Csehy Zoltán Amalthea szarva című, száz itáliai humanista költő alkotásait tartalmazó, a Kalligram Kiadónál idén megjelent fordításkötete nemcsak hogy hiánypótló gyűjtemény, hanem leginkább egy óriási vállalkozás meglehetősen különleges eredménye. Nyugodtan feltehetnénk a kérdést: ki olvas ma humanista költészetet? S hogy azon a néhány ismert, a világirodalom nagyjai közt számon tartott szerzőn kívül ki is van ma jelen e több száz évet átölelő hagyomány képviselői közül? – valószínűleg nagyon kevesen. Az érdeklődők közé legfeljebb az irodalomtudósokat, fanatikusokat sorolhatnánk. Ez a könyv egy nagyon furcsa kettősséggel bír: az előbb említett felvetéssel ellentétben, mely feltehetőleg megállja a helyét, olyan alkotók munkáiból válogat, akiknek nem szabadna a feledés homályába merülniük. Azt hiszem, hogy ha az európai kultúrára gondolunk, annak gyökereire, vagy legalábbis fontos állomásaira, sokan a reneszánsz időszakra úgy tekintenek, amiről gyakorlatilag majd’ mindent tudunk – olyan kor ez, mely iránt az érdeklődés rövid időközönként újra fel-felerősödik. De nincs ez így feltétlenül a költészettel kapcsolatosan (vagy csak egy nagyon szűk kört érintve), sőt, ahogy a könyv hátlapján is olvashatjuk: „Nem túlzás azt állítani, hogy a humanista, neolatin irodalom mellőzésével egy atlantisznyi terület süllyedt el a feledés homályában.” – S valóban, ebből a meglehetősen izgalmas, a verselési technikát tökélyre fejlesztő, tartalmában is igen színes alkotói korszakból állított össze a szerkesztő-fordító egy olyan szövegkorpuszt, amely egyszerre fogja át ezt az időszakot (vagy legalábbis mutatja föl annak legjelentősebb és legizgalmasabb alkotóit), s ugyanakkor újrafordít (újragondol-újraértelmez) olyan szövegeket, melyek az olvasók előtt sem ismeretlenek – gondolok itt elsősorban Janus Pannonius jól ismert epigrammáira, melyek közül a talán leghíresebb, a Pannónia dicsérete is megmutatkozik egy más nyelvi regiszteren: „Egykor Itália szülte a legjobb könyveket, ám most / pannon föld dalait bújja a versszerető! / Hírnevem oly ragyogó, de neked, te, a szellemem által / megnemesített föld, még ragyogóbb a neved! // Azt, amit olvastak, régebben Itália adta, / most meg a pannon föld versein ámul a nép. / Hírnevem oly ragyogó, de hazám, a tiéd ragyogóbb lett, / szellemem érdemként még nemesebb a neved.” – A fordító könyvvégi jegyzetében kihangsúlyozza azt a furcsaságot, talán ellentmondást, miszerint az adott költők büszkék voltak saját hazájukra, gyökereikre, és hangot is adtak ezen álláspontjuknak, ugyanakkor sokan jelentős vagy talán legjelentősebb műveiket (neo)latin nyelven írták, melyen akkor sem értettek sokan, majd – a pont az egyre egységesebbé váló nemzeti nyelvek sem segítették elő ezen szövegek nagy tömegekhez való eljutását. Így elsősorban presztízskérdés volt, egyfajta versengés, „belső harc”, hogy a humanisták, ókori mintára latin nyelven alkossanak jelentőset: „(…) valamennyien hittek egy új világ, nevezetesen a párbeszéd kultúráján alapuló antikvitás újraéleszthetőségében, s mindent elkövettek annak érdekében, hogy költeményük helyt álljon a legjobbakkal folytatott örök versengésben.” – A kettősség talán még abban a vonatkozásban is igaz és figyelemre méltó, hogy a humanista költők valamilyen módon egyensúlyt voltak képesek találni a témák megválasztása között. A személyes élményekről való beszéd – vagy ha konkrétan a pajzán költészet egyes darabjaira gondolunk – is olyan nyelven, olyan formában szólal meg, amiben mindig van valami – ugyan bizsergető – távolságtartás.  Csehy Zoltán a könyv minden szerzőjét egy rövid életrajzi jegyzettel igyekszik közelebb hozni az olvasóhoz; ez azonban leginkább az alkotási folyamatokra, a szerzőnek az alkotáshoz való viszonyára helyezi a hangsúlyt. Az persze természetes, hogy az „ismeretlen szerzőkről” szinte minden információ újdonságként hat, de a szerkesztő-fordító Petrarca vagy akár Boccaccio tekintetében is tud újat mondani. Nem meglepő, hogy a humanisták háttere általában meglepetésekkel teli és nagyon is élő, hús-vér embereket találunk a „szövegek mögött”. Több mint 700 oldalas a könyv, így nehéz dolga van az embernek, ha ki akar emelni valakit/valamit, talán igazságtalanság is, de az olvasás közben Panfilo Sasso invokációja Apollóhoz mintha – számomra – az egészre utalt volna. Könnyen lehet, hogy egy rövid idő elteltével mást emelnék ki, de most álljon itt a Compendium egy részlete: „Költők isteni védnöke, kristály fénye a földnek, / óvod az emberi fajt, te, a fényragyogásnak az atyja, / phoebusi lámpásod mert minden kort bevilágít, / téged kérlellek, s avatatlan pap vagyok én bár, ( mégis (méltatlan!) vágyam kóstolni hatalmad, / és már-már görnyedve imádom mennyei lényed, / jöjj, szépséges Apolló, s pártold terveimet meg, / atyját hadd zengjem Cosmusnak, s tetteit egyben, / hadd dicsérhessem meg a nagylelkű soraimmal, / hadd kortyolhassak Castalia szent zamatából! / Adj tollamnak erőt, te, a roskadozó segedelme, / mert irdatlan terhet hord görnyedve a hátam.”

 

Csehy Zoltán: Amalthea szarva – száz itáliai humanista költő, Kalligram, Budapest, 2012.

 

 

Cristoforo Landino

 

A kis híján lerombolt Rómáról

 

Minden földi dolog közelítő végzete foglya,

s Róma, te példázod: mindenevő az idő.

Róma, te példázod: pompáztak büszke tetőid,

s most betemetve szuszogsz omladozó rom alatt.

Circus Maximus, ó, mi maradt tebelőled? A név csak.

Esquilinus dombján már csak a kecske legel.

Tarpeius halmát védistensége nem óvta,

és Capitóliumán nem lakozik Jupiter.

Mely Marius jelvényeit állítod ki te, Caesar,

hogyha ma Sylla korát éli megint a világ?[1]

Jaj, kinek is magasul, Titus, amfiteátrumod égig, [2]

hogyha a szép márvány úgyis a porba omol?

Phoebus szentélyét megzengte Propertius egykor,

fönn, Palatinus ölén, Phoebus, akad ma helyed?

Szégyen nézni Scopas több szobrát csonka-törötten,

itt fej nincs, ott láb, ott meg a karja levált,

s téged, Praxiteles sem védett ősi neved meg,

sőt, roncsolt hermád már betemette a föld.

Nem látsz élő arcot, amit Phidias keze formált,

és a tudós Mentort rég befogadta a sír.

Sőt, ha ma Augustus följönne a Styx mocsarából,

s újfent élvezné földi világ gyönyörét,

bárha lekopna a lába bokáig járva a várost,

emlékműveiből egyre se lelne szegény.

 

(2, 30)

 

Giovanni Gioviano Pontano

 

A fürdő monológja

 

„Gőzöd sincs, mire jó e víz, leányom?

Elmondom. Ha hasadban eddig űr volt,

megtöltöm, de meg ám! A tábla jelzi!

Elmondom, mi a dolgod és a dolgom,

fülelj jól: busa férfival fürödj meg,

játszadozni legyen serény s gyakorlott!

Ifjúsága virága nagy karójú!

Ellenkezni tilos, ha összejátszik

szátok, combotok és a kéz s a tréfa,

mert fürdőnkben az egyezés a törvény!

Most rám térek, az én erényeim mind

elszámlálom: a férjurad kivénhedt?

Ernyedt nyák, a pofája undorító?

Nászkor kornyadozik? Tetem, ha hágtok?

Ifjúvá teszem én, tenyészbikává,

kanosabb lesz, akár a sok verébfi

tavasszal, vagy a harcra kész galambok,

bíbor tolltarajuk ha égre borzad!”

Ezt vésték ki, a víz hatása ennyi.

Marinus,[3] ha eszed maradt fikarcnyi,

Baiaeból menekülj! Kerüld a fürdőt,

s mirtusszal tele partjain ne mélázz!

Lenn lankadt, remegő, sovány öreg vagy,

szőrös Hectoroké csupán e fürdő! [4]

 

Egy gyermek sírverse, aki kétszer halt meg

 

Kétszer haltam meg, sosem éltem bár, s ez a sír fed.

Mert az anyám meghalt, ővele ért el a vég,

ámde öléből metszettek ki, s elért a halálom

újra. Galád egy sors! Névtelenül nyugoszom.

 

Celio Calcagnini

 

Icarus bukása

 

Daedalus újdonatúj szárnyakkal szelte az étert,

s mert féltette fiát, ezt kiabálta felé:

„Icarus, itt, közepütt szállj, itt biztos csak a röptöd!”

Erre felelt a fiú: „Édesapám, zuhanok!

Újra ne szajkózd el, míg szállsz, mint szeljem az étert,

úszni taníts inkább, úszni taníts, ha lehet!”