Te jó ég, mínusz tizenöt fok, én pedig itt állok a semmi közepén, és hamarosan élő hóember lesz belőlem! Sehol senki, csak a sok autó. Szerencse, hogy átjöttem úgy tíz perce, mert azóta az út tele van: itt suhannak el mellettem sorra, én pedig közben próbálok elbújni a menetrend mögé, mert roppant kellemetlen érzés arra gondolni, hogy biztosan az jár a fejükben, ha rám pillantanak: „Mi a francot kereshet itt ez a hülye?”

Csak esik a hó, és érzem, ahogy fagynak el a lábujjaim. Pedig direkt új betétet tettem a bakancsba, mert már annyira elkopott a régi, hogy a csupasz, nedves és hideg műanyag talppal érintkezett a talpam. Tavaly kartonpapírt dugtam az orrába, de az csak átmeneti megoldásnak volt jó.

Körülnézek: hihetetlen, hogy azért ácsorogtam majdnem egy órát különféle, ismeretlen buszmegállókban, hogy most itt kössek ki. Egyáltalán, hol a fenében lehetek? Ez valami senkiföldje, egy elhagyatott, behavazott bobpályával és egy kutyaiskolával, ahol szintén félméteres vakító hótakaró fed mindent.

A kertészet pedig sehol. Hiába, az útvonaltervező oldalban nem lehet megbízni. Budapestről indultam el, de körülbelül tíz perc után valami ismeretlen puszta közepén kötöttem ki. A visszafelé jövő buszra még fél órát kell várnom.

És mindezt csak miatta! Merthogy szerencsétlenségemre megkérdeztem tőle, mit is szeretne születésnapjára. Hát persze, hogy teltvirágú, fehér gránátalmafát. Eleinte lelkesen vetettem bele magamat a keresésbe. Csomagküldős katalógusok kizárva: irtó drágák, emellett csoffadt kis rondaságokat küldenek, amik ültetés után két nappal elpusztulnak. Interneten jóval olcsóbb lehetőségeket találtam, de nagy részük szintén csomagküldős volt, és természetesen meg volt szabva a minimális rendelés összege is, így aztán rosszabbul jöttem volna ki, mint a katalógusos vásárlás esetén. Aztán, mintegy varázsütésre, rátaláltam egy budai kertészet honlapjára. Nagyjából negyven perc otthonról. Remek, gondoltam. Nyolckor elindulok reggel, és még a legrosszabb közlekedés esetén is tizenegy felé már otthon leszek. Gyorsan rendbe szedem magam, és utána indulok is hozzá. Bár, ebben a hóban… hogy fogok én egy másfél méteres kisfát elszállítani?

Egyelőre azonban a fa beszerzése jelentette a legfőbb problémát. A kertészet ugyanis nem volt sehol, de még házak sem, holott a térkép szerint ez a rész egy emberlakta terület kell, hogy legyen! Mit csináljak? Továbbmenni nem merek, mert már járda sincs, csak, hó, hó, hó és száguldozó autók mindenütt.

Telefonos segítséget kérek az öcsémtől, aki álmosan, cseppet sem barátságosan érdeklődik, mégis mi a fenét keresek fél kilenckor az isten háta mögött, mínusz húsz fokban, hóesésben. Közlöm vele, hogy itt csak tizenöt fok van, épp egy kertészetet keresek, és lebaszás helyett navigációt kérek. Rosszkedvűen ugyan, de útbaigazít. Azt állítja, egyenesen kell még mennem kb fél kilométert. Mondom, hogy az lehetetlen, ugyanis igen durva autóutak keresztezik itt egymást, amelyeken képtelenség átkelni egy gyalogos halandónak, ráadásul ameddig a szem ellát, mindenütt csak autók, kamionok, út és hó: hóvihar. A rövid, de velős útbaigazítás után megállapítom, hogy a küldetés, amire vállalkoztam, lehetetlen. Megköszönöm öcsinek a szíves közreműködést, és kinyomom a telefont. Mi lesz így?

További húsz percet toporogok a megállóban, közben látom: a menetrend takarásában, tábla alakban nem esett rám a hó. Milyen vicces. Itt vagyok, elegáns télikabátban, reggel direkt a legjobb mikroszemcsés fogkrémmel mostam fogat, hogy ne legyen büdös a szám, mert kamaszkorom óta ez az egyik fő paranoiám, a szájszag, ezért mániákusan mosom a fogamat és vedelem a szájvizet. És közben szétfagytam, megfáztam, és az ujjaimat már nem is érzem. A talpamat sem. Az orromat sem. Te jó ég, pont a múltkor hallottam, hogy Oroszországban, vagy hol olyan hideg volt szilveszterkor, hogy valakinek leesett az orra. Ugye itt még nincs annyira hideg?

Mi legyen? A fenébe! Le merem fogadni, hogy nincs is itt semmiféle kertészet, csak azért tettek ki a weboldalukon egy hamis térképet, hogy a gyanútlan vásárlókat a fagyhalálba küldjék, vagy a kocsik elé vessék prédául. Lillának meg veszek majd valami más növényt a vásárcsarnokban. Nem egy gránátalmafa, de megteszi.

És végre, itt a busz. Felszállok, de persze sehol sincs üres hely. Fűtés sincs, viszont legalább nem fúj a szél. Kezdek felengedni, és ez persze azzal jár, hogy elkezd folyni az orrom. Törölgetem, fújom, közben érzem, jócskán ki is izzadtam. Söprögetem le a havat, de jaj, már olvad is! Rápillantok az üvegen tükröződő arcomra. Úgy nézek ki, mint egy csöves. Remek. Körülöttem izgága diákok: hangosak, képtelenek kontrollálni a mozgásukat, és egyikőjük többször is majdnem kiszakítja az oldalamat egy hegyes mappával, egy másik pedig majdnem a végbelembe tolja fel kiálló óriástelefonját. Őket persze nem viselte meg a tél: üde, pirospozsgás arc, sehol egy bőrhiba, jókedv. El sem hiszem, hogy van ilyen. Én miért nem tudok friss és trendi lenni, bárhogy erőlködöm? Miért van, hogy egyesek tökéletes budai úrifiúk, még holtrészegen, az árok szélén is, és minden jól áll nekik: valami természetes elegancia sugárzik belőlük? Én pedig bármilyen márkás ruhát veszek fel, úgy nézek ki, mint egy madárijesztő.

Bár, valószínűleg Lillának fogalma sincs róla, mennyit töröm magam ilyen apró hülyeségekért. És ahogy magamat ismerem, és a szerencsémet, valószínűleg nem is fogja megtudni. Tíz év múlva egy gazdag üzletember felesége lesz, két aranyos gyerekkel és példás háztartással. Én meg ki tudja hol leszek akkor…

Lehet, hogy hamarabb kellett volna akcióba lépnem Lilla-ügyben, még egyetem alatt. Ám azóta végeztünk, ő dolgozó nő, remek állással, jó fizetéssel. Akkor döbbentem rá, mit jelent számomra, amikor diplomaosztó utáni ősszel teljesen véletlenül összefutottam vele a Deák téri aluljáróban. Először meg sem ismertem: elegáns, csinos ruha, formás alak. Igazi nő. Azóta találkoztunk néha-néha…

Egyetemen még arra gyanakodtam, biztos titokban szerelmes belém. Viszont, mióta az ő csillaga felívelt, az enyém pedig mélyrepülésbe kezdett, megfordult a helyzet: mindig kedves, sőt, túláradóan kedves velem, ám van, hogy hosszú hetekig nem is beszélünk. A gránátalmafáról is csak véletlenül mondta, hogy milyen jól jönne a balkonjára, amikor kérdeztem, minek örülne. Mi van, ha csak viccelt?

Sebaj, a vásárcsarnokban jó idő van, és agresszív virágárusok. Lassan már ott tartok, oldalra sem merek pillantani, mert éktelen károgással üvöltenek bele az arcomba, hogy „Tessék, mit adhatok?” és nem értik, amikor közlöm, csak nézelődöm egyelőre. Mereven a padlóra szegezem a szemem és végigrongyolok a standok közt, így viszont nem lehet virágot venni. Aztán, miután már megtettem két ilyen kört, gyorsan rámutatok egy cserép valamire, hogy ezt kérem, és menekülésszerűen távozom. Közben bepillantok a csomagolópapír alá, és megállapítom, hogy egy meglepően rusnya kórót sikerült beszereznem. Rosszkedvemben eltévesztem a villamost, és mire magamhoz térek, valahol a Duna-parton zötykölődöm.

Hm. Eléggé elfancsalodom ezen, meg Lillán is, és közben bánatosan nézem a hóesést. De nyugtat a gondolat, hogy a leheletem jéghideg és kristálytiszta.