Lehangoló tükörkép
Térey János: Moll. Újabb versek 2006-2012, Libri Kiadó, Budapest, 2013.
Térey János 84. könyvhétre megjelent kötete, a Moll, hat év verstermését foglalja magába. Az Ultra óta Térey könyveit inkább a színmű, a verses regény, a novella műfajai határozták meg, így méltán állhat az Ultra folytonosságát fenntartva az Újabb versek 2006-2012 alcím a kötet elején. Hat év anyagát egybefogni nem könnyű vállalkozás, a Moll cím és Beethoven Op. 132 (III. Molto adagio) művének az első lapra citálása azonban megadja a kötet alaphangját. A Beethoven-mű felidézése és a moll hangsor közhelyes értelmezése, miszerint az szomorkás, drámai hangvételűnek tekinthető, ráerősít a szövegek lassú áramlására, néhol igen sötét hangvételükre. Ezek a szövegek nem átfuthatók, többszöri olvasást igényelnek, de a száraz, komor sorok legtöbbször érzékenyen reagálnak a minket körülvevő világra, emberi történetekre. A fehér ember tévéje előtt ül, szórakozván a szenzációként bemutatott nyomorúság fölött, Mr. Lear, kinek tragédiája, hogy van kire várnia, egyedül marad, Szeretetlen Margitnak csak a „jobb-híján-ember” jut nagy szerelme helyett, máshol megtudhatjuk, hogyan tépte szét gazdáját egy medve, akit meg akartak szelídíteni, s a kötetben megtalálható a Magyar Közöny című vers is, amely Kemény István Búcsúlevelére reflektál. A középre helyezett ciklus, A vigasztalhatatlan, különbözik a többitől, amennyiben itt inkább az egyperces műfajára emlékeztető szövegeket találunk, melyek nehezen olvashatók szabadversként, a nyelv ritmusa ugyanis e ciklusban kevéssé lírai. Ekképpen helyzetük kérdéses az Újabb versek összefoglaló cím alatt, de szövegek témájukat, tragikumukat tekintve jól illeszkednek a többi ciklushoz. Térey János új kötetéből ugyanis nem hiányzik a tragikum, sem a gúny, borús, ám mégis szikár versek tükrében ismerhetjük fel mindennapjainkat.
Gorove Eszter
„Holott, persze, minden másként volt”
György Péter: Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély, Magvető, Budapest, 2013.
Ma, amikor mind többet hallunk emlékezetről, tradícióról, a múlt(unk)hoz való viszonyról, annak ápolásáról, mindezt a „nemzeti” jelzővel teleaggatott kulturális és politikai diskurzusban, fölerősödik az e fogalmakat instrumentalizáló kulturális-politikai jelenségekre adott reflexió jelentékenysége és szükségessége. Az új György Péter-könyvben helyet kapó politika-, kultúra- és irodalomtörténeti tanulmányoknak provokációjaként a mindegyre teret nyerő „neotradicionalizmus” agresszív jelenségei, valamint annak intézményesülése, az emlékezetpolitikában dominánssá válása jelölhető meg.
A kötet – talán nem meglepő, de talán nem elégszer hangsúlyozandó – koncepciója szerint a neotradicionalizmus és emlékezetpolitikája nem pusztán kompenzatív vagy restauratív, a modern társadalom kihívásaitól a múltba menekülő, de e múltat magát destruáló, „fantáziaparkot”, „képzelt helyeket” konstruáló, szó szerint semmitmondó ideológia. „Erdély” – képzelt helyként, mítoszként – ezek kitüntetett képviselője, egy metahistorikus konstrukció, a szimbolikus politikai tér tágasságának záloga, de mindenekelőtt tehát a történelmi múlt sokrétűségének, feszültségeinek, a sematizálásnak ellenszegülő, és a (populáris) kultúripar által hasznavehetetlen jelenségeknek a kioltása: „A mítoszi Erdélynek csak jelene van, a létező Erdélynek pedig csak múltja” – amint a Visky Andrástól vett idézet összefoglalja.
Ez tehát az a provokatív eredő, amely összekapcsolja a tanulmányokban elemzett jelenségeket: az elhalványuló múlt veszélyei kerülnek elő, legyen szó a Trianon-sokk nemzeti identitást meghatározó „sorseseménnyé” válásáról, az összeomló dualizmus világának idealizálásáról, a Tanácsköztársaság egészének kriminalizálásáról – mely utóbbi kettő lehetetlenné teszi az előbbi megértését -, a Trianon- vagy Wass Albert-emlékművek elburjánzásáról, vagy a vallási szinkretizmus „hibbantjainak” egyszerre nevetésre és sírásra ösztönző ostobaságairól. Mindezek ellenében György Péter az eltűnő múlt darabkáit veszi elő, villantja föl és elemzi, akár irodalmi kordokumentumokat (a Vérző Magyarország-antológiát), akár életműveket (Szilágyi Domokosét vagy a kevésbé ismert Szabédi Lászlóét), többször, több kontextusban rákérdezve a kisebbségi irodalom és kultúra problémáira. Nem hagyományos értelemben vett történelmi szakmunkákat találunk tehát, sokkal inkább XIX. és XX. századi történelmi események, korszakok, alakok és művek összetettségét fölmutató elemzéseket, a minduntalan megismételt céllal: ellenállni a mitizálás redukcionizmusának.
Csuka Botond
Több út, egy történet
Hász Róbert: A Vénusz vonulása, Kortárs, Budapest, 2013.
Hell Miksa és Sajnovics János, a két csillagász jezsuita 1768-ban útra kel Bécsből a Jeges-tengeren található Vardö szigetére, hogy figyelemmel kísérhessék az egy évvel későbbi csillagászati jelenséget, a Vénusz átvonulását a Nap előtt. Hász Róbert legújabb regénye ennek az utazásnak a részletes történetét meséli el, érintve a XVIII. századi Európa politikai, tudományos eseményeit éppen úgy, mint akár a jezsuita rend korabeli megítélését. Persze mint minden híres regénybeli utazás, az út itt sem csak egy külsődleges esemény, Hász Róbert könyvének főszereplője, Sajnovics több szinten és módon is bejárja az elé kerülő utakat, s ezek sikerességének vagy sikertelenségének megítélése elsősorban az olvasó feladata.
Hász Róbert regényében ugyan történetileg ismert szereplők és események vannak, nem igazán tűnik fontosnak, hogy hosszabban beszéljünk valós és elbeszélt események összefüggéseiről (hasonlóságokról és különbségekről), a regény nem érinti, nem is problematizálja ezt a kérdést, ahogy az elbeszélt idő és az elbeszélés ideje sem válik túlzottan fontossá – itt minden a történetnek, az út történetének van alárendelve. Ez egyébként nem válik a szöveg kárára, ellentétben azokkal a didaktikusnak ható mondatokkal, amelyek időről időre elhangzanak egy-egy szereplő szájából. Ettől függetlenül Hász könyve olvasmányos szöveg, s nem akar több lenni, mint ami – utak története.
Dobás Kata
„Csak az írás számít”
Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal, Magvető, Budapest, 2013.
A cím, Kjell Askildsennek az Előversengésben is olvasható mondása a legjobb összefoglalója annak, hogy mi is történik Esterházy Péter legújabb könyvében, melyben, ahogy a korábbiakban is, a történelem, azaz a tények és az irodalom, pontosabban az írás viszonyát írja meg. Gondoljunk a többször újragondolt apatörténelemre, a futballos könyvekre, vagy, ahogy a Semmi művészetben Puskásék udvarolnak egy mesebeli, ugyanakkor önéletrajzi édesanyának. Az Egyszerű történet vessző száz oldal című regényben hivatkozások (most épp csillagozik!) jelölik ki a valóság pontjait egy tulajdonképpen történelmi regény ihletettségű históriában. S e megjegyzések érdekessége éppen az, ahogy bemutatják azt a vitát, ami a toll mozgása közben zajlik a tények és a regény, de megint csak pontosítva: az írás között. Mit jelent az, hogy a valós személyű Nyáry Pálról mintázott Nyáry Pál nevű szereplő még sem az a Nyáry Pál? Van-e jelentősége, hogy a csöndhintókészítő Ransmayr író nevét viseli? Miért javítja ki a jegyzetelő E. P. a regény folyamában Tiszát író önmagát, az írót, merthogy az nem is a Tisza volt, hanem a Duna, ahová a tündérkert-legenda halászai sodródtak? Arról szólhat mindez – s így talán egy újabb megközelítése, újraértelmezése is lehet a jellegzetes Esterházy-íráspoétikának –, hogy nincs értelme az irodalmon számon kérni a történelmet vagy az írói önéletrajziságot, vagy bármiféle anyagot, amin és amivel dolgozik. Mert ő úgy gondolja, „van ez fordítva is, vagyis hogy a mondattal lesz a valóság.” S ennek az egésznek az élvezete úgy tűnik, a dolgok ismétlésében rejlik: elmondani mondatokat, amiket más is – Napóleon, Kertész, Kosztolányi, Columbo – elmondott, más kontextusban, de ideillik. Vagy éppen belejavítgatni a történelembe, mindenféle történeti igény nélkül és örülni neki, annak, hogy van ez a gazdag múlt és igazából nem is kell semmi újat kitalálni, csak tudatosan zavarba hozni az olvasót, hogy akkor most ez-e az irodalom, játék a valósággal, vagy ez csak valami kétszázötvenoldalas blöff. A szerző könnyen olvasható módját találta meg annak, hogy meg- és átírjon valamit, úgy hogy közben valamiféle nyelvi hagyományt is szervesen – és humorosan – dolgozzon bele a könyvbe.
Makai Máté
