Kilencedik fejezet
Az olvasó megismerheti, hogyan kondicionálják a gyermekeket. A szülők viszonya az utódokkal. Áthelyezés Elkörbe.
Az utolsó kerület, amit tanulmányozásra bocsájtottak, a semleges zóna. Jogilag még Hagofiához tartozott, mert a fal innenső részén volt, de innen már nem mehettem vissza a fiatalok országába. Ebben a körzetben történt a gyermekek világra hozatala, három éves korukig való nevelése, majd a burokban érlelése.
Legelőször a gépi nevelést akartam látni, mivel ezt fel nem tudtam fogni, hogyan történik. Félve, hogy attól, amit látni fogok, újra elhányom magam, aznap nem reggeliztem, csak egy nagy pohár vizet, és egy csésze hagofiai kávét ittam, mely utóbbi tökéletesen optimalizálja egész napra az ébrenlétet. Ennek erőssége is úgy van beállítva, hogy a képernyő szkennere felméri, mire van a fogyasztónak szüksége, és így főzi le az adagot. Amikor hazatérve ismét munkába álltam, sokszor eszembe jutott, mennyire nem értékeltem italukat, amikor még része volt mindennapjaimnak.
Amit láttam, igazolta elővigyázatosságom: Egy akkora csarnokban, amely felért tíz stadion nagyságával, több száz hatalmas, kékes-zselés burkot láttam. Egy-egy burokban nyolcvan-száz gyermek feküdt, békésebb arccal, mint a preparált halottak a ravatalon. Olyan érzésem volt, mint a játékosoknál, de itt nem egy-egy ember feküdt, hanem ezrek! Testükből csövek lógtak ki, melyeken át megkapták gyógyszeradagjukat, védőoltásaikat és szinten tartották fizikai egyensúlyukat. Naponta négyszer, mintha feltámadnának, egyszerre kinyílt a szemük, és a burkokban – amelyekben életkoruk szerint voltak elhelyezve –, egy hatalmas képernyőn kisfilmek, vagy hang- és képeffektek jelentek meg, amellyel elméjüket kondicionálták. Itteni tanulmányaimat nagyon rövidre fogtam, és szinte menekültem az újszülöttekhez, és az őket nevelő szülőkhöz.
Hagofiai kalandom kezdett tortúrához hasonlítani, így hatalmas megkönnyebbülés volt látni, ahogy apró csecsemők önfeledten nevetnek szüleik karjaiban, akiknek három évig egyetlen dolguk, hogy a gyermekekkel foglalkozzanak, és mindig velük legyenek. Nagyon kíváncsi voltam, milyen szülő lesz egy művészből, egy semmittevőből, vagy egy kapcsolatokra képtelen fejlesztőből. Azonban nagyot kellett csalódnom! Meg sem tudtam különböztetni, ki kicsoda volt előzőleg. Egyforma, puha tapintású, bársonyos, természetes színekből összeállított ruhákat viseltek, melyhez a babának kellemes volt hozzábújnia, és nagyobb biztonságban érezte magát benne. Háromszor akkora szobákban éltek, mint én, de nem volt terekre elválasztva, mint otthon egy lakás, hanem csak egy osztatlan helyiség volt, ahol mindenki mindig együtt van. Itt is minden szoba ugyanúgy volt ellátva, főleg a gyermek kényelmét szolgáló holmikkal. Közösségi helyszíneik csupán a játszóterek voltak, ahol robotok folyamatosan programokat szerveztek, amelyekben szülők és gyerekek egyaránt részt vehettek. Mivel a gyermekek nagyon picik voltak, és egyébként sem tűrnék Hagofiában, versenyek abszolút nem voltak. Csupa nevetés volt az egész, amely hatalmas felüdülést jelentett sok szenvedésem után.
„Hogy lehet, hogy mindenki ilyen nagyszerű szülő lett?” Kérdeztem egyszer egy robottól. „A kondicionálás része. Amint belépnek a semleges zónába, hozzálátnak a gyermeknemzéshez. Ezt addig teszik, amíg meg nem fogan a magzat. Azután beülnek egy, a szobájukból elérhető félhibernációs kamrába. Azért csak fél, mert bár kómaszerű állapotba kerülnek, a testi fejlődés nem áll le, így a baba növekedhet az anya méhében. Eközben csöveken át tápláljuk őket. Ahogyan a gyermekek a burkokban, naponta négyszer a szülők is kinyitják szemeiket, és képernyőkön át elsajátítják, mit kel tenniük a következő három évben.” Elborzadtam, ahogy hallgattam. Körbenéztem a játszótéren lévő szülőkön, és valóban felfedeztem, hogy mindegyik erős hasonlóságokat mutató mozdulatokkal dajkálja, vezeti, simogatja gyermekét. „Tulajdonképpen mivel jobbak így, mint a robotok?” Kérdeztem felháborodva. „Próbáltuk a robotos nevelést pár kísérleti alanyon, de rosszul reagáltak az egyedek. Nehezen kezelhető állatias viselkedést, antiszociális magatartást mutattak. Kutatások során arra jutottak tudósaink, hogy három év pont optimális a szülővel, utána elkezdődhet a gépesített nevelés.”
Nem akartam elhinni, hogy három év után egy anya csak úgy lemond a gyermekéről, mert azt látta egy monitoron hónapokig. Kértem hát, hadd nézzek meg egy elválási folyamatot. Egy újabb csarnokba vezetett kísérőm, ahol nők és férfiak sorban álltak, ölükben gyermekeikkel. A nők egy része már terhes volt a második gyermekkel, azok, akik pedig már túl voltak ezen, innen egyenesen Elkörbe mentek párjukkal. A sor elején robotok voltak, és most először láttam, hogy valamit hivatalosan intéznek. Mindenki ujjlenyomatával regisztrált egy kapu előtt, majd a párok a gyerekkel átmentek rajta, és mintha csak visszaváltanák az üres üveget, letették az utódot egy kiságyba, megfordultak, és tovább mentek, ki vissza otthonába, ki Elkörbe. Erősen kapaszkodnom kellett kísérő robotom karjába, hogy össze ne essek: sehol az emberi ridegséget ennyire nem tapasztaltam! Az anyák még búcsúcsókot sem adtak gyermekük homlokára, sehol egy síró, kétségbeesett szülő, vagy egy lázadó apuka! Érzelmek nélkül odaadták a legnagyobb kincsüket, hogy aztán vitamint sajtoljanak belőlük, besorolódjanak valamely körzetbe, nemzzenek két utódot, azután ugyanígy továbbmenjenek valahová, amiről semmit sem tudnak.
„Soha senki nem akarta másként csinálni ezt?” Kérdeztem a robotot. „Így vannak kondicionálva.” Jött a rideg válasz. „De mi van, ha az emberek egyszer csak azt mondják, hogy szülők akarnak lenni, nevelni akarják a gyermeküket, másként akarnak élni, mint a többiek?” „Bezárjuk őket Elkörbe, mielőtt megfertőzik a többiek ép elméjét.” Vágta rá, mintha mi sem lenne természetesebb. „Szóval végül is a robotok irányítanak mindent, és a világon nem lehet változtatni?” „A társadalmon nem, hacsak nem visz valami előre. Amiről ön beszél, az visszafele mutat.” „De ki dönti el, mi a haladás?” „Ezt a robotokra bízták. Bonyolult, önfejlesztő programot írtak nekünk a polgárháború után az alkotók. Ebbe a programba csak akkor írhatnak bele, ha a robotok logikai rendszere ezt jóváhagyja.” Csalódottan zártam le a vitát: „Tehát itt az emberek a robotok rabszolgái.” Válaszolni akart, de leintettem. Úgy képzeltem, Elkör valami olyasmi lehet, mint utolsó menedéke a normális embereknek. Ahol már nem hat a kondicionálás, elmúlik az agymosás hatása. Valami olyannak hittem, mint régen azok a szovjet munkatáborok, ahová az értelmiségi elitet zárták. Valahol büszkeséggel töltött el, hogy nincs helyem Hagofiában. „Hát vigyenek Elkörbe.” Mondtam szelíden, és közben remegve vártam, hogy normális emberek közé kerüljek. Ha akkor tudtam volna, mire vállalkozom, talán inkább könyörgök azért, hogy maradhassak…
