Csehy Zoltán új kötettel jelentkezett.
A műfordító tevékenységéről (Hárman az ágyban, valamint Beccadelli- és Petrarca fordítások) tanulmányairól és verseiről ismert költő nem kevés díjjal dicsekedhet, legutóbb József Attila-díjjal jutalmazták. Legújabb kötete a Homokvihar saját verseket tartalmaz, két könyvre csoportosítva. Az első könyv a Nottetempo főként XX. századi komolyzenei témájú, a második, Homokvihar, inkább az antik mitológiához kapcsolódó verseket vonultat fel.
A kétféle témaválasztás nem véletlen, Csehy klasszika-filológia végzettsége és zenei műveltsége (kortárs komolyzenéről rendszeresen ír kritikákat) minden egyes költeményre hat. A két könyv egymás mellé helyezése, kapcsolódása kétségbevonhatatlan, ugyanis a zene visszatérő eleme a második könyvnek is, valamint az első könyv is szorosan kötődik görög alakokhoz. Ez nem csupán az antik görögségre vonatkozik, hiszen megjelenik Kavafisz, modern görög költő is, akinek Csehyre való hatását sem lehet elvitatni. Ugyanakkor az Echó című versben Kerényi neve, mint ókortudós, a mitológia ismerője is feltűnik. A könyv jól felépített, a kiadás igényes, beleértve a borítót, Hrapka Tibor munkáját, amely egy összetekert kotta örvényében tehetetlenül sodródó férfitestet ábrázol, így idézve fel a homokvihar képzetét.
A megszerkesztettség az egyes verseken belül is érvényes, nem csupán a kötet egészére nézvést. Számos olyan vers épül a könyvbe, mely költői játékon túl az olvasói játékra is épít. Ilyen például a Cage Pozsonyban című, mely tíz másodperces időintervallumokra osztja a szöveget, és szerzői utasításban közli, hogy az időkorlátokat meg kell tartani, bár az egyes percek tetszőlegesen felcserélhetők. Ide sorolható a Kavafiszkassák is, amelynek szövegén belül betűk és betűkapcsolatok kiemelés révén összeolvashatók, olyan szöveget adva, mely a megelőző versben (Orfeokassák) is jelen volt („A madarak lenyelték a hangot (…) Ez már az öregség jele, de nem jelent semmit”).
A versek felépítésénél érdemes kicsit elidőzni. A költemények szabadversek, nem találunk kötöttséget a formákban, a rímeket teljes mértékben elhagyja a szerző, s bár a téma (zene-antikvitás) felvethetné a klasszikus metrumok alkalmazását, erre sem kerül látványosan sor. A szövegek ezáltal gyakran áradóvá válnak, hosszú bővített mondatok, vesszők halmozása jellemzi az írásokat. Ez főként a hosszú verseknél érzékelhető erőteljesen, ahol azzal is számolni kell, hogy ez az áradó-jelleg megakasztja az olvasást (Webern halála, Orpheusz, Homokvihar). Noha, ez minden bizonnyal szándékos eljárás, hiszen az avantgárd irányzatához erőteljesen kapcsolható a kötet, mind a zeneszerzők, mind Kassák nevének bevonásával, mégis sokszor zavaróvá válik.
Azonban nem csupán a forma szabadsága lehet akadálya az olvasásnak. Csehy Zoltán érdeme, tudniillik széleskörű műveltsége, egyben a szövegek kárára is válik. Nehezen élvezhető a kötet annak számára, aki nincs tisztában Webern, Milhaud, John Berryman vagy bármelyik más zeneszerző kilétével, jelentőségével, vagy sehol sem tudja elhelyezni őket. Ez a verscsokor rétegköltészet, s kérdéses, hogy mennyire maradnak élvezhetők a szövegek. Példaként az első versnek, Webern halála záró-soraiból idézek: „ő meg ott feküdt a teraszon, leírhatatlan arccal, / kinti ujjai közt tovább égett, fogyott a szivar (…) De amúgy is hogy hihette, / hogy kinn van (…) a mi korunkból nem / lehetett csak úgy kimenni levegőzni.” Vajon hogy értelmezi ezt egy olyan olvasó, aki nem tudja, hogy Webernt a második világháború idején egy eltévedt golyó ölte meg, mikor rágyújtott? Ráadásul, Anton Webern még a közismertebb zeneszerzők közé tartozik.
Az intertextusok vagy reflektálások más művészeti ágakra bizonyos határokon belül működő eszközök, noha ezeket a határokat talán épp az olvasó tájékozottsága, érzékenysége, ízlése szabja meg. A második könyv ebből a szempontból talán könnyebben befogadható. Bár ugyanúgy megjelennek háttértudást igénylő elemek – talán amiatt, hogy az megszokottabb, hogy a költészet az antik kultúrához nyúl vissza –, mégis gördülékenyebb az olvasás. Orpheusz, Hérodotosz, Hadrianus mind-mind előkerül, s a felsorolást hosszan lehetne folytatni. Erre a ciklusra jellemzőbbek a szerepversek, a megszólítások és párbeszédes elemek beépítése is megtörténik (Kandaulész felesége, A Philoktétész-séma, Philomela). Itt kap helyet a Homokvihar című szöveg is, mellyel azért érdemes külön foglalkozni, mert ciklus- és kötetcím adó vers.
A Homokvihar szintén egy hosszabb lélegzetvételű költemény akárcsak a két cikluskezdő vers. Azon túl, hogy ezzel egyfajta keretet ad a kötetnek, az utolsó vers mintegy összegző-jelleget is ölt. Összegző, mivel visszautal a Nottetempo könyvre, a cím alatti megjegyzéssel: „Az itt következő szövegek egy kamaraopera librettójának foszlányai. A szerepkijelölések, a szerzői instrukciók eltűntek, a sivatagi szél árad a szövegből, mely minden pillanatban kész átrendezni a tájat.” Az utolsó szöveg tehát zene, pontosabban az utolsó versben összeolvad zene és szöveg. Itt válik érvényessé a fülszövegben feltett kérdés is, mely azt a kérdést veti fel, hogy mennyire ragadható meg nyelvileg a zene, s emellett szövegzenévé alakítható-e az érzékiség. Az áradó-jelleg fokozottan érvényes: ismétlések, felsorolások halmozások jellemzik a verset. A homok pedig többféle jelentéssel ruházódik fel, úgy mint a múlt őrzője, az idő mérőeszköze, az erotika megtestesítője („A történetek háza a homok háza (…) A homoktól nem lehet szabadulni három nap után se (…) Nekem homok árad a combjaim közül, / ha levetkőzöm,”). A homok tér, történelem, elbeszélés, hiszen, mint megtudhatjuk, az elbeszélés sikerétől függ, hogy a történet félelmetes sivatag, vagy csupán összepisilt homokozó. A nyelvre, hagyományra, Senecára, Busottira és talán saját költészetére is reagál mikor ezt írja Csehy: „de a sivatagban csak ideiglenes lét lakik, / a szelek óránként írják át egyik nyelvből a másikba a tájat, (…) egyszer a görög nyelv összehugyozott homokozója, / máskor a nyelv visszaáradása / önmaga homokóra-egységébe / a kimondás után közvetlenül”.
Csehy Zoltán összetett, jól kidolgozott kötete nem könnyű olvasmány, igazán megdolgoztatja a befogadót. Nem hiányzik belőle se a tragikum, sem az irónia. Nem hiányzik belőle sem a költői játék, sem a komolyság, zeneiség, nyelvi megformáltság, könnyedség. Azonban, hogy a kötet „kimondása után” mi következik, azt döntse el az olvasó.
Csehy Zoltán: Homokvihar, Kalligram, Pozsony, 2010.