„Billy Pilgrim most azt állítja, hogy valóban így fog meghalni. Mint időutazó, számtalanszor látta már a saját halálát, és magnóra diktálta. […] Én, Billy Pilgrim – így kezdődik a szalag – meg fogok halni, és már meg is haltam, és mindig is meg fogok halni 1976. február tizenharmadikán.” 1
Pilgrim a középkori romance-ok hőseihez hasonlóan nyilvánosan közli, mintegy kinyilatkoztatja, hogy biztos tudással bír saját végzetének közelségéről, a kinyilatkoztatás pedig a szókincstől és néhány stiláris-formai részlettől eltekintve valóban a középkori szövegek haláljövendölések atmoszféráját idézi meg:
„Sok-sok évvel ezelőtt megfogadta egy illető, hogy meggyilkoltat. Most már ő is öreg ember, nem messze lakik innen. És olvasta a hirdetéseket, amelyek mind hírül adták, hogy személyesen fogok megjelenni itt, az önök tisztes városában. És ez az ember őrült. Ma este beváltja az ígéretét.” 2
A felszínen ez a fajta előre-tudás természetesen nagyon sokban eltér a lovagok bizonyosságérzetétől, lényegét tekintve azonban többé-kevésbé egyezik azzal, hiszen mindkét esetben az alany tudomással bír saját halála bekövetkeztének idejét illetően. Felvethető, hogy Pilgrim előre-tudása túlságosan is direkt a halál újra meg újra történő átélésével, az időutazással a lovagok sejtéséhez-bizonyosságához képest, ha azonban az előre-tudás forrását tekintjük, arra jutunk, hogy az alany mindkét esetben saját magából, tapasztalataiból, értelméből és érzéseiből szerzi halála idejére vonatkozó bizonyosságát.
Ariès előadásában a chanson de geste-ekben tükröződő halállal szembeni attitűd fontos jellemzőjeként emeli ki a tényt, hogy ezek az előre figyelmeztetések esetenként természeti jelek formájában, leggyakrabban azonban egyfajta belső meggyőződésként jelentkeznek, nem pedig természetfeletti, mágikus figyelmeztetésekként. 3 Felmerülhet tehát a kérdés, mennyiben szemlélhetőek Billy Pilgrim sorozatos időutazásai nem-természetfeletti vagy nem-mágikus elemekként a regényben. Bár az időben való utazás és az azzal kapcsolatos elméletek a mai napig gyakran előkerülő témák mind a tudományban, mind a populáris kultúrában, jelenlegi tudásunk szerint nem vagyunk képesek időutazásra. Így tehát, mivel Pilgrim a fikció eszköztárának egyik, a valóságban nem létező és – egyelőre legalábbis – nem megvalósítható kelléke révén tesz szert saját halálával kapcsolatos bizonyosságára, valóban tekinthető úgy, hogy valamilyen természetfeletti módon jut hozzá tudásához. Ellenérvként felhozható ugyanakkor, hogy Pilgrim időben tett utazásai valójában nem az irodalomban „szokásos” időutazások. A populáris kultúrában megjelenített időutazásoknak célja leggyakrabban a múlt és/vagy a jövő valamilyen formában történő megváltoztatása, illetve ennek megakadályozása. Vonnegut regényében azonban sem a múlt, sem a jelen, sem pedig a jövő nem változtatható meg, pusztán újra meg újra átélhető. Ez a legvilágosabban talán akkor látható, amikor Pilgrim, miután megtudta, hogy a világegyetem pusztulását egy tralfamadori berepülőpilóta által megnyomott gomb okozza majd, felteszi a nagyon emberi kérdést:
„- De ha önök tudják ezt – kérdezte Billy –, nincs lehetőségük rá, hogy megakadályozzák? Nem tudják meggátolni, hogy az a pilóta megnyomja azt a gombot?
– Ő mindig megnyomta, és mindig meg fogja nyomni. Mi mindig hagytuk, hogy megtegye, és mindig is meg fogjuk engedni neki. Így van megszerkesztve a pillanat.” 4
Az ily módon megszerkesztett pillanatok tehát nem megváltoztathatóak, így Pilgrim időben tett utazásai inkább egyfajta furcsa előre-hátra emlékezésként foghatóak fel. További ellenérv lehet a természetfeletti úton szerzett halál-tudással szemben az Einstein-féle általános relativitáselmélet híres egyenletének, az E=mc2-nek egy sajátos értelmezése, amelyet legérthetőbb formában Robert L. Nadeau fogalmaz meg A Titán szirénjeivel és Az ötös számú vágóhíddal kapcsolatosan. 5 Eszerint ha az úgynevezett múltban, jelenben és jövőben létező anyag minden konfigurációja annak az E energiának a megnyilatkozása, amely az E=mc2 egyenletben szerepel, továbbá mindezen energiáról elmondható, hogy a „most”-ban teljes egészében létezik, akkor Winston Niles Rumfoord-nak bizonyos értelemben igaza van abban, hogy „minden, ami valaha volt, mindig is lesz és minden, ami valaha lesz, mindig is volt.” 6
Lábjegyzet: