Bejegyzések

Túlélőcsomagok, vagyis hogyan szereztem kanadai vízumot

Hozzászólás most!

Nem nézek tévét, így persze csak délután hallom meg a hírt, hogy az ikertornyok ledőltek. Na, gondoltam, hogy nem tudod, mondja szeretőm a telefonban, elképesztő, hogy te milyen érdektelenséget mutatsz a világ iránt. A Krisztián már le is védette a füstölgő tornyokat ábrázoló pólót kétféle felirattal. Nem voltam meglepve. Előre kidolgozott menekülési tervem van ilyen esetekre, és túlélőcsomagom a szekrény aljában tartom: útlevél, valuta kis címletekben a világ két-három pólusának pénzneméből, kis kiszerelésű márkás italok, márkás cigaretták. Egy váltás ruha, miniatűr tisztasági csomag, két doboz fogamzásgátló, összes műveim lemezen, fellépőruha, és pár cd, toll, boríték, papír, olajos magvak, keksz és aszalt gyümölcs, egy üveg víz, gyógyszerek.

Gyors telefon húgomnak, este náluk összejövünk. Az ő menekülési útvonaluk kelet, az enyém észak, esetleg délkelet, szerinte ez óriási melléfogás, Románia a tuti tipp és az elszigetelt paradicsom, reménye sincs, hogy EU-tagország legyen. Már a ház is megvan Románia legrondább falujában, igaz, most éppen nem működik a fürdőszoba, de ezen kívül csak egy van az egész faluban.

Egyébként teljesen föl vagyok háborodva, mondom a testvéremnek este, pont most, mikor benne vagyok ebben a tuti ösztöndíjban! A konyhájukban tanácskoztunk. Közben összevetették az eseményeket a Bibliával, így kérdésemre, hogy akkor most kell-e utazni vagy nem, mert én ugrásra kész vagyok (utánam a horizont-összeolvadás), azt válaszolták, hogy nem. Elmagyarázták, hogy ez most elcsitul, lesz egy-két tüntetés, Bin Ládin és a Gonosz Bert a Sesame Streetből egy plakáton szerepel majd, de amúgy még van három nyugodt év.

 Az jó, pont annyi az ösztöndíjam. Aztán Vidiadhar Surajprasad Naipaul irodalmi Nobel-díjat kapott, és amikor ezt elújságoltam a húgomnak, akkor már tényleg biztos volt benne, hogy most nincs semmi gáz. Úgyhogy ültem nyugodtan a tutiban, a három évre szóló doktori ösztöndíjban, és szorgalmasan jártam le tanítani az egyetemre. Mert ösztöndíj ide vagy oda, azért meg kell dolgozni érte.

Lelkesedésem az oktatói pálya iránt akkor érte el hullámvölgyét, mikor rájöttem, hogy nem tudományos teljesítményem vagy nagyszerű pedagógiai érzékem vonzza a diákokat. Később viszont ugyanebből merítettem erőt: átütő személyiségem miatt járnak hozzám a hallgatók! Mire erre a következtetésre jutottam, már meghánytam-vetettem, hogy netán inkább a női vonzerőm lehet-e sikerem oka. Mert noha a bölcsészkar ezen tanszékén nagyítóval vadásznak a fiúkra, az órámat szinte kizárólag ezen ritka példányok látogatták, másodévestől a végzősig vegyesen. Bár ez a teória teljesen koherensnek tűnt, mégis elvetettem. Különben ez jellemző rám, talán az alaposan megnyirbált önbizalmam miatt sosem hittem igazán, hogy normálisan nézek ki. Szüleim ugyanis, amikor nem azzal bíztattak, hogy hülye vagyok és nem vagyok normális, akkor a hogy nézel ki mantrájukat pörgették. Túl kövér voltam, aztán túl sovány, vékonyka a hajam, hogy lehet így fölöltözni, hogy néz ki a bőröd, miért nem húzod ki magad, miért nem mész el fodrászhoz, elképesztő, hogy milyen ocsmány sápadt vagy állandóan. Huszonöt éves koromban aztán kezdtem elhinni, hogy az emberek talán tényleg nem azért néznek meg, mert kivételesen ronda vagyok, mint ahogy addig szilárdan gondoltam, de ekkor már három éve folyamatosan három férfi bizonygatta az ellenkezőjét. Huszonkét éves koromig tartózkodó és hideg nőszemélynek látszottam. Begyakoroltam, hogy érzelem nem hagyja el arcomat, akárhogy is szenvedek, pókerarc. Aztán magától kialakult ugyanez az örömre is, igaz, nem örülhettem sokat. Évekig ezt láttam az egyetlen esélynek a túlélésre. Pedig érzelmekben nem voltam éppen tapasztalatlan, és a mások között kialakult viszonyokat is messziről föltérképeztem. Egy antológia vagy felolvasóest névsorára ránézve rögtön megrajzolhattam a kapcsolati hálót. Ki kit hozott, kit ajánlott, hogy volt a sorrend, ki kinek telefonált először. Szerelmi riadólánc a volt szeretők, leendő szeretők, tönkretett szeretők érzékeny selyemszövedékén végigfuttatva. Amolyan rokokó udvarban érzi magát az ember, ahol folyamatosan kísérletet folytatnak az emberi szíven, és munkanaplóként regényeket, novellákat és verseket termelnek ki. Igaz, memóriám silány, úgyhogy sokszor rögtön elfelejtem, hogy például ki is szúrta szíven magát pont a szívkamrákat elválasztó falon, ki is él együtt két nővel, ki tanít csak azért, hogy minden szemeszterben megkúrhasson egy-egy csajt, ki ugrott ki az erkélyen, de megkapaszkodott a teraszkorlátban, aztán még a száguldó autó ajtaján is kiszagolt, csak hogy egy kis figyelmet zsaroljon ki a nőtől, ki hol lakik, melyik pszichiáterhez jár (mellesleg az egész irodalom lelke egy esztétafeleség kezében összpontosul, nahát. Én csakazért sem oda mentem). Egy időben kiderült, hogy öten-hatan ugyanazt a nőt látogatják rendszeresen. Tőlem aztán semmi tovább nem megy, úgyhogy nem tőlem tudták meg, de rögtön mindegyikük elrohant AIDS-szűrésre. A kis szívem kiirthatta volna az egész díszes irodalmi társaságot, legalábbis az urbánusokat, egy csapásra, plusz szeretők, plusz feleségek, már aki még magához engedte a férjét. Jellemző egyébként, hogy tíz íróból vagy irodalomtudósból hét angoltanárnőt vesz feleségül. De hát érthető, élni is kell valamiből, megetetni néha a szeretőt étteremben, meg ilyesmi.

Megyek a bölcsészkar folyosóján, imádott oktatómat látom elmerülni egy újdonsült PhD-hallgatóban, és viszont, na mondom, ezek is jól egymásra találtak. Persze volt bennem azért némi halvány féltékenység, mert a pasas másodéves korom óta titkos szerelmem. Jó, tudom, hogy sokkal idősebb, de nálam már csak így megy: a nagy korkülönbség mindig bejön. Mondjuk ő se ment el mellettem csak úgy érintetlenül, de tiszteletben tartottuk egymás kívánságát, hogy szívemet közelről soha meg ne érintsd. Most meg már megjött az erkölcsi érzékem. Igaz, csak porszemnyi, vagy inkább atomnyi. Jó, most mutatom a szépet. Tulajdonképpen az igazság az valójában hogytulajdonképpenigazából nem is az erkölcsi érzékem vagy a lelkiismeretem, hanemhogy másba vagyok szerelmes, és én nem az az ember lánya vagyok, aki csak úgy ki-be szeretget valakiből, nem amolyan ki-be-szerető. Úgyhogy ezt a lehetőséget inkább a kölcsönös vonzalom tartományában szeretném látni. Egyébként miatta jöttem át előző egyetememről az említett intézménybe, habár fájó szívvel hagytam ott az ógörög oktatómat.

Nem mintha képes lettem volna kifejezésre juttatni az érzéseimet. Ő kifejezésre juttatta, már a végén nagyon is nyilvánvalóan: szív rajzolása a szeminárium alatt az asztalomra szitált krétaporba. Csak sajnos én gyanakvó és bizalmatlan teremtés voltam (vagyok), és azt hittem, szórakozik velem. Később hallottam, hogy nem így volt, de akkor már elsodródtam az ország másik csücskébe. Na, visszatérve titkos szerelmemre, azóta eltelt vagy nyolc év, és ez megtépázta kissé a sármját, (az enyémet meg növelte). De ez engem nem zavar, mindig elönti a szívemet valami meleg vér, hogyha meglátom. Ő is rendesen foglalkozik velem, rajtam tartja a szemét, vezet a témámban, ez van, na.

Szóval láttam, hogy elkötelezett beszélgetést folytatnak a padon. Meg is kérdeztem utána a lányt, egyébként kedves nő, hogy mennyi ideje vannak együtt, mire ő mondta, hogy nincsenek együtt, nem is érti, mire gondolok, de különben három hónapja. Mondtam neki, hogy szerintem is nagyon kedves pasi, és együttérzésemről biztosítottam, pedig soha nem csinálok ilyesmit, az úgynevezett női szolidaritás ismeretlen előttem. Velem ugyanis sosem voltak szolidárisak a nők, sőt, még korrektek sem (lásd: feleség közbenjár a kuratórium tagjainál, hogy véletlenül se kapjam meg a megpályázott ösztöndíjat). De ez engem nem érdekel, teljesen elégedett vagyok a férfiak együttérzésével, a nők úgyis irigyek, ravaszak és bajkeverők.

Ezért is fohászkodtam nagyon, mikor az USA vízum miatt mentem interjúra, hogy csak pasi legyen. Csak pasi legyen! De egy nőt kaptam, rohadt szlovén emigráns kifestett elhízott amerikai picsa, baszd meg a vízumodat, ez lehetett az arcomra írva, mikor bementem. Nem is kérdezett, csak hármat, aztán szívére tette a kezét, és irtózatos kiejtéssel és átéléssel közölte, hogy áj kent get ju in máj kauntri bikaúz ju ték dö vörk fram di emeriken pípől. Aztán bejegyezte, hogy nincs elég kötődésem Magyarországhoz, így nem látja biztosítottnak, hogy visszajövök a földi paradicsomból ebbe a pokolba, ahol neki immár másfél éve kell szolgálatot teljesítenie egy ártatlan kis irodai kaland miatt, de legalább a fizetés, az jó, meg jókat lehet zabálni. Különben is látja, fűzte még hozzá, hogy tíz éve nincs az útlevelemben egy normális pecsét, csak Romániában voltam, de ott kétszer is, és ne haragudjak, neki igazán nincsenek előítéletei, de ez több mint gyanús. Valószínűleg nem csak megrögzött feketemunkás vagyok, de szoftverhamisító, kábítószercsempész és adócsaló is, hogy mást ne mondjon. Itt van például, hogy több nyelven is beszélek, de mi értelme lehet ennek, ha állandóan csak ebben az országban rohadok, mondta belefeledkezve, de többet lehet, hogy nem kéne írnom, hogy mondta, mert a tanítványaim is mondták, hogy jó volt az a Bartis-regény, csak a sok mondtától meg gondoltától másztak falra. Hát még, ha olvastátok volna a Két kézzel búcsúzik a leopárdot, mondtam, pardon, válaszoltam, bár ez se jobb.

Minden héten néhány órát rituális ösztöndíjvadászatnak szenteltek. Ha találok egyet, aminek még nem járt le a határideje, rögtön rohanok az ajánlásokat begyűjteni. Velem egyébként nem lehet oly módon kipackázni, hogy egyik nap megjelentetik a kiírást, és másnap van a határidő! Előre összeállított csomagjaim vannak, csak összerakom, ami kell, átpofozom kicsit a munkatervem, ha szükséges – egyébként ebből is többfélét tartok készenlétben, még jó, hogy ilyen interdiszciplináris vagyok –, az ajánlóim állandók, úgyhogy az is megy gördülékenyen, és már viszem is az A4-es csomagot a postára. De sajnos még egyszer sem jött létre utazási szándékom, a szabad keret és a kurátorok személyének szerencsés egybeesése. Pedig már nagyon égett a lábam alatt a talaj, mire rátaláltam a megfelelő ösztöndíjra: mindent fizetnek, hosszú időre és messze a célország. Toronto, mókusfejű kanadaiak, juharszirupos ceyloni tea. Húgom többször is járt ott, mutatja a fényképeket. Kérdezem, minek fényképezte le a bevásárlóközpontot, itthon is van ilyen, de akkor mondta, hogy az a metró. Az utcán nincs kutyaszar, minden divat, van természeti szép is. Jó, Toronto éppen a legrondább város, mondta világot járt húgom, de hát gondolom nem fogtok ott ülni hónapokig, és folytatta Észak-Amerika geográfiájának, különösen vízrajzának leírásával, majd egy hirtelen váltással azt kezdte panaszolni, hogy tavaly az angoltudásával nem ért el semmit az Egyesült Államokban, mert mindenki csak spanyolul beszélt, de ebből még mindig többet kihüvelyezett, mintha dél-amerikai akcentussal beszéltek volna angolul.  

Jellemző, mondta volt szeretőm, mikor elnyertük az ösztöndíjat, mert persze rögtön tudomást szerzett róla, mindig a könnyebb megoldást választod. Teljesen kivetkőzött magából, pedig különben mindig állati kedves, főleg azzal a legsziruposabb, akit a legjobban utál. Úgy látszik, én még mindig egy húr vagyok szíve citeráján, mert jól lehordott, hogy ehhez persze értek, kiszakítani egy háromgyerekes apát a családjából. Aztán átment aknamunkába, hogy mi van, ha egy hónap után összeveszünk, aztán ott maradok egyedül az eszkimó négerek között. Mondtam, hogy összetéveszt valakivel, én nem az a nő vagyok, aki, míg a szeretője úszni megy, összepakol, bedobja a kulcsot a postaládába és szó nélkül hazarepül, ugye. De a szerelmem se az a pasi, aki minden hülyeség miatt veszekedést provokál, és halálosan megsért, és képes összeveszni a legjobb barátjával a könyvheti listán, ugye. Egyébként engem nem lehet megsérteni, eddig egyedül neked sikerült, mondtam, nem is értem, minek hívtál föl, mondtam, foglalkozz az új szeretőddel, mondtam, meg azzal a nagyseggű picsával, mondtam, akit képes voltál benyomni az antológiába, amit a szeretőm szerkeszt, méltatlankodtam, aztán angyali kedvesen elbúcsúztam, és kellemes itthon-tartózkodást kívántam, valamint a szigligeti társaság szokásos élvezetét karácsony és újév között. De aztán visszahívtam, hogy elmondjam, hogy a három gyerek közül az egyik az előző házasságból van, abból már kiszakadt, a legújabb meg nem vérszerinti, úgyhogy a kiszakítást is meg a gyerekek számát is el kell osztani, de különben meg mi közöd hozzá, mondtam, foglalkozz azzal inkább, hogy a gimnazista fiad bírja már magának megmelegíteni az ebédet, de legalább, hogy ne utáljon téged olyan látványosan, mondtam, de tulajdonképpen már nem is érdekelt a dolog, úgyhogy leraktam szépen, köszönés nélkül. A kanadai vízumért már rutinosan mentem, én aztán elutazom, ha szlovén emigránsok potyognak az égből, akkor is. Úgy csináltam, mint aki nem tud jól angolul, beszámoltam közeledő esküvőmről egy nacionalista magyarral, aki hallani sem akar arról, hogy akár egy napra elszakadjon szerelmetes hazájától, sejtettem, hogy idehaza remek állásajánlattal várnak vissza, beszámoltam arról, hogy egyszer három napra elmentem Bécsbe, de alig bírtam létezni a honvágytól, valamint hogy számomra elképzelhetetlen, hogy idegen emberek között éljek. A mókusfejű született kanadai negyvenes, amúgy olyan vidám agglegényfélének látszó úr, jót röhöghetett magában, aztán rám mosolygott, és kellemes kanadai tartózkodást kívánt, majd figyelmembe ajánlotta, hogy az egyik honfitársam, akit ma reggel hallgatott ki, szintén kutatóvízummal utazik, és pont ugyanakkor, micsoda véletlen egybeesés, nem ismerem-e, és kibetűzte nagy nehezen a nevet. Találkoztunk már, válaszoltam, aztán bááj.

 

Szilágyi-Nagy Ildikó

Bejegyzések

A doktor és a bölcs

Hozzászólás most!

Egyszer egy bölcs tanító – aki az erdőben lakott, és ingyen osztotta meg tudását az arrarájó emberekkel – azt mondta az egyik tanítványának, hogy csak akkor érdemes belefogni a stúdiumokba, ha úgy érzi, egész életén át tanulni fog, de jól jegyezze meg: bármennyit tanul és olvas, mindig csak az elején jár majd a megkezdett útnak, mert elkezdeni lehet csak, elindulni, a végére jutni soha, és akármennyit tud, mindig arra gondoljon, hogy mi mindent nem tud még, mert valójában semmit sem tudunk. A tanítvány hitte is meg nem is, de egyáltalán nem volt elragadtatva a kilátásoktól, és nagyon sokat töprengett azon, hogy nincs ez jól így, változtatni kell. Olvasgatott, tanulgatott, iszogatott, majd – nem tudni miként – hirtelen ledoktorált, és megírta az első egyetemi tankönyvet. Kiállt vele a piactérre és elkezdte kínálni a portékát, azt ígérve, hogy aki megtanulja a könyvet (lehetőleg szó szerint), az mindent tudni fog, amit tudni érdemes, amit meg nem ebből a könyvből tanult, azt jobb elfelejteni. Akik hittek neki, és jó pénzért megvették a könyvét, hamarosan doktori címet szereztek, megírták a saját könyvüket, és jó pénzért árulták a piacon. A fejedelem előbb gyanakodva nézte a nyüzsgést, gonosz tanácsadói összeesküvésről suttogtak meg forradalomról. Ám a bölcs fejedelem, mert éppen volt ráérő ideje, elolvasott néhány könyvet, nagyot kacagott és alaposan lehordta a tanácsadóit. Majd látván, hogy az üzlet virágzik, külön házat építtetett a doktoroknak, hogy elkülönüljenek a többi árustól, és elnevezte a házat egyetemnek. Messzi földről tódultak az ifjak, mert gyorsan híre ment, hogy az egyetemen rövid idő alatt, viszonylag olcsón mindent meg lehet tanulni, és mire ledoktorál, a legbutább és leglustább ifjú is művelt, kifinomult, okos, tájékozott ember lesz – ha szorgalmas nem is. Minél több tanulnivágyó érkezett a városba, annál gyorsabban és olcsóbban zajlott a tanulás, a fejedelem újabb házat volt kénytelen építtetni, hogy mind elférjenek. A többi árus is jól járt, és a vendéglősök, kocsmárosok, szállásadók úgyszintén, de az utcalányoknak sem volt okuk többé panaszra. Hírét vette a történteknek a bölcs tanító és úgy döntött, meglátogatja volt tanítványát a városban. A tanítvány azonnal ráismert egykori mesterére, nagy örömmel fogadta, és betessékelte fényűző dolgozószobájába, szivarral, kávéval és konyakkal kínálta az öreget. Beszélt erről meg arról, vastag könyveket, folyóiratokat mutogatott az öregnek, beszámolt a felfedezéseiről, utazásairól, külföldi meghívásairól. Boldog embernek látszott, ám egyszer, talán a konyak hatására, keserűen kifakadt:

– Neked volt igazad, Mester, csak elkezdeni lehet, befejezni nem.
A mester csendben végigfüstölte a szivart, megitta a kávét, majd felállt és az ajtóhoz lépett.
– Tévedtem, fiam, már elkezdeni sem lehet – mondta, és elment.

 

 

Bejegyzések

Pszicho

Hozzászólás most!
A nagybátyám iszákos ember volt, de kikérte magának, ha valaki azt merte gondolni, hogy alkoholista. Elég volt, ha valaki úgy nézett rá, azt ő azonnal megérezte, és elképesztő patáliát csapott. Ilyenkor mindig józan volt, részegen nem érdekelte, hogy ki mit gondol. Tíz évet dolgozott öntődében, húszat szénbányában. Alacsony, vézna ember volt, szíjjas, azt hiszem, ez a megfelelő szó. Minden pénzét elitta, pár napnál tovább sosem tartott, pedig néha egészen sok volt neki. Azok a számok ma már nem mondanak semmit.
Azt mondta, hogy a bányában a legtöbb ember fél. Aki nem fél, az iszik. Aki fél és iszik, hamar belepusztul. Aki fél, az ne igyon, és ne legyen bányász! Van ebben valami. De a félelmet nem ússza meg senki. Ferenc bátyám az asszonytól félt. Testes fehérnép volt, hangos, jólelkű. Az ura húsz éven át verte. Három gyerekük volt, tulajdonképpen szerették egymást. Vasárnap, ha Ferenc bátyám józan volt, nagyon szépen énekeltek a templomban. Ha részeg volt, a szomszédok rettegtek, az első tíz évben volt eset, hogy a rendőröket is kihívták. De Ferenc bátyám csak annyit mondott nekik, hogy a föld alatt miért nem kerestek meg soha? Később a szomszédok hozzászoktak a perpatvarhoz. A rendőrök ugyan bátrak voltak, ittak is, de a bányában sose keresték fel.
 No, de az asszonyi furfang… Mondja egyszer az embernek, józan volt éppen, hogy te Ferenc, ebben a kis üvegben kénsav van, és ha még egyszer meg találsz ütni, én a szemedet kimaratom. Hitte is meg nem is az ember, józanul is nagyon bátor volt. Pár nap múlva, fizetésnap lehetett éppen, Ferenc bátyám átesett a tűzpróbán. Amikor egy óvatlan pillanatban az asszony hajfonatát elengedte, az mint a villám, úgy nyúlt be a konyhaszekrénybe az üvegcséért, és már loccsantotta is a féldeci vizet. Az ura meg ordítva rohant az orvosi rendelőbe, hogy úristen, megvakultam! Ott lemosták az arcát, adtak neki egy aszpirint, és hazaküldték. Másnap megtudta, vagy rájött magától, hogy akkor volt sav utoljára a házban, amikor a bádogcsatornát forrasztották. Lehet annak vagy harminc éve is. A bánya gonosz, mondogatta, félni mégse szabad, de az ember vigyázzon a szemevilágára. Még azt is mondta, ha valaki úgy nézett rá, mint egy alkoholistára, hogy ő csak iszákos, ha már az asszonytól se fél, akkor lesz majd alkoholista. Vasárnap, ha templomba mentek, nagyon szépen tudtak énekelni.

 

Bejegyzések

A halál elviselhetetlen puhasága

Hozzászólás most!

 

 Régóta itt lapul a kortárs költészetben a nonszensz, magyarul „badar” (Kosztolányi) kerülőutakon jár játszva a komolyat, nem jön tehát bejelentés nélkül. Ott bujkál Kovács András Ferenc köteteiben, Parti Nagy Lajos verseiben, s egyáltalán abban a szándékos alulstilizáltságban, amely olyan egymástól különböző habitusú költőknek is közös törekvése, mint Kemény István és Varró Dániel.

Persze az alustilizáltság még nem nonszensz, de Havasi Attila kötetének első recenzense, Baranyák Csaba  (Alföld 2006/4) is úgy véli, hogy „hatalmas egzisztenciális tétek által mozgatott” líratörténetünkkel valamiképpen szembeállítható a kortárs líra „sunyibb, sekélyes mélység”-e, ahogyan ezt Kovács András Ferenc Kosztolányi-parafrázisát idézve szofisztikáltan kifejti.

Szétfeszítené e kritika kereteit annak kifejtése, hogy a 70-es évektől kezdődően a líra miként veszítette el a „nagy témákat” többek között azon elméleti tétel hatására, hogy a költészetnek semmi köze a közügyekhez, politikához, nemzethez vagy szociális kérdésekhez, csak az „alanyhoz és az állítmányhoz”. Amióta tudni véljük, hogy a vers nem több, mint „nyelvi megformáltság”, többek szerint a lírából kiveszett a tragikum, a katarzis és talán tegyük hozzá: a metafizika is. Ha igazságosak akarunk lenni, ehhez hozzá kell tennünk, hogy mindezek jelen vannak, csakhogy negatív előjellel, ellen-pátoszként, mítosztalanításként, a katarzis infantilizmusba hajlásában. Hogy egzisztenciális tétek hiányában valóban túl könnyűnek találtatik-e a kortárs líra az utókor, vagy az európai irodalom tükrében, nem merném egyedül eldönteni, de ha csak Havasi Attila kötetét nézem, azt hiszem, nem feltétlenül. Úgy tűnik, neki sikerült olyan hangot találnia, ahol a vers egyszerre „mély” és „felszínes”.

De álljuk meg egy pillanatra ezeknél a szavaknál. Ugyanis „súlyosság/mélység” és „súlytalanság/felszín” (Baranyák Csaba) kategóriákkal nemcsak hogy nem mérhető egy költői szöveg, hanem egyenesen félrevezető. Egy versnek nem lehet mélysége, ahogyan a szónak sincs, jelentés van és jelentések összjátéka. A vers nem folyó, inkább hajó, vagy egy míves szőnyeg, ami ha kell, még repül is, de fő tulajdonsága, hogy szövedék. A mélység bennünk keletkezik (vagy nem keletkezik), amikor olvasunk egy költeményt. A szavak pedig „alvadt vérdarabok”. A lélek mély, ahová a szavak (vérdarabok) lehullanak. A lét sem lehet mély, hiszen nem kiterjedés, hanem tapasztalat. Csak a felszín „fecseghet”, miközben „…szótlan, mint a szégyen, / választ nem ád a mély.” (Polipvigasztaló). Dante Színjátéka ilyen értelemben ugyanolyan semmitmondó, mint egy levelibéka brekegése. A mélység kimondhatatlan, ezért magánügy, a létet vagy megtapasztaljuk egyszercsak, vagy e tapasztalat nélkül éljük az életünket. Olyan ez, mint a megértés: nem lehet jobban, vagy kevésbé megérteni, csak megérteni és megértetlenül hagyni. Vagy a kielégülés. Középút nincs.

Hogy a nonszenszhez hangvételben is visszakanyarodjunk, idézek egy régi viccet az agresszív kismalacról, aki rájött, hogy a kérdés lényege ez: enni vagy nem enni. Az agresszív kismalac, amikor egyszer légikisasszony volt, megkérdezte az egyik utastól: – Hozhatok az Úrnak valamit enni? Mire a pasas elgondolkodva: – Hát… hm…hm… Miből lehet választani? A légikisasszonyként páváskodó kismalacnak ez már nagyon sok lévén, dühösen oda vágott: Miből-miből?! Hát igen, vagy nem. A hamleti kérdés kulináris reprezentációja a nonszenszben ugyanolyan lényegbevágóan hat. És ne felejtsük el azt sem, hogy a „Lenni vagy nem lenni?” egy látszólag értelmét vesztett elme ontologikus töprengése. A nonszensz értelmetlensége is pontosan ilyen látszólagos: nem logikus ugyan, de ontologikus. Sőt, dionüszoszi. Ha nem is bakkhánsnőkkel és szőlőlével, de teával és süteménnyel – amúgy angolosan. A nonszensz még nem értelmezhetetlen, mint az abszurd, de már értelmetlen.

A csodás sokféleség, az agresszív kismalac abszurd lénye és egyéb képtelenségek, végül mind egyvalamit vannak hivatottak híven szimbolizálni, a létet. A lét nagy játéka egészen kicsiny szereplőkkel, mint Pocok, Manócska és Cicó. A kötet végén Manócska, aki egyrészt gyengéd érzelmeket táplál Cicó iránt, másrészt Cicónak van mit félnie e mesés lény agresszív természetétől, többször egymás után meghal. Gyanítom, azért, mert mindannyiszor hiányzik e haláleseményből a tragédia. Manócska mindannyiszori halála sem képes igazán megindítani, akkor sem, ha a kannibálok főzik meg, akkor sem ha szerelmi bánatában „felköti magát a kilincsre”. Cicó halála is ilyen: „Tegnap véletlenül elpusztult Cicó, / pedig most tényleg nem csináltam semmit / … Szomorú voltam egész délelőtt. / Így végzem én is, az járt a fejemben, / s egy nagy zacskóban eltemettem őt, / bízván az örök, végső kegyelemben.” A halál, a lírát egyik leginkább inspiráló téma, itt (és a kortárs költészetben) nem borzalmas, nem heroikus, nem is kegyetlen, és körülbelül annyira fájdalmas, mintha véletlenül összetörtük volna a kedvenc teáscsészénket. De Havasi Attila kétségessé teszi azt az érzésünket, hogy itt pusztán lét és semmi elmosódott határvonalai fölötti súlytalan lebegésről van szó. Nem hagy megbizonyosodni az ellenkezőjéről, de kétségessé teszi. Manócska folyton úgy jár, mint Sziszüphosz: képtelen végére jutni feladatának, azaz saját halálának.

Gergely Ágnestől megtudhatjuk (Nagyvilág 1998/2), hogy a nagy nonszensz hagyományokkal rendelkező angol költészetben megkülönböztetnek negatív és pozitív nonszenszet. Az utóbbi kategóriába sorolható műveknek határozott üzenetük van egyrészt azáltal, hogy adott abszurdumra egy logikus világ épül föl (Lewis Caroll, Alice Csodaországban), másrészt a logikátlanság ellenére láthatatlanul jelenlévő érzelmek által. Manócska és Cicó „puha”, játéknak álcázott halálának anti-heroizmusában, ha akarjuk, a huszadik század megannyi hősiességétől megfosztott halálesete visszhangzik.

Ugyanide tartozik a könnyűnek találtatott emberi mibenlétet tematizáló Szétnéz könnyedén cím alá sorolt négy provokatív, klasszikus strófa. Csak az elsőt, az Alcaicum light-ot idézem: „Könnyű vagyok, mint szélben a lenge fing, / könnyű, miként egy elsietett pofon, / könnyű, akár egy vízihulla, / mint kutyák hugyozása, könnyű.” A vízihulla mellbevágó hasonlata nem hagy kétséget afelől, hogy az alkaioszi strófa antik hagyományát követve, amit nálunk Berzsenyi honosított meg, a vers mégiscsak magasztos gondolati tartalmakkal játszik merészen groteszk játékot. „Nem válik el a szellemtől a szellet” – áll a kötet borítóján a tömör magyarázat. A lét e csodás könnyűsége folytán, amikor az ember (akiről valaha az a hír járta, hogy ő „teremtés koronája”) nem haladja túl saját biofizikai mechanizmusait, sőt az animális létrétegek mechanizmusait sem, tulajdonképpen elégedett lehet, hogy legalábbis gázzá (!) „nemesülhet”. Hogy mennyire nem mellékes és nem új Havasi ötlete, arra maga a Huszita Biblia figyelmeztet, amelynek fordítói a Szentlelket Szent Szelletnek is fordították. Akkor ez eretnekségnek számított, ma azt mondom rá, könnyen és tét nélkül, hogy: micsoda súlyos irónia! Hiszen ezért nem kell a hegyekbe menekülnöm az inkvizíció elől. S hogy nem kell, azt bánom, mert így az én létem is túl „könnyű”.

Nem véletlen az utalás a bibliai kontextusra, hiszen a kötetet ugyanúgy átszövik a bibliai utalások, mint a rendszerelméleti és informatikai szókincs, sőt, az ironikus és szándékoltan bárgyúnak beállított „örök, végső kegyelemben” vigasztalást kereső manói attitűdöt egy hálózati struktúraként értelmezett transzcendens világmodell körvonalai ellenpontozzák: „az ember a világ szoftverje, Isten írta, / szentsége kultuszát így látván biztosítva.” Természetesen itt sem lehetünk biztosak benne, hogy ez a világértelmezés a szerző részéről csak afféle ironikus utalás a testtelen információra mint transzcendencia- vagy lélek-pótlékra, vagy komolyan veendő és interiorizálható léttapasztalat. A „lét mint sokféleség” hipotézisével semmilyen szilárd állásfoglalás nem is lenne összeegyeztethető, hiszen a létről szóló „hermeneutikák” sokfélesége éppen az egyetlen, a valódi létet teszi számunkra hozzáférhetetlenné.

De a lét csodás sokféleségében a szoftveridentitás, a géplélek és a hálózati isten ideája mellett könnyen elfér a birkaszellem is, a naiv és gyermeteg hanyatlás a Gondviselés árnyéka felé: „Az úr az én pásztorom, szün / nagy nyájába tartozom, szün / dús mezőkre elvezet / birka lenni élvezet, bee –„ (Juh alanyi éneke). De ez a gondolat is, ha úgy tetszik, az emberiség történelmi bűneihez vezet a Himnuszban: „Az ember bűzlik szüntelen / a vértől, mint a hentes. / Csak az én Uram bűntelen, / minden mocsoktól mentes.” Micsoda tétek egy szinte gyerekversben a komikum álarca mögé bújva. De mi is voltaképpen itt a komikum forrása? Csak akkor érthető meg, ha tényleg világtörténeti tétekben gondolkodunk. Hiszen ha minden egyes ember, aki élt és élni fog, nem több, mint egy hentes, hogyan lehet egyáltalán arra gondolni, hogy Isten viszont bűntelen lehet. Az már történetfilozófiai vagy teológiai kérdés, hogy Isten, aki „eltűri”, hogy mindannyian hentes-létet éljünk, maradhat-e közben bűntelen, s egyáltalán fenntarthatja-e létét Istenként. Az ember bűnösségéből következik-e Isten bűnössége? Vagy a bűnök milyen szörnyűsége után terjednek ki a bűnök Istenre is? Mi hát a bűn? Isten bűnössége nem az „emberi univerzálé” hiányából fakad korunkban? Elég magas labda egy nyolc soros verstől.

Az hiszem, nem lehet válaszolni ezekre a kérdésekre, Havasi Attila sem kísérli meg a válaszadást. De ebből is látható, hogy nehéz dolog felszínes költészetről beszélni ott, ahol éppen a legsúlyosabb történelmi, gondolati tapasztalataink nyomulnak a felszín felé a legóvatlanabbul leírt mondat hatására is. (Más kérdés, hogy e tapasztalatok feldolgozatlansága viszont hathat bénítóan a költészetre.) Havasi lírájában a legmeglepőbb, hogy részben fiktív, részben Lear Edward figuráira emlékeztető groteszk, esetlen szereplői tulajdonképpen mindannyian valóságos, sőt, történelmi személyek. A kötet elején feltűnő „nagy Holccal”, aki titokzatos küldetésre készül, később beszédet mond, parancsot ad, majd nem kevésbé titokzatos seregével együtt, amelynek tagjai mind egy szálig hősies halált halnak, a kötet végén puskalövés végez. A történet nagyon is ismert Thermopylaitól Muhiig, és tovább. A gátlásos Imre herceg, a császár hajóit meglékelő bátor Búvár Kund, hercegek, gyermekkirályok, apostolok, eltévedt lovasok, őskajánok, győztesek és vesztesek, megannyi groteszké szelidült magyar Don Quijote, és mind így hívják őket: a Nagy Holc. A múlt ugyanolyan álombeli terület, mint a fikció, s e nevettető figurákkal a valóságban – sajnos – én nem találkozhatok. De a Nagy Holc itt van ebben a könyvben, s megint csak, ha akarom, vethetek rájuk egy pillantást. Azért: ha akarom, mert Havasi Attila csak lehetőséget ad erre, de nem tudhatom, hogy mindez csak idétlen játék, létkérdés, vagy esetleg valami harmadik, számomra ismeretlen fenomén.

Írhatnék még Havasi kitalált lényeinek anatómiájáról, a mély-ről, ahol oktopuszok és bálnák szórakoztatják a magamban megőrzött gyermeket, Kovácsik Attiláról, akitől megtanulhatjuk, hogy miként mutatkozik be egy igazi férfi, aki tisztában van az illemszabályokkal, no meg a kis Mozartról, az „ifjú fenoménről”, aki egy „pompás nokedlit nyomott a tálba” éteri tehetségének fénylő bizonyítékát nyújtva át ezáltal, de félek, már az sem igaz, amit leírtam. És tudom, hogy semmi újhoz nem jutottam el, csak amit Kosztolányitól Huizingáig sokan elmondtak már: a játék maga is bölcselet. Ha akarom, halálra röhögöm magam rajta, ha akarom görög tragédia kentaurral, szatírral és más keveréklényekkel. Olvassák el ezt a könyvet egyszer így, másodszor úgy. „És aztán megint előlről.”

(Havasi Attila, Manócska meghal vagy a lét csodás sokfélesége, Pécs, Alexandra, 2005.)

Bejegyzések

„Caystrusi hatvan hattyú / híg ürüléke a könyved”

Hozzászólás most!
Borító
Hecatelegium

(Csehy Zoltán: Hecatelegium, Pozsony, Kalligram, 2006)

Ezt lihegi az újabban Csehy Zoltánba alá szállt Pacificus Maximus lelke Strabohoz, a dilettáns történetíróhoz. Strabo lelke pedig, a többi életre lehelt antik és humanista fűzfapoéta társaságában e kritika ellenére tulajdonképpen jól érezheti magát, hiszen a nyelv lélekvándorlása által újra otthona lehet az irodalom nagy bordélyháza. Annak is örülhet, hogy a szerző fűzfapoéta-pózából mégicsak nagy latinokon, Martialison, Catulluson, sőt Janus Pannoniuson csiszolódott nyelv szólal meg – magyarul.

 

De mi is ez a póz, a fűzfapoéta póza, melynek nyelve talán mindig népszerűbb, de legalábbis szórakoztatóbb volt, mint a kanonikus homéroszi/hősi beszédmód? Csehy (nem csak költői) szövegeit olvasva az is eszünkbe juthat, hogy a hősi költészet már eredetileg egy obszcén phallocentrizmus eufemizált változata: ugyanaz a nyelv. Hogy ilyen tényleg létezik, az jól látható a magyar „szókimondó” és „eufemizáló” fordítói paradigmák ma is folyó küzdelméből, s abból, hogy adott szöveg kánonbeli helyét vagy azon kívüliségét a fordítói adaptáció dönti el (l. Janus Pannonius).  Ám a nyelv hősi és obszcén regiszterének kategorikus különválasztása egy 15. századi humanista tollán talán nem is tűnt lehetségesnek, csak később, amikor a regösök „csácsogását” egyáltalán nyelvnek, később a nemzet nyelvének kezdték tekinteni. A kultúrába való „bevezetés” akkoribban a latin grammatikával kezdődött, egy már akkor is mindenki számára idegen nyelv megtanulásával, s a latin nyelv birtoklása egyúttal a civilizáció birtoklását is jelentette. Az esztétikum maga a nyelv volt, a nyelv maga a forma, a forma pedig civilizáció és hatalom, akár tartalom nélkül is. S ezzel máris a modern líra születésének elméleteinél tartunk, ahol a „legmagasabb rendű tartalom a forma”.

De hogyan sikerülhet Csehynek magyarul latin költészetet művelnie ma, pontosabban „1429 és 2005 között”? Ez az időintervallum többé-kevésbé a magyar irodalom létének időszaka, kezdőpontján a latinul író, de magyar Janus Pannoniussal, végpontján a magyarul író, de latin Csehy Zoltánnal. A szerző fiktív önéletrajza, amit ebben a száz elégiában megfogalmaz, egyben a magyar irodalom életrajza is. Ám ezalatt nem sok minden történik, legalábbis ami az irodalmat illeti, mindössze újra elkezdődik egy régi nyelv. Mégis, a lehetőség, hogy ez megtörténhet és hogy meg is történik, jellemzően posztmodern ötlet. Nem másról van szó, mint egy bődületes és perverz karneválról (Ámor diadalmenetéről), ahol minden és mindenki szerepet cserél: az első elégiában a szerző kéretlenül megörökli Pacificus Maxiumus lelkét, aki a következő versben Janus Pannoniusként a törökverő Mátyásnak ajánlja művét, majd ebből a szerepéből is kilépve a szultánnak szintén ajánlást ír, jelezve költészete politikai inkorrektségét. A két uralkodó harci erényeinek dicséretét követően a könyv címét magyarázva tisztázza számunkra, hogy itt egy másfajta csatáról lesz szó, olyanról, melyben „száz fallosz meredez, száz várat vesz be utána”. A sor folytatódik később a szokásos allegorizálással: a szeretkezés harc, a muzsák örömlányok, a Parnasszus bordélyház stb. És még nem beszéltünk a nemi szerepek cseréjéről, továbbá az istenek szerepváltásáról, aminek következményeképp a vers igazi istene itt nem Apollo, hanem Priapus. A vers maga is sokkal inkább gyönyörködteti a testet, mint a szellemet: „Merthogy a vers csakis akkor jó, ha gyönyörre tüzelhet”, míg a költő jutalma, melyet Priapustól könyvével kiérdemel, nem a költői halhatatlanság, hanem annak elkerülése, hogy valaha is „lőcskonyulása” legyen. A humanisták csillogó latinjára ráírt mai magyar voltaképpen két nyelv időbeli szerepcseréjének eredménye, Pacificus Maximus megszólal a 21. században magyarul, Csehy Zoltán a 15. században latinul, de az biztos: magyarul így soha nem írnánk.

A nagy kérdés ezek után az, hogy van-e értelme ma egy tipográfiailag is igen esztétikus verseskönyvet kiadni, amelyben csupa disztichonnal találkozunk, s amely a klasszikus mitológiai utalásháló ismerete nélkül aligha lehet igazán élvezhető. Csehy Zoltán maga is föltette magának ezt a kérdést, s a Válasz Petrus Demensnek (Demény Péter?), korunk jeltelen kritikusának című elégiájában megkísérli megfogalmazni ezzel kapcsolatos mondandóját. A egyik érv a „monoton ritmus” védelmében a versforma tekintélyére vonatkozik, jelezve, hogy „Thyestes asztaláról” egyetlen falat elég a jóllakáshoz. Csakhogy ez legfeljebb egy 15. századi humanistát győzne meg, akinek alig volna más választása, mint elfogadni e tételt, nem pedig a mai olvasót vagy kritikust. A másik érv szubjektívebb, s ezért meggyőzőbb: „Nékem a disztichon húsom-vérem, be ne szennyezd! / Ritmusa gyászzene és orgia: vér meg arany.” Csehy itt nyíltan a „Vér és arany” költőjét parafrazeálva – mint egy spanyol conquistador – a kéjtől habzó szájú humanisták új- és vadvilágának földjére lép, a latin nyelv terra incognita-jára, amely nemzetek halála és születése ellenében egy rég volt Európa filológus-hőseinek eszményeit idézi fel, a toll, az írástudás – már-már önkényes – hatalmát a történelem kiszámíthatatlan, „vérzivataros” hömpölygése fölött.    

Múltról beszélni nekünk, akik egyre kevesebbet tudunk és tanulunk Rómáról, mégiscsak annak bevallásával lehet, hogy a precíz filológiai rekonstrukció mellett, jelenünket épp ez a folyamatos elfelejtés és nemtudás határozza meg, ahol „Minden földi dolog közelítő végzete foglya”. Ez a bravúrosan megszerkesztett Róma-vers már túl van a szerepcserék végső soron sematikus játékán. Kit érdekel, hogy Pacificus Maximus vagy Csehy Zoltán írja, hogy Róma halmain már csak néhány vézna kecske legelész, ha ezt olvasva tudjuk, Róma a mi számunkra is elveszett, csak a történelmi emlékezet álomködbe vont bástyája, Romisten felségterülete. Ezt a verset nekünk írták, nem a filológusoknak, s itt valóban sajnálkozhat a szerző, hogy könyve elhagyja őt és a „világba fut”. De előbb még egy morbid szerepcserével Pacificus Maximus megírja saját sírfeliratát és a végső szavakat egyik ellenségének, egy nálánál is fűzfapoétább fűzfapoétának, az „isteni, égi Miser”-nek a szájába adja, aki ezzel a sírfelirattal szerezhet magának halhatatlanságot. Eméssze csak el Rómát a „mindenevő idő”, a fontos, hogy a fűzfapoéták éljenek és újraéledjenek a priapusi „örök szerelem” szolgálatára. Ez Maximus fiktív életrajza, irodalommal és férfitársaival folytatott bűnös viszonyainak története.

Csehy könyvének egyik legizgalmasabb vonulata Janus Pannonius verseinek újraköltése, de költőnk nem csak intertextuálisan lép kapcsolatba a nagy előddel, hanem szövegélményeit erotikus élménnyé konvertálja. „Itt volt végre a drága fiú, forr tőle a vérem! / Itt volt, itt ragyogott teste s a szelleme is.” – írja, amikor dolgozószobájában (amely egyben háloszobája is), a zsenge ifjú meglátogatja és fölolvassa „suta verseit”. A szellemidézés, a vágy és az ihlet összhangzattana a lantot pengető fiú erotikus látomásában, majd a buja szellemi élmény számtalan újrafelidézése az „éjszaka leple” alatt – ez Csehy Zoltán költői dolgozószobájának és filológus-könyvtárának hangulata, ahol testi jellegű érintkezést keres régi latin nyelvű szövegekkel.

Bejegyzések

Hérakleitosz Érdligeten

Hozzászólás most!
Kemény István köteteit olvasni azért jelent különleges élményt, mert – ahogyan a századelő magyar költőinél: Ady, Koszolányi, Babits stb. – a költői beszéd önreferenciális működésén túl egy nyelvi megformálástól látszólag független, de legalábbis nemcsak ennek függvényében levonható eszmei tanulsággal is szembesülhetünk. Sőt, a nyelvi gazdagság, a nyelv „önműködése” mint önálló esztétikum kevésbé jellemzője ennek a költészetnek. A közhelyek kereséséből, a nyelv lefelé csiszolásából, a feltűnő és divatos poétikai alakzatok kerüléséből és az élőbeszédszerűségből arra következtethetünk, hogy Kemény nyelvi-poétikai törekvései az előbbiekkel éppen ellentétesek. S bár ez az „egyszerűség” szintén értelmezhető egyfajta nyelvi szerepként, nyelv és világkép referenciális viszonya mégis olyan gazdag utaláshálót képez, amely tágabbra nyithatja nemcsak a Kemény-szövegek, hanem a költészet mint élő, vagyis hatni tudó és akaróbeszéd interpretációs lehetőségeit is. Ilyen kötetkompozíció a Magvetőnél megjelent Élőbeszéd.
A kötet első két verse nincs ciklusba sorolva, a második (Kétszerkettő) a kötet mottója is egyben: „Kétszer kettő, az négy. / Ha sosem mondod el – elfelejtik. / Ha túl sokszor mondod: nem hiszik el.” Ez annyira banális, hogy szinte mindenre igaz. Itt van például maga a versírás: pont annyit és annyiszor írjunk le egy versben, kötetben, amennyit kell. (A mottó átszerkesztett, alul- és felülírt változatai a kötetben legalább négyszer térnek vissza.) Érinti továbbá a kötet azon törekvését, hogy az emlékezés és a felejtés történelmi/filozófiai téttel bíró problémakörét („mert úgy felejtünk, mintha / fizetnének érte…”) egy lírai múlt- és jelenértelmezésben írja, szerkessze meg/át. Így a mottó emlékeztetés az emlékezés felelősségére is. A Kétszerkettő legegyértelműbben talán mégis a kötet címére utal: az írott és a mondott élő-beszéd hatalmi/politikai implikációira. Persze nem csupán a Foucault-i hatalom-beszédről van szó, hanem arról a mindennapi tapasztalatról is, hogy létünk az írott vagy olvasott élőbeszéd rögzített vagy rögzítetlen szövevényén keresztül válik megragadhatóvá.
A kötet első darabja (Kesztyű) másképpen fontos. A negyedfeles jambusokban megírt anakreóni vers az első azok közül, amelyekben valaki, a beszélő … a költő … de mégis inkább: valaki ­– így általánosabb, történelmibb, rejtélyesebb – meg akar állítani valamit, talán az időt. Azt hiszem, ez a vers titokzatos és egy kicsit gyermeteg. Az első szerkezeti egység harmincegy sor és egyetlen kérdés az egész. Mi lenne, ha valamelyik éjszaka a zebrán észrevennél egyetlen kesztyűt? A második szerkezeti egység tizenöt sor és szintén egyetlen mondat. Na, ez a tulajdonos nélküli tárgy, ez az el is veszített, meg is talált tárgy, ez a … kesztyű – én volnék. Az ötlet (én egy kesztyű vagyok) gyerekesen bizarr, s ha csak ezt nézzük, még egy gyerekvers lehetőségét is magában rejti: a kesztyű elmondja, milyen érzés kesztyűnek lenni. De valami egészen más történik, mert ez a valaki a második részben nem azt mondja, hogy én vagyok a kesztyű, hanem csak olyan, vagyok mint egy kesztyű, pontosabban, én mintegy kesztyű vagyok. A saját lét mintha nem lenne teljesen sajáttá tehető: én is olyan vagyok, mint bármelyik tárgy, amely nem én vagyok. Hiszen ahogy a Sartre-i megfogalmazás világossá teszi, egy tárgy „valósága, hogy itt van, s hogy az nem én vagyok.”
Milyen terület ez? Vajon milyen éjszaka és milyen város? A kesztyű éjszakája – erős a gyanúm, hogy ez a helyes szó – az otthontalanság éjszakája. A város pedig minden bizonnyal főváros, origó, vagy valami olyan hely, ahol könnyen lehetünk otthontalanok – mert ehhez is kellenek bizonyos feltételek. Vagy, hogy ismét egzisztencialista megközelítéssel éljünk, a létezők sorozatának az én tetszésemtől független értelme szükségeltetik, amiből aztán megszületik az otthontalanság, mint olyan. Kemény is ezt mondja: „de mégse lehet mindent / a véletlenre fogni.”
Az első vers precízen körülhatárolja tehát a kötet filozófiai kiindulópontját: vagy minden véletlen, vagy minden független a tetszésemtől. S ez a pont (vagy Origó) tágul ki a Föl és alá az érdligeti állomáson ciklusban a beszélő jelenének a későbbiek függvényében történelmi léptékűvé váló leltárává. Tematikailag kétféle költeményt olvashatunk itt: önértelmezést és korértelmezést. E kettő fonódik össze a ciklus utolsó, nagy, címadó versében. Az önértelmezés legjellemzőbb darabja, a Pénz, egy megkésett ember sorstragédiáját „meséli” el a megkésett önmagával való találkozását a királyfi és a sárkány találkozásának mitologikus keretébe ágyazva. A későn született királyfi sárkány helyett csak egy „borzasztó férget” talál a kincsen heverve, így nem történik semmilyen hősi küzdelem a kincs megszerzése érdekében. A vers utolsó sorai a királyfiban végbement meghasonlásra utalnak, hiszen végül rádöbben, hogy mégiscsak „egy kincs van a világon” és egy sárkány, ezt az egy-et pedig nem lehet mással kiváltani. A királyfi önfelmentése, nevezetesen, hogy ő valóban az a királyfi volt „karddal / és lovon” sikertelen, mert a mitológia értelmezhetetlen csak királyfival, sárkány nélkül. Ezért végződhet így a vers: „Azt hiszem, feladom.” A cím is erre az átértékelődésre utal meglehetősen ironikusan. A szövegben kincsről olvasunk, a cím mégis ez: Pénz. A „kincs” népmesei kontextusa révén szemantikailag sokkal gazdagabb világot asszociál, felidézi, magával hozza a másik két jutalmat, amit a királyfi a sárkány legyőzésével megszerezhet, a királylány kezét és a királyságot. A királyság helyett mondhatnám azt is, hogy a „kincs”-be az országot, még pontosabban, a hazát is belehalljuk. A királyfi megkésettsége valami olyasmi, mint a kéz nélküli kesztyűre kivetített én „elidegenedettsége”, egzisztencialista üresjárat.
Az egyik legerősebb korértelmező vers, a Család, nulla óra, egy félelmetes és groteszk látomás a társadalom alapegységéről, a családról: „és az utolsó alomnyi kölyök / már buta lett, kicsi és gyönge. / Meg kellett tartani őket, / mert sem elajándékozni, / sem vízbe fojtani nem ment.” Az utolsó sorok a „kisebbik”, vagyis utolsó utódról, akinek a kezében „még mindig ott a kocka”, azt a pillanatot örökítik meg, amikor a kocka, a család sorsának történelmi kockája pár másodpercen belülel lesz vetve. Ez a visszavont mozdulat, még éppen nem eldöntöttség, a szükségszerű következmény pillanatnyi visszatartása és kérdés nyitva hagyása teszi rendkívül feszültté a vers lezárását.
Az Indulás a koordináta-rendszerből szintén létélmény-vers, ha van ilyen. Fontos darab: az origó, a középpont elvesztéséről szól, de visszautal a Pénz-ben előhívott mitológiára is, amikor a középpontot egyszer „király”-ként azonosítja. A középpont elvesztése tehát olyan mozzanat, amelynek történelmi tétje van, s az „Egy Pont” olyan jelkép, amit legkönnyebben Egy Istenként tudnék értelmezni. Persze egy pont, mondjuk az arkhimédészi vagy a „mozdulatlan mozgató” több is, kevesebb is, mint Isten. De olyasmi.
A ciklus utolsó versét Bodor Béla a Literán olvasható kritikájában egyenesen „természeti jelenség”-nek nevezi, és a Nyugat első nemzedékének nagy verseivel tartja egyenragúnak. A vers tulajdonképpen időutazás, a beszélő egy félreeső vonatállomás szebb napokat látott múltja és jelene között sétál „föl és alá”, eközben monológszerűen elmélkedik magáról az emlékezésről, múltról, a dolgok színeváltozásáról. A költemény motívumrendszerében fontos helyet kap a vonat, amely József Attila óta nálunk hasonló jelkép, mint Hérakleitosz folyója, ahogyan Borges értelmezi: az idő metaforájaként. „Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba”, vagy köznyelviesen: na az a vonat is elment már. Kemény István verse az idő múlásáról, erről a „pontatlan érzés”-ről rögzít valamit – visszavonhatatlanul.
A költemény minden szavára rá lehet kérdezni, de rögtön jön legalább egy válasz, mert minden a helyén van.
Miért „román” a cigarettás doboz a gazban? Mert idegen, nem itthoni.
Miért „pontatlan” az érzés a szívben? Mert a szív már nem középpont (l. egy bekezdéssel följebb).
Miért van ezen az állomáson ilyen „lepattant” hangulat? Mert periféria, másképpen agglomeráció. Nézzük meg a térképen.
És harminc éve miért voltak itt „piros-fehér padok”? És Kolozsváron ma piros-sárgák? Én nem tudom, csak kérdezem.
De tudom, eszembe jutott. Hérakleitosz az oka, meg az a vonat, mely „elvisz innen…zengő érc fölött, személyvagonban”.
*
A kötet további részében már nyíltabban vetődik föl az idő és a történelem problémája. Az Élőbeszéd egy képzelt beszélgetés a Halállal az utolsó náciról, arról, hogy mi a történelem valódi mozgatórugója, „mi a különbség / gyilkos és áldozat között, / hát nem együtt érnek valamit?”. Hasonlít ez a királyfi és a sárkány történetéhez, ott sem értelmezhető egyik szereplő a másik nélkül, csak ez itt nem mitológia, hanem történelem, a maga „ötvenmillió halott”-jával. Hérakleitosz úgy gondolta hogy a világ működésének nagy rejtélye az ellentétes erők, tűz és víz, föld és levegő, élet és halál küzdelmében fogható meg. Egy másik klasszikus, Bartók Béla disszonanciákon alapuló kompozícióiról ugyanez juthat eszünkbe. A történelem ilyen felfogását Kemény dialógusában a Halál fejti ki: „Úgy érzem, mintha ez az egy szem / Káin meg ez az egy birka Ábel / tenné a dolgát vég nélkül, értelmetlenül.” Vagyis történelmünk igazi ősei nem Ádám és Éva, hanem a testvérgyilkos Káin, a halál igazi formája pedig nem az elmúlás, hanem a megöletés. A jelen körülményei között tehát a királyfi hősiessége készpénzre válthatatlan mese, valamiképpen mindannyian gyávák vagyunk, s ennek a történelem az oka, ahogyan Kemény minden szereplője is mindeddig nyíltan a gyávaság pózából beszélt.
Pilinszky úgy gondolta, hogy 1944-ben a történelem kereke megállt, nem forog tovább, sőt, pontosan meg is határozta a kerék leállásának „történelmietlen” pillanatát: a koncentrációs táborból a németek már elmentek, a szövetségesek még nem érkeztek meg, a túlélők pedig megmaradt batyuikon üldögélnek, várják a végítéletet. E pillanatban a túlélők számára eldönthetetlen, hogy ezen vagy már a túlvilágon vannak. Ő úgy gondolta, hogy ez az a pillanat, amely örökké tart, vagyis maga az öröklét, hiszen mindenki meghalt, aki valaha is élt, illetve élni fog a Földön – csakhogy mégis vannak túlélők. Az Élőbeszéd ciklus ezt a filozófiát, a Halál történetfilozófiáját meséli el, melynek főszereplői Mefisztó és egy faustiatlan Fausttal.
De Kemény nem áll meg a történelem e mélyen felkavaró momentumánál, a Halál filozófiájánál, hanem megírja az Egy hét az öreg Káinnal ciklust, amely hét kiválóan megírt versben békét akar kötni a nagy gyilkossal, és tovább akar lépni a történelem eme „egyetemes botrányán”. Olyan, mintha egy tényfeltáró stáb érkezne meg az ősvilágba: „Káin úr, ne féljen tőlünk. / Az életéért jöttünk ki önhöz, / de nem elvenni, csak följegyezni. / Beszélgetnénk, és ha hozzájárul, / be-bekapcsolnánk a kamerát – ”. A „följegyezni” itt az ellentétes pólust, a felejtést is jelenti. Az egyik korábbi versben a Halál utalást tesz arra, hogy megírná Káin és Ábel, azaz a magának a Halálnak a világtörténetét, csakhogy nincs tehetsége hozzá. Pár sorral följebb a Halál azon ironizál, hogy az emberek ma már jóformán azt sem tudják, hogy melyik a gyilkos, Káin vagy Ábel. Az ez után következő vers pedig egy szójátékkal végződik, nevezetesen: a halál fél a haláltól. Ha tehát a Halál megírná saját maga világtörténetét, ezzel halhatatlanná válhatna, vagyis meghalna. Amikor a költő vagy a történetíró ír, megfeledkezik a halálról. Ugyanakkor ami már megírható, az el is felejthető – halott tudás, akárcsak egy a titkos jelleg védőburkából kiesett, elhomályosult értelmű rituális szöveg. Ám a történetíró vagy a költő, miközben saját haláláról elfeledkezve papírra veti mondatait, bizonyos értelemben saját haláláról regél. Márpedig a halál soha nem halhat meg.
Azt hiszem, voltaképpen Kemény István azért írta meg az Élőbeszéd ciklust, hogy elfelejthesse benne a halál világtörténetét, amit maga a Halál akart megírni. S erre azért volt szüksége, hogy megírhassa az Egy hét az öreg Káinnal ciklust, a felejtés és a megbocsájtás világtörténetét. Ezekben a költeményekben Káin már nem a történelem testvérgyilkos ősapja, inkább csak „…nagybácsi, és csakis / nagybácsi, alig-alig apa”, akinek nagy groteszk fejében akár egy család is ellakhat. Mi pedig nem Káinnak vagyunk kései utódai, hanem a szelíd Ábelnek, Káin csak a nagybátyánk. A felejtésnek ezt az új világtörténetét azonban úgy tehetjük érvényessé, ha előbb megszerezzük a történelemről azt a tudást, amiből majd az idő elfelejtet velünk egy s mást. Azt a történelmet, amit Kemény István is megtanult. És amit elfelejtett.
És vissza kell térnünk a nulláért, az origóért, az Egy Pontért, ahogy a kötet utolsó előtti verse (Semmieset) üzeni játékosan, mintha újra gyerekek lennénk. Természetesen recept nélkül üzeni, s nem tudható, hogy egyáltalán lehetséges-e ilyen visszatérés. Hacsak Hérakleitoszra gondolunk: nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, mert a folyóban mindig más víz folyik, és mindig más az időpont is.
Azért talán maradhatunk – felcserélhetetlenek.
Kemény István, Élőbeszéd, Budapest, Magvető, 2006.

Irodalmi és Társadalmi Portál