Volt egy lány. Noha nem igazán ismertem, annyit tudtam róla, hogy számomra nehéz természet: érzékeny, kiszámíthatatlan, sokszor mindenkinél okosabb; viszont mikor megláttam, sosem ezekre figyeltem, hanem szemének sugárzóan széles mosolyára, türkiz-udvarára és hosszú, vörösre festett hajára, ami mindannyiszor lángolt képzeletemben.

Akkoriban igazán felszínes kapcsolatban voltunk egymással. Néha váltottunk pár szót holmi apróságokról, semmi több.

Tegnap álmomban mégis Vele találkoztam.

Egy fehér, matracszerű ágy terítette be a szobát, ahol harmadmagammal időztem. Meztelen volt mindegyikünk, szemérmetlenül meztelen; és nem csináltunk ebből ügyet, sőt élveztük, hogy így szabadon lehetünk. Két oldalamon két fiatal lány, egyik szebb, mint a másik, a falnak dőlve támasztottuk az időt, egy szokásos együttlét után. Kicsit már elbóbiskoltam, amikor halkan megnyikordult az egyik ajtó. (Ugyanis két ajtó volt a szobában, egymással szemben.) A jobb oldali lány megkocogtatta vállamat, hogy ébredjek-ébredjek, végre történik valami, én meg erre kissé ingerülten szólni akartam, hogy hagyjon már, majd később, amikor megláttam… Az a kék szemű, vörös hajú lány lépdelt óvatosan a matracon úgy, mintha talpának apró nyomait is szégyellni kellene. A szemközti ajtó felé osont, ránk se hederített. Már nyitotta volna az ajtót… amikor erélyesen utána szóltam a nevét kiáltva; kétszer, egymás után, hatásszünettel. Erre megtorpant, kényszeredetten ránk mosolygott és mivel nem volt más választása, közénk telepedett.

Mélyen a szemébe néztem, ő nem tudom mit látott, de egészen megnyugodott és megnyílt nekem. Beszélt a terveiről, az udvarlóiról, a vőlegényéről, kiállításáról; csak úgy ömlöttek belőle a szavak. Én meg hallgattam, néha a szemére, néha a szájára, néha a mondandójára összpontosítva, de olyan jó volt őt hallgatni.

A lényeg, hogy megkérte egy idősebb úriember a kezét és szervezett neki egy kiállítást külföldön (ugyanis a lány feltűnően jól fest) és ő mégse tudja, mit csináljon, hiszen tetszik neki a férfi és az is tetszik, hogy van pénze, állása és jövője, viszont ő még nagyon fiatal és nagyon bátortalan az érzéseiben.

Egyszóval tragikus arcot vágva vívódik, de tisztán láttam rajta, hogy élvezi. Különben nem is kérdezte tőlem, mit szólok mindehhez, netalántán mit tanácsolnék; csak mondta-mondta, és úgy éreztem némaságom dacára, minden szavával egyre jobban megkedvel.

Ott kezdődött a baj, amikor a két mellettem heverésző kezdte magát unni, és bár csak örömlányok voltak; a nők, rájuk irányuló figyelem nélkül nem képesek létezni. Először csak utánozták szegény lány mozdulatait, hanglejtését, majd végül odáig vetemedtek, hogy gúnyosan, megértést színlelve elkezdték simogatni a karját, a lábszárát. Én pontosan láttam, mi ment körülöttünk és pont ezért próbáltam őt szuggerálni, hogy mondja tovább, még-még, csak mi vagyunk itt és senki más… Egy jó ideig hatott is ez, aztán, mikor a lányok egyre merészebb helyekre nyúltak, áldozatuk hirtelen föleszmélt a történetek álmából; visszaült a kezdeti rémület arcára, lassan föltérdelt és a következő pillanatban már az ajtónál volt. Még egyszer visszanézett, rám, és elrohant. Én meg kiabáltam utána, ahogy tudtam… majd kitéptem magam a lányok fojtásából és utána futottam.

Egy nagyon furcsa helyre érkeztem az ajtón kilépve. Szűk kis folyosóhoz érkeztem, csak az volt a baj, hogy a falakat nem lehetett látni, ugyanis egybeolvadt az általa határolt területtel. Fehéres fényességben úszott minden: a saját testemet sem észleltem. Csak futottam, egyik lábam szaporán a másik után, de azt se tudtam hova. Aztán valami más erejű fényességet láttam és ebből arra következtettem, hogy hamarosan valami változás lesz. És végre feltűnt egy alak, a türkiz-szemű lány alakja, és ahogy közelítettem, láttam, hogy ő is vetkőzik, csak nem úgy, mint néhány órával azelőtt én, hogy vetkőztetik, hanem ledobott magáról minden ruhát, egyenként. Hajával eltakarta kerek melleit, nagyon keskeny csípője volt és szép, formás lába. Egy kör alakú talapzatra lépett föl, középen megállt. Körülötte számomra idegen szimbólumok rajzolódtak ki: egy mindent látó szem, ami mindig más (feltehetőleg arab) írás felé fordult, benne fektetett nyolcasok láncai, néha spirálba csavarodva, máshol pedig valami szárnyas, csőrös állatalakot ábrázoló pecsét.

Kissé megijedtem, de annál jobban örültem, hogy megtaláltam a lányt, akihez, úgy éreztem valamiféle kötelék fűzött. Fölléptem tehát a talapzatra és elindultam felé. Már várt. Mikor közelebb értem, karjait kinyújtotta és mikor mellette voltam rám kulcsolta. Kívánta, hogy ott legyek: egyik kezével derekamnál, másikkal a vállamnál keresztbeölelt. És amikor kellemesen megszorított ölelése, elindultunk. A színpad megmozdult és forgott, egyre gyorsabban, gyorsabban …

 

Lassan nem tudom, hol vagyok; zúg a fejem a rettenetes erőtől és a képektől, amiket látok. Lassan elfelejtek mindent; a családomat, a múltamat… – és csak a jövőt látom és magamat olyan idegenül benne.

 

A képek zavarosak voltak és csak néhányukra emlékszem. Volt egy kisfiú: olyan türkizkék szemmel, mint az övé, és olyan nagy ovális fejjel, mint nekem van. Aztán volt egy érzés, ami a boldogtalansághoz hasonlított és voltak még festmények is. Az egyik engem ábrázolt, csak fekete szemekkel és tépett, sebzett arccal, a másik őt, férfias vonásokkal és nagy, kékes-fehér szakállal. Voltak dallamok is ritkán, de azokat elfedték a képek.

És amikor már annyira pörögtünk, hogy kezdtem megőrülni a tehetetlenségtől, kirántottam magam karjaiból és rettenetes erővel kiperdültem. Megütöttem magam, a fejem is bevertem. Rögtön megkerestem pillantásommal őt, aki forgott tovább, iszonyatos sebességgel. Ő bírta: felszabadult és feloldódott saját köreiben, viszont szeméből hiányzott valami a teljes átlényegüléshez.

Azóta egyre távolodom, de még mindig látom: ölelésre hajtja karjait, öleli a fényességet, egyedül, egymagában.

Ahogy a folyosó végéhez közeledek, néha még visszatekintek rá és mintha hallanék is egy-egy tompa hangot, az ő hangját, ahogy nevemen szólít.