Ez csak irodalom, gondolta Katja.
A tények másképpen borzasztók.
Ha átléped az osztrák határt, semmi sem egyszerű. Rémes volt a diktatúra? Hát hogyne! Kommunista voltál? Igen, csak persze másképpen. Hiszel a demokráciában? Hát persze, én mindig is hittem.
Hány apád volt neked?
Az emberekbe belerohadnak a titkok. És mivel az emberek titkai hasonlók, nagyon hasonlóak a felmentő magyarázatok is. Semmi sem egyszerű, mondják. És persze semmire sincs egyenes válasz. A válaszadók mindig belebonyolódnak a fenntartásaikba vagy a kétségeikbe.
Ilyen világban nyomozni a családok titkai után? A bántalmazott gyerekek a világon mindenhol hajlamosak igazat adni a szüleiknek. Elsorolják dermedten, ki mindenki erőszakolja meg, aztán sírva fakadnak és könyörögni kezdenek: semmit se tessék elhinni abból, amit mondtam. Hazudós vagyok, a szüleim azért büntetnek. És akik hajlamosak igazat adni a gyilkosnak is, az áldozatnak is (a kommunistáknak is, a kommunisták üldözöttjeinek is), egy ilyen világban nevelkedett rendőr eltöpreng: mi van, ha mégis… Kelet-Közép-Európában nagyon kevés bántalmazási ügy ér véget bírósági ítélettel, a feljelentések elvesznek a talánokban és a meglehetekben.
Hát lássuk csak!
Katja lassan autózott körbe Őrskút utcáin. Domb hátán domb, kiszáradt patakmeder a kiszáradt patakmeder nyomában. Ha az öt lány nem is ismerte egymást, valaki mind az ötöt ismerte. Pap, tanár vagy orvos lehetett?
Lehet. Talán. Meglehet.
Most már a centrumban autózott, itt nem kerthatárok, hanem csinos házsorok jelezték a hajdani patakvölgyeket. A szecesszió vidám haszontalansága: szikrázó üvegszemek a tornácokon, szobrocskák a nagyobb házakon. Ha tévúton is jár, ha itt nem akad Dér Krisztina nyomára, legalább megismer egy szép kisvárost.
Szökőkút, cukrászda, újságosbódé. Újabb szökőkút, újabb cukrászda, újabb újságosbódé. Kerekképű, gombszemű, beszédesnek látszó, idős nő az egyikben, Katja ráérősen elindult feléje.
A forgalomra nem panaszkodhat. No, igen, újság is van, sétáló is van, csak éppen újságot nem vásárolnak. Egy női lapot? Vagy talán valami komolyabbat?
Katja elmosolyodott. Hiszen kezdhetné a kérdezősködést itt, ennél az újságosbódénál is. Csinos táblácska hirdette az üvegkalicka oldalán: üzlettulajdonos Bodó Lajosné.
Úgy látszik, ma mindenki ráér.
Itt senkinek sincs soha komoly dolga, na igen. Nincs munka, a gyárak bezártak, a nyugdíjasokat pedig délelőttönként szellőztetik, akár a fotelokat.
Katja elnevette magát. Ő is nyugdíjas, ő is délelőttönként szellőzteti magát.
És tényleg! Milyen igaza van Bodónénak! Szellőzködő öregasszonyok a főtéren – nézelődve, csevegve, vagy csak magányos trappban a cukrászda felé.
– Városnézőben?
– Annál komolyabb ügyben jöttem – árulta el Katja. – A múlt varázsáról, a dunántúli kisvárosok hangulatáról írok útikönyvet.
Bodónét sem ejtették a feje lágyára.
– Ó, hogyne, hogyne! De annyival komolyabb embernek néz ki…
Katja úgy döntött, ejti ezt a városnézős-szecessziós baromságot. Elvégre történt egy-két érdekes dolog ebben a városban a szecesszió vagy a török kiűzése óta! Eltűnt a városból öt kislány.
–Vajon történt-e azóta valami?
Bodóné segélykérőn a női lapokra pillantott: Kiskegyed, Tina, Rita, Zita, Nők lapja …
–Csak egy újságárus vagyok, tudja, hogy van. Nem vagyok beavatva ezekbe az ügyekbe.
–Na de a családok még itt laknak, ugye?
Bodóné a pénztárcáját szorongatva kikászálódott a fülkéjéből.
Mért is ne? Lassan ebédidő, és az ember belefárad, ha egész nap csak ül az üvegkalickájában és női lapokat kínálgat.
Cammogva indult Katjával a cukrászda felé.
– Külföldi, ugye? Érzem a hogyishívjákjából, a hangsúlyaiból. Talán könyvet akar írni az eltűnt lányokról? Micsoda téma! Hogy az micsoda téma! De nézze ezeket a fánkokat!
Kuglófok, túrós batyu-halmok, fahéjas csigák, kakaós csigák, vaníliás csigák. Minden reszkető, minden sárgás-rózsaszín. És minden püffedt és édes. Beálltak a sorba, és úgy mustrálgatták a péksüteményeket.
– Nincsenek lányvadászok Őrskúton, tudja? Azok a lányok a saját akaratukból szöktek meg. Itt nem úgy van, hogy fényes nappal betuszkolják egy teherautóba a gyerekeket. – Bodóné lehalkította a hangját, mert észrevette, minden vendég őket figyeli. – Milyen családok azok, ahonnan szökni kell a lányoknak? Ne mondjon semmit! Látom a szemén, hogy maga érti. Hát elszégyellték azok a szülők magukat. Dohákné elköltözött Pestre a kisebbik lányával. Aztán ott voltak a Szenciek! A nagy Szenczi, aki huszonöt éven át a gimnáziumot igazgatta! A végén olyan sandán néztek rá, hogy kiköltözött a testvéréhez, Svédországba. Aztán ott volt az a falusi kislány! Neki belehalt a bánatba az édesanyja. Szegény Szabónét mindenki sajnálta.
A fiatal lány a cukrászdában – nem is cukrászda volt, hanem egy jobbfajta pékség egy túldíszített, talán gazdag átutazóknak vagy kaszinózó uraknak épített palotában – Margit néninek, Zsuzsi néninek, Judit néninek szólította a vevőket.
Katja eltöprengett. Hogy lehet az, hogy egy újságárus, aki nem rokona egyik eltűntnek sem, húsz év múltán is ilyen könnyen felidézi a neveket!
Lassan, megfontoltan sétáltak vissza az üvegkalickához.
Emlékeztette Bodónét, hogy nem mindenkit kergettek el a városból a rossznyelvek. Itt van Dér Sándor, Dér Krisztina édesapja, ő ma is dísze a helyi gimnáziumnak.
– Aha! – mondta Bodóné, és egy újabb darab fánkot tömött a szájába.
– De micsoda anyja volt annak a gyereknek! Az a román nő, tudja! – Katjának emlékeztetnie kellett magát, hogy a magyarok azokat az erdélyieket románozzák le, akik nem elég alázatosak. Talán Rendi Judit is ilyen lehetett. – Micsoda perszóna volt az! Színésznőnek jött ide, Magyarországra, de aztán csak minket boldogított. Fennhordta az orrát rettenetesen. Mindenkinek megmondta, hogy kell öltöznie. Mindenkinek megmondta, hogy mit kell olvasnia. Hogy hogyan kell főznie. Hetente megállt a standomnál, és tanácsokat adott, milyen újságokat rendeljek meg. Nem is értem, hogy bírta ki az a szegény Sándor annyi éven át mellette?
Dér Sándor talán azok közé tartozik, akik rendszeresen beköszönnek Bodóné kis kalickájába? Egy fess történelemtanár a sok szellőzködő öregasszony közt? Vagy talán másik is sajnálták a mi Sanyinkat, akire egy román nő kivetette a hálóját?
– Azt csak az ellenségei terjesztették, hogy Dér Krisztina azzal a négy másikkal tűnt el. De aki ezt terjeszti, az nem ismeri a tényeket.
– Miféle tényeket? – kérdezett vissza Katja határozottan.
– Az a Kriszta nem volt áldozat. – Kicsit gondolkodott, ahogy az újságjai közé befelé kecmergett. – Nagyon talpraesett lány volt. Még az anyja, az a rémes perszóna is tartott tőle.
Egy kisvárosban persze nem sok minden történik. Bodóné nyilván még a téren átrepülő szúnyogokat is név szerint ismeri. De akkor is: nincs az a kitűnő memóriájú, fánkkedvelő újságárus, aki húsz év múltán ennyi mindenre emlékszik…
Katja várt. Biztató mosollyal téblábolt a bódé mellett, és közben figyelte a szökőkút vonagló vízsugarát.
– Tudja, zentai lány vagyok. Hát hogyne figyeltem volna a kis Ritára, arra a délvidéki lányra! Kedvesebb gyereket nem lehetett képzelni: hogy van, Margit néni? Ma nagyon szép a haja, Margit néni! Sok gyerek annyira magányos, hogy még a halottakhoz is odadörgölőzik. Az anyja már nem élt, az apja ott harcolt Vukovárnál. Ide a nénikéjével jött, a nagynénje férjének a pereputtyával, de azok nem szerették. Nem is akarták magukkal kivinni Kanadába.
Szóval a Rita! A kis Kemény Rita! Húsz éve itt sündörgött minden nap, töprengett Katja.
Bodóné rakosgatta az újságokat.
Jobbra-balra. Oda-vissza. Jobbra-balra. Oda-vissza.
– Mondom a Lajosnak, magunkhoz kéne vennünk a kislányt, mert a nagynénje nem viszi magával. És a gyerek csak kolonc egy ekkora családban. És milyen kedves gyerek volt! A mi lányunk már egyetemre járt. Hagyjál anyu, majd akkor hívlak, ha van valami. Persze csak akkor hívott minket, ha a pénze elfogyott. És itt volt ez a kis Rita, aki egy családot akart magának kihízelegni. Elvittem hozzánk vacsorázni, elvittük egy hétvégére a Balatonra fürdeni. De nekünk ott volt a lakásrészlet, a felújítás, az Ágika csekkjei. Minek még egy gyerek, mikor az az egy is sokba kerül!Meg aztán ott volt Lajos a rémképeivel. Hagyd ezt az egészet, Margit, még majd visszajön az apja a háborúból, és lelövöldöz minket. Mint a vietnámi katonák a filmekben. – Bodóné a szeplős kézfejével törölgette a homlokáról az izzadtságot. – Meg aztán egy tizenkét éves lány más, mint egy tizenegy éves. Az utolsó nyáron innen figyeltem, hogy mint valami veszett kölyökkutya, úgy ugrál a fiúk körül.
Zavarában elkezdte tépkedni a felstócozott újságok széleit.
– Mért mondom el ezt mind magának? Ági megsértődött, mindig meg szokott valamin sértődni, ilyenkor nem hív, nem beszél velem, csak kaffog rám. És nem született unokám. Talán nem is fog már.
Bodóné száraz szemekkel bámult maga elé.
Katja megijedt attól, hogy ezt a gyors kitárulkozást talán valami váratlan elzárkózás vagy ellenszenv váltja fel. Pedig micsoda jó tanú! Jó megfigyelő, megbízható, éles eszű.
Pihenésképpen a város nevezetességeire terelte a szót: a ferences kolostorra, a szecessziós városházára, a sok gyönyörű kincsre, amit most találtak az ásatáson – mintha csak tényleg könyvet akarna írni erről a képmutató, rideg városról.
– Persze! Nézzen csak körbe! Mindent derítsen fel! Gyönyörű város ez, szívem. Soha nem fogja megbánni.
Katja bólogatott.
De egy kérdés nem hagyta nyugodni.
– Kemény Rita apja túlélte a háborút? És ha igen, nem jött el Őrskútra a lányát felkutatni?
Bodóné most olyan fehér lett, mint a kiszáradt túró a süteményekben.
– Dehogynem. De erről majd mást kérdezzen!
