Címke: Csehy Zoltán

Bejegyzések

„mert irdatlan terhet hord görnyedve a hátam”

3 hozzászólás

Csehy Zoltán Amalthea szarva című, száz itáliai humanista költő alkotásait tartalmazó, a Kalligram Kiadónál idén megjelent fordításkötete nemcsak hogy hiánypótló gyűjtemény, hanem leginkább egy óriási vállalkozás meglehetősen különleges eredménye. Nyugodtan feltehetnénk a kérdést: ki olvas ma humanista költészetet? S hogy azon a néhány ismert, a világirodalom nagyjai közt számon tartott szerzőn kívül ki is van ma jelen e több száz évet átölelő hagyomány képviselői közül? – valószínűleg nagyon kevesen. Az érdeklődők közé legfeljebb az irodalomtudósokat, fanatikusokat sorolhatnánk. Ez a könyv egy nagyon furcsa kettősséggel bír: az előbb említett felvetéssel ellentétben, mely feltehetőleg megállja a helyét, olyan alkotók munkáiból válogat, akiknek nem szabadna a feledés homályába merülniük. Azt hiszem, hogy ha az európai kultúrára gondolunk, annak gyökereire, vagy legalábbis fontos állomásaira, sokan a reneszánsz időszakra úgy tekintenek, amiről gyakorlatilag majd’ mindent tudunk – olyan kor ez, mely iránt az érdeklődés rövid időközönként újra fel-felerősödik. De nincs ez így feltétlenül a költészettel kapcsolatosan (vagy csak egy nagyon szűk kört érintve), sőt, ahogy a könyv hátlapján is olvashatjuk: „Nem túlzás azt állítani, hogy a humanista, neolatin irodalom mellőzésével egy atlantisznyi terület süllyedt el a feledés homályában.” – S valóban, ebből a meglehetősen izgalmas, a verselési technikát tökélyre fejlesztő, tartalmában is igen színes alkotói korszakból állított össze a szerkesztő-fordító egy olyan szövegkorpuszt, amely egyszerre fogja át ezt az időszakot (vagy legalábbis mutatja föl annak legjelentősebb és legizgalmasabb alkotóit), s ugyanakkor újrafordít (újragondol-újraértelmez) olyan szövegeket, melyek az olvasók előtt sem ismeretlenek – gondolok itt elsősorban Janus Pannonius jól ismert epigrammáira, melyek közül a talán leghíresebb, a Pannónia dicsérete is megmutatkozik egy más nyelvi regiszteren: „Egykor Itália szülte a legjobb könyveket, ám most / pannon föld dalait bújja a versszerető! / Hírnevem oly ragyogó, de neked, te, a szellemem által / megnemesített föld, még ragyogóbb a neved! // Azt, amit olvastak, régebben Itália adta, / most meg a pannon föld versein ámul a nép. / Hírnevem oly ragyogó, de hazám, a tiéd ragyogóbb lett, / szellemem érdemként még nemesebb a neved.” – A fordító könyvvégi jegyzetében kihangsúlyozza azt a furcsaságot, talán ellentmondást, miszerint az adott költők büszkék voltak saját hazájukra, gyökereikre, és hangot is adtak ezen álláspontjuknak, ugyanakkor sokan jelentős vagy talán legjelentősebb műveiket (neo)latin nyelven írták, melyen akkor sem értettek sokan, majd – a pont az egyre egységesebbé váló nemzeti nyelvek sem segítették elő ezen szövegek nagy tömegekhez való eljutását. Így elsősorban presztízskérdés volt, egyfajta versengés, „belső harc”, hogy a humanisták, ókori mintára latin nyelven alkossanak jelentőset: „(…) valamennyien hittek egy új világ, nevezetesen a párbeszéd kultúráján alapuló antikvitás újraéleszthetőségében, s mindent elkövettek annak érdekében, hogy költeményük helyt álljon a legjobbakkal folytatott örök versengésben.” – A kettősség talán még abban a vonatkozásban is igaz és figyelemre méltó, hogy a humanista költők valamilyen módon egyensúlyt voltak képesek találni a témák megválasztása között. A személyes élményekről való beszéd – vagy ha konkrétan a pajzán költészet egyes darabjaira gondolunk – is olyan nyelven, olyan formában szólal meg, amiben mindig van valami – ugyan bizsergető – távolságtartás.  Csehy Zoltán a könyv minden szerzőjét egy rövid életrajzi jegyzettel igyekszik közelebb hozni az olvasóhoz; ez azonban leginkább az alkotási folyamatokra, a szerzőnek az alkotáshoz való viszonyára helyezi a hangsúlyt. Az persze természetes, hogy az „ismeretlen szerzőkről” szinte minden információ újdonságként hat, de a szerkesztő-fordító Petrarca vagy akár Boccaccio tekintetében is tud újat mondani. Nem meglepő, hogy a humanisták háttere általában meglepetésekkel teli és nagyon is élő, hús-vér embereket találunk a „szövegek mögött”. Több mint 700 oldalas a könyv, így nehéz dolga van az embernek, ha ki akar emelni valakit/valamit, talán igazságtalanság is, de az olvasás közben Panfilo Sasso invokációja Apollóhoz mintha – számomra – az egészre utalt volna. Könnyen lehet, hogy egy rövid idő elteltével mást emelnék ki, de most álljon itt a Compendium egy részlete: „Költők isteni védnöke, kristály fénye a földnek, / óvod az emberi fajt, te, a fényragyogásnak az atyja, / phoebusi lámpásod mert minden kort bevilágít, / téged kérlellek, s avatatlan pap vagyok én bár, ( mégis (méltatlan!) vágyam kóstolni hatalmad, / és már-már görnyedve imádom mennyei lényed, / jöjj, szépséges Apolló, s pártold terveimet meg, / atyját hadd zengjem Cosmusnak, s tetteit egyben, / hadd dicsérhessem meg a nagylelkű soraimmal, / hadd kortyolhassak Castalia szent zamatából! / Adj tollamnak erőt, te, a roskadozó segedelme, / mert irdatlan terhet hord görnyedve a hátam.”

 

Csehy Zoltán: Amalthea szarva – száz itáliai humanista költő, Kalligram, Budapest, 2012.

 

 

Cristoforo Landino

 

A kis híján lerombolt Rómáról

 

Minden földi dolog közelítő végzete foglya,

s Róma, te példázod: mindenevő az idő.

Róma, te példázod: pompáztak büszke tetőid,

s most betemetve szuszogsz omladozó rom alatt.

Circus Maximus, ó, mi maradt tebelőled? A név csak.

Esquilinus dombján már csak a kecske legel.

Tarpeius halmát védistensége nem óvta,

és Capitóliumán nem lakozik Jupiter.

Mely Marius jelvényeit állítod ki te, Caesar,

hogyha ma Sylla korát éli megint a világ?[1]

Jaj, kinek is magasul, Titus, amfiteátrumod égig, [2]

hogyha a szép márvány úgyis a porba omol?

Phoebus szentélyét megzengte Propertius egykor,

fönn, Palatinus ölén, Phoebus, akad ma helyed?

Szégyen nézni Scopas több szobrát csonka-törötten,

itt fej nincs, ott láb, ott meg a karja levált,

s téged, Praxiteles sem védett ősi neved meg,

sőt, roncsolt hermád már betemette a föld.

Nem látsz élő arcot, amit Phidias keze formált,

és a tudós Mentort rég befogadta a sír.

Sőt, ha ma Augustus följönne a Styx mocsarából,

s újfent élvezné földi világ gyönyörét,

bárha lekopna a lába bokáig járva a várost,

emlékműveiből egyre se lelne szegény.

 

(2, 30)

 

Giovanni Gioviano Pontano

 

A fürdő monológja

 

„Gőzöd sincs, mire jó e víz, leányom?

Elmondom. Ha hasadban eddig űr volt,

megtöltöm, de meg ám! A tábla jelzi!

Elmondom, mi a dolgod és a dolgom,

fülelj jól: busa férfival fürödj meg,

játszadozni legyen serény s gyakorlott!

Ifjúsága virága nagy karójú!

Ellenkezni tilos, ha összejátszik

szátok, combotok és a kéz s a tréfa,

mert fürdőnkben az egyezés a törvény!

Most rám térek, az én erényeim mind

elszámlálom: a férjurad kivénhedt?

Ernyedt nyák, a pofája undorító?

Nászkor kornyadozik? Tetem, ha hágtok?

Ifjúvá teszem én, tenyészbikává,

kanosabb lesz, akár a sok verébfi

tavasszal, vagy a harcra kész galambok,

bíbor tolltarajuk ha égre borzad!”

Ezt vésték ki, a víz hatása ennyi.

Marinus,[3] ha eszed maradt fikarcnyi,

Baiaeból menekülj! Kerüld a fürdőt,

s mirtusszal tele partjain ne mélázz!

Lenn lankadt, remegő, sovány öreg vagy,

szőrös Hectoroké csupán e fürdő! [4]

 

Egy gyermek sírverse, aki kétszer halt meg

 

Kétszer haltam meg, sosem éltem bár, s ez a sír fed.

Mert az anyám meghalt, ővele ért el a vég,

ámde öléből metszettek ki, s elért a halálom

újra. Galád egy sors! Névtelenül nyugoszom.

 

Celio Calcagnini

 

Icarus bukása

 

Daedalus újdonatúj szárnyakkal szelte az étert,

s mert féltette fiát, ezt kiabálta felé:

„Icarus, itt, közepütt szállj, itt biztos csak a röptöd!”

Erre felelt a fiú: „Édesapám, zuhanok!

Újra ne szajkózd el, míg szállsz, mint szeljem az étert,

úszni taníts inkább, úszni taníts, ha lehet!”

 


[1] 65-ben Caesar kiállította a Capitoliumon Marius hadijelvényeit. Sylla = Sulla.

[2] Utalás Titus Flavius Vespasianus amfiteátrumára, a Colosseumra.

[3] Marino Tomacelli (1429–1515) Pontano jeles barátja volt, a nápolyi akadémia tagja, a költő neki dedikálta a teljes versgyűjteményt.

[4] A közismert trójai hős az erotikus költészetben a kemény férfiasság szimbólumának számít.

Bejegyzések

Zenélhet a sivatagi szél

Hozzászólás most!

Csehy Zoltán új kötettel jelentkezett.

 

 

A műfordító tevékenységéről (Hárman az ágyban, valamint Beccadelli- és Petrarca fordítások) tanulmányairól és verseiről ismert költő nem kevés díjjal dicsekedhet, legutóbb József Attila-díjjal jutalmazták. Legújabb kötete a Homokvihar saját verseket tartalmaz, két könyvre csoportosítva. Az első könyv a Nottetempo főként XX. századi komolyzenei témájú, a második, Homokvihar, inkább az antik mitológiához kapcsolódó verseket vonultat fel.

 

A kétféle témaválasztás nem véletlen, Csehy klasszika-filológia végzettsége és zenei műveltsége (kortárs komolyzenéről rendszeresen ír kritikákat) minden egyes költeményre hat. A két könyv egymás mellé helyezése, kapcsolódása kétségbevonhatatlan, ugyanis a zene visszatérő eleme a második könyvnek is, valamint az első könyv is szorosan kötődik görög alakokhoz. Ez nem csupán az antik görögségre vonatkozik, hiszen megjelenik Kavafisz, modern görög költő is, akinek Csehyre való hatását sem lehet elvitatni. Ugyanakkor az Echó című versben Kerényi neve, mint ókortudós, a mitológia ismerője is feltűnik. A könyv jól felépített, a kiadás igényes, beleértve a borítót, Hrapka Tibor munkáját, amely egy összetekert kotta örvényében tehetetlenül sodródó férfitestet ábrázol, így idézve fel a homokvihar képzetét.

 

A megszerkesztettség az egyes verseken belül is érvényes, nem csupán a kötet egészére nézvést. Számos olyan vers épül a könyvbe, mely költői játékon túl az olvasói játékra is épít. Ilyen például a Cage Pozsonyban című, mely tíz másodperces időintervallumokra osztja a szöveget, és szerzői utasításban közli, hogy az időkorlátokat meg kell tartani, bár az egyes percek tetszőlegesen felcserélhetők. Ide sorolható a Kavafiszkassák is, amelynek szövegén belül betűk és betűkapcsolatok kiemelés révén összeolvashatók, olyan szöveget adva, mely a megelőző versben (Orfeokassák) is jelen volt („A madarak lenyelték a hangot (…) Ez már az öregség jele, de nem jelent semmit”).

 

A versek felépítésénél érdemes kicsit elidőzni. A költemények szabadversek, nem találunk kötöttséget a formákban, a rímeket teljes mértékben elhagyja a szerző, s bár a téma (zene-antikvitás) felvethetné a klasszikus metrumok alkalmazását, erre sem kerül látványosan sor. A szövegek ezáltal gyakran áradóvá válnak, hosszú bővített mondatok, vesszők halmozása jellemzi az írásokat. Ez főként a hosszú verseknél érzékelhető erőteljesen, ahol azzal is számolni kell, hogy ez az áradó-jelleg megakasztja az olvasást (Webern halála, Orpheusz, Homokvihar). Noha, ez minden bizonnyal szándékos eljárás, hiszen az avantgárd irányzatához erőteljesen kapcsolható a kötet, mind a zeneszerzők, mind Kassák nevének bevonásával, mégis sokszor zavaróvá válik.

 

Azonban nem csupán a forma szabadsága lehet akadálya az olvasásnak. Csehy Zoltán érdeme, tudniillik széleskörű műveltsége, egyben a szövegek kárára is válik. Nehezen élvezhető a kötet annak számára, aki nincs tisztában Webern, Milhaud, John Berryman vagy bármelyik más zeneszerző kilétével, jelentőségével, vagy sehol sem tudja elhelyezni őket. Ez a verscsokor rétegköltészet, s kérdéses, hogy mennyire maradnak élvezhetők a szövegek. Példaként az első versnek, Webern halála záró-soraiból idézek: „ő meg ott feküdt a teraszon, leírhatatlan arccal, / kinti ujjai közt tovább égett, fogyott a szivar (…) De amúgy is hogy hihette, / hogy kinn van (…) a mi korunkból nem / lehetett csak úgy kimenni levegőzni.” Vajon hogy értelmezi ezt egy olyan olvasó, aki nem tudja, hogy Webernt a második világháború idején egy eltévedt golyó ölte meg, mikor rágyújtott? Ráadásul, Anton Webern még a közismertebb zeneszerzők közé tartozik.

 

Az intertextusok vagy reflektálások más művészeti ágakra bizonyos határokon belül működő eszközök, noha ezeket a határokat talán épp az olvasó tájékozottsága, érzékenysége, ízlése szabja meg. A második könyv ebből a szempontból talán könnyebben befogadható. Bár ugyanúgy megjelennek háttértudást igénylő elemek – talán amiatt, hogy az megszokottabb, hogy a költészet az antik kultúrához nyúl vissza –, mégis gördülékenyebb az olvasás.  Orpheusz, Hérodotosz, Hadrianus mind-mind előkerül, s a felsorolást hosszan lehetne folytatni. Erre a ciklusra jellemzőbbek a szerepversek, a megszólítások és párbeszédes elemek beépítése is megtörténik (Kandaulész felesége, A Philoktétész-séma, Philomela). Itt kap helyet a Homokvihar című szöveg is, mellyel azért érdemes külön foglalkozni, mert ciklus- és kötetcím adó vers.

 

A Homokvihar szintén egy hosszabb lélegzetvételű költemény akárcsak a két cikluskezdő vers. Azon túl, hogy ezzel egyfajta keretet ad a kötetnek, az utolsó vers mintegy összegző-jelleget is ölt. Összegző, mivel visszautal a Nottetempo könyvre, a cím alatti megjegyzéssel: „Az itt következő szövegek egy kamaraopera librettójának foszlányai. A szerepkijelölések, a szerzői instrukciók eltűntek, a sivatagi szél árad a szövegből, mely minden pillanatban kész átrendezni a tájat.” Az utolsó szöveg tehát zene, pontosabban az utolsó versben összeolvad zene és szöveg. Itt válik érvényessé a fülszövegben feltett kérdés is, mely azt a kérdést veti fel, hogy mennyire ragadható meg nyelvileg a zene, s emellett szövegzenévé alakítható-e az érzékiség. Az áradó-jelleg fokozottan érvényes: ismétlések, felsorolások halmozások jellemzik a verset. A homok pedig többféle jelentéssel ruházódik fel, úgy mint a múlt őrzője, az idő mérőeszköze, az erotika megtestesítője („A történetek háza a homok háza (…) A homoktól nem lehet szabadulni három nap után se (…) Nekem homok árad a combjaim közül, / ha levetkőzöm,”). A homok tér, történelem, elbeszélés, hiszen, mint megtudhatjuk, az elbeszélés sikerétől függ, hogy a történet félelmetes sivatag, vagy csupán összepisilt homokozó. A nyelvre, hagyományra, Senecára, Busottira és talán saját költészetére is reagál mikor ezt írja Csehy: „de a sivatagban csak ideiglenes lét lakik, / a szelek óránként írják át egyik nyelvből a másikba a tájat, (…) egyszer a görög nyelv összehugyozott homokozója, / máskor a nyelv visszaáradása / önmaga homokóra-egységébe / a kimondás után közvetlenül”.

 

Csehy Zoltán összetett, jól kidolgozott kötete nem könnyű olvasmány, igazán megdolgoztatja a befogadót. Nem hiányzik belőle se a tragikum, sem az irónia. Nem hiányzik belőle sem a költői játék, sem a komolyság, zeneiség, nyelvi megformáltság, könnyedség. Azonban, hogy a kötet „kimondása után” mi következik, azt döntse el az olvasó.

 

Csehy Zoltán: Homokvihar, Kalligram, Pozsony, 2010.

Bejegyzések

Altáji zajok a humanista költészetben

Hozzászólás most!
Mottó: „Széttárult Dórisz rózsája fölizzva az ágyon,
s istenné avatott isteni szirmai között.
Karcsú lábával derekam koszorúzva feszült rám,
Küprisz harcában percre sem lankadozott.
Hogy mozgatta ölét! A gyönyörtől látni se látott,
és remegett szeme, mint ősszel a nyárfalevél,
míg kialudt a fehérlángú láz; s Dóriszom akkor
elbágyadt testtel nyúlt el az ágytakarón.”
DIOSZKORIDÉSZ (Kr. e. 200 táján)[1]
 
A mottó olvasásakor a naiv olvasóban ágaskodni kezdhet a sanda gyanú, hogy nem valamiféle urál-altáji eredetelmélettel fog most megismerkedni. E gyanú „felszabadításaként” meg is jelölném azt a helyet, ahonnan ezt a címet kölcsönöztem. A szöveg a következőképpen hangzik: „A könyv mesteri paródiákat tartalmaz: a költő fejedelmeknek kijáró pátosszal írja meg néhány kurva sírfeliratát, vagy egy vergiliusi idillbe belecsempész egy kakiló parasztot, aki altáji zajaival elriasztja a költészet madarát.” A szóban forgó könyv pedig Antonio Beccadelli költő és történetíró (1394-1471) Hermaphroditus[2] című epigrammakötete, melyről Csehy Zoltán írt nem kevés erotiko-filológiai élvezettel tanulmányt, s amelynek 2001-es pozsonyi kiadását ő maga fordította magyarra. Mivel jelen dolgozat egyik célkitűzése Janus Pannonius erotikus költészetének a korabeli költői gyakorlat kontextusába illeszkedő eme pikáns aspektusát felvillantani, idézzük azt az epigrammáját, amely az altáji zajoknak ugyanerre a motívumára épül. (Az alant következő sorok kibetűzése fellációban és orális élvezetekben még nem részesített, vagy csak virtuális-valóság showk sokkoló jelenetein felserdült értelmiségiek számára apuka, anyuka, vagy a pedofil nagybácsi felügyelete mellett ajánlott):
„ Lúcia, baszni akarsz? Jól van, de csak egy kikötéssel:
hogyha dugáskor nem fingod el épp magadat.
Szentül igéred ugyan, de a zálog után hiszem el csak,
Dákóm még az sem győzi meg, és lekonyul…”[3]
A továbbiakban még lesz szó a genitáliák allegorikus keretbe ágyazott funkciójáról, most azonban térjük még vissza Beccadelli Hermaphroditusához. A kötet bipoláris szerkezetének genezisét feltárandó Csehy Vergiliuson keresztül egészen Homéroszig jut el. Úgy látja, hogy a szerző álláspontja egyenesen visszavezethető egy akkor Vergiliusnak tulajdonított, Priapea című epigramma-gyűjteményben megfogalmazott Homérosz-olvasatra, mely gyűjtemény egyébként a heroikus költészet erőteljes paródiája, s mondhatni az ókor legobszcénabb könyve. Ezen olvasat szerint a vak dalnok művében megbújó immanens és permanens strukturáló elv nem más, mint a libidó. Az ókori szerző azonban nem fogalmaz ilyen óvatosan. A Priapea 68. versének néhány sorát idézem csak:
„Hogyha a trójai faszra a taenariusbeli punci
nem vágyik, nem lett volna eposz se talán!
(………………………………………………………)
s míg pelethron kitharán pengette dalát ez a dalnok,
még feszesebb volt lenn, mint kitharákon a húr”[4]
Az obszcenitásnak tudatos kompozícióban való megjelenése egyfajta intertextuális viszonyból kapja az érvényességét, s ilyen értelemben több, mint szimpla közízlés ellen irányuló provokáció vagy a nyugalom megzavarása, ahogyan egyesek még az ilyen típúsú költészet fordítását is annak tekintik. Ahogyan antik mintákat követve megírható a nagy nemzeti eposz, ugyanúgy – tudjuk – megírható a nagy nemzeti eposz paródiája is. A tisztán öncélú szókimondás nyilván nem rendelkezik esztétikummal, de a pornográf költészet valójában nem önmagát akarja fölmutatni, hanem a nagy művet, amit kigúnyol, átír és egy új nyelvi közegben megvalósít. Ezzel nem önmagát kompromittálja, hanem érvényes dialógust folytat, miközben semlegesíteni próbálja a másik mű által ránehezedő nyomást. A kimagasló irodalmi alkotás okozta gátlás feloldható egyrészt a vele való versengés, másrészt az ironikus szembeszegülés által. A közízlés szempontjából ez transzgressziónak is látszhat, de a költői beszéd folyton határátlépést követ el, amikor empirikus és fiktív elemek kombinációjával egy új nyelvi valóságot teremt.
Az ilyen típusú szövegtermékenyítésnek természetesen van ókori hagyománya az erotikus és priapikus költészetben, de ezen túl az elbeszélés erotikus regiszterének kihangsúlyozása egy szexuális kontextusba való átemelés által lehetővé teszi az Iliásznak, a maga harcias és hősökben tobzódó világával egy olyan olvasatát, melyben az események oka és célja a szerelemnek eme férfiúi oldala, egyszóval mentula-centrikus– beleértve természetesen a fiúszerelmet is –, míg az Odüsszeiában a maga szellősebb, álomszerűbb és feminin szövegvalóságában a cunnus-nak jut a domináns szerep, hiszen Odüsszeusz állandóan különböző feminin szörnyekbe botlik. Ugyanakkor Penelopé hiába rendez versenyt, nem talál olyan hőst, aki úgy tudná felajzani íjját, mint meghaltnak hitt szerelme. Az Aeneis pedig nem más, mint a cunnus és a mentula találkozása, ötvözete. A Hermaphroditus tehát két könyvből áll, melyek közül a szerző az elsőt a férfi nemi szervének, a másodikat nőének szentelte. Ilyenformán a kötet mintegy allegorikusan Hermaphroditus testének fogható föl (vö. szövegkorpusz), ahol a szöveg olvasása során manifesztálódó szellemi kalandok párhuzamba állíthatók Hermaphroditus testi kalandjaival, s a kompozíció epikus jellegénél fogva a költői beszéd kulmináns pontján Hermaphroditus végül megérkezik a bordélyba (v. ö. Parnasszus), ahol kilenc kurva fogadja (v. ö. kilenc Múzsa). A recepció erotiko-esztétikai folyamatát Csehy Zoltán egy találó metaforával írja le: „A kötet olvasása a test kibetűzése”.
A nagyvonalakban vázolt kompozíciós elveken túl szükséges ennek az erotikus költészetnek allegorikus rendszeréről is beszélni ahhoz, hogy megértsük: ez a csodagyereknek tartott, ám érzelmileg még kiforratlan gyerekköltő, Janus Pannonius, a műfaj jellegéből következően nagyfokú racionalitást igénylő erotikus epigrammái nem csak hogy bekapcsolódnak az antik mintájú hagyományba, hanem különféle hagyományokat és beszédmódokat is sikeresen állít szembe. Beccadelli, a világirodalomnak ez a fenegyereke (Csehy), kötetében éppen ezt a hagyományt és technikát alkalmazza szisztematikusan és a végletekig megvalósítva benne a hősi beszédmód és az eposzköltészet paródiáját, úgyhogy bár kötete jórészt csak epigrammákat tartalmaz, mégis sokan epikus műnek tartják. Janus pedig ismerte és részese volt ennek a hálónak, s a verissima lex elve alapján, mely Catullus 16. carmenjében mintegy programként megtalálható, teljesen külön kell választanunk a beszédaktus során sajátosan megképződő irodalmi ént a köznapi személytől. Ez az obszcenitásteória Ovidius, Martialis és Plinius nyomán vált esztétikai elvvé, az alkotói és befogadási folyamat erotizálása azonban Martialisnál a legnyilvánvalóbb. Emellett azonban máshonnan is levezethetők ilyen teóriák, pl. Petronius Satyriconja nyomán a nyelvnek mindent el kell mondani, amit a nép csinál (vagy odacsinál). Az indignatio juvenalisi módszere az erkölcsi elvek és tanítások érzékletessé tétele érdekében pornográf képeket, jelzéseket használ. Guarino ferrarai iskolájában a szerelmes, erotikus költészet nem tartozott a legkedveltebb műfajok közé, úgy tartották ugyanis, hogy az elvonja a poéta energiáját a nagy feladat, az eposz megírásának megvalósításától, ám fiatalkori formagyakorlatként megtűrték őket. Az elfogadott nézet szerint Janus Pannonius pornográf epigrammái hátterében nem kell valóságosan megélt tapasztalatokat látnunk, mivel ezek egy erotikus, úgymond gyakorlati célú verskészítési hagyományba való beilleszkedésnek a termékei.
 A versszöveg testként való megvalósulása az említett hagyományban a következő allegorikus párok alapján megy végbe: csók – ihlet; a lány nyála – a Múzsák helikoni forrásvize; makulátlan test – tökéletes vers; illatos öl – a katarzis, a beteljesedés igérete[5]. A másik jeleggzetes eljárás, a genitáliák alvilággal történő azonosítása Janus De vulva Ursulae című versében is megjelenik, s az Aeneis VI. énekének pokoljárására is visszautal. Pacificus Maximus eleveníti fel először az óriásvulva problémáját, de Beccadellinél is megjelenik a Segélykérés Aurispához és az Aurispa válaszverse című epigrammákban, ahol a szerző a humanista tudós segítségét kéri, mivel Ursa vaginája olyan hatalmas, hogy rendszeresen zátonyra fut tág vizein. Janusnál azonban az alvilágjárás motívuma kapja a fő hangsúlyt:
„Mézes a nyelved, bársony a tested, csábos az arcod,
s Orsolya, munka előtt tetszel egészbe’ nekem.
Ám ha terád feküszök, fütyim úgy lezuhan valagadba,
hogy nem punciba bújt, sejteni kezdi legott.
Oldalait s fenekét nem is érzi, akár ha a roppant
légben lengene vagy tóba merülne alá.
Csak dőzsöl tehetetlen-erőtlen a szörny hasadékban,
s kéjre hiába eped makkja gyötörve, szegény.
Mit se segél fara tánca vagy átkaroló szorítása,
s nem nyújt az se gyönyört, térde ha vállamig ér.
Kár a küzdés, s fogy lihegő kebelem verítéke,
farkam kínjától fájnak csontjaim is.
Vagy vaginádat az isteneink szűkebbre szereljék,
vagy neked adjanak ők dákót, megfelelőt.”[6]
 
Az epigramma tehát a genitáliák alvilággal való azonosításának elvét a vulva infernálása által követi, míg a záró disztichon az istenekhez szálló fohászparódia annak a hermaphroditusi allegóriarendszernek megfelelően, ahol a vulvának Posszeidónt, vagyis a tengert, a közösülésnek a hajózást, rosszabb esetben a hajótörést, az anus-nak a holtak bűzös birodalmát, míg a szájnak az eget, azaz magát Zeuszt feleltethetjük meg.
Tudjuk, hogy Ferrarában a költő a latin és görög nyelv, illetve irodalom, helyesírás, stilisztika, műfajismeret és logika mellett főleg retorikát tanult. A szónoki póz hozzágondolása segít ezeknek az epigrammáknak a megközelítésében, hiszen bármennyire is kamaszosan pimasz ez a paródia, messzemenően tudatos alkotásokról van szó, mégpedig egy elismert és a maga korában világhírű költő fölényesen tudatos alkotásairól. Emellet a következő Guido Piovene leírásból arról is kaphatunk egy vázlatos képet, hogy miféle otthonos világban serdültek föl a ferrarai humanista ifjak: „Az Esték udvarát belepi valami falusias légkör. Termékeny és bátor népből áradó légkör, amely népnek túlnyomórészt a gyönyörökre és az anyagi javakra van gondja. Ferrara légies és kéjsóvár. Az ember úgy érzi, mintha igen finoman párolt likőrt inna egy zaftos konyha gőzeinek közepette…legérzékibb városunk, a legszabadabb… Ferrarában a legtöbb a törvénytelen gyermek.”[7] Ahogy az előzőekben is láttuk a szövegfilológiai elemzések alapján kimutathatók azok a szöveghelyek, ahonnan mintegy költői előgyakorlatként Janus az ötleteket merítette. Épp a Szilviához című epigrammája alapján válik nyilvánvalóvá ez a kettőség, ebben a versben ugyanis a beszélő mintegy megfeddi Szilviát amikor az azzal zsarolja, hogy gyereket vár tőle, miközben ő az, aki „dús tövisek közt jár” . A vers megfelelően illusztrálja a hasonló helyzetek természetességét ebben a környezetben, ugyanakkor Csehy azt is kimutatta, hogy ezt a versötletet is ókori olvasmányélmények inspirálták. Némiképp félrevezető tehát Nemeskürtynek a verssel kapcsolatos megállapítása, tudniillik, hogy petrarcai őszinteségű poéta.
Már valamelyest szatirikus epigrammáinak sorába illeszkedik az a ciklus, mely a „szent könyvek tömegét tudó Linust” veszi megsemmisítő éleslátással és szerepjátékkal célba. Linus atya ugyanis hasonneműek iránti vonzalmát és ilyen jellegű ténykedését „ördögűzésnek” titulálta. „…Elég gyakorta űztem / egy-egy farcicerét ramaty buzikkal.”[8] –játssza az óvatlanul rajtakapott buznyákot, s közben könnyedén fölmutatja fölényes formakészségét, az antik versmértékek tökéletes uralmát és tömörítőerejét. Szatirikus epigrammái közül figyelemreméltók az V. Miklós pápa által meghirdetett „szent év” alkalmából írt darabok, amelyekben az egyház pénzéhességét és a fanatikus zarándokokat teszi meg verseinek szenvedő alanyaivá. Kiviláglig ezekből, hogy az önérzetes és urbánus humanista nem tartja összeegyeztethetőnek a hitet a költői hitvallással. Szatírája Magyarországra való visszajövetele után is fölcsillan amikor Mátyás követeként II. Pál pápa megorrol rá, s be akarja őt a magyar királynál feketíteni. Öt darabból álló, vitriolos epigramma-ciklust szentel a témának, s ezekben nem átallja nyíltan kimondani véleményét:
 
„Szentnek nem tudlak, de atyának mondani tudlak,
Mert hisz látom a lányt, Pál, kinek atyja te vagy.”[9]
 
Máskor meg már a verstéma is kegyetlen, kíméletlen tréfa, pl.: „Miért nem vizsgálják meg manapság a pápák heréjét, mint hajdan?”
A reneszánsz folyamán fellendülő kurtizánokról szóló költészet megejtő darabjai mellett Giovanni della Casa 1548-ban volt bátor megírni De laudibus Sodomiae seu Pederastiae című művét, melyben következetesen valósítja meg a fiúszerelem dícséretét. A bordélyok, kurvák fülledt légkörét poetizáló alkotások a különböző rekonstruktív, eufemizáló fordítói paradigmák szelekciós nyomása mentén nagyobbrészt kívűl maradnak a lefordíthatóság kritériumain, egyrészt a „zavaró” nyelvi elemek metaforikus áttranszponálásának metódusa által (pl. phallosz – kard), másrészt a szelekció hatalmi struktúrába illeszkedő tiltásai révén. Ugyanakkor elkerülhetetlen, hogy például Catullus szerelmi költészete a szövegtől a mű értékhierarchiája irányába elmozduljon, hiszen a klasszikus kánon nagyhatású költőjéről van szó. Mégis, mintha a kettő közti átmeneti térben találná meg leginkább a helyét, vagyis létezik Catullus, a név mint érték, és létezik a catullusi vers, mint minősített szöveg, mely megengedi, sőt elvárja, hogy a fordító interakcióba lépjen vele.
 Michel Foucault szerint az, hogy manapság „nyíltan” próbálunk beszélni a szexualitásról, akár csapda is lehet. A szexualitás történeté-ben kísérletet tesz a különböző korok szexualitásának diskurzusa mögött megbújó hatalmi, hitelvi, pszichológiai stb. struktúrák feltérképezésére. A hagyományos felfogás ellenében éppenséggel azt vallja, hogy a reneszánsz utáni viktoriánus szellemiség nem tiltotta direkt módon a szexualitásról való beszédet, hanem a köz- és magánéletnek több területén kidolgozta a diskurzusok technikáit. Ám ezzel tán többet ártott, mintha tiltotta volna, szexualitásról ugyanis csakis a megszabott módon, modorban, helyen és időben lehetett beszélni. Igaz a gyónás aktusának jelentőségét is történelmileg abban látja, hogy beható részletességgel beszélni kellett az elkövetett bűnről, méghozzá azért, hogy a hívek testi-lelki létmódjának lefolyása a pasztorátus intézménye számára messzemenően követhető legyen. Nyilvánvaló, hogy Janus Pannonius és a humanista irodalom pornográf-erotikus darabjai egy másfajta szexuális diskurzusba illeszkednek, nem véletlen, hogy Beccadelli, Hermaphroditusz ékesszavú hermésze, művéért a pálmát az egyházfőktől is beseperte, akik mellesleg művének terjesztői voltak. Azt se feledjük el, hogy Pannonius, a vulva labirintusának kamasz Minotaurosz-ölője, akinél a költészet már nem „familiáris ténykedés, hanem hivatás, belső személyes ügy”[10] – nem mellesleg ­– a pécsi püspöki címet is viselte.
Éppen ez a különbség késztethet arra, hogy a fordítás, a parafrázis, a szereplíra vagy az olvasói magatartás során megszólaló szöveg ne valamiféle külső, reproduktív stratégia rávetülése révén próbáljon – a szövegen mintegy túllépve –szimbolikus értékhez jutni, hanem az eredeti szöveg eleve antiszakrális korpuszát, pontosan ebből az antiszakrális státusból időben kimozdítva (az antiszakralitást deszakralizálva), a szövegtestből magából, vagy az időbeli, illetve morális idegenséget felszínre hozó intertextuális viszonyból kibetűzhető értelemmel ruházzuk fel.

[1] L. Hárman az ágyban, Görög és latin erotikus versek, szerk. Csehy Zoltán, Pozsony, Kalligram, 2000.
[2] Beccadelli, Antonio, Hermaphroditusz, Pozsony, Kalligram, 2001.
[3] Ford. Csehy Zoltán
[4] Ford. Csehy Zoltán
[5] l. Csehy Zoltán, A szöveg hermphrotituszi teste, Tanulmányok a humanizmus, az antikvitás és az erotográfia köréből, Pozsony, Kalligram, 2002.
[6] Ford. Török László
[7] id. Nemeskürty István A magyar irodalom története, 1000 – 1945, Budapest, Akadémiai, 1993, (I).
[8] Ford. Csorba Győző
[9] Ford. Gáspár Endre
[10] Szigeti József, A régi magyar irodalom története, Bukarest, k. n., 1971.
Bejegyzések

„Caystrusi hatvan hattyú / híg ürüléke a könyved”

Hozzászólás most!
Borító
Hecatelegium

(Csehy Zoltán: Hecatelegium, Pozsony, Kalligram, 2006)

Ezt lihegi az újabban Csehy Zoltánba alá szállt Pacificus Maximus lelke Strabohoz, a dilettáns történetíróhoz. Strabo lelke pedig, a többi életre lehelt antik és humanista fűzfapoéta társaságában e kritika ellenére tulajdonképpen jól érezheti magát, hiszen a nyelv lélekvándorlása által újra otthona lehet az irodalom nagy bordélyháza. Annak is örülhet, hogy a szerző fűzfapoéta-pózából mégicsak nagy latinokon, Martialison, Catulluson, sőt Janus Pannoniuson csiszolódott nyelv szólal meg – magyarul.

 

De mi is ez a póz, a fűzfapoéta póza, melynek nyelve talán mindig népszerűbb, de legalábbis szórakoztatóbb volt, mint a kanonikus homéroszi/hősi beszédmód? Csehy (nem csak költői) szövegeit olvasva az is eszünkbe juthat, hogy a hősi költészet már eredetileg egy obszcén phallocentrizmus eufemizált változata: ugyanaz a nyelv. Hogy ilyen tényleg létezik, az jól látható a magyar „szókimondó” és „eufemizáló” fordítói paradigmák ma is folyó küzdelméből, s abból, hogy adott szöveg kánonbeli helyét vagy azon kívüliségét a fordítói adaptáció dönti el (l. Janus Pannonius).  Ám a nyelv hősi és obszcén regiszterének kategorikus különválasztása egy 15. századi humanista tollán talán nem is tűnt lehetségesnek, csak később, amikor a regösök „csácsogását” egyáltalán nyelvnek, később a nemzet nyelvének kezdték tekinteni. A kultúrába való „bevezetés” akkoribban a latin grammatikával kezdődött, egy már akkor is mindenki számára idegen nyelv megtanulásával, s a latin nyelv birtoklása egyúttal a civilizáció birtoklását is jelentette. Az esztétikum maga a nyelv volt, a nyelv maga a forma, a forma pedig civilizáció és hatalom, akár tartalom nélkül is. S ezzel máris a modern líra születésének elméleteinél tartunk, ahol a „legmagasabb rendű tartalom a forma”.

De hogyan sikerülhet Csehynek magyarul latin költészetet művelnie ma, pontosabban „1429 és 2005 között”? Ez az időintervallum többé-kevésbé a magyar irodalom létének időszaka, kezdőpontján a latinul író, de magyar Janus Pannoniussal, végpontján a magyarul író, de latin Csehy Zoltánnal. A szerző fiktív önéletrajza, amit ebben a száz elégiában megfogalmaz, egyben a magyar irodalom életrajza is. Ám ezalatt nem sok minden történik, legalábbis ami az irodalmat illeti, mindössze újra elkezdődik egy régi nyelv. Mégis, a lehetőség, hogy ez megtörténhet és hogy meg is történik, jellemzően posztmodern ötlet. Nem másról van szó, mint egy bődületes és perverz karneválról (Ámor diadalmenetéről), ahol minden és mindenki szerepet cserél: az első elégiában a szerző kéretlenül megörökli Pacificus Maxiumus lelkét, aki a következő versben Janus Pannoniusként a törökverő Mátyásnak ajánlja művét, majd ebből a szerepéből is kilépve a szultánnak szintén ajánlást ír, jelezve költészete politikai inkorrektségét. A két uralkodó harci erényeinek dicséretét követően a könyv címét magyarázva tisztázza számunkra, hogy itt egy másfajta csatáról lesz szó, olyanról, melyben „száz fallosz meredez, száz várat vesz be utána”. A sor folytatódik később a szokásos allegorizálással: a szeretkezés harc, a muzsák örömlányok, a Parnasszus bordélyház stb. És még nem beszéltünk a nemi szerepek cseréjéről, továbbá az istenek szerepváltásáról, aminek következményeképp a vers igazi istene itt nem Apollo, hanem Priapus. A vers maga is sokkal inkább gyönyörködteti a testet, mint a szellemet: „Merthogy a vers csakis akkor jó, ha gyönyörre tüzelhet”, míg a költő jutalma, melyet Priapustól könyvével kiérdemel, nem a költői halhatatlanság, hanem annak elkerülése, hogy valaha is „lőcskonyulása” legyen. A humanisták csillogó latinjára ráírt mai magyar voltaképpen két nyelv időbeli szerepcseréjének eredménye, Pacificus Maximus megszólal a 21. században magyarul, Csehy Zoltán a 15. században latinul, de az biztos: magyarul így soha nem írnánk.

A nagy kérdés ezek után az, hogy van-e értelme ma egy tipográfiailag is igen esztétikus verseskönyvet kiadni, amelyben csupa disztichonnal találkozunk, s amely a klasszikus mitológiai utalásháló ismerete nélkül aligha lehet igazán élvezhető. Csehy Zoltán maga is föltette magának ezt a kérdést, s a Válasz Petrus Demensnek (Demény Péter?), korunk jeltelen kritikusának című elégiájában megkísérli megfogalmazni ezzel kapcsolatos mondandóját. A egyik érv a „monoton ritmus” védelmében a versforma tekintélyére vonatkozik, jelezve, hogy „Thyestes asztaláról” egyetlen falat elég a jóllakáshoz. Csakhogy ez legfeljebb egy 15. századi humanistát győzne meg, akinek alig volna más választása, mint elfogadni e tételt, nem pedig a mai olvasót vagy kritikust. A másik érv szubjektívebb, s ezért meggyőzőbb: „Nékem a disztichon húsom-vérem, be ne szennyezd! / Ritmusa gyászzene és orgia: vér meg arany.” Csehy itt nyíltan a „Vér és arany” költőjét parafrazeálva – mint egy spanyol conquistador – a kéjtől habzó szájú humanisták új- és vadvilágának földjére lép, a latin nyelv terra incognita-jára, amely nemzetek halála és születése ellenében egy rég volt Európa filológus-hőseinek eszményeit idézi fel, a toll, az írástudás – már-már önkényes – hatalmát a történelem kiszámíthatatlan, „vérzivataros” hömpölygése fölött.    

Múltról beszélni nekünk, akik egyre kevesebbet tudunk és tanulunk Rómáról, mégiscsak annak bevallásával lehet, hogy a precíz filológiai rekonstrukció mellett, jelenünket épp ez a folyamatos elfelejtés és nemtudás határozza meg, ahol „Minden földi dolog közelítő végzete foglya”. Ez a bravúrosan megszerkesztett Róma-vers már túl van a szerepcserék végső soron sematikus játékán. Kit érdekel, hogy Pacificus Maximus vagy Csehy Zoltán írja, hogy Róma halmain már csak néhány vézna kecske legelész, ha ezt olvasva tudjuk, Róma a mi számunkra is elveszett, csak a történelmi emlékezet álomködbe vont bástyája, Romisten felségterülete. Ezt a verset nekünk írták, nem a filológusoknak, s itt valóban sajnálkozhat a szerző, hogy könyve elhagyja őt és a „világba fut”. De előbb még egy morbid szerepcserével Pacificus Maximus megírja saját sírfeliratát és a végső szavakat egyik ellenségének, egy nálánál is fűzfapoétább fűzfapoétának, az „isteni, égi Miser”-nek a szájába adja, aki ezzel a sírfelirattal szerezhet magának halhatatlanságot. Eméssze csak el Rómát a „mindenevő idő”, a fontos, hogy a fűzfapoéták éljenek és újraéledjenek a priapusi „örök szerelem” szolgálatára. Ez Maximus fiktív életrajza, irodalommal és férfitársaival folytatott bűnös viszonyainak története.

Csehy könyvének egyik legizgalmasabb vonulata Janus Pannonius verseinek újraköltése, de költőnk nem csak intertextuálisan lép kapcsolatba a nagy előddel, hanem szövegélményeit erotikus élménnyé konvertálja. „Itt volt végre a drága fiú, forr tőle a vérem! / Itt volt, itt ragyogott teste s a szelleme is.” – írja, amikor dolgozószobájában (amely egyben háloszobája is), a zsenge ifjú meglátogatja és fölolvassa „suta verseit”. A szellemidézés, a vágy és az ihlet összhangzattana a lantot pengető fiú erotikus látomásában, majd a buja szellemi élmény számtalan újrafelidézése az „éjszaka leple” alatt – ez Csehy Zoltán költői dolgozószobájának és filológus-könyvtárának hangulata, ahol testi jellegű érintkezést keres régi latin nyelvű szövegekkel.