Nacionalizmus az avantgárd nyelvén (Tormay Cécile és Kassák Lajos)

 

 

 Az I. világháborút és az azt követő magyar vonatkozásban embert és környezetét, valamint a nemzeti identitást makro- és mikroszinten egyaránt lényegében átformáló országkataklizmát poétáinknak nem sikerült olyan egzakt dinamizmussal megénekelniük, egy viszonylagosan egységes és működőképes irodalmi kánon számára feldolgozniuk művészetükben, mint ahogyan azt a XIX. század folyamán Petőfi, Arany, Jókai, vagy Vörösmarty képesek voltak az 1848-49-es eseményekkel kapcsolatban. Kuncz Aladár Fekete kolostora, Kassák Lajos Máglyák énekelnek c. költeménye, Szabó Dezső Elsodort faluja, Tormay Cécile Bujdosó könyve mind nagy elfeledettjei az irodalmunknak. Hol található az a töréspont a magyar közéletben és a poétikában egyaránt, amely minden igyekezete ellenére sem tudta a Trianon okozta sokkot feldolgozni az úgymond „magyar lélek” számára? A nemzet testével együtt töretett meg a magyar szellem is? Mi a különbség a kuruc-labanc és a vörös és fehér ellentét között?

  Tormay Cécile Bujdosó könyvét, ezt a kétségkívül létező és napjainkban intenzíven előtérbe kívánkozó irodalomtörténeti anomáliát, Alexa Károly egyfajta „anti-eposzként”[1] aposztrofálja, az „eposz” meghatározást pedig kulcsfontosságúnak tarthatjuk, ha a Bujdosó könyvet összevetjük, a „vörös” oldal leghíresebb kortárs, a Tanácsköztársaság eseményeit feldolgozó irodalmi művével, Kassák Lajos „Máglyák énekelnek” című alkotásával. Irodalmunk e két alkotása tartalmazza a legkoncentráltabban, e rövid ám kétségkívül jelentős és zavaros kor szubjektív dokumentumait. G. Komoróczy Emőke kiváló tanulmányában[2] az eposzi kellékek ismérvei mentén elemzi Kassák művét, amely mint látni fogjuk számtalan ponton hasonlóságot vagy épp tökéletes ellentétet mutat Tormay munkájával. Benkő Krisztián a Bujdosó könyv vonatkozásában már felhívta a figyelmet a hasonlóságra Kassák „Plakát” című verse és Tormay írói stílusa között,[3] a költői vizuális eszközök, az antropomorfizmus, mint poetikai eszköz alkalmazásának alapján. Kassák Lajos munkássága a Bujdosó könyv összefüggésében több nézőpontból is vizsgálatra érdemes. Kassák már költői pályafutása kezdetétől[4] hasonló költői képekkel dolgozik, a nyelv túlzott igésítése és a víziókkal teli antropomorfizmus alappillérei versei srukturáltságának. A Bujdosó könyv megjelenésével egy időben, emigrációjában Tormayval gyakorlatilag szinkronban, ő is irodalmi műbe sűríti a Tanácsköztársaság ideje alatt szerzett tapasztalatait.

Mint arra a továbbiakban rávilágítani kívánok, a Bujdosó könyv eseményszerkezete és nyelvi, eszmei motívumai, azon felül, hogy nagyban merítenek akár a 19. század világirodalmából, akár a  középkor haláltáncából, valamint a modernizmus irányzataiból[5], általuk paradox képet festenek a szerző alakjáról, intenciójáról. A Dosztojevszkij műveiből[6] ugyanúgy, mint a magyar romantikából szemezgető, a történelmi témához jól passzoló alkotói minták teremtik meg a regény cselekményének misztikus, transzcendens, kriminalisztikus kohézióját, de a magyar irodalomban Ady Endre nevével fémjelzett szimbolizmus[7] vegyül bele a rémlátomásokkal teletűzdelt tárgyi világ megalkotásába. Ha Arany személyében a romantika[8], Adyéban pedig a modernizmus potenciálját akarjuk láttatni, bátran állíthatjuk: Valóban a mű hősnője a magyar irodalomtörténet nagy romantikusaira emlékeztető patriotizmussal száll szembe az országot fenyegető képzelt-valós, szinte földöntúli erőkkel. Ám a világháború előtti társadalmi pozícióját megőrizni kívánva, az uralkodó osztállyal szimpatizáns identitása, a háború előtti Nyugat-Európát keresztül-kasul bejáró finom úri hölgy tagadhatatlan haladó szellemű, mondhatni avantgárd temperamentuma fűszerezi a Bujdosó könyv nyelvi eszköztárát.

   Így olvad össze e két nagy stílusirányzat művében, amelyekből a következőkben a modernhez, főként a szimbolizmushoz (de, mint látni fogjuk a magyar avantgárdhoz is) köthető irodalmi jegyekhez próbálunk, főként a tájábrázolás szemszögéből közelíteni. Az Ady képekre emlékeztető metaforák (fekete és vörös színek, valamint a köd, a kísérteties környezet szerepeltetése)[9] leginkább a külvilágra kivetülő Tormay belső, irányíthatatlan félelmeinek ábrázolásában érhetőek nyomon. A személyét körülvevő objektumok a mű végéig szinte együtt élnek és mozognak a napló szerzőjének hangulatával. Különösen hatásos atmoszférát tud teremteni, ez a többnyire megszemélyesítések halmozásával megszerkesztett írói antropomorfizmus a könyv azon jeleneteinél, amelyek a zaklatottságot, menekülési kényszert vagy a pszichózis valóságtól elszakító hatását kívánják ábrázolni.

     E megoldás a proletárdiktatúra kitörése után vidékre kényszerülő főhősnőnk vasúton történő menekülésének epizódjánál él a legelevenebben a szövegben. Rövid, tömör mondatszerkesztéssel még zaklatottabbá téve az eseményeket az olvasó szinte együtt zakatol a vonattal és együtt bújik meg a körözött írónővel, ahol minden élő, de élettelen tekintet is (pl. „Egy raktárépület benézett és elmaradt”[10]) őt üldözi. A Tormay-kortársak közül leginkább a „gyűlölt” ellenség Kassák Lajos munkái között találunk hasonló sorokat, példának okáért érdemes összevetni az 1922-es A ló meghal, a madarak kirepülnek című költemény tájábrázolásával: „a kisváros ült a pocsolyában és harmonikázott”, vagy „a város rohant mellettünk, ide-oda forgott és néha fölágaskodott”. Az írónő az április 30-i bejegyzésben[11] meg is említi Kassák „elvtársat”, mint a „Ma”, folyóirat főszerkesztőjét, sőt egy versét le is jegyzi a naplóba, különös módon nem politikai töltetűt (bár a verset kommentálva ideológiai kérdést csinál belőle), hanem az éppen a tavasz csodáinak gyönyörködésében elmerülő, az udvaron leledző Tormay hangulatához illő, természetet magasztaló költeményt. A rendkívül látomásos, szubjektív eposzi méreteket öltő Máglyák énekelnek[12] (1920) című verses költeményt, mint már említettem akár a Bujdosó könyv ellenpárjaként is aposztrofálhatnánk. Amíg a Bujdosó könyv heves együttérzést igyekszik támasztani a hagyományaiban élő, arisztokratikus értékrendű, konzervatív Magyarország iránt, addig Kassák műve a hétköznapi magyar „szegény ember”, vagy pontosabban fogalmazva proletár és a szabadgondolkodó értelmiség háborús tapasztalatait, kimerültségét, sokkját vetíti elénk (amelynek kicsúcsosodása a demokratikus forradalom) rendkívül szuggesztív erővel. Kassák műve explicit szubjektív, történeti tapasztalatokat interpretáló alkotássá válik a bravúros költői képek előtérbe helyezésével, amíg a Bujdosó könyvnek a magyarországi eseményeket jegyző már-már a krónikákat idéző hangvételébe beleszorítva csak óvatosan bontakozik ki vagy bújik meg Tormay művészi zsenije. A szimbolista-expresszionista képeket gyakran nem is érzékeli az olvasó, a „nevén nevezett” politikusok, közéleti személyiségek cselekedetei, a rémhírek és uszító „pletykák”, gyakran tényként elénk tárva (ráadásul pártpolitikai szinten jobb oldali nézeteket markánsan tartó szemszögből) megőrzik a realitás, a napló életszerű érzetét[13] a befogadó számára, a könyv művészi értéke marginálissá válik. Tormay eléri, hogy a Bujdosó könyv olvasója az eseményekre koncentráljon, saját igazát ráerőszakolva a befogadóra és a mondatokból áradó démonikus harag a cselekményszálak alatt burkoltan fusson a költői képek véráramával. Ezért érezzük Tormay Cécile visszaemlékezését, Kassák Lajoséval ellentétben, politikai propagandának, vagy történetileg „hiteles naplónak”. A Máglyák énekelnek látomásos, a társadalmi és irodalmi hagyományokat felrúgó avantgárd szemlélete, az anonimitás megőrzésével a figurák szimbolikussá gyúrásával (amelyben senkinek nincs konkrét személyneve, kizárólag szimbolikus, jelzésértékű, pl. szakállas ember, púpos, stb.) zárja el magát az erőszakos szélsőségektől. Ugyanakkor műve, hasonlóan Tormayéhoz nagy hangsúlyt helyez a forradalmárok testi hibáira, G. Komróczy Emőkét idézve: „Nem lehet véletlen, hogy a forradalmi eseményeket irányító figurái testileg (s részben lelkileg is!) “hibásak”: nyomorékok (a szakállas ember mankóval jár, mert egy tüntetésen megsebesült; a “szellemi elitet” képviselő diák pedig púpos, és ő a forradalmi terror legfontosabb “eszköze”,[14]” Szabó Lőrinc Nyugatban megjelent korabeli kritikájában (1921) a Máglyák énekelnek-ről a következőket írja: „Nem baj, hogy Kassák könyve politizál. Az az eszme, melynek szolgája és vezére, elég hatalmas ahhoz, hogy termékenyítőleg hathasson egy művész agyában. És nem a tárgy a fontos.”[15] Kassák Lajost nem kívánom felmenteni kommunista-töltetű ideológiájának, valamint a Tanácsköztársaságban vállalt szerepének terhe alól, de tény, hogy alkotásában a politizálás csak eszköz amelyben a művész kiteljesedik és nem cél, melyben az író funkcionálisan alárendelődik a témának, mint a Bujdosó könyv esetében. Az eddigiekben felsorolt, látszólag egymásnak feszülő ellentétek sorozata után vegyük szemügyre, a még inkább szemet szúró egyezéseket a két műben. Ami a Bujdosó könyv avanrgard vonatkozásait illeti, még inkább hangsúlyosnak bizonyulnak, ha összevetjük Kassák nyelvi eszközeivel. Az Ady költészetéből származtatott gyakorta előforduló színek, mint a vörös, fekete stb. Kassák művében is kiemelt szerepet kapnak és ismétlődnek: „Egy megszállott kamasz földadogta a lelkét: Vörös! Vörös! Vörös!”[16], vagy „S a csöndben elveszett minden, mint egy fekete veremben”.[17] De a vizonárius, horrorisztikus, démonikus képiség szintúgy tetten érhető: „bankdemokráciát vásároltak maguknak a disznófejű zsidók”[18], vagy: „ A város fertőző nyavalyába esett és éhes embereket zabált”[19]. A forradalom mindkét narrációban egyfajta halottjárás, ahol a város, a perszonalizációs költői képekkel önálló életet él.[20] A kereszténység motívumai gyakorta visszatérő elemei a textusnak, de többnyire parodisztikus szemszögből közelítenek és gúnyt űznek Tormay táborából, (különös, de a két szerző egymáshoz nagyon hasonlító költői képekkel támadja ellenfelét[21]) de Mária, valamint Krisztus számtalan aspektusban megtalálható a mű elejétől a végéig[22]. A haláltánc[23] szerepeltetése is ismerős lehet a Bujdosó könyvből, valamint a fő ellenség karakterének animális jellege: „Egy félbolond novellista (..) farkastorokkal összeordította a parasztokat”[24] írja Kassák Szabó Dezsőről[25], akiben a kezdetekkor pártfogóját és levelezőpartnerét tisztelhette és akivel művészetről alkotott képük egészen a háborúig egyezett. Ördögi alakja összefügg, különösen ami a farkastorkot illeti, a Tormay-féle Károlyi Mihály ábrázolással.   A Bujdosó könyvben is gyakorlatilag minden jelentős karakter szimbolikus, Tisza István Jézusra, Károlyi az ördögre hajaz, a zsidóság démonikusra pingált alakja (a nemzetek között meghalni elfelejtő vénember), szinte emberi személyiségjegyek nélkül garázdálkodja végig az országot. A bujdosó-szimbólum megszámlálhatatlan történésben, gondolatban és személyben jelenik meg. Jó példa erre gróf Mikes János püspöknek az elfogatásáról szóló naplóbejegyzés. Az írónő ebben párhuzamot állít, korábbi történelmi események szereplőivel, tetteik, karaktereik alapján párosítja össze őket: „Volt egyszer egy érsek, ott lenn Kalocsán, a székesegyházban szent misézőt is hiába várták hívei…. De szelleme nem halt meg. Bujdosva jár a magyar histórián át, el-eltűnt, újra jött. Mikes Jánosnak hívják őt manapság”.[26] A művek szerkesztettsége is hasonlóságot mutat, mindkét alkotás rendelkezik előszóval, amelyből kiviláglik, hogy Kassák célja nem a politizálás, ellentétben Tormay „Útravaló írásával”[27] hanem elsősorban a művészet. „Az új költőknek ajánlom” írja az első sorban, valamint az őszirózsa, mint halál motívum, már itt megjelenik: „fekszenek ma vérző nagy rózsákkal a homlokukon”. Azonban fontos axiómának tekintem, hogy az elvakult és a szabadságért bármire kész, avantgárd, szocialista szellem, ugyanolyan veszélyes túlkapásokba bocsátkozik, mint Tormay Cécile. A hazáért való önfeláldozásról szónokolni, semmivel sem veszélyesebb, mint ugyanezt megtenni a szabadság szelleméért. „Mert aki élni akar, az merjen meghalni is az életért!”[28] adja a következő szavakat a púpos diák szájába, de a továbbiakban  saját maga narrálásában is tesz hasonló kijelentéseket: „Utolsó leheletünkig a proletariátusért!”[29]. A máglyák énekelnek kulcsszava elsősorban (akár a Bujdosó könyvben a bujdosás)  a „vándorlás”, különös ízt ad a befogadónak és az ellentétét a Bujdosó könyvvel csak növeli, ha összevetjük Prohászka Lajos nemzetkarakterológiai művével a „A vándor és a bujdosó” című alkotással (1935). Már az első mondatban találkozunk a szimbólummal: „Milyen vándorok vándorolnak!”[30], Kassáknál, feltehetőleg a futurizmus, a dinamika, a mozgás iránti vonzalom az amely a „vándorlás”, vagy még inkább a „csavargás” szimbolikáját, mint a költő ihletőjét és sajátja megjeleníti. Tormaynál ez a motívum, kizárólag a már idézett vonatutazás leírásánál érhető nyomon. A bujdosó szimbólum ugyanakkor a Máglyák énekelnek látomásaiban is funkcionál, ráadásul a jobb oldalt, mint fenyegető erő beemelését a szövegbe működteti: „Mindenki a bujdosó királyról beszélt”[31], illetve: „Az erdőben néhány bujkáló katona közös akarattal lenyelte a vörös zászlót”[32]. Amíg a Bujdosó könyv az anyai karba való visszabújással, a hazatéréssel végződik, addig Kassák költeménye ezen a ponton veszi kezdetét. A találkozás Kassáknál is egyfajta szakrális jelleget hordoz: „Egy házat megglóriázott a nap”[33], az anya megálmodja gyermeke hazajövetelét, főhőse, a szakállas ember krisztusi attribútumokkal van felruházva[34], míg édesanyja[35] Máriára hasonlít. A szocializmus emberének születését szemléltetik e sorok, a háborúból hazatért, megöregedett és meggyötört férfiét, aki mégsem adja fel, hanem új világot, új emberképet kovácsol magának.[36] Ennek megfelelően a mű végkifejlete, a Tanácsköztársaság bukása, egyfajta szétszóródás és az újraegyesülés ígérete: „s holnap összetalálkozunk minden szétkergetett testvérünkkel az igazságban.”[37] A fentiekben elemzett két mű kiválóan példázza, hogy az 1918-as, 19-es eseményeket illetőleg neves alkotóink interpretációi között mily’ ellentmondások feszülnek, s veszélyes politikai töltetük miatt miképpen válik kínossá diskurzust folytatni róluk külön-külön egyaránt és még inkább ha kísérletet teszünk összehasonlításukra. Egyetlen dolog mutat mégis tökéletes egyezést művükben, Tormay és Kassák alakja, a korszellem rájuk és művészetükre gyakorolt hatásában, magas írói kvalitásukban, haladó szellemű nyelvi kifejezéseikben, a nyelv alkalmazásának, megformálásának mikéntjében ér össze.

 

Ködös, őszi este volt. A férfi a rakparton sétált. Szerette a várost. Itt nyugalom töltette el. A város tompa zajától a saját problémái elcsendesedtek.

A barátnőjével csúnyán összevesztek, a lány mindenfélét a fejéhez vágott, olyanokat, hogy képtelen összeszedni magát, meg munkát találni, azt sem tudja mit kezdjen az életével, és hogy igazából nem is érti, hogy élhetett együtt egy ilyen töketlen szerencsétlennel.

 

Huszonkilenc éves volt, és ő maga is tudta, hogy csak él bele a világba céltalanul. De érezte, ott volt benne, az a kis magvas, az a befészkelődő reményteli gondolat, hogy ő legalább őszinte magához. Biztonságot nyújtó célokkal párnázzuk ki a félelmeinket és kényelmesen belesüppedünk, de ő bátor, ő bevallja, hogy ez mind hülyeség.

Kinek kellene lennie? Anélkül is önmaga, hogy lenne valaki.

Önkifejezés. Talán ez. Ezzel lehetne kezdeni valamit.

Nem él meg belőle? Önmagából senki nem élhet meg.

Leült a parton, nézte a vizet. 

Rejtélyes, különleges világ volt a város.

 

Egy ideje ott ült már és gondolkodott, – talán kicsit el is bóbiskolt, – mikor egy hajót pillantott meg a vízen. Ahogy közeledett, látta, hogy ez inkább egy rozoga kis csónak, nagy jóindulattal lehetne hajónak nevezni. Erről eszébe jutott, hogy a csajának is pont ilyen nagy jóindulattal szokott kegyes-kegyetlenül hazudni arról, hogy majd igyekszik rendes munkát találni. Buta liba. Jó nekem így, jó és kész… – gondolta.

A csónakot egy szakállas öreg hajtotta; ahogy evezett alig hallhatóan mormolt valamit. Egyenesen a férfi felé úszott a csónak.

– Na, estét… igen, maga…mit ül ott a gondolataiba merülve, jöjjön csak, még beléjük eszi a fene. Na, jöjjön, nem érek rá egész este! Hopp, fel a csónakra. Úgy, nem baj, csak egy kis víz. Látszik, hogy városi úri gyerek. No, mondja, merre legyen?

– Nem tudom, csak menjünk, amerre gondolja – mondta.

– Nincsenek nagy elvárásai, máris szeretem magát. Akkor hát, uccu neki! – mondta és elindultak a vízen.

Pár percig csöndben haladtak, majd az öreg, mivel nem bírta a csendet, megszólalt.

– Maga is látja azokat a dinnyehéjakat? – kérdezte.

– Miket? – kérdezett vissza a férfi.

–Tudja, dinnyehéj…izé, jobb napjain kívül zöld, belül piros, nagy és kerek, rosszabbakon meg ugyanez csak darabokban. – mondta az öregember, aki igyekezett pontos leírást adni a dinnyehéjról.

– Nem látom – nézett furán az öregre.

– Jó, mert én sem. De egyszer vittem egy fiút, valami Attila gyereket, és az folyton erről beszélt, meg mindenféle lábakról halandzsázott, de nem olyan szépekről, mint a finom kis hölgyikéké itt Pesten, hanem ami egy versnek van. Na mondom, az kéne még csak, megéltem már jó pár évet, de versek lábakkal… Persze, nem csak a versek lábait szerette, odavolt ám a nők virgácsaiért is. Meg aztán ódákat zengett nekem ismeretlen nőkről. Hiába, férfiből volt ő is. Amolyan bajszos-óvodás képpel. Talán ezért volt, hogy mindig magában érte itt az este.

– Maga most József Attiláról beszél? – kérdezte meglepődve a férfi.

– Hát Attila volt az biztos, de hogy József is, na szépen lennénk, két név egy embernek… Hisz ételre is alig futotta neki. Még hogy két név… – mondta, és értetlenül nézett a férfire.

– Amiket most itt elmondott…maga ismerte…nem…biztos, hogy ő az… Na, de várjon! Ő ’37-ben meghalt. – gondolkodott el a férfi.

– No hiszen, már nem is beszélhetek olyanról, aki meghalt? Tudja ez olyan dolog, hogy aki most már nincs köztünk, régen azért volt…hogy is mondjam, hogy megértse…élt! Igen, ez az a szó. Magának azt hiszem lenne még mit tanulnia. – mondta és furcsán méregette a férfit.

– Nem, csak tudja azon gondolkodom, hogy hány éves lehet maga, mert ugye azért az mégis csak régen volt. Szóval érti, és nem tűnik olyan öregnek….

– Születésem óta, isten uccse’, mindig csak egy évvel lettem öregebb, nem vagyok az a habzsoló típus. Talán emiatt tűnök fiatalnak. A türelem, tudja, az a kulcsa. Nem két kanállal, hanem eggyel, de az is legyen kávés – jelentette ki határozottan a hajós.

Egy újabb bolond… – gondolta magában a férfi ahogy hallgatta az öreget – bár itt városban….

– Értem, szóval maga ismerte József Attilát – jelentette ki a férfi kétkedéssel a hangjában.

– Ha maga mondja. De voltak más utasaim is, olyanok, akik sok bosszúságot okoztak nekem, mert nem értettem őket. Például a kis Bandika folyton a nőügyeivel jött. Furcsán szeretett az a gyerek mit ne mondjak. Képzelje egy héjához hasonlította az asszonyt, hát hallott már ilyet? Kapott is érte otthon ebben biztos vagyok… Mondtam engem inkább ne szeressen, féltem, hogy valami csúf állathoz hasonlítana, mondjuk egy disznóhoz. Vele sokat veszekedtem, makacs volt és a falnak is fejjel ment. Sokszor mondtam neki, drága fiam, mondj valami kedveset is annak a nőnek, mondjuk, hogy úgy szereted őt akár magadat, vagy hát, hogy is van ez, túlozz, túlozz, mintha költő lennél, mondd, hogy magadnál is jobban. Na, ezután végig azt hallgathattam, hogy magam szeretem, ha szeretlek, magam szeretem blablabla… Akkor már tudtam, hogy reménytelen…De hát ilyenek a fiatalok, nemde? – kérdezte nevetve az öreg.

– Persze, szóval Ady-t is… – mondta és érezte, hogy a világ kifordult a sarkaiból, de tetszett neki az hajós meséje így nekibátorodott.  – Meséljen, kiket vitt még? – kérdezte kíváncsian.

– Csupa-csupa dilinyóst fogok ki. Volt itt már mindenféle fura szerzet. Mindegyik álmokkal jött, tudja, hogy lehúzta a csónak farát? De aztán az idő megoldotta. Ahogy teltek az éjszakák egyre könnyebbek lettek.

Volt egy bolondos öregember, folyton a Margitszigetre járkált. Jól megértettük egymást, valami botanikus lehetett, mert végül mindig elkezdett a tölgyfákról beszélni. És sehogy sem értettem, minek becéz egy évszakot, sőt többes számba…mert jó, legyen őszike, ha ennyire szereti, de hogy őszikék…? Mondtam én a nyárikákat jobban szeretem, meg a jó időcskéket és a napsütécskéket. Jujj milyen mérges lett ilyenkor, hogy olyan szó nincs, hogy napsütécske.  Óh, mondom bocsánat, ősz(i)-kecske…

– Arany – mosolyodott el a férfi.

– Hát biz’, arany egy ember volt, mármint úgy lelkületűleg. De a zsebe annak is üres volt. Viszont azok a súlyos álmok nála is, hiába győzködtem, hogy nagyok már azok, hagyja őket a csudába, vagy legalább a legkisebbet küldje el szerencsét próbálni, úgyis azok a legsikeresebbek, de ő se hallgatott rám.

– Ez az öreg lehet vagy száz… vagy annál is több éves – gondolkozott hangosan a férfi.

– No de annál egy perccel se több fiacskám, nézze meg ezeket a szemeket! Mit lát bennük? Na, mit? Pontosan, a vasakarat, meg egy-két szálka, tudja, ez a francos ócska evező. De ez itt – kezeivel hadonászva próbálta körvonalazni magát -ez szembeszáll mindennel! Egyszer vittem egy ilyen csuklyás embert egy kaszával, na mondom kaszával Pesten, jó, legyen úgy, de, hogy kaszával a Dunán? Mondtam is neki, maga vagy bolond, vagy túl sablonos jelmezt választott, hisz ezt a jó öreg halál már lestoppolta. De szótlan egy ember volt, csak nézett, hát mondom biz’ isten ez egy kihívás, így elkezdtem neki mesélni, hátha szóra bírom. Tudja örültem is, jó érzés volt, hogy végre engem is meghallgat valaki. Nem mondom, szeretem az embereket, meg beszélgetni velük, és sokkal beszéltem utána is, de ő akkor ott meghallgatott. Aztán mikor befejeztem egyszer csak hipp hopp fényességes csík jelent meg a vízen. Nem kellett több, én belehajtottam, úgy éreztem magam, akár egy kalóz, vagy egy kincses sziget felfedezője. Nagyon szép volt, de úgy eltelítődtem ezzel a szép érzéssel, hogy mint ebéd után szoktam, elszunyókáltam…

A férfit egyszerre szomorúság fogta el. Most már mindent értett, ha egyáltalán érthetőnek lehetett nevezni bármit is ezen az estén.

De a hajós folytatta.

 – Másnap estig húztam, mikor egy kedves fiú keltett fel, Sanyinak hívták, nyurga teremtés volt, hetyke kis bajusszal, állandóan lázban égett, igazi vadvirága volt ennek a világnak.

– Hm…ő talán Petőfi volt… – mondta bizonytalanul a férfi, mert kevés volt az információ.

– Mondom Sanyi, nem Petőfi, egy nevet csak meg tudok jegyezni  – bosszankodott a hajós. – De magát nem is kérdeztem még. Na, bökje ki, ki maga, mi a neve? – kérdezte.

A fiú elgondolkozott.

– Én, én még nem tudom.

 

 

Rab vagyok,

Vergődő és vak fogoly

Ott, hol még

Homály: a halál honol,

S barangol

Barlang útvesztőjében,

Borongó

Tárnák süket csöndjein.

Cseppkőre

Hullanak csak könnyeim,

Húsomban

Hideg láncom vasa ég:

Hagyatva

Kínlódok magamba’ rég.

 

Csontjaimban bűnöm súlya ég.

 

Nyelvemre fagyhatna erőtlen

Sóhajom,

Én mégis

A mélyből kiáltok fel hozzád:

 

Hited oltsa szívemnek szomját!

 

Fakaszd az élet vizét,

Béklyóim repessze szét!

Nyújtsd ki kezedet felém,

Megváltóm,

Mielőtt

A föld fölém csuszamlik,

A boruló sírfödél,

A haláltól oly súlyos,

Kőszívű, nehézkes éj:

A mély’…