Mikor hazaért, csak Nagymama volt otthon, rántást pirított, és sírt.
Ez nem volt se meglepő, se szokatlan. Nagymama mindennap sírt valamiért; az öröm éppúgy elérzékenyítette, mint a vélt vagy valóságos sérelmek, egy eltört pohár vagy odakozmált étel. Még rajta volt a fekete ruhája, csak éppen kötényt kötött elébe: nemrégen jöhetett meg a temetőből. „Tóth nénit siratja” – gondolta Lujzi. Tóth néni a negyediken lakott, és személyesen nem is ismerték, csak köszöntek neki. Egyszer Nagymama felkiabált, mikor a néni a leanderét öntözte, hogy a Tóth néni macskája az ő küszöbük elé jár piszkolni, és el kell pusztítani a háztól. Nagymama a földszintről kiabált fel, a néni meg a negyedik emeletről le, aztán kijött a házmester néni, és akkor csend lett; Nagymama beült a rádió mellé, és sírt. Múlt vasárnap aztán hirtelen meghalt Tóth néni, Nagymama hétfőn sorra járta a lakásokat, pénzt gyűjtött koszorúra, ma meg kiment a házmester nénivel a temetőbe, hogy képviselje a házat.
Anyu még nem érkezett haza, de ezen nem ütődött meg, bizonyára Géza bácsival van, Anyu minden szabad percét Géza bácsival tölti. Nemsokára megesküsznek, akkor majd többet lesz itthon. Géza bácsinak gyönyörű hangja van, kár, hogy nem lett színész, csak könyvelő. Legjobban a vasárnapot várja a héten, mert akkor Géza bácsi az egész napot náluk tölti, és együtt énekel a rádióval. Minden dalnak tudja a szövegét is, még az olyanoknak is, hogy Az asszony ingatag…
Ha Apu élne, nem lenne Géza bácsi, de Apu olyan régen meghalt, hogy ő nem is emlékszik rá, és a fénykép, ami maradt róla, nem mond semmit. Persze, már a fénykép sincs kinn a kredencen, Anyu eltette, mikor Géza bácsi elhozta a gyűrűt.
Rendezni kezdte a holmiját, mindent kirakott a fiókjából. Most aztán igazán elkezdődhetik a vakáció, ez volt az utolsó tennivaló még az évben, ez a ma délutáni hittan-összefoglalás. A régi tankönyveit beadta, ezek itt mind újak, már be is kötötte őket, s belül, a kék papír alsó sarkára, mindegyikbe beleragasztott egy-egy metszett képet. Ez szép volt, ez az összefoglaló. Most, hogy még frissen, egyben látta az anyagot, a világ egyszerre roppantul tág lett, és különös módon benépesedett. Valahol, mindenek felett, túl a sztratoszférán, valami kemény, rugalmas kékségen állt a mennyország, s vastag fellegek takarták el az emberi szemek elől. A felhő pára. De a mennyei felhő nem lehet pára, különben szétfoszolnék, vagy eső formájában visszajutna a földre. Valami más lehet a mennyei felhő, talán szilon. Az borzasztóan erős.
És az angyalok! Lelt egy üres füzetlapot, rajzolni kezdett rá, megpróbált angyalt rajzolni. A plébániatemplomban, az oltárképen áll egy angyal, de az felnőtt, túl komor is, meg olyan, a térde alatt megkötött szandálja van. Gyerekangyalt szeretett volna rajzolni, de nem sikerült. „Egyetlen vonallal!” – ezt mondták mindig rajzórán. „Csak bátran, ügyesen! Ne emeld fel a ceruzát!”
Nem volt megelégedve az angyal hajával. Előbb kurta, sárga fürtöket rajzolt neki, aztán hirtelen eszébe jutottak a négerek, és akkor kifestette az angyalt gyapjas hajúnak és feketének. Az igazságtalanság volna, ha csak fehér angyalok lennének. A fehér gyereknek fehér a védangyala is, a koreainak meg sárga. Az olyan megnyugtató, hogy az embernek őrangyala van és védőszentje. Ki lehet az a Szent Lujza? Vajon szép volt?
Ő, sajnos, nem szép. Mara szép, annak apródfrizurája van, és a múltkor megmérték a combjukat tornaóra előtt spárgával, és kiderült, hogy az ő combja vastagabb, mint a Maráé, és a lába is rövidebb, ez nagyon szomorú. Neki copfja is van, pedig utálja, de Géza bácsi azt mondja, minden rendes kislánynak copfja van, hát neki se szabad levágatni a haját. Jó volna szép lenni, olyan szép, hogy mindenki megcsodálja. De hát nem az. Vajon a jó Isten miért teremt szépet is meg nem szépet meg olyan semmilyent, olyan se csúnya-se szépet? Mikor Ádámot megteremtette, akkor csinálta Évát is, csontból. És mikor fel akarta költeni Ádámot, akkor az orrába lehelt, ez nagyon érdekes. Egész közel kellett hajolnia hozzá, hogy leérjen az orráig, mert Ádám akkor még csak homok volt, és feküdt.
A múltkor valamelyik híradóban egy kisgyereket élesztgettek így. És ha Ádámba beoperálták volna egy kutya szívét? Akkor már volt kutya. Hozzon a föld élő állatokat nemük szerint. Nem, azért azt mégse lehetett volna, mert nem volt még orvostudomány. Az iskolában azt mondták, nagyon sokáig nem volt szabad boncolni. Még a középkorban sem. A középkor borzasztó régen volt, a negyvennyolcas forradalom előtt. Az úttörők békát boncolnak az őrsi foglalkozáson, de csak a nyolcadikosok. De jó volna felvágni egy békát!
Az óra ütött, felnézett a hangra. Anyu jól odamarad! Ezeket a füzeteket itt nem dobja el, olyan szépek! Elteszi emlékül. Ez a legszebb, ez a földrajzfüzet. A monszunt kékeszölddel jelezte, igazán gyönyörű lett. Legyen mennyezet a vizek közt, mely elválasztja a vizeket a vizektől. Persze hogy a földi felhő nem lehet olyan, mint az égi felhő: a földi felhő pára, lecsapódik, összesűrűsödik, felszáll, az nem bírhatná meg a mennyet, á. Csak az égi.
Nagymama bejött, hagymaszagot hozott magával a konyhából, leült a kályha mellé, és a csuklóját nyomogatta. „Isten mindent lát” – gondolta a gyermek. Most nézi a Nagymamát, amint a csuklóját nyomogatja, Tóth nénit a koporsóban, Géza bácsit, ezt a várost, de ugyanakkor minden külföldi várost is, mert nem szabad az embernek mindig csak a saját hazájára gondolnia, mindenütt vannak emberek, akik tisztességesek, és nem akarják a háborút. Borzasztó, mi mindent kell látnia a jó Istennek! És sose pihen, mindig, mindig csak néz. Régen a parasztok meg a munkások se pihentek, mert nem volt fizetett szabadságuk.
Itt a nyelvtanfüzete, a nyelvtant mindig annyira értette. Pedig ez a mondat nehéz volt, látszik a radírozás nyoma, először rosszul jegyezte alá a mondatrészeket, összetévesztette a jelöletlen birtokosjelzőt az alannyal. Felkönyökölt. Nagymama akkor már némán horgolt, s időnként oda-odapillantott hozzá. Nem szólt rá, Nagymama tudja, hogy ő minden füzetét elteszi; sose mondja, hogy dobjon ki valamit, pedig kevés a hely. Apa cukrász volt, de ő más akarna lenni, nem is szeret semmi édeset, még cukorból is a savanyú ízlik igazán. Agronómus! Ha élmunkás lenne, páholyt kapna a színházban, és kitüntetést! Nagyon hamar férjhez fog menni. Milyen jó volna, ha őt megszeretné egy kínai! A kínaiaknak olyan érdekes a szemük. Minden ember egyenlő, és a bőr színe nem jelent semmit.
Vajon mért mondja Géza bácsi, hogy azért van különbség ember és ember között, nem is kevés. Az iskolában azt mondták, nincs, mert mindenki egyformán születik, és egyformán is hal meg. Géza bácsi azt se szereti, hogy Marával barátkozik, mert Mara cigány. Ez olyan zavaros dolog, mert hiszen Mara nem is tud hegedülni. „Ez a baja ennek az iskolának – mondta Géza bácsi –, hogy a kislány mindenféle gyerekekkel összekerül.” De hiszen minden ember egyenlő! És a Mara apja munkás, be van írva a neve mellé egy kis kockába az osztálykönyvben, itt dolgozik a bútorgyárban, ugyanabban, ahol Géza bácsi, és ahonnan a lemezeket kapták a lombfűrészesek.
Ő egyéb. Lehet, hogy Géza bácsi többet képzel róluk, mint az igazság, pedig nem volt nagy cukrászda az övék. Apa egymaga csinálta a süteményeket, Anyu meg kiszolgált. Egyéb. Akinek önálló ipara van, egyéb. Szent József ács volt. Ha Szent Józsefnek lett volna egy… Erre nem szabad gondolni, ez irtózatos nagy butaság.
Betolta a fiókot, megnézte, megvan-e még az üres keret a konyhában. Megvolt, beletette a szentképet, a vizsgai ajándékát, Nagymama meg felszegezte a falra az ágy fölé, a többi kép közé. Ez nagyon szép nap, és most itt ez az egész hosszú vakáció. Ha Géza bácsi ideköltözik, milyen vidáman fognak élni! Géza bácsi szeret strandra menni, az olyan mókás, mikor a víz alá bukik, és kispricceli a vizet az orrán. Anyu jöhetne már, ma még szinte nem is látta.
Anyu nagyon későn jött, és mikor kirohant elé, félrehárította a kezét, és nem figyelt arra, amit mondott. Sápadt volt Anyu, a szemhéján pici pettyek. Bement a fürdőszobába, sokáig maradt bent, Nagymama kinn totyogott a konyhában, és a tűzhelynek panaszolta, hogy az ő lánya arra se méltatja már, hogy szóba álljon vele, pedig ő egész nap dolgozik, neveli a gyereket, mert ki nevelte fel Lujzikát, ha nem ő, az anyja felől tán még imádkozni sem tudna, az csak fut, ha meg hazajön, mindjárt rákezdi, hogy hozzá ne is beszéljenek, ő annyira fáradt. A gyermek megterített négyre, ahogy szoktak, Géza bácsi több mint egy éve náluk vacsorált. Aztán anyu kijött a fürdőszobából, és levette az asztalról a Géza bácsi terítékjét, és a gyermek meglátta a kezét: nem volt rajta a gyűrű.
Anyu nem szólt semmit, Nagymama pedig, mikor meglátta, hogy eltűnt a negyedik teríték, és az Anyu ujja is üres, kihúzta magát, és abbahagyta a motyogást. Nagymama sose sírt olyankor, ha igazán oka volt rá, és bár egész nap firtatott és érdeklődött, sose kérdezett meg semmit, ami igazán fontos.
Olyan nagy csend volt, hogy csak a kések kocódtak a tányérhoz. Anyu alig evett, de nagyon sok vizet ivott. Lujzi megpróbált beszélni, de nem felelt neki senki, hát abbahagyta. Anyu szeme nagy volt, kerek, és valahogy mintha súlyos is lett volna; nehéz és teli, mint egy vödör, amit csordultig húztak vízzel. Géza bácsi otthagyta Anyut! Nem lesz semmi a házasságból!
Elmosogattak. Lujzi törölgetett, a Nagymama dúdolt. Fura, reszketős hangja volt: „Szívem szívednek örökös rabja lett…”
Senki se törődött vele, elment lefeküdni.
Az este langyos volt, esőt ígérő. Anyu bekiabált a szobába, hogy aludjék, jóccakát, de nem jött be megcsókolni, hanem kiment a gangra, és Lujzi látta az ágyból az ablakon át, hogy leült a szemétládára, átfonja a térdét, és néz maga elé a sötétben. Nagyon különös volt, ahogy ott ült a szemétládán, és láthatólag nem is érezte az erjedő gyümölcshéjak szagát. Aztán Nagymama is kiment, a gyermek hallotta, hogy reccsen valami, felnyiszorog. Nagymama nyilván kivitte a sámlit, és most ketten bámulnak a sötétbe. Ha a jó Isten lenéz, akkor látja őket, amint ott ülnek a szemétládán és a sámlin, mindegyikük mögött a védőszentjük. Nagymama mellett Szent Rozália, mert Nagymama Rózsa, Anyu mögött meg Szent Anna, mert Anyut meg Annának hívják. Géza bácsi! Borzasztó!
– És most mi lesz? – kérdezte Anyu, és olyan furcsán tett, mint egy kutya. „Most mindenfélék lesznek” – felelte gondolatban Lujzi, Anyu ki akarta festetni a lakást, de aztán hirtelen pénz kellett Géza bácsinak, hát a festés elmaradt, és Géza bácsi azt ígérte, majd jövőre ő fog festetni. A házban nevetni fognak rajtuk, eddig is nevettek már, a szomszéd néni egyszer szólt is, minek jár Anyu olyannal, aki annyival fiatalabb nála, nagy harag lett belőle.
– Mi lesz? – kérdezte megint Anyu.
Lujzi felkönyökölt. Anyu akkor már nagyon sírt, Nagymama nem válaszolt semmit. Kinn az eső is rákezdte, de nemigen áznak meg, mert itt, a lakásuk előtt fedett a gang. Ha majd meghalnak, Anyunak nagyon jó dolga lesz, mert igazán sok gond jutott neki a földön, mindnyájukat ő tartja el, és éjjelre különgépelést szokott hazahozni, mert ő meg Géza bácsi nagyon sokba kerültek, jól kellett őket táplálni. És Géza bácsi hányszor itt aludt, hogy is nem sajnálja ezt a jó ágyat; a Nagymama mindig úgy tett, mintha süket volna, mikor Anyu hajnalban kiengedte Géza bácsit, pedig még ő is felébredt az ajtónyitásra, aki mélyen alszik, hát még Nagymama, aki olyan sokat kijár éjjel.
Ha imádkoznék? Ha imádkoznék, hogy Géza bácsi térjen vissza hozzájuk? Ha az ember erősen akarja, nagyon kéri, hittel, akkor meglesz. És akkor visszajön.
De visszajöjjön-e? Eltöprengett. Legjobb volna, ha csak a pénzt hozná vissza, a festéspénzt meg a másikat, amiről Anyu nem is tud, a kabátpénzt, ami Nagymamánál állt, és amiből Anyunak kellett volna kabátot venni, de Géza bácsi elvitte múlt szombaton két hete azzal, hogy kiegészíti az összeget, és ő veszi meg, meglepetésül. Jöjjön vissza? De hátha később megint elmenne. Milyen lenne az élet az ilyen megbízhatatlannal? Egyszerre olyan vak düh fogta el arra a gondolatra, hogy Géza bácsi most vacsorázik valahol, róluk mesél, a Nagymamáról, aki mindig szipog, amikor nem imádkozik, meg az Anyu festett hajáról, meg őróla, aki cigányokkal barátkozik, hogy megmeredt és kihűlt a lába. Megriadt, elkezdett imádkozni.
Az eső kopogott a gang üvegfedelén. Holnap elmegy a templomba, és a pénzért, amit a bizonyítványáért kapott, az egész pénzért gyertyát vesz. Van a kisoltár előtt egy vaskorona, annak a fogacskáit mind körültűzködi gyertyával, és mindegyik gyertya Géza bácsiért égjen, hogy valamilyen módon mégiscsak rendbe jöjjön minden. A jó Isten gyorsabban meghallja, mintha felhívhatná telefonon, vagy sürgönyözne neki, pedig a hang borzasztóan gyorsan terjed. A fény még gyorsabban. Villámlik. Haragszik a jó Isten. Elektromosság van a levegőben.
Most már szakadt az eső. Hallatszott, hogy Anyu hátrább húzza a szemétládát, s most egyszerre határozottan és félreismerhetetlenül felhullámzott az édeskés szemétszag. Nagymama felemelte a sámlit, megint az a nyiszorgás. Bejöttek a lakásba.
Mikor az ajtó kinyílt, és Nagymama, akivel együtt hált, felgyújtotta a villanyt, mindjárt látta, hogy még nem alszik. De nem szólt semmit, most még azt se kérdezte meg, amit máskor mindig, hogy imádkozott-e, csak odament hozzá, és megcsókolta. Az arc, amely felé hajolt, most már nem volt üres: megtelt tanácstalan szomorúsággal, s valami olyan gyámoltalan öregséggel, hogy a gyermek belerándult a tehetetlen szánalomba. De hát segítsenek rajtuk! Az angyal! A jó Isten! Mindenki!
Hajnaltájt arra ébredt, hogy Nagymama számol. Megint nem tud aludni szegény; ilyenkor számolni szokott. Lujzi nem moccant, csak fülelt a sötétben, s mint mindig, ha valami riasztotta, alátapogatott a párnájának, és előhúzta a rózsafüzért. Szavai hevesek voltak, könyörgőek, de az ima szövege mögött nem pihent az agya, arra gondolt, hogy Géza bácsi elvette a pénzüket, és becsapta őket, egész télen danolt és mókázott, és itt evett, de minden csalás volt, amit csinált, és majd ha meghal, bizonyára olajban fog égni a hazug nyelve. Kinn csapkodott még az eső, de már csendesebben. Lassanként megnyugodott, elernyedt, elálmosodott megint. Majd az angyal. Az angyal! Majd az angyal.
Aztán egyszerre újra felriadt, de most nem a számolásra, hanem mintha szóltak volna hozzá, mintha valami hangot hallott volna. A Nagymama horkolt. Úgy érezte, hogy teljesen kialudta magát, s a megoldás, a menekülés, az isteni kegyelem ott lebeg felette, mint a hajnal, amely ráborult a bérházra, mint a fellegek. Hát persze! Reggel nagyon korán felkel, felveszi a fehér blúzát, és elmegy az üzembe. Ott sok ismerőse van, onnan kapták a falemezeket a lombfűrészesek, ő is segített áthozni. Az igazgatóhoz megy, azt is látta akkor, magas és kerek, kopasz feje van. Beengedik, a múltkor is beengedték. Bemegy az igazgatóhoz, és feljelenti Géza bácsit.
„Elektromosság van a levegőben…”
Az Angyal látszólag eltörpül az Alvók futása többi novellája között, ám nagyszerűsége abban rejlik, hogy apró utalásokkal hűen visszaadja a ’45 utáni évek, a lopakodó diktatúra világát, amelyet már a fenti idézet, a novella egyik kulcsmondata is tökéletesen összefoglal: az iskolában már a szocialista eszméket tanulják, de még szabad a vallásgyakorlás, és az emberek nagy része továbbra is a régi értékrend híve. Megszólják a családját egyedül eltartani kényszerülő özvegyet is, mert egy fiatalabb férfi udvarol neki, akinek valójában a nő pénze kell csupán. Lujzi, a főszereplő kislány szemével látjuk a kor ellentmondásait, amelyek felett gyerekésszel még nem tud napirendre térni: valami új dolog kezdődik, amelyről úgy tűnik, a felnőttek nem akarnak tudomást venni.
Szabó Magda életében kiemelt szerepet játszott ez a korszak: az Újhold folyóirat és a vele kapcsolatos új remények időszaka volt ez, melyeket a diktatúra elsöpört, az író sorsa pedig osztályidegenként a teljes mellőzöttség lett.
A másik érdekes dolog a kislány Gézához, az udvarlóhoz fűződő kapcsolata. Azt hihetnénk, egyértelmű: szereti a férfit, aki édesanyja új férje lesz. Lujzika meglát olyan dolgokat is, amelyek a felnőtteknek még fel se tűnnek: például, hogy Géza bácsit igazából a pénzük érdekli. És kiderül, hogy a mindig jó és engedelmes, istenfélő kislány képes a haragra is: mérges Géza bácsira, mert az ellenzi a cigány Marával való barátságát, mikor pedig nyilvánvalóvá válik, hogy a férfi becsapta őket, ő az, és nem a felnőttek, aki cselekvésre szánja el magát. Anyja és nagyanyja tehetetlen, hiszen a társadalmi konvenciók rabjai. Ám Lujzit nem kötik a szabályok. Nem fogadja el, hogy nincs segítség, hiszen hite és világképe azt mondja, a csalónak el kell nyernie a büntetését. Ezért meg is teszi a megfelelő lépést: feljelenti Géza bácsit. Ezzel pedig szinte megelőlegezi a későbbi évek tömeghisztériáját. Milyen különös, hogy épp egy kislány, épp egy „angyal”, aki mély vallásos meggyőződésből, rendkívüli hidegvérrel a rend helyreállításának érdekében cselekszik… Így hát meglehetősen ironikus fényben tűnik fel a cím, az Angyal és maga a gyermeki ártatlanság és jóság… Az új korban, ami belopakodik az emberek közé, már senki sem ártatlan.
A zárlat azonban bonyolultra sikerült. Úgy láttam, inkább a tanárok kaptak egy plusz poént a segesvári (…milyen vár??) ütközetben eltűnő költő lehetséges időutazásáról, aki feltehetően visszatért az ő Iluskájához 2025-be. Mikor fény derült a szélhámos álPetőfire, épp újra működésbe lendült az időgép, túl sokfelé kellett figyelni, kisiskolás legyen a talpán, aki hirtelenjében összefűzi Tündérország szimbólumait Petőfi életrajzával, és eltűnésének misztikumával. Ennek ellenére is izgalmas maradt a gyerekek számára, a poénokat értették, az időgép pedig minden mást feledtetett. Nem maradt hiányérzetük a darab végére, sőt maguk is kipróbálhatták az időgépet, végig mustrálták a műszereket, fogantyúkat, herkentyűket, a legnagyobb elégedettséggel indulhattak haza.
