Made in Japan
Vajima 24 szótagban
Veled vagy veled
van vajon a baj?
Van mindkettőnk
füle mögött vaj.
Csak az egyik lehet,
hogy margarin…
1.
Felmegyek a tizedikre. A lépcsőház üres, sötét. A falról lepereg a vakolat. A lift alig működik. Mégis megpróbálom. Kénytelen vagyok.
2.
A kereszteződésnél sárgán villog valami lámpa. Távoli, homályos. Erre kell lemenni a boltba. Soha nem érhetem el. Nincs is kedvem odamenni. Előttem gördeszkások ugranak le a járdaszegélyről. Mögöttem egy kosárlabda pattog. Egy autó áll meg mellettem.
3.
A lift a helyére zökken. Nyílik az ajtó. Fáradt vagyok. Nem ment el a tizedikig. A kilencediken vagyok. Lépcsőznöm kell. Kénytelen vagyok.
4.
Kinéz az autóból, engem figyel. Fejével biccent. Kérdez valamit. Válaszolok valamit. Szürke grafitrajznak tűnik a világ. Az autó elindul. Mozi, templom, hosszú sorok, bevásárlóközpontok.
5.
Egy férfi néz ki az egyik ajtón. Megkínál egy pohár vízzel. Visszautasítom. Azt mondja, hogy ő a nagybátyám. Nem hiszek neki. Feljebb kapaszkodok a lépcsőn. A tizedikre érek. Bezörgetek az utolsó ajtón. A lány nyit ajtót. Behív engem. Belépek a szobába. Középen baldachinos ágy. A lány göndör hajú, szemüveges, alacsony. Tizenhét éves. Szerelmes vagyok belé. Lefekszünk az ágyra, betakarózunk, egymást öleljük. Beszélgetünk. Valami történt odakint. Fékcsikorgást hallunk. Eltelik egy kis idő, és meghalljuk a szirénákat. Odalent kiáltoznak. Mintha észre sem vennénk. Csak egymást nézzük. Aztán lépteket hallunk odakintről. Rendőrök jönnek. Dörömbölnek az ajtónkon. Engem keresnek. Kimászok az ágyból. Ott hagyom az ijedt lányt. Kénytelen vagyok.
6.
Kiérek a térre. A zebránál tétovázok. Valaki leszólít. Egy régi ismerős. A nagybátyám. Vízzel kínál. Tréningruha van rajta. Kocogni volt. Elfogadom a vizet. Beszélgetünk arról, hogy régen találkoztunk. Egymásra figyelünk. Nem tudom visszatartani a könnyeimet. Elmondom, hogy mi történt a lánnyal. Azt mondja, sajnálja. Megkérdezi, hogy merre tartok. Észreveszem, hogy még mindig a zebránál állunk és tétovázok. Mondom neki, hogy a boltba tartok. A gyalogosátkelőnél nem működik a lámpa. Az autóknak szóló sárgán villog. Azt mondja, velem jön. Lelépünk hát a járdáról. Fékcsikorgást hallunk.
7.
Kimászok az ablakon. Eljutok a csarnokba. Körben-körben ott vagyunk mi mind. Hosszú, vörös függönyök omlanak a mélybe. Valaki nem bírja. Leugrik. A helyemen gubbasztok. Ránézek a többiekre. Mindenki retteg. Megragadom az egyik függönyt. Nem látom a végét. A mélyben csak sötétség lakik. Mögöttem eltűnik a szoba. Eltűnnek a rendőrök. Eltűnik a lány. Aztán arra gondolok, hogy leugrok. Kénytelen vagyok.
8.
Eltelik egy kis idő, és meghalljuk a szirénákat. Körülöttünk kiáltoznak. Ott fekszünk az út közepén. Aztán eltelik még egy kis idő. Egyre szürkébb minden. Felrepedezett az út. Halott növények merednek elő a törésekből. Felállok, leporolom magam. Elindulok a parkoló felé, felnézek a magas házra. Néhány biciklis elhúz mögöttem.
9.
A zuhanás szédítő. Belegondolok mindenbe. Végtelen az idő. A vörös függönyök száguldanak mellettem. Az egyikbe kapaszkodok. Nem segít. Végül nekicsapódok az aszfaltnak. Felrepedezett az út. Halott növények merednek elő a törésekből. Felállok, leporolom magam. A kereszteződésnél sárgán villog valami lámpa, távoli, homályos. Szürke grafitrajznak tűnik a világ.
10.
Felmegyek a tizedikre. Kénytelen vagyok.
„Mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek.”
Szólnak a harangok Bécsben. Ülök a kollégiumi szobában, s odakint nem zakatol a villamos, még autó sem jár, csöndes a Tigergasse. Mintha vasárnap lenne, egyszerű, szokványos vasárnap, templomba indulással, délben rántott hússal vagy tárkonyos csirkepaprikással, múlékony egymáshoz fordulással, jó öreg történetekkel, nagyanyámmal, nagyapámmal.
Ma nincs könyvtár, bezártak a múzeumok, nem nyitottak ki az üzletek, s a sarki török étkezde sem húzta fel a rolót, a villamos sem csengett, csupán a harangok zúgnak. Kimegyek cigizni a hátsó lépcsőre, s a beszorult harangzúgás csak úgy pattog a bérházak tűzfalain. Az ablakok szürkék, fény nem gyulladt ma reggel – ki tudja, talán délig alszanak a jó bécsiek.
Csend van. Néma a kollégium, pedig tegnap este, úgy éjfél felé, mikor utolsó cigire gondolván kiléptem a szobaajtón halálra ijesztettek a fura, vámpírorvosnak, fogatlan rémnek vagy – ha jól láttam – fekete hajú zombinak öltözött alakok. Megláttuk egymást, s versenyt ordítottunk a folyóson. Magam kezdtem, hosszan, gyomorból üvöltöttem, mikor megláttam ajtóm előtt a vámpírfogú orvost, azonban mikor a fekete hajú zombi is feltűnt, ideges, de aztán egyre megnyugtatóbb röhögésben törtem ki. Csak pillanatokra volt szükség, hogy felismerjem, hogy eljusson a tudatomig a látvány. Ekkor viszont már ők is üvöltöttek, mert én üvöltöttem.
Teljes kavalkád, halloweenba fordult tegnap a napközben kiszögezett 95 tétel, s most rendületlenül zúgnak Bécsben a jó katolikus harangok. Idegen lesz majd és hideg minden akár e bécsi utca, mondta valaki évekkel ezelőtt, s ma, most, itt tényleg idegen, mint jó evangélikus nagyanyámnak a vásárhelyi katolikus temető porhanyós földje. Ott sem voltam még világításkor, csak máskor, óvatlan pillanatokban, néha, ha arra vetemedett az út, éppen csak megállva, talán imát is mormolva, de titkon, magamban, senki meg ne lássa. A sírtól az útra látni, mely kanyarogva fut le a dombról, majd balra is fordul, jobbra is fordul, hogy végül nagyapámhoz érjen. Temetőtől temetőig, sírtól sírig öt perc az út, s az öreg is az én halottam, már amennyire valaki valakinek a halottja lehet, főként ha soha nem is látta. Jó reformátusok között nyugszik, talán békében, csak néha bolygatva sírján üldögélő unokától, aki fura mondatfoszlányokkal zargatja kétévente, háromévente egyszer, ha véletlenül arra vetemedett útja. Temetőtől temetőig, sírtól sírig két nap az út – legalább. Jó protestáns nagyanyám messze, idegen földben nyugszik, fent, valahol Malmö és Göteborg között, csak Isten tudja, hogy hol, sírján bizonyára gyertyák égnek – még sosem láttam.
Csöndes a Tigergasse, a harangok is szünetet tartanak, s a négy fal közötti némaságban hangosan számolom őket: egy, kettő, három. Vannak halottaim, szám szerint három, mesebeli szám, már-már varázslatos, főként ha elgondolom, egyetlenegy nap gyertyát sohasem gyújthatok sírjukon. Hej regő rejtem. Bármennyire is világítás van, bármennyire is Allerheiligen.
Ma nincs könyvtár, bezártak a múzeumok, nem nyitottak ki az üzletek, s a sarki török étkezde sem húzta fel a rolót, a villamos sem csengett, s a harangok sem zúgnak már. Kimegyek cigizni a hátsó lépcsőre, s szürke üresség telepszik a bérházak tűzfalai közé. Fölöttem ajtó nyílik, de mire odanézek, már csukódik. Az ablakok szürkék, fény nem gyulladt ma délben – ki tudja, világítani mentek a derék bécsiek. Hej regő rejtem.
Nyolcadik fejezet
A fejlesztők kerületének felmagasztalása, majd szembesülés a kiábrándító igazsággal. Egy végzetes szerelmes pillanat. Kiderül, hogy Elkörbe másként is át lehet kerülni.
Láttam céltalan, szerelembe szerelmes, ugyanazt újra és újra végigjáró művészeket, fotelből mások életét élő játékosokat, semmivel sem törődő, klubokba járó, szégyentelen tudatmódosultakat. Valami hajtja ezeket az embereket, hogy bár mindent megtehetnek, mindenki másként tegye ezt meg. Az Adatbázis szerint a fejlesztők kerületében olyanok laknak, akiknek az az igénye, hogy tovább lendítsék a világot, amiben élnek. De vajon miért? Hiszen sem pénzt, sem rangot, sem elismerést nem kapnak érte. Csupán a tudatot, hogy tovább vitték a világot. Mégis, – úgy hittem – velük tudnék a legjobban azonosulni. A tétlenség egy idő után őrjítő, és monoton, míg az agy tágítása izgalmat, lehetőséget, magunkkal szembeni elismerést adhat. Talán még többet is, mint egy virtuális karakter maximum szintűre emelése, vagy egy romantikus regény befejezése…
Ez volt az egyetlen kerület Hagofiában, ahol uralkodott valamilyen hierarchia az emberek között. Itt ugyanis nem robotok végezték az oktatást, hanem emberek! Itteni időm első részét tanórákon töltöttem, amelyek azonban kicsit sem hasonlítottak az utazásom kezdetén látottakhoz. Csupa nagyszerű diák ült a padokban, akik rezzenéstelen arccal hallgatták az előadásokat, és hatalmas erővel vitatkoztak a szemináriumokon. Hasonlított ugyan ahhoz az intézmény, mint a mi egyetemeink (leszámítva a technikai felszereltséget, ami itt sokkal komolyabb volt), de tapasztalataim szerint bármely oktató megirigyelhette volna ezeket az órákat. Itt nem volt kényszer, hogy az ember tanuljon, ha el akar érni valamit, így nem adtak ki semmit sem érő diplomákat. Tényleg csak azok voltak itt, akik tanulni akarnak. Akinek mégsem tetszett, szó nélkül kerületet váltott, és ebből semmi hátránya sem lett.
Értelmet nyert egy pillanatra Hagofia másik két kerülete, és mint diplomás ember, tényleg azt hittem, valamit elért ez az ország, amit mi sohasem fogunk. Nagyjából huszonkét-huszonhárom évig élnek egy-egy kerületben az emberek. Itt az első hét évet végigtanulják: egyrészt tanárok okítanak, másrészt az Adatbázison elérhető minden könyv, vagy jegyzet. A kurzusok végén (melyek itt hat hónapig tartanak, mivel nincs nyári szünet) nem kell vizsgázni, nem kapnak jegyet, ugyanis feltételezik, hogy mindenki megtanulta, amire szüksége van.
Amikor az ember végez tanulmányaival, dönthet aszerint, hogy mit szeretne a továbbiakban: taníthat, vagy kutathat. A tanárokat persze feleannyi stressz sem éri, mint nálunk: egyrészt nem kell dolgozatokat íratniuk, nem kell vizsgáztatniuk, mindenkit érdekel, amit mondanak, egyszerűen csak követniük kell a legújabb vívmányokat, és naprakésznek kell lenniük, nehogy elavult dolgokat tanítsanak, amire már semmi szükség.
Aránylag kevés dolgot oktatnak: egyrészt biológiát, hogy az orvostudományuk még fejlettebb legyen, és az agy ismeretlen részeit (mint például azt, amit én léleknek hívok) felkutassák, másrészt fizikát, kémiát, vagyis minden olyan természettudományos tárgyat, amit használni tudnak a fejlődésben. Emellett minden tárgyhoz erősen kötődik a technikai eszközök ismerete, a programozás, mivel ezek nélkül lehetetlen bármit továbbfejleszteni.
Láttam őket munka közben: kétféle kutató volt, egy aki magányosan dolgozik, és a másik, aki csapatban hatékony. Akik egyedül jobbak, azok a szobájukhoz kaptak egy plusz helyiséget, egy tökéletesen felszerelt labort, így ébredéstől elalvásig munkájuknak élhettek. Megvallom, ezt én meglehetősen fanatikusnak találtam, de emlékszem néhány oktatómra, aki ehhez hasonlóan egyetemi szobájában aludt egy kanapén, és hamarabb kelt, mint ahogy a takarítók megérkeztek hajnalban, hogy még az órák megkezdése előtt elmélkedhessen legújabb cikkén.
Nagyon kíváncsi voltam, mit tesz egy diák a szabadidejében. Férfiak és nők nagyjából egyenlő arányban laktak itt, és látogattak mindenféle órát: nem volt elnőiesedett, vagy férfitöbbségű szak. Úgy sejtettem, ezek az érett gondolkodású emberek nem kergetik egymást virággal meg bonbonnal, és nem váltogatják partnereiket óránként. Bár ebben igazam volt, mégis egy olyan társadalmi rétegbe voltam szerelmes, melyet agyam talált ki a valóság helyett…
A kerület intézményeinek nagy részét előadótermek, laborok, szemináriumi helyiségek adták. Otthonukból egy autóhoz hasonló, egyszemélyes járművel jutottak el, melynek nagy raktere volt, hogy ha kell, munkájukat haza tudják vinni vele. A kocsik tíz lakásonként egy garázsban voltak elhelyezve, és mivel egyformák voltak, nem volt tulajdonosuk, akinek szüksége volt rá, elvitt egyet. Ez az egyformaság jellemezte ruhájukat is: egyenruhát hordtak a diákok, színnel elválasztva a szakok szerint. Ez a színkód aztán megmaradt, de más szabású volt a tanárok ruházata, és más a kutatóké. Azok, akik laborban dolgoztak, egy tűz-és vegyszerálló overallt is hordtak, melyhez egy védősisak is tartozott. Kíváncsiságból kértem egy ilyet szobámban, hogy kipróbáljam, mennyire kényelmetlen. A sok furcsaság után, melyet Hagofiában láttam már meg sem lepett, hogy köze sincs az otthoni sisakokhoz, melyekbe beleizzad az ember feje és nem kap rendesen levegőt: ezt olyan volt viselni, mintha nem is lenne rajtam semmi. Többször hallottam, ahogy szórakozottabb professzorok megkérdik egymástól munka előtt, rajtuk van-e a védőfelszerelés, hogy biztosak legyenek a viselésében.
Könyvtáraik viszont nem voltak, mivel mindent letölthettek otthon az Adatbázisról a hordozható digitális jegyzetelőjükre. Ehelyett közösségi épületeket láttam, amelyeket több nagy részre tagoltak, ahol tanulókörök segíthették egymást a megértésben, felkészülésben. Ők később csoportokban dolgoztak. A magányos tanulók már ekkor bezárkóztak szobáikba, tanulmányaik után pedig kivétel nélkül kutatók lettek.
Amikor hazatértek a tanulókörből többnyire továbbra is ismereteiket bővítették. Vártam, hogy mivel fognak foglalkozni, hogyan udvarolnak, miről beszélgetnek szabadidejükben. Úgy tűnt, a szabadidő szót nem ismerik, csak mint azon részét a napnak, amikor fakultatív módon tanulhatnak tovább. Csíráját sem láttam a párkapcsolatok, vagy legalább csak barátságok kialakulásának! A legintimebb viszony a tanulókör volt, mely aránylag állandónak mondható, bár később észrevettem, hogy ez az egymás mellett lakókból állt, és mind 8 fős volt, mely pont elég a hatékonysághoz. Kíváncsiságból felkerestem a kutatókat, hogy néhány idősebb lakót meglessek, hogyan viszonyulnak a kötelező párkereséshez. Egy ilyen látogatásom alkalmával saját szememmel láttam, ahogy egy nő odament egy férfihoz, és a következő beszélgetést folytatták le: „Negyven éves és három hónapos vagyok. Az Adatbázis nyilvántartása szerint te negyven éves és hat hónapos vagy. Mind a ketten a képernyő látásjavítást fejlesztő részleg B-101. csoportjában dolgozunk. Készen állsz, hogy gyermeket nemzzünk, és együtt költözzünk Elkörbe?” Erre a képtelenségre a férfi pár másodperc szünet után a következőket felelte: „Érvelésed logikus. Este befejezem kutatásom stádiumának legutolsó eredményeinek lejegyzését, és holnap jelentkezhetünk egy robotnál. Javaslom a találkozót a részleg bejárata előtt, mivel ez van legközelebb lakóhelyeinkhez.” A nő biccentett: „Megfelel. Holnap reggel nyolc.” Azzal sarkon fordultak, és dolgukra mentek.
Emberi dolgaikat nagyjából mind így intézték, ha nem tanulmányokról szólt. Olyankor azonban, ha egy-egy vita elfajult, előfordult, hogy robotok választották szét a feleket. Ilyen azonban ritkán akadt, mivel tudásuk nagy része számokkal igazolható rendszerben mozgott.
Itt töltött időm alatt derült ki, hogy Elkörbe nem csak időskorban lehet bejutni, van akit száműznek oda. Egy tanulókört figyeltem meg épp, amikor az egyik fiatal fiú odafordult a mellette lévő lányhoz: „Ha megemeltetném a testem felépítéséhez legmegfelelőbb izomalkotó gyógyszer adagját, és erősebb lennék, jobban tetszenék neked?” A fiatal nő teljesen értetlenül nézett vissza rá. „Nem számították ki jól az adagodat?” A férfi erre dühösen felemelte a hangját: „Tökéletesen kiszámolták, pusztán szeretnék több időt tölteni a társaságodban, fogni a kezedet, céltalanul sétálni, verseket írni hozzád, olyan napokat akarok, amikor nem kell csinálnom semmit, csak hátradőlni az ágyban, míg te mellkasomra teszed a fejed, a lábunk és a csípőnk összeér, miközben az az egy gondolat van a fejemben, hogy ez így tökéletes, bárcsak örökké tartana!” A tanulókörben mindenki letette a tollat, és némán várt. Végül a lány törte meg a csendet: „Bizonyára beteg az agyad.” Azzal kisietett, behívott egy robotot, aki megfogta a fiút, beadott neki egy injekciót, amitől elájult, és a béna testet kivitte a helyiségből. A lány visszaült, a bent lévő képernyőn át pedig jelezte, hogy a körben megüresedett egy hely.
Elkeseredetten rohantam haza és kérdeztem meg egy robotot, mi lett a fiúval, meggyógyították-e a maguk beteg elképzelése szerint, vagy valami ennél is rosszabbat tettek vele. „Megkapta a megfelelő ellátást, az agya azonban fellázadt. Vannak ilyenek a tanulók között, akik egyszerűen nem viselik jól a terhelést, és ellenállnak a kezelésnek. Az ilyen tünetek ezen felül idős korban jelennek meg, így az az eljárás, hogy Elkörbe toloncoljuk. Ilyenkor az egyik fejlesztő párnál manipuláljuk a születést, és kétpetéjű ikreket hozatunk velük világra, hogy meglegyen a népességszabályozás. Ez persze nem olyan hatékony, mintha természetes módon szülnének még egy gyermeket, de senkinek nem akarjuk elvenni az éveit a falon túli létből.” Hosszan merengtem azon, amit mondott. Ez a viselkedés, mely számukra deviáns volt, nekem normálisnak, mélyen emberinek tűnt. „Szóval ilyenek az elköriek? Nos, ez esetben minél hamarabb oda akarok kerülni!” A robot közölte, hogy megértette, ők is úgy vélik, hogy lassan eleget tanultam, és már csak egy állomás van, amit látnom kell, aztán átköltözhetek a falon túlra.
Cipő
A sarokba dobva,
Magányos dohogva
Lábadozik a cipő.
Elnyűtt bőrét fájdalom
Erezte, s szenvedte,
Mit rátestált az idő.
A sarokba dobva
Magába szagolva
Várja, míg lába kinő.
KáKiss megtörölte a szemét, aztán lassan feltette az objektívsapkát. Vállára dobva a fekete fotóstáskát átgázolt a főleg papírból és tarka, olajfoltos textíliából összecsomósodott szeméthalmokon az öreg bérház cselédlépcsője felé. A munkával végzett. A szerkesztő boldog lehet. A szivárgó, terjedő, csöndes gyűlölettől lassan parázsló nyomor képei készen voltak. Cigányok, románok, magyarok… mindegy, egyként oszlanak el ezekben a peremkerületi, sötét utcák mentén penészesedő, leselejtezett házakban. A lépcsőn is rongyok, mindenütt, mintha széttéptek vagy felrobbantottak volna egy bálázót. A szövetdarabok mentén, mintha csak útmutatásul szórta volna ki őket valaki, lesietett a földszintre, és kifordult a kapu felé, hátra se nézett, pedig az udvar belsejében két aprócska gyerek tologatott némán egy műanyag kerekekre szerelt lovat, mely éppolyan üveges szemekkel – mondhatni tárgyilagosan – nézett a világba, ahogy a vele játszadozó gyermekek a betonon. Amikor becsukta az öreg, kopott és pár helyen ki tudja mikor és miféle ismeretlen, ősi és állati erők által beszakított tölgyfa kaput, megállt, és mélyet, nagyon mélyet szívott kitágult orrlukian a friss levegőből, mint aki szánt szándékkal próbálta eddig visszatartani a lélegzetét. Valahogy szánalmat sem érzett, amikor végre kijutotta fojtó bűzből és kilépett a kora esti, őszi utcára. Arra gondolt, hogy ezt a kilátástalanságot persze meg lehet számolni, feltérképezhető, elmondható, még elviselni is lehet, csak elfelejteni nem. Még elérte a buszt. Ott rakta el a gépét, miután felmutatta a bérletét. Komoly arccal leült, és a kilakoltatás előtt álló családról készült képeket rejtő digitális kamerát visszasüllyesztette a műanyag táska sötétjébe. Csendesen eleredt az eső, de ebből alig vett észre valamit. Elkenődött a rossz idő is a koszos ablakon. Az élet sűrűjében járt az imént. Ez volt a kellős közepe. Unta. Mintha csak egy galériában járt volna, képek, festékszag és megint csak képek mindenütt. Az alkotás közepe. Az ember hozzászokik a művészethez. A bűzhöz. A romkocsmákban reá leselkedő költők harapásához. A halálhoz. A római romnál leszállt, onnan gyalog ment haza. A sarki bár még nyitva volt. Amikor belépett, először a sötét ütötte meg, szinte arcul csapta, mintha ököllel húztak volna be neki. Aztán csak elnyelte ez a kinti éjszakánál mélyebb, ragacsosabb feketeség. Aztán az illat. Szirupos, majdnem pacsuli kölni szaga. Arról a nőről párolgott tunyán, valami ostoba, félszeg nyugalommal, akit először nem láthatott a hirtelen sötét miatt, de aki belépése óta figyelte fénytelen, riadt szemeivel. Lassan próbálta kibontani maga előtt a képeket. Idővel alkalmazkodott az apró, piros lámpácskák vibráló fényeihez, melyek, mint a sötétkamrájában a sercegő neon, a kurvák ágya felett lebegő hangulatvilágítás vagy a külvárosi bérkaszárnya semmirekellő lakónak kifagyott, véres szemei, ijesztő derengésbe vonták az asztalokat, a pultot, a páraként feltűnő, majd a sötétebb sarkokban ismét felszívódó férfiak vigyorát. Közelebb lépett. Jó csaj volt. Megnézte az arcát. Az alapozó kissé megkérgesedett a bőrén, mely a krém alatt valószínűleg hamvas volt, üde és ruganyos. A rúzsa olcsó, gondolta, el is kenődött, amikor ivott. A szemfestéke feketén kunkorodott halántéka felé, mint egy elkapkodott aláírás a saját beismerő vallomása alatt. Nézte ezt az elhamarkodott arcot, és beleszeretett. Egy üveg pezsgőt rendelt az izgága pincértől, és leült a lány elé. Iszol, kérdezte KáKiss, és töltött. Nézte ezt a megkérgesedett szépséget a lány arcán, ezt a nyomort, melyben együtt szikkadt ifjúságának ártatlansága majdani vénsége minden megbánásaival. Nézte és beszélt hozzá. Nem érdekelte semmilyen reakció. A lány beletöredezett a sminkjébe. Az ilyen lányok elbűvölhetők. A többiek meg nem érdekesek. Hát beszélt, időnként elhallgatott, a földre tekintett és megforgatta ujjai közt az öngyújtóját, lassan és szinte mellékes mozdulatokkal, elgondolkodva, de nem válaszra várva, inkább azon emberek modorában, akik tisztában vannak azzal, hogy önző módon csak a saját hangjukat akarják hallani, s ebbéli eltökéltségüket nem is rejtik véka alá. Néha felpillantott a lányra. Ilyenkor mélyen a repedések mögé látott. A lány rövid szoknyát hordott és fekete harisnyát. Nézte és beszélt hozzá. Aztán megcsókolta. És az az arc, beborítva a szörnyű pacsulival, meg a piros fénnyel, a felhólyagosodott krémmel csak nézte, ámulta és tűrte. Le akarlak fotózni, súgta nem sokkal később a lány apró fülébe. Nem messze lakom, feljössz? A szemhéj redőnye leszaladt, a szemfesték összesűrűsödött, s az apró ráncokban úgy gyűrődött, mint a hatalmas, lomha de kérlelhetetlen kéreglemezek. Fel, mondta halkan a lány. Meztelenül? Kérdezte azután. Igen, meztelenül, válaszolta KáKiss, és fizetett. Csöndben mentek az utcán a Szőlő utca 45. felé. Kimérten, elszántan kopogott a tíz centis magas sarok. KáKiss előkereste a lakáskulcsát, kinyitotta a kaput és ugyanolyan némán, ahogy jöttek, bementek. A lakásban bort bontott, rágcsálnivalókat keresett, és rágyújtva egy cigarettára elővette szekrényéből az öreg Nikont, s pár doboz negatívot is. Kirakta sorban a szürke kupakos, műanyag patronokat a dohányzó asztal peremén. Ülj le, mondta a lánynak, aztán betöltötte a filmet a gépbe. A lány leült, lerúgta cipőit és keresztbe tett lábakkal várakozott. Kérsz bort, kérdezte. Kérek, mondta a lány. Igyál, de lassan, kicsit döntsd balra a fejed, instruálta KáKiss, miközben egészen közel hajolt, hogy az arc legapróbb részleteit is befogja a kamera. Gyönyörű… Anyáddal laksz, érdeklődött kicsit később, szenvtelenül, amikor kivette a blúz alól a lány melleit. Nem, van sajátom. Van miből. Telt volt a hangja, mint az emlők, melyek az állólámpa fényében egészen elsápadtak, szinte áttetszővé anyagtalanodtak. Te fotós vagy, kérdezte azután. Fotós, igen, felelte KáKiss, és exponált megint. Az jó lehet, mondta a lány. Én felszolgáló vagyok. Anyám szövőnő volt, aztán munkanélküli. Hatan laktunk egy szobában. Mindig káposztaszagot éreztem. Nem is tudom, honnan jött? Mindennek olyan szaga volt. A harmadikon laktunk, a gang végén. De az albérlet már jó. Van hova bújni. Csak a pasim hiányzik. Vidékre jár melózni. Vagy nem is a pasim. Nem tudom, micsoda nekem. Tényleg, eszmélt fel hirtelen, még a nevemet sem tudod. A nyomornak nincs neve, gondolta KáKiss, de nem mondta ki. Fordulj, ezt mondta inkább, hűvös szakértelemmel. Most a tarkóját fotózta. Ahová kivégzésekkor a golyót lövik. Ahonnan a pacsuli párolgott szerteszét. Ahonnan a lány copfja elindult, vastag, barna kötél… ahol az álmai mögött egy ember lakik, akinek valószínűleg van neve is. Eltette a vakut és filmet cserélt. A nyomor ellenben ismeretlen. A nyomor sokaknak maga a kéj. Meg akarta örökíteni. Fixírben áztatni, nagyítani, addig, amíg még valamennyire felismerhetőek ugyan a formák, de az arc valódi, emberi vonásai már kioldva, a maguk szétesettségükben tűnnek elő. Inkább csak struktúrák, fekete-fehér pontok, kicsit életlen, szemcsés fragmentumok, de már nem visszakövethető, megfejthető és megnevezhető alakok. Olyan volt a lány arca, mint az a hasadás a bérház vastag tölgyfakapuján. Jóvátehetetlen és sötét. Szeretlek, mondta a lány. Úgy fordult ki belőle a szó, mint másból az első falat egy szokatlanul hosszú, italos éjszaka után. Nem értette. Nem érdekelte. Csak látni akarta. Amikor megcsókolta, akkor is csak kontúrokat csókolt és árnyékokat. Nem az éhezés. Nem a rohadó hús. Nem a széttépett, mocskos rongydarabok. Egy kiszolgáltatott mosoly. Ez kitapintható, ugyanakkor éteri. A rothadás. Szilárd és légnemű. Ártatlan. Nem tudta, meddig akarja fotózni még. Mintha semmissé akarná tenni, hogy itt járt egyáltalán. Azt akarta, hogy minden expozíció után tűnjön el belőle valami. Nyoma se maradjon, mire végez a sorozattal. Élvezte a munka minden pillanatát. Mennem kell, szólalt meg a lány pár óra múlva, kissé bizonytalanul, mintha arra várna, hogy KáKiss marasztalja majd. Korán kelek, tett hozzá, de nem mozdult, nem nyúlt a blúza, a szoknyája vagy a cipője után. Korán van, nyögte KáKiss, és eltette a gépet. Megemelte a borospalackot, meglötyögtette benne az italt, és elmosolyodott. De… ahogy gondolod, mondta, és töltött egy búcsúitalt. A lány szomorúan szedelőzködni kezdett, álmosan, fáradt mozdulatokkal öltözködött. Még koccintottak, aztán lekísérte a lépcsőházban és kiengedte a kapun. Már derengett az ég. Könnyű, kávéillatú reggel ígérkezett. Egy darabig még hallható volt a kihalt utcán kopogó két tűsarok, aztán felitta azok zaját is a csönd. Meg kellett volna kérdeznem, honnan kerül elő az a csomó rongy, tépett textil, mocskos ruha minden nyomortanyán, gondolta KáKiss, és egy mozdulattal becsukta maga mögött a kaput. Csendes pergéssel eleredt az eső, és elmosott minden nyomot.
