagonok kattogtak a sínpárakon emberhússal teletömve: az volt bennük, „ami nincs”. Oranienburg lakói alig tudtak levegőt venni a sachenhauseni láger krematóriumának füstjétől. Utóbb semmire sem emlékeztek: sem a füstre, sem a buzre, mert hiszen odabenn olyasmit égettek el, „ami nincs”, és mindenki szentül hitt ebben… Nem hallottál, Euripidészem, Bergen-Belsenről? Sem Auschwitz-Birkenauról? Ezek a halálgyárak, amelyekbe menetrend nélküli szerelvények gördültek be, százezreket pusztítottak el a háború előtti korosztályok zsidó járadékosai, filozófusai, költői, gyárosai, tudósai és mérnökei közül. Éjjel-nappal üzemeltek ezek az üzemek, mint manapság a mi csirkegyáraink, és olyanok szolgálták ki, akik saját igazságukhoz, következésképp saját német moráljukhoz tartották magukat. Vajon az válhatott volna-e francia vagy brit igazsággá? Nem; de azért a németek, ha tudták is, hogy a lágerekben valami retteneteset művelnek, azt igazságosnak és a német nép szemszögéből szükségesnek gondolták. Nézd csak, a bejárattal szemközti freskón, az egész középső hajót eluralva, Krisztus keresztre feszítése. Nagyot téved mindenki, Mneszarkhosz fia, aki azt képzeli, hogy a nácik tábora maroknyi gonosztevőből állt, mert bizony Hitler követői és munkatársai a halál bölcselői és angyalai voltak. Himmler, Heydrich, Goebbels és mind, akik halálfejet viseltek fekete sapkájukon (SS, belső biztonsági szolgálat) úgy tekintettek a lágerekre, mint ahogy ma az atomerőmuvekre tekintünk: veszélyesek, piszkolnak, de villanyáramra mindannyiunknak szükségünk van. Valakinek végtére – ezt mondta Dietrich Eckhart, Hitler beszélgetőtársa Spandau börtönéből – mások helyett is ki kellett mondania a helyes szót és meg kellett cselekednie a helyénvaló tettet. A németek közül a legtöbben szentül hitték, hogy a halálfejes sapkás osztagok, az ő nevükben is, helyesen cselekszenek, és mindannyian, ó, egek, nemes vitézeiknek és gyámolítóiknak tartották őket, a végsőkig hitelt adva nekik. Goebbels felesége, Magda, kevéssel az amerikai katonák megérkezése előtt, egész családját kiirtotta. Mielőtt ő maga is kettéharapta volna a ciánkapszulát, feljegyezte: „Gyermekeink túlságosan jók ahhoz az élethez, ami utánunk következik, az irgalmas Isten meg fogja bocsátani, hogy én magam segítettem őket a kímélethez.” Fordulj körbe a Szent Rókusban, Mneszarkhosz fia, szemléld meg Tintoretto toivábbi három freskóját is: Krisztus Pilátus előtt, A keresztvivő Krisztus, végül az Ecce homo. Az emberiség történetében, szalamiszi, soha még nem jelentkezett ilyen erőteljes eszme, más eszmevilágoktól függetlenül, amely a sejtburjánzás sebességével bontakozott erkölcsi teljességgé, az igazság letéteményesévé előrelépve. A németek valószínűleg már a múlt század harmincas éveinek közepétől, amikor Zeppelin mezején ezrével járták körbe a horogkeresztnek a fényt megidéző jelét (die verflüchten Haken kreuzler, a horogkeresztnek azok az átkozottjai), meg voltak győződve róla, hogy igazságos háborút folytatnak majd. Hogy ez a túlélésért, Ukrajna és Oroszország búzamezőiért, a faj és a szellem tisztaságáért folyó harc, abban a német haza egyetlen fia sem kételkedett.(Egy házasságkötés, Eva Brauné, a bunkerben, alig egy vagy két nappal az öngyilkosság előtt, s egy kérdés a katonai káplán, Valter Wagner tiszteletes szájából: „Mein Führer, bocsánat, de ez a szabály, meg kell kérdeznem Öntől, tiszta árja-e.”) Hogy a lángba borított London védelme igazságos, az egyetlen angol számára sem volt kétséges. Hogy atombombát kell előállítani, abban mindegyik tudós biztos volt, aki az új-mexikói Los Alamosban a Manhattan titkos terven dolgozván plutóniumot nyertek uránból, miközben hatalmas sugárzásadagnak tették ki magukat. Hogy helyénvaló szétbombázni Kölnt, Frankfurtot (kilátás a Röhmer-dombról: a városközpont töredezett fogsor, közepén a székesegyház, az egyetlen épület, amely nincs földig rombolva), Drezdát (jaj, Drezdát, ahol ezerszámra égtek el fél ezredévnél régebbi nyomtatványok) és Berlint, a legrégebbi európai egyetemi városokat, afelől semmi kételye nem volt a szövetségi repülőgépekben ülőknek sem nappal, sem éjszaka, sem 1943-ban, sem 1944-ben, sem 1945-ben. Az ellenségnek, szónokolt a brit légierő parancsnoka, romlott szíve legközepébe kellett csapást mérni. Hát a németek, a németek, akikre Brutus és a felforgatók egész panteonja bvetette tekintetét? Friedrich Nietzsche németjei. Richard Wagner németjei. Richard Strauss németjei. Immanuel Kant németjei. Afféle Ikaroszok módjára ők éles vasszárnyakat fabrikáltak maguknak és siklórepülésben borotváltak le velük mindent, ami avítt, mindent, ami szenilis. És szentül hitték, hogy igazuk van, mert egy eszme vezérelte őket, egy olyan eszme, Euripidészem, amely egyedül volt alkalmas egymillió gyermek megölésére gázkamrában. A németség ifjú náció, s szövetségeseivel, a az olasz fasisztákkal és futuristákkal kiebrudalja az Ókontinensről a franciák és angolok elaggott, szklerotikus nemzetét; mert hiszen, istenemre, Európa beteg, és közeleg, hirdette Nietzsche, a zsarnokság kora, amelyben Németországnak le kell számolnia a történelem látszataival. Egyszerűen kénytelen ezt tenni, nincs visszaút, mint ahogy hőseidnek, mint ahogy a tragédiákban nincs visszaút… Mindenkit magával ragadott akkor az eszme, mindenki közös célja: a katonáknak a keleti front lövészárkaiban éppúgy, mint az ő Lili Marlenjüknek. A zsidó karmesterek lidérceitől megszabadulva a legkiválóbb német koncertmesterek, Wilhelm Furtwengler, Karl Böhm, a parédébiztos Von Karajan főhadnagy, Max Schillings és Fritz Knapertsbusch elnagyoltan dirigáltak, az árnyalatokkal nem törődve, tobzódva a mu patetikus beltartalmaiban. Maguk a nácik, Goebbels és személyesen Hitler (jóval a bunker és az ottani kérdés előtt) sem habozott karmesteri pálcát ragadva kiállni a kiéhezett, rongyokban járó berlini zenészek elé attól a vágytól vezérelve, hogy az új rend apostolaiként legalább egy pillanatra uralmuk alá vonják a germán repertoár kedvelt dallamait. És akkor minden romba dőlt: a városok, a tervek, az égre vetett tekintetű emlékművek. A vén Európában végrehajtott gonosztettek felett szörnyülködő amerikaiak nem tudták megérteni a tanácstalan és nagyképűségről árulkodóan szófukar németeket és osztrákokat, akiknek az arcára volt írva a vesztesek torz cinizmusa. Belerobbantották a balti-tengeri kikötők vizébe a daruk utolsó vasszerkezeteit, és vadásztak a holdkórosokra, akik átaludták a végső vereség hajnalát, valamint az ordas eszmék rabjait, 1945–46 „farkasembereit”. Az Ein Deutsches Requiem folyamatos basszus hangokkal indul, a szünetek hegedűszólamai és az egész sötét tónus pedig azt sugallja, hogy az összes ígéret sem csitíthatja el a fájdalmat. Állapodjunk meg, szalamiszi: minthogy minden ember jónak gondolja magát, a felfedezett és sajátjának elfogadott részleges érvényű erkölcs az, amely bűncselekményre készteti őket, mert hozzá ragaszkodva követelik maguknak az igazságot. A paradicsomi kertek, amelyeket úgy gondoznak, mint a pestistől menekülő velenceiek, paradox módon azok késztetik őket gonosztettekre. Mert mindent ezen a világon meggyőződésből tesznek: a mérget azért adják Szókratész kezébe, azért hozzák létre a Société des amis de la constitution, séant aux Jakobins nevű társaságot, a jakobinusoknál összeülő alkotmánypártolókét; és minden egyéb szörnyűség in a history of the mankind az elszántságnak és annak a tükörképe, hogy el kell menni a végsőkig és következetes politikát kell folytatni: Place de la République Guillotine doktor találmányával a közepén, a Lubjanka, amelynek mélyén a forradalom sok elárulója a legképtelenebb vallomásokat írta alá, mert mindannyian, a vallatók is, a vallatottak is szilárdan hitték, hogy a bolsevik forradalomnak el kell mennie a végsőkig, és hogy akkor, a keserű harmincas években veszélyben forog. De azért Roberto, Roberto Menazzini író nem volt elég meggyőző. Az én engedékeny és szédítő anyám, a falu szépe, Tiborért kárpótolta magát vele. Házassága romjai alól menekült a karjaiba. Egy befuccsolt regényből keveredett ki – mellesleg jó, hogy megúszta ép bőrrel –, és mint valami Jeanne d’Arc, igyekezett legalább egy lépést hátrálni máglyájától. Roberto regényterve sokkal ígéretesebb volt, a vakmerőségig merész elgondolás, különösen ha számításba vesszük, hogy kiötlője csak egy vidéki művészi üvegfúvó, semmi több. Az új olasz irodalom leendő remekművének forradalmisága abban nyilvánult volna meg, hogy nincsen cselekménye, de még cselekvést jelző igék sem szerepelnek benne. A La breve istoria della mia Italia helyzetek sorozataként volt elképzelve, egymás mellé tett képek gyanánt, ami történik benne, az valójában az elmozdulás az egymást követő képek közt, mintha egy filmtekercset kockáról kockára néznénk végig. „Nagyon érdekes”, mondta anyám, méhe szépséges, meleg öblén ekkor már bimbózásnak indult, gömbölyödött egy kis élet. Holdtöltekor, amikor anyámat táncba vitte, Roberto otrombán kurjongatott a szabad ég alatt, feje felett a vacsoracsillagot felhőbodrok millió kis vitorlása vette körül. És azután Roberto őt is beléptette a regénybe, elmozduló képei közé. A La breve istoria della mia Italia sugárzott, mint a freskók, mint rendházak csendje és zsolozsmái, mint a tengerzúgás a fülünkre illesztett kagylóhéjban – és mégis, ez a begubózottság, Roberto kimerevített képeinek özöne lassan, de biztosan szétmállasztotta regényét. Úgy fogalmazott, mintha dalolna: „Ce lo vediamo sussurla a bassa voce. E il suo sussurio si perdeva ridotto il polvere. ’Io sono lo spavento di tutte le generazioni. Non pu nemmeno immaginarsi da dove sia giunto: dall’oscuritr, dall’orrore, dall’universo delle sofferenze umane. Da secoli ormai vivo dove le grida e le invocazioni umane non significano nulla. Il buio impera dappertutto laggi e un fetore appiccicoso s’infiltra in ogni poro. Il fango c la mia terra, il marciume il mio cibo e il rosso dei carboni ardenti il mio sole…” Roberto ihletett irálya szárnyalt: „Látjuk őt, amint a nő füléhez hajol, és suttogása szétszitálva porlik. ’Mindeníziglen a rém vagyok nektek. Sejtelmetek sem lehet, honnan jöttem: a sötétségből, az iszonyatból, az emberi szenvedés óceánjából. Ahol századévek óta leledzem, ott minden sikoly és jajveszékelés hiábavaló. A sötétség ott mindent eláraszt, és ragadós buz itat át mindent. A sár az én országom, a rothadás az eledelem, a zsarátnok az én napom…” És talán az én szegény anyám, regényfiaskók Iphigéniája északon és délen, magyar és olasz földön, itt is megtestesül, ámde a kisöcsém, féltestvérem, Menyus másként akarta. A félresikerült csemete, a torzszülött világra jöttével azonban, akin a csodaszép szempár egy tengerszem kékjét tükrözte, elakadt a regényírás, amit egyébként is ilyen fatális végzet felé sodort a sok „si trova”, „si tratta”, „si vede”, melyek az igéket helyettesítve abban a hitben ringatták az olvasót, hogy Roberto regényében mégiscsak van valamiféle előrehaladás. Ott áll tehát, megint az ajtó küszöbén, az én bátor anyám pedig tüzesen dacol vele, útját állja, noha így, félkarúan is sokkal erősebb nála. Áll ott a Lloyd hajólistása, aki ottragadt a megtorpedózása után megfeneklett kórházhajón, rozsda és csapszögek közt, áll a szerencsétlen feketeinges elvékonyult szájjal, oldalához szorított csonkkal, ökölbe szorított balja ütésre lendül, anyám pedig állát felszegi, hátraveti szőke haját, mert valahol teste belsejében elkezdődött a tisztulás, a pete levált a méh faláról, siklik kifelé, és már semmi módon nem termékenyülhet meg Roberto magjától. Szegény anyám vérzik, még egy élet vetél el benne, de vérmaszatok csak itt-ott mutatkoznak hosszú lába tövén, szemérme meleg deltájában, kifelé észak büszke delnőjét mutatja még. Ez a meghatóan hamis asszony, az anyám, megtanult befelé sírni, könnyeit elnyelni, hogy mások ne láthassák, és most a zokogás áthullámzik rajta, hüppög és szipog szegény anyám, de közben válla és előremeredő bimbóival a kifeszített melle meg se rezdül. Keble kitárva, mindenki a szíve gyökeréig beleláthat, de nem veszi le róla átható tekintetét, farkasszemet néznek, végül aztán Roberto az, aki enged: sarkon fordul, s végighaladva a közös teraszon feldönti a hatos számú lakásbeli nénikék fehér fonott karosszékeit, hallom, veszettül káromkodik, de csak úgy maga elé. S anyám, az én állhatatlan anyám, látom, begyűjti pirruszi győzelme gyümölcsét, a tilalmak zónájába lép, arasznyival tovább megy, mint ahogy szabad lenne. Hát igen, az athéniak is szent meggyőződésből küldték a legifjabbik, legszebbik fiukat szicíliai hadjáratba.

 

 

 

Szerelmi ecloga no. 2

Kívül véres, belül mézes, szeretőm duzzadt ajkai mögött csókja édes,
beleharapok és kibontom, kis kagylót fosztok termékeny hústól, vegyétek
és egyétek, mert ez az én kedvesem teste, nektek áldoz, értetek fogy,
mint a hold, ha naphoz hajol: hópehely a bágyadt-buta rózsaszirmon.

 

Kívül véres, belül mézes, te busó szerelmem, te, kinek arca vastag
oszlopból van finomra faragva, rémisztő, bús angyal, mosolya csorog
bánatos istennő-arcán, mint a tejfolt fekete haján, ha odacsurran-
cseppen kedvem s tartja kedve; te erőszakolandó teste az éjnek,
szobra örök nagyszerűségnek.

 

Kívül véres, belül mézes, takarj be, mint kisgyereket ölel a forróság ismeretlen
nők ölében fura-magányos éjjeleken, ismerős illatú reggeleken,
mikor nincs hova-kibe oda-belebújnom, mikor kéne. Mikor ölnélek,
halálra késelnének, ha ölelnélek, az indulatok, melyekkel hozzád eljutok:
vén indákon és vidám inakon.

 

Egy fura koporsóban lakom, szólj, ha menni akarsz,
világgá megyek, délre tartok, te merre akarsz?

 

Fogom lábfejedet, megsimogatom s te magad alá húzod, elbújtatod,
mint a kislány, kit tegnap láttam: szoknyáját emelve bújt anyja felemelt
szoknyája mögé s én segítettem lehajtani később, felbujtogatva, bokáját újból eltakarva.

 

Hova tartasz? Kedves Romlás Virága, te olvasó, szépséges, lassan érő,
lassan kívül s belül is véres, már nedves, negédes, te legédesebb? Ugyan hova
gondolsz? Most kezdődik, csak most, a legalaposabb befejezése egy elképzelt aktusnak:

 

Kívül véres, belül véres, hova legyek örömömben, hisz hiába mocskoltalak be
egy tiszta színnel, te nem haldokolva, de vérezve mosod magadban
csodálatosan, vörössel talán-ártatlan gyermeki lelkedet?

 

S itt a hoppá! Az álljunk meg csak egy röpke gyönyörnyi pillanatra
– szinte elvész, s mégis hosszas kéj rövidsége – s kérdezzük meg: ki oltott be kit
bűnnel? Talán nem ez a teremtett elrendeltetett rendje mindennek, mi nem kérdez,
csak érez és éppen ezért megy? Ha de, akkor igaz a szerelem. Ki mondta, hogy nem?
Ülve-fekve-állva táncoltam el neked mit kimondani nem lehet, vallomást tettem,
mozgó nyelvvel , nyitott szájjal, de mégsem a természetes csevej emberi hangjával…

 

Kívül mézes, belül véres, lihegve lop hangot a csendes kertben a lopakodó
vadállat, s amint észreveszi, hogy látják, úgy vált át, s fut vakon – a
végzetbe? – a sötét ismeretlenbe.

 

Így folytatom: Újra bele(m)ártom magamat, és tiszta szép vérbe…

 

Kívül mézes, belül mézes és véres: így folytatom míg megöregednek az inak, a lepedők ragacsos-nedvesek, elszakadnak a kötelek. 

 

Csak fekszünk és örökre kívánlak, lányka, mert fiatal vagy s lehetetlen, 

hogy megöregedj, én meg maradok, amilyen vagyok… hazug vagyok. 

Szólj hozzám, úgyis értem, úgyis mást válaszolok, galád vagyok,

kellesz, értsd meg, nem csak amiatt, vagyok…

 

Többet nem válaszolok, talán mert állatok vagyunk, gyerek! Kicsik, 

nagyok, vadak vagy szelidített kölykök, ezekkel ne törődjünk! Testünkből 

áldozzunk minden nap a halálnak egy pár cseppet: menjetek és sokasodjatok, 

készüljetek, addig csókot adok szeretőm duzzadt ajkaira s beleharapok.

 

 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info