Akárhonnan közelítem is meg Michel Houellebecq Lanzarote című, az idei Könyvfesztiválra a Magvető Kiadó gondozásában megjelent kötetét, mindig ugyanarra a megállapításra jutok: kevés. Ettől függetlenül persze szép gesztus az idelátogató botrányhős irodalmár felé (legalább ez kárpótolhatja – már amennyiben – a pódiumbeszélgetéseken átélt szenvedéseiért) ennek az eredetileg 2002-ben megjelent elbeszélésnek a kiadása, azonban már ennek módja is kérdések feltevésére ad okot. Az eredeti francia kiadás ugyanis a kilencvenoldalnyi szöveg mellett tartalmaz nyolcvanoldalnyi, a szerző által Lanzarote szigetéről készített fényképet is. Jelen kiadásban ennek nyoma sincs, hacsak a borítón található (egyébként nagyon jól eltalált) Houellebecq által készített fotó nem értelmezhető a kihagyott képekre való reflexióként. De ahogy egy (borító)kép nem helyettesíthet nyolcvanoldalnyit, úgy ez a – még ha tudatosan is, de – vázlatos elbeszélés sem ér fel a szerző korábbi (és későbbi) köteteinek összetettségével. Akkor sem, ha látszólag minden megvan benne, ami a szerző munkásságára jellemző, és a róla (és/vagy a műveiről) való beszédben megkerülhetetlen.

Adott a magányos, kiábrándult értelmiségi főszereplő, aki a társadalmi konvencióknak magát alávetve részt vesz egy csoportos utazáson a Kanári-szigetek egyikén, ahol teljesen ismeretlenekkel találkozva elégíti ki éppen aktuális (leginkább/kizárólag (?) szexuális) szükségleteit. Az utazás különböző szakaszainak leírása megfelelő alkalmat ad az ezredfordulón Franciaországban (és a világban) zajló eseményekre való reflektálásra különböző újságcikkek megemlítésével, valamint tévéműsorokban hallott vitákon való elmélkedéssel. A főhőshöz csatlakozó német leszbikus pár mellett a negyedik szereplőnek, Rudinak köszönhetően a houellebecqi történetből szintén nélkülözhetetlen, a társadalomból kivonulásra alkalmat adó (jelen esetben vallásos) szekta is központi szerephez jut. Mindezt a szerző jól megszokott, egyéni stílusában. A fent leírtak szolgálhatnának ugyan egy el nem készült regény vázaként – ahogyan erre Egy szöveg lehetőségei című recenziójában Vass Norbert is utal –, de mégsem erről van szó. Ebben az elbeszélésben a szereplők jelleme kifejtetlen marad, motivációik feltáratlanok (talán Rudi alakjánál látható erre némi törekvés, de az elbeszélés terjedelme erre sem ad alkalmat). Inkább a történet, és a szereplők sorsainak összefonódása okán megismert más történetek, konkrétan a raëlizmus bemutatása, válnak dominánssá.

Ez(ek) a történet(ek) különböző műfajú szövegek egymásutánjából, jobban mondva elegyéből áll(nak) össze. Lanzarote bemutatása útikönyvek leírásait idézi, ez a hatás még a magyar kiadásból hiányzó képek nélkül is felfedezhető, a sziget kihasználtságának kifejtése az odalátogatók számbavételével pedig egy elemzésre hasonlít, de található nyelvkönyvből származó idézet a negyedik rész mottójaként, és a már az Elemi részecskékből is ismerős rövid versikék mellett egy levél is. Ezen felül a Raëliánus Egyház ellen folyó eljárás leírása egy tárgyilagos beszámoló formájában kapott helyet az elbeszélés végén. Ez a sokszínűség egy hosszabb terjedelmű regény esetében indokolt lehet, mint ahogy például a már említett, nagy sikerű regényben sem okoz problémát az, hogy az elbeszélést a narrátor néhol filozófiai, néhol tudományos leírásokkal, máshol fiktív életrajzzal tarkítja. A Lanzarote esetében azonban a műfajok keveredése másféle funkciót tölt be. Az, hogy egy ilyen rövid történetben ilyen koncentráltan zúdul az olvasóra ez a sok, egymástól eltérő műfaj, felhívja a figyelmet a társadalom/ környező világ által generált szövegtípusok jelentőségére, amelyek az ebben élők (például az elbeszélő-főhős, de akár a szerző) kvázi történetmeséléseire is rányomják a bélyegüket, mondhatni determinálják azt. Sőt, az olvasást is, így válik lehetségessé, hogy ez az osztottság nem akasztja meg az olvasás folyamatát.

Az elbeszélés töredékessége értelmezhető a houellebecqi kiábrándultság és jövőtlenség érzésének kifejezési eszközeként is, a szerzőtől szintén nem ismeretlen módon. Rudi csatlakozása a Raëliánus Egyházhoz az életéről (vagy inkább a házáról) való lemondásának következménye, ám az elbeszélő pár oldallal később rávilágít, hogy „a lelkem mélyén nagyon jól megértettem Rudi döntését. Mindazonáltal egy ponton tévedett: nagyon jól el lehet éldegélni úgy, hogy nem várunk semmit az élettől. Sőt, általában ez a gyakoribb eset.” (83.) Ennek az állapotnak a tudatosítása pedig olyan, a világhoz való szkeptikus hozzáállást eredményez, aminek következményeként, bár bármi történhet, valójában semmi sem történik. Az elbeszélés egyik legjobban eltalált része, az ezredforduló tematizálása is ehhez a ponthoz kapcsolható. Az elbeszélő által mindent tudunk az ezt körülvevő felhajtásról, ám ez is csak egy olyan pillanat, mint a többi, az 1999-es év utolsó éjszakája sem telik máshogy, mint egy átlagos szilveszter, és hiába beszélgetnek tévéműsorokban különböző tudományterületek szakemberei a XXI. század kilátásairól, az átlagember élete nem fog megváltozni. Ez a történet hasonlóképpen játszódhatott volna húsz évvel korábban, vagy harminc évvel később is.

A Lanzarote-ból a képeken kívül, amely további értelmezési lehetőségek sokaságát kínálta volna fel a szöveghez, a szerzőtől megszokott kifejtettség és összetettség is hiányzik. Houellebecq prózai munkásságának teljességéhez ugyan elengedhetetlen ez a kötet, és vitathatatlan, hogy beleilleszthető regényei kontextusába. Az Elemi részecskék hatása nyilvánvaló, és a pár évvel később megjelent A csúcsonhoz is kapcsolódik, ahogy az Egy sziget lehetősége című regényhez már csak a sziget-motívum jelenlétének tényével is. Olykor a Térkép és a táj című, legutóbbi, Goncourt-díjat elnyert mű egyes motívumait is előrevetíti ez az elbeszélés. A magam részéről várom, hogy az 1994-ben a Maurice Nadeu kiadónál megjelent Extension du domaine de la lutte (A harc területének kiterjesztése) című, első Houellebecq-regény is olvasható legyen magyarul, eleget téve a szerző több helyen hangoztatott álláspontjának, hogy könyveit célszerű időrendben olvasni, hiszen mindegyiket úgy írta, mintha az utolsó lenne. Természetesen az író világsikere, és az őt körülvevő botrányok feljogosítják a kiadókat egy ilyen rövid kötet kiadására, de a Lanzarote inkább a prózai életmű ismerőinek szolgálhat érdekes kiegészítésként, mint a szerzővel most ismerkedő „naiv olvasónak” kedvcsinálóként. De nem is nagyon kell a fent említett hiányosságokon csodálkozni, hiszen ahogy a könyv mottója is szól: „A világ középtermetű.”

Michel Houellebecq, Lanzarote, Magvető, Budapest, 2013, ford. Tótfalusi Ágnes.