voltak aranyhalaink és csak cirkáltak körbe-körbe ebben

a gömbben az asztalon, a nehéz függönyökhöz közel,

amik takarták a kilátást, és

az anyám mindig mosolygott, azt akarta mindnyájan

legyünk boldogok, azt mondta, ‘Henry, mosolyogj!’

és igaza volt: sokkal jobb boldognak lenni, ha

tudsz,

de apám folytatta, hogy megveri őt és engem, többször egy héten, miközben

dühöngött abban a 187 centi merevségben, mert nem bírt

rájönni, hogy mi az, ami széttépi belülről.

 

az anyám, szegény aranyhal,

boldog akart lenni, kétszer vagy háromszor megverték egy

héten és azt mondta legyél boldog: ‘Henry, mosolyogj!

te miért nem mosolyogsz?’

 

és aztán mosolygott, hogy megmutassa, hogy kell, és ez volt a

legszomorúbb mosoly amit valaha láttam

 

egy nap a halak meghaltak, mind az öten,

lebegtek a vízben, az oldalukon, a szemük

mozdulatlan és nyitott,

és amikor apám hazaért, a macska elé dobta őket

a konyhakőre és mi csak néztük, ahogy anyám

mosolyog

 

 

Farkas Kristóf Liliom fordítása