„És ez mind oly torz, mint az élet!”

Pillantás a XX. század első felének magyar bábművészetére

 

Bab_leghajosno2
Léghajósnő – átváltozó marionett
OSZMI Bábgyűjtemény, Hincz Gusztáv hagyatéka. Ltsz.:73.50
Fotó: Szebeni-Szabó Róbert

 

Hány arca van a bábszínháznak? Mi volt a bábjáték helye a századforduló és a két világháború közti korszak színházi életében?

 

Talán most – hogy újra nagyobb figyelem fordul a bábszínház felé – jött el az ideje a magyar bábművészet „nagy korszakát” bemutató szöveggyűjtemény megjelentetésének. Galántai Csaba A Vitéz László Színháztól a Nemzeti Bábszínjátékig című könyve egyaránt szól a laikus és a bábos szakmai közönségnek. Az alcím, a Magyar bábművészeti antológia rávilágít a szerkesztő azon törekvésére, hogy a huszadik század első fele bábművészetének átfogó képét rajzolja meg.

 

 

A szerkesztő először is egy rövid időrendi alapján – az 1880-as évektől, a neves bábművész Hincz – család a Városligetben való letelepedésétől a Nemzeti Bábszínjáték 1945. szeptemberi bezáratásáig – követi nyomon a magyar bábszínjátszás fontos eseményeit. Sorra veszi a jelentős fordulópontokat, így az 1919-es évet, mikor a Belvárosi Színházban bemutatásra kerül a Wayang-játékok című szecessziós felnőtt bábelőadás, – melyről Karinthy kedves-ironikus írása, a Wayang számol be –, vagy 1937-es évet, a párizsi világkiállítást, ahol Blattner Géza és társulata arany oklevelet szerez Madách Az ember tragédiájának francia nyelvű bábelőadásával.

 

A léghajósnő szoknyáját felhúzva léghajóssá alakul.
A léghajósnő szoknyáját felhúzva léghajóssá alakul.

Az időrendi áttekintést meglepő módon egy lírai költemény, Tompa László Bábszínházról című verse követi, mely egyben meg is alapozza a kötet olvasásának módját: előbb beléptet, majd eltávolít a „csöppnyi színészek” világából – a bábok élettelen, a színpadon mégis megelevenedő voltát, az élő és élettelen világ közti határvonalat érzékelteti. Ez a „két világ közti” ingatag érzés áthatja a kötetben megjelenő szerzők bábhoz fűződő viszonyát, azt, és segít megérteni, mi köti a huszadik század első felének értelmiségi rétegét ehhez a látszólag gyermeteg művészeti formához, hogy miért is ír bábszínjátékot Kosztolányi vagy Karinthy. A tanulmányszerzők között sem csak a jórészt a bábszakma által ismert nevek szerepelnek, hanem „komoly” alkotók, mint Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső, vagy akár Szép Ernő, Szabó Lőrinc, vagy a képzőművész, A. Tóth Sándor, a neves színházi szakember, Hevesi Sándor.

 

Mert hiszen a képzőművészet, az irodalom és a színjátszás keresztútján megjelenő bábművészet felkeltette a szecessziós művészet képviselőinek figyelmét – nemcsak nézőként, hanem íróként, bábtervezőkét, bábosként is. A magyar szecessziós bábszínház emblematikus alakja, Orbók Loránd 1910-ben alapítja meg az első művészi bábszínházat Rónai Dénes fényképész Váci utcai műtermében. A társulata megújuló, művészi bibábó-játékátt elsősorban párizsi vásári bábelőadások ihlették, de Orbók olyannyira a hazai viszonyokra formálta ezeket, hogy előadásaiban még Babits Mihály is megjelenik, „a legsötétebb Afrikában” tett kalandjaival. A felnőttekhez szóló „művész-bábszínház” feléledésének jelentős állomása egy Váci utcai fényképész műterem, Az Orbók-féle bábszínházba meghívásos alapon érkezett a közönség, és gyermekek, felnőttek, írók, színészek, képzőművészek együtt nézték, nevették a bibábó-színházat. (A bibábó egyszerű báb, melynek testét a bábos keze adja, amire kis ruhát húznak, feje pedig szilárd anyagból – rendszerint celluloidból – készült, belül üreges, hogy a középső ujjra lehessen húzni, mint egy nyakra.) Az Orbók-féle Vitéz László színház aztán elindítója lesz annak a folyamatnak, mely végül egy budapesti önálló bábszínház felállításához vezet.

 

Bab_Kislany babával 1, Szebeni-Szabó Róbert fotója
Kislány babával
OSZMI Bábgyűjtemény, A. Tóth Sándor munkája Ltsz.: 73.85

A magyar bábszínjátszás fontos eseményei közül kiemelhetjük még Blattner Géza (bábművész, festő) és a Szivárvány Színház (Arc-en-Ciel) tevékenységét, akik Az ember tragédiája bemutatásával elnyerték a Párizsi Világkiállítás szakmai aranyérmét.  A realista játék a báb természeténél fogva nem lehetséges, ezért aztán misztériumjátékként jelenítették meg a Tragédiát, ahol is az álomképek egyetlen átfogó képben, a sors forgó kerekének képében testesült meg. Blattner Géza nevéhez fűződnek a billentyűs marionettek, melyeket folyamatosan fejlesztve egyre kifejezőbbé, egyre részletesebben mozgathatóvá tett.

 

A magyar bábszínjáték történetében neves bábszínmű-szerzők is föltűnnek, ezek közé tartozott Rédey Tivadar,  Orbók Lóránt testvére, Orbók Attila, de írt bábjátékot Szép Ernő, Balázs Béla is, de a korban született árnyjáték (Fitos Vilmos–Büky Béla), de bábopera is (Mohácsi Jenő–Ábrahám Pál). A kötet tanulmányai nagyon sokféle megközelítést kínálnak a bábszínházhoz. Erre a több szempontú megközelítésre különösen Orbók-féle bábszínház alkalmas. A bábjáték Orbóknál felnőttekhez és gyerekekhez egyaránt szólnak – akárcsak az ősi bábjátékokban, mert hiszen a spirituális jelentéssel felruházott ősi bábok (halottak szolgálóiként, ember helyett feláldozott áldozatként) sem elsősorban gyermekek játékszerei voltak.

 

Fa katona OSZMI Bábgyűjtemény, A. Tóth Sándor munkája Ltsz.: 73.87
Fa katona
OSZMI Bábgyűjtemény, A. Tóth Sándor munkája Ltsz.: 73.87

De korszakunkban a bábjáték, mint vásári komédia már tényleg elsősorban a gyermekek és a gyermekien naiv lelkű közönség szórakoztatását szolgálta. De a felnőtt nézőknek még ezek a gyerek-előadások is sokféle tanulsággal szolgálnak. Szép Ernő A halál a bábszínházban című cikke épp egy ilyen előadást örökít meg felnőtt szemmel.  A kicsi, groteszk alakok játékának elbűvölő hatását írják le a kötetben szereplő szerzők egy-egy Vitéz László történetben. Ez a kis figura megteheti, hogy agyonüthet valakit „csak úgy”, mikor pedig érte jön a Halál, őt ládába zárja, s ezen tetteiért még a közönség tapsára is igényt tart, felszólítva a közönségét „Tapsoljatok, gyerekek!” – ilyenkor nemcsak a gyerekek, de a felnőtt nézők is önfeledten tapsolnak.

 

A kötet kitér a pedagógiai bábjáték elméletére is. Vágó Elemér cikke, a Bábjáték az iskolában kifejti, hogy a báb, mint a láttatás eszköze, fontos szerepet tölthet be a klasszikus pedagógiában a gyermekek értelemfejlesztésében is. Vágó szerint a bábjátéknak „nem szabadna hiányoznia egyetlen iskolából sem!”, hiszen ez a gyermeki emlékezet és a szóbeli kifejezési készségek fejlesztésére a legjobb módszer.

 

Marionett, kesztyűbáb, árnyjáték, bibábó… de vajon csak bábos szakemberek foglalkoznak bábokkal? Hevesi Sándor tanulmányait olvasva eszünkbe juthat Heinrich von Kleist, aki A marionettszínházról szóló, híres tanulmányában felveti, hogy a tökéletes grácia csupán az akaraton, a személyiségen, a tudaton túl lehetséges. Hevesi A színjátszás művészetében kifejti, hogy a bábban megtestesül a tökéletes stilizáltság, hiszen az nem játszik, nem mímel, nem utánozza, csak jelképezi az embert. Egy Craignek írt levelében így fogalmaz: „Az a gép, amely ember módra akar mozogni, természetellenes. Sőt: a marionettek több, mint természetesek, nekik stílusuk van, azaz egységes kifejezőeszközük és ezért a marionettszínház igaz!” Ez az elgondolás igen közel áll Craig Übermarionette-elméletéhez. Erre a sajátos esztétikai megközelítésre amúgy a magyar irodalomban is találhatunk példá, gondoljunk csak Karinthy Frigyes Utazás Faremidóba szereplőire, a doszirékre. A báb nem a realizmus szolgálója, az embert nem utánozhatja, a felülről vagy alulról, valaki más által dirigált mozdulatok, a tudattalan engedelmesség hasonló az emberi kiszolgáltatottsághoz, a sorshoz, amivel szemben tehetetlenek vagyunk.

 

Nagyszarvú ördög  OSZMI Bábgyűjtemény, Hincz Gusztáv hagyatéka. Ltsz.: 73.26 Fotó: Szebeni-Szabó Róbert
Nagyszarvú ördög
OSZMI Bábgyűjtemény, Hincz Gusztáv hagyatéka. Ltsz.: 73.26
Fotó: Szebeni-Szabó Róbert

A huszadik század első felének gondolkodó, töprengő értelmiségétől talán nem áll távol a fenti gondolatmenet, és mi úgy véljük, ez vezetett el a bábszínjátszás intézményesüléséhez. 1941-es év, a Magyar Bábszínjáték megnyitása mérföldkő a magyar bábművészetben. A nyitóelőadás Arany János Toldijának bábjáték előadása volt, Blattner Géza billentyűs marionett alakjaival. A bábjáték akkori népszerűségét mutatja, hogy csupán ezt az egy darabot aztán négy év alatt (a Bábszínjáték bezárásáig) hétszázötvenhatszor játszották.

 

A múlttal való szembenézést aktuálissá teszi, hogy a realista színjátszás eszköztára már nem adja meg a ma emberének a szembesülés és eltávolodás egyidejű lehetőségét, a „sarkaiból kifordult”, való világ hiteles megjelenítését. Talán a bábszínház megint a „felnőtt közönség” önmagára ismerésének eszköze lehet.

 

(A cím idézet Tompa László Bábszínház című verséből való /1921./)

 

A Vitéz László Színháztól a Nemzeti Bábszínjátékig: Magyar bábművészeti antológia, vál., szerk., jegyz., bev. Galántai Csaba, Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, Budapest, 2012.