Sok bába közt a gyerek

Závada Péter első könyve kiválóan megszerkesztett kötet. Azért is fontos ezt már az elején leszögezni, mert a felépítés, a váz, amire a verseket felfűzték, igen látványosan tudja alakítani az olvasás mikéntjét, de ezzel együtt nem sugall kizárólagos értelmezést. A négy rész többé-kevésbé különböző versvilágokat tár az olvasó elé, noha az átjárhatóság, tehát a nem-lineáris olvasat lehetősége is adottnak tűnik. Ami még mindenképpen megemlítendő pozitívumként hat, az a kötet rövidsége. Elsőkötetes szerzőknél előfordul, hogy olyan szövegek is bekerülnek a válogatásba, amelyek könnyedén elhagyhatóak lennének; szerencsére úgy tűnik, Závada Péter könyvének összeállításakor ezt a prototipikus hibát sikerült elkerülni, s így valóban rövid, de annál feszesebb szövegvilág jöhetett létre a szerkezetet tekintve.

 

Az első két rész két témát hoz újra és újra az olvasó elé: nagyváros(i lét) és évszakok. Az előbbi láthatóan igen jól illik Závada Péter világához, mindezt könnyedén össze tudja kapcsolni a párkapcsolatok megjelenítésével. A szövegekben felbukkanó Másik nem megragadható, mintha valamennyire mindig idegen maradna, az ölelés is egy némafilm pergő filmkockáinak segítségével jöhet csak létre: „Majd néhány őszi vágóképpel később / egy elég bátortalan ölelés jött” (Film helyett). Amennyiben mindezt a városban való lét, az azzal való kapcsolat metaforájának (is) tekintjük – márpedig ez az olvasat könnyedén megengedhető lenne –, akkor ezt a két szálat talán érdemes lett volna hangsúlyosabban összekapcsolni, cizellálva ezzel is az olvasási lehetőségek mikéntjét. A második részből a Pesti sampon című, (reklám) alcímű verset emelném ki. Deák tér, Moszkva tér, Oktogon – az ezekről született négysoros leírások olyan pillanatképek, melyek kapcsolódhatnak az előbbiekben említett filmszerűséghez is. Az évszakok mindig városi környezetben láthatóak/érzékelhetőek a lírai beszélő számára, ez mindenképpen figyelemreméltó, de mivel túl sokszor fordul elő ez a megoldás, nagyon könnyen monotonná válik.

 

A négy fejezet közül a harmadikat tartom kiemelkedőnek. Ezekben a versekben a lírai én egy teljesen más utat választ arra, hogy magáról beszéljen: a saját múltját és ehhez kapcsolódóan a saját jelenét. Érdekes színfolt ez a már tárgyalt városi és évszak-témához képest. Külön kiemelném a leíró részeket, amelyek már nem a nagyvárost, hanem a lakást, illetve annak környékét jelenítik meg. A mikrotér világának megjelenítése erőteljes képeket eredményez: „Szembejön az árnyékuk: egy roncsolt / arcú cigányfiú és egy gigantikus dán dog.” (Klauzália). Remek szerkesztési megoldás az is, hogy a déd- és (apai ágú) nagyapa alakja már az első részben felbukkant két versben (Amíg alszom és Résistance naïve), mintegy előképét adva a harmadik rész anyai nagyapjának (Valami fényes). Izgalmas és sajátosan egyéni versekkel találkozhatunk itt, mindenképpen ezt a hangvételt tekintem érdekesnek a kötet egészét nézve.

 

Az utolsó rész szonettformában írt verseket tartalmaz. Nem feltétlenül érzékelhető ennek a versformának az indokoltsága a kötet összességét tekintve. Könnyed hang jellemző ezekre a szövegekre, illetve az irónia alakzatának használata is itt teljesedik ki leginkább. Ez utóbbi túlsúlyát nem látom feltétlenül megalapozottnak, ugyanakkor fenntartom annak lehetőségét, hogy ezek a formai megoldások később olyan tartalmi megvalósításokká alakulnak, amelyek akár jellemző sajátosságok is lehetnek.

 

Külön kiemelendő, hogy mind a négy szakaszon átívelnek a részeket lezáró Csak addig című versek. Mintha ezekben a versekben tudná leginkább kamatoztatni Závada Péter az elképzeléseit. Különböző tájak (Olaszország, USA) kapcsolódnak itt össze, s egy szerelmi szál története éppúgy kiolvasható belőlük, mint a saját múlt emlékképeinek értelmezése. Véleményem szerint ezek azok a szövegek, a harmadik rész egy-egy darabján túl, amelyekben leginkább érzékelhető Závada Péter egyéni hangvétele, itt nem találkozunk annyi gyenge verssorral vagy megoldatlan formai megvalósítással sem.

 

Ami viszont folytonosan visszatérő probléma, az a nem túl kifinomult rímtechnika. A hol páros, hol keresztrímes megoldások sok esetben erőtettetek, még akkor is, ha mindez finom (ön)iróniával párosul. Csak hogy néhány jellemző példát idézzek:

 

 „Mit kaptál, csak jellemem.

Külcsín vagyok, semmi más.

Azt remélted, kell legyen

a lét mögött identitás.” (Macskakör)

 

„És akkor az a hűvös rettegés

– úgy lebegett fölöttünk, mint a kés.” (Hiánydramaturgia)

 

Ezek a sorok nyelvjátékként is kevesek, a tartalom közhelyességét most nem is említve. Závada Péter versvilágához úgy tűnik, sokkal jobban illenek a rímtelen sorok, mintha a szövegek sűrítettsége is jobban működne, amikor nem használ rímeket (jó példa erre az utolsó, Konkáv című vers). Szintén visszatérő problémának érzékelem az intertextusok indokolatlan használatát. Az egyik leglátványosabb példa a Jövőre harminc című vers: a Jelenések könyvéből vett mottó egyrészt egy nagyon erős felütést implikálna, erre azonban egyáltalán nem megfelelő a „Vesémbe látsz, Istenem, mint a röntgen” kezdősor. Másrészt a „Jövőre harminc – szívem visszadöbben” (feleslegesen) kurzivált része, mely Kosztolányi Dezső Hajnali részegségéből vett idézet, mintha túlságosan is támaszkodna (a vers egészét is tekintve) a 20. századi költő versére; ahhoz azonban, hogy párbeszédbe lépjen vele, sokkal erőteljesebb képek, sorok kellenének.           

 

Összességében azt gondolom, hogy Závada Péter első köteténél a szerkesztésnek köszönhetően sikerült elkerülni az elsőkötetes szerzők több típushibáját is, ugyanakkor a gyenge, olykor kifejezetten közhelyes verssorok kiiktatása már a következő verseskönyv feladata lesz, mint ahogy a rímek vagy az intertextusok használatának átgondolása is.

 

Végezetül talán érdemes néhány szót ejteni a szókratészi bábáskodás módszeréről is. Bába nélkül nem születik meg a gyerek, ő segíti világra, de a vajúdást kísérő fájdalmakat csak enyhítheti. Jelenlétük tehát szükségszerű, de nem állandó, hiszen a szülést követően már nincsen funkciójuk – igaz kell legyen ez a verseskötet megszületésére is. Tehát nem biztos, hogy szerencsés megoldás, hogy két elismert szerző (Parti Nagy Lajos, Darvasi László) ajánlószövegét is olvashatjuk a könyv hátlapján. Mindezt azért is tartottam fontosnak megjegyezni, mert a reklám, ami természetes velejárója és nyilvánvalóan nagyon fontos része egy-egy könyv útjának, rossz esetben elfedheti a létrejött alkotást is – a könyv mostani fogadtatását nézve ez igencsak aktuális kérdés. A kötetről, a benne lévő versekről tehát szintén beszélni kell(ene), sok embernek, sok szempont szerint. Mert a versek élete, ha már ennél a metaforánál maradunk, akkor kezdődik el csak igazán. S akkor jó esetben a bábák is háttérbe szorulnak.

 

 

Závada Péter, Ahol megszakad, Budapest, Libri, 2012.

 

A kritika a Láma visszavág című, Kolozsváron megtartott kritikai műhelybeszélgetés keretében készült.

http://www.facebook.com/events/432774516746453/

Nélküle…

Szóval most egy hónapig nem találkozunk. Éppen elkezdődött az Új év, és betiltották a dohányzást az összes pályaudvaron a nemdohányzók védelméről szóló valahányadik törvény értelmében. Ő felszállt én meg nem gyújthattam rá ott helyben. Kérsz egy szálat? –kérdezte egy tarisznyás figura a kijelölt dohányzóhelyen. Érdekes. Itt mindig kérni szoktak. Elfogadom.– válaszoltam. Én csak öt percet kérek.– mondta, aztán mehetsz. Öt perc éppen elég volt rá, hogy elmeséljen valamit. Így szálról szálra, történetről történetre haladtunk, mi dohányosok. Most, hogy leszoktam, nem a cigi hiányzik, nem a mozdulat, és nem is a nikotin. Leszoktam a történetekről, az ötpercesekről. És a kávéról. Egy kávé mellett, füst nélkül hamisnak tűnnek ezek a történetek. Egyszer az orvosok fogják bebizonyítani, hogy a nikotinmentes élet káros az egészségre. Szobrot állítanak a dohányzásnak, mint, szinte már az egyetlen szenvedélynek, amit nem lehet interneten keresztül űzni. A szaklapok majd megírják, hogy anya és fia, két szobatárs, vagy egy szerelmes pár már csak árnyékaik önmaguknak, nem beszélgetnek, nincs öt percük. Orvosilag előírt, receptre kapható történeteket fognak osztogatni, egy szál cigaretta formájában. Nekem, pont a leszokás előtt még volt öt percem, arra, hogy meghallgassam Zabos történetét. Én vagyok az első magyar flaneur. Zabos, a flaneur. –mondta. Az meg mi a fene?– kérdeztem. Városi kószáló!– mondta, és közben meggyújtotta a cigarettáját. Francia.– tette hozzá, de ezt már én is éreztem a kiejtéséből. Olvastad? Mit? Hát a Zabhegyezőt.– mondta, mintha ez annyira egyértelmű lenne, mintha két slukk között pont azon kellett volna gondolkodnom, hogy mit jelent a neve? Ezért hívnak Zabosnak. Mindenhol, amerre jártam. Berlinben Cabosnak, Caracasban Szabosznak ejtették, de mindenki így hívott. És meg ne próbáld elsütni azt a poént, hogy zabszem van a seggemben! Eszem ágában sincs. Arra biztos zabos! – nevettem magamban. Vannak oldalak, melyeken elidőzök, vagy visszalapozok hozzájuk, de mégis haladok előre lapról lapra. Pontosan ilyen az élet. –mondta. Mikor elköltözött, váltott, otthagyott mindent, a könyvet sem vitte magával. Mégis minden egyes nap ott volt a táskájában, mert azonnal vett egy új példányt. A bal combján, egy tenyérnyi területen kikopott a szőr. A regény koptatta ki. –mondta.  Annak mindig ott a helye a táskában. Egyszer az oldaltáskába rakta, és több ezer kilométer, harminc nagyváros, és többmillió súrlódás után lassan simára csiszolódott a bőre.  Az utolsó nap mielőtt tovább állok, annak adom oda a könyvet, akit utoljára látok azon a helyen. Elnyomta a cigarettát, kezembe adta a könyvet és elsétált. Fura egy ember. –gondoltam, miközben még mindig cigiztem. És milyen gyorsan el elszívta! Pedig erősebb az enyémnél, a szűrőjéről láttam, hogy legalább 0.7– es. Kinyitottam a könyvet, és az első oldalon, a cím alatt megláttam egy feliratot: „Változatlan utánnyomás”. Pontosan ilyen az élet? Akkor ezért áll mindig tovább, arra vár, hogy majd most, majd itt, vagy ott, Berlinben, vagy Caracasban, meg azon a helyen, ahova éppen utazik, más lesz. Az a könyv is, meg az élet is. Hát kedves idegen, remélem a következő könyvek között lesz egy olyan is, amire azt nyomták a cím alá, hogy javított kiadás.

Infinitiv

Szerelmes vagy, hát szavakkal laksz jól. Jelzőkkel,

infinitivuszokkal, más tündökletességekkel. Halott vagy,

pedig még meg sem születtél. Romlasz és bomlasz. Vagy csak most

készülsz megszületni? Miért félsz tőlem? Miért félek tőled?

Elég inni egy korty vizet, a helyére tolni a biciklit, vagy csak nevetni

a holdon: fénylő, halott kődarab, amit szerelmünk örökös körforgásra

kényszerít. Majd akkor is körbejár, óvatos-irigyen, ha mi nem leszünk itt.

A folyosó végén

 

 

Volt egy lány. Noha nem igazán ismertem, annyit tudtam róla, hogy számomra nehéz természet: érzékeny, kiszámíthatatlan, sokszor mindenkinél okosabb; viszont mikor megláttam, sosem ezekre figyeltem, hanem szemének sugárzóan széles mosolyára, türkiz-udvarára és hosszú, vörösre festett hajára, ami mindannyiszor lángolt képzeletemben.

Akkoriban igazán felszínes kapcsolatban voltunk egymással. Néha váltottunk pár szót holmi apróságokról, semmi több.

Tegnap álmomban mégis Vele találkoztam.

Egy fehér, matracszerű ágy terítette be a szobát, ahol harmadmagammal időztem. Meztelen volt mindegyikünk, szemérmetlenül meztelen; és nem csináltunk ebből ügyet, sőt élveztük, hogy így szabadon lehetünk. Két oldalamon két fiatal lány, egyik szebb, mint a másik, a falnak dőlve támasztottuk az időt, egy szokásos együttlét után. Kicsit már elbóbiskoltam, amikor halkan megnyikordult az egyik ajtó. (Ugyanis két ajtó volt a szobában, egymással szemben.) A jobb oldali lány megkocogtatta vállamat, hogy ébredjek-ébredjek, végre történik valami, én meg erre kissé ingerülten szólni akartam, hogy hagyjon már, majd később, amikor megláttam… Az a kék szemű, vörös hajú lány lépdelt óvatosan a matracon úgy, mintha talpának apró nyomait is szégyellni kellene. A szemközti ajtó felé osont, ránk se hederített. Már nyitotta volna az ajtót… amikor erélyesen utána szóltam a nevét kiáltva; kétszer, egymás után, hatásszünettel. Erre megtorpant, kényszeredetten ránk mosolygott és mivel nem volt más választása, közénk telepedett.

Mélyen a szemébe néztem, ő nem tudom mit látott, de egészen megnyugodott és megnyílt nekem. Beszélt a terveiről, az udvarlóiról, a vőlegényéről, kiállításáról; csak úgy ömlöttek belőle a szavak. Én meg hallgattam, néha a szemére, néha a szájára, néha a mondandójára összpontosítva, de olyan jó volt őt hallgatni.

A lényeg, hogy megkérte egy idősebb úriember a kezét és szervezett neki egy kiállítást külföldön (ugyanis a lány feltűnően jól fest) és ő mégse tudja, mit csináljon, hiszen tetszik neki a férfi és az is tetszik, hogy van pénze, állása és jövője, viszont ő még nagyon fiatal és nagyon bátortalan az érzéseiben.

Egyszóval tragikus arcot vágva vívódik, de tisztán láttam rajta, hogy élvezi. Különben nem is kérdezte tőlem, mit szólok mindehhez, netalántán mit tanácsolnék; csak mondta-mondta, és úgy éreztem némaságom dacára, minden szavával egyre jobban megkedvel.

Ott kezdődött a baj, amikor a két mellettem heverésző kezdte magát unni, és bár csak örömlányok voltak; a nők, rájuk irányuló figyelem nélkül nem képesek létezni. Először csak utánozták szegény lány mozdulatait, hanglejtését, majd végül odáig vetemedtek, hogy gúnyosan, megértést színlelve elkezdték simogatni a karját, a lábszárát. Én pontosan láttam, mi ment körülöttünk és pont ezért próbáltam őt szuggerálni, hogy mondja tovább, még-még, csak mi vagyunk itt és senki más… Egy jó ideig hatott is ez, aztán, mikor a lányok egyre merészebb helyekre nyúltak, áldozatuk hirtelen föleszmélt a történetek álmából; visszaült a kezdeti rémület arcára, lassan föltérdelt és a következő pillanatban már az ajtónál volt. Még egyszer visszanézett, rám, és elrohant. Én meg kiabáltam utána, ahogy tudtam… majd kitéptem magam a lányok fojtásából és utána futottam.

Egy nagyon furcsa helyre érkeztem az ajtón kilépve. Szűk kis folyosóhoz érkeztem, csak az volt a baj, hogy a falakat nem lehetett látni, ugyanis egybeolvadt az általa határolt területtel. Fehéres fényességben úszott minden: a saját testemet sem észleltem. Csak futottam, egyik lábam szaporán a másik után, de azt se tudtam hova. Aztán valami más erejű fényességet láttam és ebből arra következtettem, hogy hamarosan valami változás lesz. És végre feltűnt egy alak, a türkiz-szemű lány alakja, és ahogy közelítettem, láttam, hogy ő is vetkőzik, csak nem úgy, mint néhány órával azelőtt én, hogy vetkőztetik, hanem ledobott magáról minden ruhát, egyenként. Hajával eltakarta kerek melleit, nagyon keskeny csípője volt és szép, formás lába. Egy kör alakú talapzatra lépett föl, középen megállt. Körülötte számomra idegen szimbólumok rajzolódtak ki: egy mindent látó szem, ami mindig más (feltehetőleg arab) írás felé fordult, benne fektetett nyolcasok láncai, néha spirálba csavarodva, máshol pedig valami szárnyas, csőrös állatalakot ábrázoló pecsét.

Kissé megijedtem, de annál jobban örültem, hogy megtaláltam a lányt, akihez, úgy éreztem valamiféle kötelék fűzött. Fölléptem tehát a talapzatra és elindultam felé. Már várt. Mikor közelebb értem, karjait kinyújtotta és mikor mellette voltam rám kulcsolta. Kívánta, hogy ott legyek: egyik kezével derekamnál, másikkal a vállamnál keresztbeölelt. És amikor kellemesen megszorított ölelése, elindultunk. A színpad megmozdult és forgott, egyre gyorsabban, gyorsabban …

 

Lassan nem tudom, hol vagyok; zúg a fejem a rettenetes erőtől és a képektől, amiket látok. Lassan elfelejtek mindent; a családomat, a múltamat… – és csak a jövőt látom és magamat olyan idegenül benne.

 

A képek zavarosak voltak és csak néhányukra emlékszem. Volt egy kisfiú: olyan türkizkék szemmel, mint az övé, és olyan nagy ovális fejjel, mint nekem van. Aztán volt egy érzés, ami a boldogtalansághoz hasonlított és voltak még festmények is. Az egyik engem ábrázolt, csak fekete szemekkel és tépett, sebzett arccal, a másik őt, férfias vonásokkal és nagy, kékes-fehér szakállal. Voltak dallamok is ritkán, de azokat elfedték a képek.

És amikor már annyira pörögtünk, hogy kezdtem megőrülni a tehetetlenségtől, kirántottam magam karjaiból és rettenetes erővel kiperdültem. Megütöttem magam, a fejem is bevertem. Rögtön megkerestem pillantásommal őt, aki forgott tovább, iszonyatos sebességgel. Ő bírta: felszabadult és feloldódott saját köreiben, viszont szeméből hiányzott valami a teljes átlényegüléshez.

Azóta egyre távolodom, de még mindig látom: ölelésre hajtja karjait, öleli a fényességet, egyedül, egymagában.

Ahogy a folyosó végéhez közeledek, néha még visszatekintek rá és mintha hallanék is egy-egy tompa hangot, az ő hangját, ahogy nevemen szólít.

 

 

 

 

 

 

 

 

A futballünnep mint az odatartozás élménye

A minap este nem először fordult elő, hogy az általam kedvelt Budapest környéki kisváros kávézójában valamely labdarúgó világesemény aktuális meccsét követve az történik meg – a bőség zavarában egyaránt lubickolva és amiatt bosszankodva –, hogy a helyiség egyik kivetítője egy jó öt másodpercet siet ahhoz képest, melyet a legtöbb vendéghez hasonlóan, jelen esszé írója is nézett. Nem zavaró technikai és szervezési problémákról lesz elsősorban szó, hanem arról, hogy a kinti helységben szurkoló, vagy csak érdeklődő jelenlévők a bentiek hangos üvöltözése folytán hamarabb tudomást szereznek egy gólról, vagy egy helyzet kimeneteléről, mint ahogy arról az „élőkép” által értesülnének. Oda az izgalom – legalábbis részben. Merthogy a józan ész azt mondaná: mi ez az öt másodperc, ahhoz képest, hogy valaki – legyen ő is futballrajongó – interneten látható összefoglalókból, vagy épp egy újságcikkből értesül az izgalmas eseményekről. Márpedig a napokban fokozódnak az izgalmak, hamarosan döntőt játszanak. Ezt pedig egyre többen akarják élőben, jelen időben látni.

Fel is tűnnek a megjelölt kávézóban és egyéb szabadtéri kivetítők közelében olyanok, akik évközben nem követik az eseményt. Persze ennek megvannak a jól ismert, bulvármagazinok oldalaira való unalomig ismételt és közhumor tárgyává vált okai: a rajongók meccset néznek, a kevésbé beavatott érdeklődök pedig párjuk társasága és a hangulat, illetve a játékosok esztétikai megfigyelésének és értékelésének reménye mellett csatlakoznak a professzionális nézőkhöz. Utóbbival, az atlétikus (és egyéb) szépség iránti leplezetlen rajongással nincs is baj. Elvégre a sportnak ez az egyik ősi szerepe: megmutatni az embert. Széles közönségnek kínál tehát esztétikai élményt egy ilyen alkalom. Ami biztos, hogy ilyenkor majdnem mindenki ott akar lenni – pontosabban jelen lenni.

Akinek köze nincs a focihoz az is hallott már az utóbbi években az érdeklődőket földöntúli élményben részesítő FC Barcelona csapatáról és játékáról, mely a 90-es évek eleje óta növekvő népszerűségét annak köszönheti, hogy – és ezt a klub profiljának is mondhatjuk – sikeresen ötvözi a látványos játékot az eredményességgel, ami valljuk be, minden sportrajongó álma. De nem csak az övék. A humán tudományi körök leplezetlen futballrajongója, a német származású amerikai irodalomtudós, Hans Ulrich Gumbrecht érdekes módon közelíti meg ezt a futballesemény körüli élménytapasztalatot. Szerinte a katalán csapat játékának az esztétikummal való összemérhetősége épp az említett egyensúlynak köszönhető, mely megfeleltethető a jelenlét és jelentés dinamikus játékának, melyet pedig Gumbrecht általában művészetek, vagy épp a sport körüli esztétikai tapasztalat kapcsán gondol érvényesnek, nem kevés szakmai ellenvéleményt, ugyanakkor szimpátiát is kiváltva ezzel. A Barcelona játéka tehát épp attól nyújt esztétikai élményt, hogy a kettő, szépség és siker (jelenlét és jelentés?) együttesen érvényesül általa. Mindezt kiegészítve azt is mondhatnánk, hogy látvány, értelem és érzelmek tökéletes egysége artikulálódik benne.

Első gondolatom pedig ebből kiindulva – és éppen az EB kapcsán – az volna, hogy bár ez valóban így van, a gól mint esemény már önmagában eljuttat minket ehhez az élményhez, mert ha megszületik, az – szerencsés esetben – már erény és szépség, és tudásra enged következtetni. Gumbrecht, megfordítva ezt a logikát, viszont épp amellett érvel, hogy napjaink egyre komolyabb atlétikai és taktikai felkészültségét igénylő futballjában egyre nehezebb gólt szerezni, éppen ezért, pont a Barcelona játékára hivatkozva, mindez megváltozott. Élvezhetjük a játékot önmagáért, a gól csupán ráadás. Nem is véletlen, hogy az elégedetlenkedő Barca-szurkolók hada, ha csapatuk vereséget szenved, nem csügged: ők játsszák a legszebb futballt. Gumbrecht szerint tehát a nem a gól magában a szép játék, hanem a szép és eredményes, öncélú egyénieskedésektől mentes csapatjáték az, ami elvezet a gólhoz, egy jól „felépített” aktus csúcsához. Ezt nevezi esszéjében1 (pontosabban ezt is) a szépség eseményének (an event of beauty).

Viszont egy világ- vagy Európa bajnokság esetében talán mégis más a helyzet, mert nem mindenki játszik „barcásan”, mégis szurkolnak: a hazai csapatnak, a szimpatikusnak, a gólnak, az élménynek. Miért? Miben különbözik, vagy különbözhet ez attól az esztétikai élménytől, amit a tökélyre fejlesztett csapatjáték nyújt?

Lengyelországban, a jelenleg zajló Európa Bajnokság egyik rendező országában járt ismerősöm jó két hónapja egy francia kollégájával beszélgetett a közelgő eseményről, aki meglepődve vette tudomásul, hogy ismerősöm és vele együtt rengeteg magyarországi érdeklődő mennyire várja a kontinensviadalt annak ellenére, hogy válogatottunk nem jutott ki a tornára. Merthogy ők, franciák feléje sem néznének az EB-nek, ha az ő válogatottjuk nem jutott volna ki. Ez nagyon is érthető, ugyanakkor nekünk, magyaroknak, akik az atlantai olimpia óta nem láttuk srácainkat világtornán focizni, teljesen idegen. Mi fűti hát a magyarokat, vagy bárkit aki nem a saját nemzetének szurkol? Az egy hónapnyi csúcsfoci? Ezt akár el is vethetjük azonnal, mert azt általában nem a válogatottak játsszák, hanem a milliárdokat megmozgató klubcsapatok évközben. A válogatottak nemzeteket képviselnek, itt nem a pénzért megy a foci elsősorban, hanem a szívért és – fennkölten szólva – a hazáért, és mindenki máshogy tesz érte. Van, aki bunkerfocit játszik, és vannak olyan csapatok, a németek, vagy az olaszok, akik mindig megalkuvás nélkül mennek előre, hajtanak és a belüket kifutják a pályán. És ezt mindig öröm látni. Talán jobban is, mint az esztétikai élménnyel kecsegtető katalán űrfocit. Attól senki nem kap sírógörcsöt – nem úgy mint most júniusban.

De mi hívja a nézőket még? Az odatartozás vágya? Esetleg a kérdés, hogy ki hogyan szerepel, és hogy egyáltalán, ki nyeri meg a tornát? Valószínűleg ez mind-mind. A legérdekesebb mégis a futballtorna mint közösségi élmény lehetősége, melyhez a foci iránt kevésbé érdeklődők is csatlakozhatnak. Ez az élmény a Nietzsche által megálmodott dionüszoszi önfeledtség és csordaszellem, a közösséghez tartozás tapasztalata, az abban való elmerülés, az emberi test és a szellem együttes (nembarcás) teljesítőképessége által megmutatkozó mámorban való részesülés. Senki nem szeretne ebből kimaradni, mert ha épp elunjuk is a legutóbbi világbajnok spanyol válogatott meccseit, akkor is ott vagyunk és követjük, esetleg csak tudunk róla, vagy épp napról-napra, meccsről-meccsre részesülünk benne. Talán ezért van, hogy a legtöbb meccsnéző mindig választ magának egy csapatot, akinek szurkol (vagy akire fogad), a szimpatikust, a jobbat, akit régóta kedvel, vagy amelyikben borostás sármőrök kergetik a bőrt. Vélhetően ezért láttam az olasz-angolon svéd zászlót a lelátón, vagy ukrán szurkolólányt angol színekkel az egyik, olasz zöld-fehér-pirossal a másik arcán a stadionban drukkolni, és ezért állnak meg a szabadtéri kávézó mellett a sétálók, ha csak egy percre is, csak hogy elmondhassák, hogy részt vettek benne, jelen voltak, hogy nem maradtak le róla. Nem kell feltétlenül érdekeltnek lennünk ahhoz, hogy ebben a népünnepélyben részt vehessünk – az emberiség puszta jelenlétében, vagy az egyén közösségben való jelenlétében, odatartozásában.

 

1 A kéziratban lévő esszé címe: Hans Ulrich Gumbrecht: An event of beauty. The Style of F.C. Barcelona, in 2009 and Today

 

Múzsakarbantartási alapismeretek I.

 

I.

 

Drága olvasó, mi ezt a szép és hasznos diszciplínát, ami a múzsakarbantartás, együtt fogjuk most megtanulni, fej fej mellett. Mert ilyen beavatás is van, hogy a tudás partjai felé egyazon tutajon utazik mester és tanítvány.

 

 

Élni majdnem bárhogy lehet: társsal, de mégis múzsa nélkül, vagy egyedül, de úgy, hogy napjaink erdeiben-ligeteiben folyton előttünk jár valaki, ágakat rezzent, füvet tipor, föl-fölkacag, elszalad, elbújik, aztán madarat röptet felénk, de utolérni, megérinteni többnyire nem hagyja magát.

Élni úgy is lehet – mert ebben sem pusztul még el az ember – hogy van, volna múzsa, csakhogy kilöki a tollat az ember kezéből, csakhogy olyan sebesen táncol, hogy a kósza ötletek egymást hajtják, de megtapadni, kibontakozni egy sem tud, és nem lesz belőlük sem vers, sem novella, néha még cikk sem.

 

Nekem öt múzsám van, öt férfi múzsa, a többit, a nőket most nem számolom bele. Abból az öt férfiból kettő komisz, nem tudja a rendet. Velük még sok bajunk lesz.

 

Utoljára az életemben már csak attól féltem, hogy nem marad múzsám egy sem. Nem lesz, aki vezet a ligeteken át, nem lesz, akinek a nevét mondom magamban, ha utat keresek a káoszból kifelé, és legfőképpen, hogy nem lesz az az egyvalaki, akinek írok.

De most már ettől sem félek.

 

Ihlet mindenhez kell. A felkeléshez, a kávéfőzéshez, a cipőpucoláshoz, a hónaljborotváláshoz, az öltözködéshez, a főzéshez. Ihlet az egész élethez kell, hogy fölzengesse a sejteket, hogy még egy kis mozdulat is hetykén fölkiabáljon az égre, és összebogozzon eggyé mindent, ami csak létezik, és össze is tartozik.

 

Azt mondják a régiek, hogy a szökőnapokon megnyílnak a csatornák a látható és láthatatlan világ között, és olyankor nagy segítséget kap a dolgaihoz, aki nyugton marad, és befelé nézdegél ilyenkor. Nem tudtam én erről semmit a világon, békében utaztam egy távolsági buszon egyedül, egész délután, és az egyik múzsámra gondoltam, a legjobbra, arra, aki miatt a legtöbbet írtam mostanában.

Ő húsvér ember, és így aztán többet beszélek hozzá magamban a kelleténél, és többet gondolom el azt is, mi lenne, ha nem csak azokban a nappali ligetekben találkoznánk, ahol bujkál előttem, csalogat maga után, incselkedik velem, és sokszor ki is nevet, hanem utcán, kávéházban, szállodában, vagy koncerten. Ahol a normális hétköznapi emberek találkozni szoktak egymással.

De ővele nem lehet találkozni, és néhány napja már azt sem tudom, hol van. Mindennap elgondoltam, hogy majd visszamegyek oda, ahol megismertem, és elmondok neki mindent, amit nem tudtam elmondani arról, hogy mi dolgunk lehet egymással.

De már tudom, hogy nincs többé az a hely, és nincs ott ő sem, és nincs mit tenni. Nem jön a tájamra sem, nem hív, nem keres, nem küld smst, emailt, nem olvas tőlem semmit, nem lájkol. Ha láthatna a tévében, nagy ritkán, biztos, akkor megy ki pisilni. Vagy meccset néz helyettem. Neki én egy nem fontos valaki vagyok, aki kizárólag nem fontos dolgokkal foglalkozik.

Milegyenvele, milegyenvele, milegyenvele. Kivégezzem, mert valószínűbb, hogy nem szeret? Takarítsam el a múzsaistállóból? Ne szenvedjek tovább a bizonytalanság miatt?

Hallottam, hogy egy fiatal férfi, akit nem szeret a szerelme, azt mondta, hogy ő elrontott valamit azzal, hogy beleszeretett ebbe bizonyos a nőbe. Beleszeretett, és a nő kedvéért ez a nagy suta medve megtanult táncolni, megtanult rajzolni is, a nő kedvéért feladott sokat a vadságából, és most rengetegen szeretik, barátnak tartják, de ő úgy gondolja, magyarázkodnia kell a külvilágnak, és meg kell tagadnia az utat, amit bejárt attól fogva, hogy megpillantotta ezt a nőt. Mert már biztos, hogy nem kapja meg. A világ szemében veszített. Rossz lóra tett.

 

Nem hinném, hogy én ilyesmire alkalmas lennék. Fenntartom a jogot magamnak, hogy vesztes legyek, hogy szenvedjek, és akár hülyét csináljak magamból. Hosszan, megfontoltan, emelt fővel. Ha nincsen más, ami szebbé tehetné az életemet, és amiből megérthetném a világot meg magamat.

 

És egyszerre csak azt hallottam, hogy két kisgyerek sírdogál a közelben. A buszon?! És én vagyok az anyukájuk, vagy a dadájuk?! Rám vannak bízva, ez a lényeg. És tudom, hogy nem szabad, hogy sírjanak ezek a belső gyermekek. Ha sírnak, akkor valamit rosszul teszek a múzsával, és magammal is: megsebzem mindkettőnket. Ha még az őbenne élő kisgyermek is sír, nemcsak az, amelyik énbennem él.

Figyelni kezdtem a lélegzetemet, és minden kifújással ellöktem magamtól mindazt, amiről úgy éreztem, fájdalmat okozhat ezeknek a kicsiknek. A ragaszkodást, az ábrándozást, a vágyakozást.

Amikor megint csend lett, és jó csend lett, mert szuszogva elaludt a két kisbaba, megint azt kérdeztem:

Milegyenvele, milegyenvele, milegyenvele.

És láttam, ahogy az alkonyi égre diadalmasan fölcsapott egy hatalmas molinóféle, kifeszült, mint egy galaktikus vitorla, és kisimult rajta a múzsám képe. Ott állt a felhők között. Láttam, ahogy újra elindul, és jár előttem, titáni méretűre nőve, és int, hogy gyerünk, és mutatja, hogy mennyi sok dolgunk van még együtt.

 

II.

 

Cakkos felsőajak, dombos alsóajak: hatalmas szexuális étvágyat jegyeznek. Hegyes orr: vezetői képesség. Ferdén egyenes szemöldök: az alkotó ember jegye. Keskeny, hosszú arc: érzékenység, sebezhetőség.

 

Láttam már úgy is ezt a múzsát, hogy a feje – gondosan nyírt rövid sötét szakállat, máskor festői borostát képzeljen rá az olvasó – egy hatalmas szerencsekerékre volt rászerelve – és a kerék forgott körbe-körbe. Felütöttem végül az Álmoskönyvet a vonatkozó helyeken, azt írta: gyors siker ügyedben. Nahát.

A való életben azóta sem találkoztam vele.

 

Két nappal azelőtt, hogy elvetődtem abba a világvégi panzióba, ahol megismertem őt, és ahol még aznap éjjel a jacuzziban üldögéltünk, azt álmodtam, hogy egy kietlen parkon vágok át, amelyben egyetlen vékony törzsű fa áll. Annak a gömbakác formájú fának minden ágán ül egy meztelen férfi. Amikor a fához érek, egyikük, az, aki tetszik nekem, megkér, hogy segítsek neki onnan lemászni. Nekitámasztom a hátamat a fa törzsének, hogy lemászhasson, és érzem, hogy előttem is áll valaki, egy másik férfi, aki azért jött, hogy segítsen. Ahogy ránk támaszkodik az a férfi, aki lekéredzkedett, majdnem elmerülünk a sárban mind a ketten, de végül sikerül őt lehozni. Később egy régi, kopott kanapén csókolózunk a fáról jött férfival. A mostohaapám ránk nyit, és kiabál, hogy hagyjuk abba. Egy hang azt mondja: féltékeny.

 

Máig azt gondolom, hogy ő, a múzsám vonzott be engem oda, abba a panzióba. És abba az úszómedencébe is, aminek aztán egy fél éjszakán át álltam a közepén egyedül, megbűvölten. Miért akarhatta a múzsám, hogy odamenjek? Mit kívánhatott magának egy olyan valakitől, mint én? S vajon megtörtént-e az a valami, amihez pont én kellettem? Vagy még csak eztán jön el az ideje?

 

Amikor hazaértem a világ végéről, boldogan-feldúltan-bizonytalanul, éjjel egy másik múzsámmal álmodtam, aki kedvesem volt hét éven át, és aztán meghalt. Amíg élt, a nyűgösségemet, feldúltságomat, az összes érzelmi kilengésemet szexszel kezelte. Álmomban is úgy volt, élt újra, délceg volt, és kedves, és szeretett. Betemetett a hatalmas csontjai és a rengeteg hűvös húsa alá. Amikor már csak üldögéltünk összebújva a nyári délelőtt árnyékaitól mozgalmas szobában, az élő férfiról, akibe kezdtem beleszeretni, ezt mondta nekem: Ne aggódj miatta, a férfiak azt tisztítják meg, amit elfogadnak.

 

III.

 

 

Hónapok múltak el, nem tudom, hogyan, és egy reggel megtetszett ez a mondat: boldoggá akarlak tenni. Nekem mondta ezt valaki, a telefonban, hetekkel előbb. Én a vonaton ültem, megszöktem a randevúról, amit megbeszéltem vele, de ő nem hagyta magát, és végső érvként, mint valami nagy kavicsot a csúzlival, utánam hajította. Tudta, hogy eltalál vele.

 

A házam kapuja szekérbeálló volt valamikor. Az új kaput, amikor beköltöztem, egy székely fiúval faragtattam, aki meg akart viccelni, hát mikor elfogyott a faanyag, hozott még, mondván, hogy nem elégedett a díszítéssel. Amikor már egy hatalmas nagy fekvő rombuszt is kiszögelt kapumra, jelzendő, hogy itt egy érett nő él magában, a rombusz fölé meg egy kitárt szirmú tulipánt faragott, ami ugyanazt jelenti, csak talán meg durvábban, akkor elégedett lett. Én meg nem bántam. Láttam én elég rombuszt ókori szakrális edényeken is, ha azoknak ez a vulvaminta, megfelelt még vallási ünnepeken is, hát nekem is jó.

 

Amikor a randevú elől megszökve hazaértem, tárva-nyitva találtam az én rombuszos kapumat, a kertemben meg gyökerestől kicsavarva ott hevert az a nagy kiszáradt meggyfa, amelyik csak szomorított már egy fél éve, mert nem volt, aki kivágja.

A szélvihar tette, az lökte be azt a rég beragadt, berozsdállt kaput, az döntötte ki a halott fát, csakhogy ez a vihar az egész városban sehol máshol nem tombolt, csak egyedül az én kertemben, de ott is csak jót csinált.

Ilyen nagy ereje van annak, ha valaki boldoggá akar tenni.

Mit tehetne egy ilyen vihar az én múzsámmal?

 

Délelőtt volt, és valami nyűgös ügyben be kellett utazni Pestre, és menni, menni, egész nap. Akkor gondoltam el magamban, hogy én mindig csak keresgéltem valakit a vágyaimhoz, de még soha senkit nem akartam boldoggá tenni.

 

Milyen lehet az?

 

Három férfi akadt mindösszesen, aki boldoggá tevés szempontjából szóba jöhetett. S kezdtem elősorolni, hogy kiről tudom, és honnan, hogy mi tehetné boldoggá. Gyorsan egy maradt csak a háromból, az az egy, aki meg is mondta nekem, hogy mi kellene neki egy nőtől. Az kellene, hogy valaki főzzön neki, mert ha mindig csak ő főz, nem érzi az ízeket. Kell valaki, aki tud kertészkedni, zöldséggel, gyümölccsel, fűszerekkel bánni. És kell valaki, aki intézi a sajtóügyeket. És nyilván még oda is kellene költözni, ahol ő él.

 

Oda lehetne költözni. Amennyit Budapestre járok mostanában, attól most már akárhol is élhetnék. Még a mesemondó Emma néni, a mesterem kötött a környékhez utoljára, de meghalt, mehetek bárhová, ahol úgy gondolom, hogy dolgom lehet. Mire idáig elértem, már leszálltam a vonatról, és elindultam gyalog arra nem kellemes helyre, mert nem tudtam, hová fog esni a távoli házszám, amit keresek. Mentem, mentem, és egyszerre csak láttam a múzsámat öltönyben, szövetkabátban, ahogy messze-messze jön felém. Átlépdel egy kicsi hídon, és jön, jön olyan biztatóan. És én lebegek a gondolattól, hogy elmehetek már innen bárhová. Hogy vele is mehetnék akár. Őt akartam boldoggá tenni, és én lettem hirtelen boldog és szabad. Láttam magunkat egy kerek tetejű konyhában, ahová föntről, hegyi kristályokon át esik be a fény. Láttam, hogy tésztát gyúrok, vagy kenyeret dagasztok, és közben CD-ről Emma néni egyik meséjét tanulom, körülöttem gyönyörű színes szőttesek, hatalmas szövött, hímzett virágok, és ott van a múzsám is, a kemencében sütünk, főzünk derűben, nyugalomban.

 

Amikor idáig elértem magamban, sötét árny vetődött a készülő idillre. Egy nő jött szembe a régi életemből, a halottaim közeléből. Nem nézett rám, nem köszönt, de úgy ment el mellettem, hogy keresztezte az utamat. Meg kellett torpannom.

Amikor már eltűnt, megkérdeztem magamban, hogy rosszat akar talán, hibáztat engem a régi tragédia miatt? Körbelebegett, körbeért a kérdés, eliramlott az ésszel elgondolhatótól a szívvel megláthatóig, és onnan visszahullámzott hozzám a válasz: Nem, nem rám haragszik Csak fáj neki, hogy engem lát. Mert az én jelenlétem semmi egyebet, csak azt az egyet mondja neki: meghalt a bátyád, senki nem tudta megmenteni.

Küldtem magamban utána egy ölelést, mondani nem lett volna mit.

 

Aztán telefon jött mástól, bajról kellett valamit meghallani, és elszánni magam, hogy amikor kell, majd kiállok az enyéimért bántott, kaotikus, beteg, szánni való, irgalomra éhes emberekkel szemben. Megteszem, megteszem.

 

És aztán már nem volt több sötét árny.

 

Elrendeztem mindent a nem kellemes helyen is.

 

Ballagtam tovább, és megpihent a szívem.

Este lett, szelíd, puha kék, békés, téli este, és végül egy születésnapi asztalnál üldögéltem, ahová meghívtak, de nem tudhattam, hogy az ünnepelten kívül ki lesz a többi, aki majd ott ül. Sose töltöttem még időt ezekkel az emberekkel, sose hallgattam őket, pedig ismertem mindet. És mind ugyanarról a tájról beszélt egész este, ahová készültem, hogy a múzsámat boldoggá tegyem. Volt, aki azt mondta, onnan való a mostohagyermeke, de ő is odaköltözik hamarosan. Más azt, hogy ott dolgozna legszívesebben, egy falusi kultúrházban. A születésnapos pedig már ott él jó ideje.

Ültem a borok és a mondatok között, és előbb a tájjá, aztán a táj géniuszává sűrűsödött az este. A táj géniusza üdvözölt. Azt mondta nekem: vár.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info