A kis állomás órájára pillantva láttam, hogy már éjjel tizenegy óra is elmúlt. Gyalog mentem a szállodába. Mint már annyiszor, most is elfogott az a szomorkás, egyszersmind megnyugtató érzés, amelyet az ismerős helyek keltenek az emberben. Nyitva volt a széles kapu; sötétben a kertes villa. Beléptem az előtérbe, s a halovány tükrökből a szalon dísznövényei néztek vissza rám. Különös módon nem ismert meg a tulajdonos, s elém tette a vendégkönyvet. Kézbe vettem a könyvtartó pulthoz erősített tollat, belemártottam a bronz tintatartóba, s ott, a nyitott könyv fölé hajolva ért az első meglepetés azon az éjszakán, amely még oly sok titkot tartogatott számomra. Már be volt írva a nevem, Jorge Luis Borges, s még meg sem száradt rajta a tinta.
Megszólított a tulajdonos:
– Azt hittem, már felment a szobájába.
Alaposan szemügyre vett, majd így magyarázkodott:
– Elnézést, uram. Annyira hasonlít magára az a másik, csak maga fiatalabb.
Megkérdeztem tőle:
– Hányas a szobája?
– A tizenkilencest kérte – válaszolta.
Éppen ettől féltem.
Letettem a tollat, és futva indultam fel a lépcsőn. A második emeleten volt a tizenkilences szoba, s egy szánalmas, roskatag patióra nyílt, amelyen már csak a korlát meg – erre jól emlékszem – egy köztéri pad árválkodott. Az volt a szálló legfelső szobája. Lenyomtam a kilincset, s kinyílt az ajtó. Valaki égve felejtette a csillárt. Az irgalmatlan fényben magamra ismertem. Ott voltam hát, hanyatt a keskeny vaságyban, megöregedve, lesoványodva, halálsápadtan, s tekintetemmel a magas gipszpárkányzatot fürkésztem. Egyszerre csak megszólalt a hang. Nem az én hangom volt, hanem a lemezeimről ismert, bántó, szenvtelen hang.
– De különös – mondta –, ketten vagyunk, és mégis egyek. Álomban persze semmi sem különös.
Ijedten kérdeztem meg:
– Tehát mindez csak álom?
– Álom, minden bizonnyal az utolsó álmom.
Rámutatott az éjjeliszekrény márványlapján álló üres üvegre:
– Csakhogy neked még sokat kell álmodnod, míg eljutsz eddig az éjszakáig. Te hogy állsz most az időddel?
– Nem is tudom – feleltem kábán. – De tegnap volt a hatvanegyedik születésnapom.
– Mire elérkezel virrasztásodban ma éjjelig, tegnappal betöltöd a nyolcvanegyedik esztendőt. Ma 1983. augusztus 25. van.
– Hát még annyi évet kell várnom? – suttogtam.
– Nekem már szinte semmi sincs hátra – vágta rá nyersen. – Bármikor meghalhatok, eltűnhetek abban a világban, amelyről semmit sem tudok, és még mindig a hasonmásomról álmodom. Elkoptatott téma ez, amelyet még a sok tükör meg Stevenson hagyott rám.
Megéreztem, hogy búcsúképpen s nem tudálékosságból említette Stevensont. Mivel azonos voltam vele, értettem a nyelvén. Ám még a legdrámaibb pillanatok sem elegendők, hogy valakiből Shakespeare legyen, s emlékezetes mondatokra leljen. Így hát ezzel vontam el a figyelmét:
– Tudtam, hogy így végzed. Évekkel ezelőtt éppen itt az egyik alsó szobában kezdtük el írni ennek az öngyilkosságnak a történetét.
– Ez igaz – felelte vontatottan, mintha az emlékein töprengene. – Csakhogy nem látom a kapcsolatot. Abban a piszkozatban ugyanis én Adroguéba váltottam jegyet, és a Las Delicias Szállóba érve felmentem a legtávolabbi szobába, a tizenkilencesbe. S ott lettem öngyilkos.
– Ezért vagyok most itt – feleltem.
– Itt? Mi mindig itt vagyunk. Itt, a Maipú utcai lakásban álmodlak most téged. Itt, anya szobájában megyek el örökre.
– Anya szobájában – ismételtem értetlenül. – Én meg a tizenkilences szobában, a felső patiónál álmodlak.
– Most melyikünk álmodja a másikat? Én tudom, hogy álmodlak, csak azt nem tudom, hogy te is álmodsz-e engem. Azt az adroguéi szállodát egyébként is már réges-rég lebontották, húsz, talán harminc éve is van már. Nem is tudom.
– Én álmodlak téged – vágtam vissza kissé kihívón.
– Hát nem érted, hogy mindenekelőtt azt kell kiderítenünk, hogy egy ember álmodik-e, vagy pedig ketten álmodnak egymásról?
– Én Borges vagyok, az, aki meglátta a vendégkönyvben a nevedet, s felment a szobádba.
– Én vagyok Borges, s most a Maipú utcában haldoklom.
Csend lett, majd így szólt a hasonmásom:
– Tegyünk egy próbát. Melyik volt életünk legborzalmasabb pillanata?
Fölé hajoltam, s egyszerre beszéltünk. Tudom, hogy mind a ketten hazudtunk.
Halvány mosoly villant föl a megvénült arcon. Megéreztem, hogy valamiképpen az én mosolyom tükröződött rajta.
– Hazudtunk – mondta –, mert egy helyett két személynek éreztük magunkat. Igazában pedig ketten vagyunk, és mégis ugyanazok.
Bosszantott ez a beszélgetés. Meg is mondtam neki. Aztán hozzátettem:
– S te onnan, 1983-ból nem árulsz el semmit a hátralevő éveimről?
– Ugyan mit mondhatnék neked, szegény Borges? Ugyanazok a bajok ismétlődnek majd, amelyekhez már hozzászoktál. Magadra maradsz ebben a lakásban. Csak tapogatod majd a számodra olvashatatlan könyveket, a Swedenborg-emlékérmet s a Szövetségi Kereszttel díszített fatálcát. A vakság nem azonos a sötétséggel; egyfajta magány az. S eljutsz még egyszer Izlandra.
– Izland! A vizek országa!
– Rómában felidézed Keats sorait, akinek neve, mint mindenkié, a vízre íratott.
– Sosem jártam Rómában.
– Tudok még mást is. Megírod majd a legjobb versünket, mégpedig egy elégiát.
– A… halálára – mondtam. De nem mertem kimondani a nevet
– Ugyan! Az az asszony túlél téged.
Mindketten hallgattunk. Majd így folytatta:
– Megírod álmaink könyvét, melyet oly régóta tervezünk. 1979 táján majd ráébredsz, hogy állítólagos életműved nem egyéb, mint piszkozatok, vegyes piszkozatok sora, s akkor hiún, babonásan engedsz a kísértésnek, és megírod a nagy művedet. Ugyanaz a babona hajt majd, amely Goethe Faust-ját adta nekünk, meg a Salammbô-t s az Ullysses-t. bármily hihetetlen, én sok-sok oldalt teleróttam.
– A mű végére érvén aztán rádöbbentél a kudarcra.
– Még annál is rosszabbul jártam. Rájöttem, hogy a szó legnyomasztóbb értelmében remekmű az a könyv. Nemes céljaimból csupán egy-két lapra futotta: a többit útvesztők és kések töltik meg, hősök, akik tükörképnek hiszik magukat, tükörképek, akik valóságosnak vélik magukat, s benne van az éjszakák tigrise, a vérünkben lappangó hajdani viszály, az elvakult, végzetes Juan Muraña, Macedonio hangja, a holtak körmével kivájt hajó, a délutáni óangoltanulás.
– Ismerős ez a múzeum – vetettem közbe gúnyosan.
– S ott van még a sok csalóka emlék is, a jelképek kétértelmű, játszi használata, a végeérhetetlen felsorolások, a prózaiság ügyes kiaknázása és a hibás szimmetriák, melyeket oly önfeledten tárnak föl a kritikusok, s megannyi idézet, amelyek nem mindig fiktívek.
– És kiadtad azt a könyvet?
– Egy ideig – érzelgősen, komolytalanul – azzal áltattam magam, hogy megsemmisítem, talán elégetem. Végül álnéven mégiscsak megjelentettem Madridban. Ügyetlen Borges-epigont láttak a szerzőben, azt rótták fel neki, hogy nem igazi Borges, és hogy csak a külsőleges vonásokat vette át a mintából.
– Ez nem lep meg – mondtam. – Végül is minden író önmaga legtehetségtelenebb tanítványaként végzi.
– Sok út vezetett eddig az éjszakáig, az a könyv volt az egyik. A többi pedig… A megalázó öregség, a tudat, hogy már minden napot átéltem egyszer…
– Én nem írom meg azt a könyvet – mondtam.
– De meg fogod írni! Ezekből a szavakból pedig, amelyek most a jelenben hangzanak el, csak egy álom halvány emléke marad.
Bántott, hogy olyan megfellebbezhetetlen hangon beszél, nyilvánvalóan úgy, ahogy én szoktam az óráimon. Bántott, hogy annyira hasonlítunk egymásra, s ő kihasználja, hogy a halál árnyékában már sebezhetetlen. Így álltam rajta bosszút:
– Annyira biztos vagy benne, hogy most meghalsz?
– Igen – feleltem önmagamnak. – Valami olyan könnyű, édes érzés tölt el, amilyet még sosem tapasztaltam. Nem is tudom leírni. A szavak ugyanis közös élményt feltételeznek. Láthatóan téged nagyon bánt, amit mondok, de miért?
– Mert túlságosan hasonlítunk egymásra. Nem állhatom az arcodat, mely önnön karikatúrám, nem állhatom a hangodat, mely engem utánoz, nem állhatom a fellengzős stílusodat, mely az én stílusom is.
– Én sem a tiédet – mondta a hasonmás. – Ezért határoztam el, hogy öngyilkos leszek.
Madárdal hallatszott be a villa kertjéből.
– Az utolsó – mondta a hasonmás.
Egy mozdulattal magához intett. A kezem után nyúlt. Visszahőköltem; féltem, hogy egybeolvad a kezünk.
Így szólt:
– Azt tanítják a sztoikusok, hogy ne panaszkodjunk az életre; a börtön ajtaja nyitva áll. Magam is mindig így gondoltam, csak eddig visszatartott a lustaság és a gyávaság. Tizenkét napja lehet, hogy előadást tartottam La Platában az Aeneis hatodik énekéről. Egy hexameter skandálása közben egyszerre csak megértettem a sorsomat. Akkor jutottam erre az elhatározásra. Azóta sebezhetetlennek érzem magam. Rád is ez a sors vár; latin szöveget, Vergiliust olvasva ér majd a váratlan megvilágosodás, ám akkora már teljesen elfelejted ezt a különös beszélgetést, amely két időpontban, két helyszínen folyik. Mikor újfent ugyanezt álmodod, az leszel, aki most én vagyok, s te leszel az én álmom.
– Nem fogom elfelejteni, még holnap megírom.
– Emlékezeted legmélyén, csak az álmok üledéke alatt marad meg. S ha majd papírra veted, úgy érzed, hogy csupán egy fantasztikus novellát írtál. De ez nem holnap lesz, még sok éved van hátra.
Elhallgatott; rádöbbentem, hogy halott. Némiképpen én is vele haltam; szorongva hajoltam a párna fölé, de már nem volt ott senki.
Menekülve távoztam a szobából. Kint nyoma sem volt a patiónak, sehol a márványlépcső, se a nagy, csendes épület, sehol az eukaliptuszok, se a szobrok, sehol a lugas, se a szökőkút, sehol az adrougéi villa rácsos kapuja.
Kint újabb álmok vártak.
Scholz László fordítása
***
A történet varázsa az egyszerűnek tűnő „álomjáték-párhuzamos élet” kettős fogságában rejtőzködik, de ha rejlik is akarat ebben a rejtőzésben, az máris nyíltan szembesít azzal, hogy vele együtt a kettő könnyen azonossá válik.
Egészen nyilvánvalónak tűnik, hogy a novella főszereplője Borges maga. Elképzelhető volna a fő karakterhez, Jorge Luis Borges-hez egy fiktív személy társítása, de az elbeszélésben egyértelműsíti az önszerepeltetést a szerző születési dátuma. Bár ettől függetlenül mondhatnánk, hogy fikcionalizált személlyel van dolgunk, de ettől most eltekintünk. Azonban nem elég, hogy ő a központi hang, ráadásképp megjelenik szintén ő maga, 20 évvel későbbi kiadásban. A szálló tulajdonosának kivételével voltaképp ez a két karakter adott: Borges és Borges. A cselekmény helyszíne egy szálló, és annak 19-es számú szobája. A történetben visszautalás történik egy novella-piszkozatra, melyben a főhős (Borges) saját öngyilkosságát vetíti előre, ugyanazon helyszínen, ugyanabban az időben, ahol és amikor éppen a történet folyik, mely által Borges 1 (nevezzük ezentúl így) egyes szám első személyű hangja feltételezhetővé teszi számunkra, hogy a régen megírt novella válik valóvá, hacsak az a novella, nem ez a novella valójában, legalább is alapjaiban. Innentől fogva egy tükörreflex-séma jelenik meg, melyről hellyel-közzel tájékoztat is az elbeszélés hőse. Azonban ez a szint felülíródik azáltal, hogy beszélgetőtársa, azaz Borges 2, teljesen más körülmények között elevenül meg előttünk. Az ő nézőpontjából az említett írás nem valósul meg teljes értékében, más a helyszín, az időpontja pedig, bár az említett írás jóslatának bekövetkeztéről nem esik szó, 1983. augusztus 25. Álmuk tudatosságát azonban mindketten jóváhagyják. E tekintetből nézve nem dönthető el teljesen a tér külső és belső adottsága, hiszen, prózaian fogalmazva, egy álomban járunk, melynek álmodója az álmában éppen azt álmodja (erre a szöveg befejező mondata tesz utalást), hogy az álmában jár az őt álmodó, és oda-vissza. A különbség pedig húsz év. Egy időtartam, és egy időpont, mely által az együttállás, a kapcsolat létrejöhet. A tér tulajdonságait kitölthetjük szimplán az álommal és az idővel. „Csakhogy neked még sokat kell álmodnod, míg eljutsz eddig az éjszakáig. Te hogy állsz most az időddel?”1 Ez a tér ruházza fel voltaképp a novellában megjelenő személyeket a dialógus lehetőségével, különben lehetetlen dologról beszélünk. A történet folyományában az álom az idő rovására előtérbe kerül, ami azt jelenti, az álomnak látszólagos uralma van az időbeliség felett, ami nem véletlen; álomban teljesen más idő-törvényszerűségek uralkodnak, mint az ébrenlét állapotában. Borges 1 és 2 álombeli (ön)tudatosodásában jelentős szerepe van a „tudatosításról” való beszédnek. Azáltal, hogy megkérdőjelezik a másik álmodó szerepét létrejön egy rés, mely eltávolítja a két személyt egymástól. Ez a dezintegráció a kezdeti természetes meglepettség, és „önmegértés” folyamatából az elszigetelődés, és ellenállás, majd ellenszenv érzésébe taszítja a szereplőket, leginkább Borges 1-et. Önnön tükörképünk felfoghatatlansága, elfogadhatatlansága; saját magunk létezésének elismerése válik itt a kérdés tárgyává. Innen nézve teljesen érthető, és egyben érdekes motívummá válik az azonnali hazugság-reakció megjelenése. Az eddig párhuzamosan egymás mellett lévő, mondhatnánk, „személy”, most összeforr magával (egyszerre történő beszéd) egy hazugság erejében. Milyen érdekes kapcsolatteremtési mód, s „újraösszeköttetés”, azonban milyen módon; a beszéd módján. A lehető legtávolabb, mégis a legközelebb: a hang az, ami egyben tartja ennek a „fantasztikumnak” a lehetőségét, ám a két külön egyén távolsága itt rögzül is. A leginkább megmerevítő, visszafordíthatatlanul átszervező, és átépítő dolgok: hazugságok. Viszont megjegyzendő, hogy a hazugság hozza legközelebb az embereket: önmagukhoz. A cselekmény feszültségéhez mérten ez kiválóan érzékelhető.
A következőkben tehát bentebb kerülünk. Egy jóslat-szerű eseménysorozat körvonalazódik, melyekről, egyéb kutatások híján nem állíthatom, hogy valósak lettek volna, illetve megtörténtek-e. „A vakság nem azonos a sötétséggel: egyfajta magány az.”2 Ez a szövegkörnyezetből kissé kiugró kijelentés attól függetlenül, hogy Borges vakságára utalhat, előhívhatja a jövő iránya felé létező vakságunkat, illetőleg az álmok „titkos” jelzései iránti vakságot is. A magány ebben a kérdésben fontos kulcsként kezelendő; egy olyanfajta szeparációt jelent, mely kizárja, s ezáltal létrehozza az ismeretlenség lehetőségét. A hárított, nem-látni kívánt dolog mindig munkafolyamat; bizonyos dolgokat blokkoló, másokat felszabadító erő, sosem passzív, sőt, határozottan aktív és kauzális tulajdonságokkal rendelkező állapot. A jövendölésben az írás szerelmese természetesen az írásról beszél. A maga nemében ez már a sokadik rétegét boncolgatja annak, amit fentebb, az írásban említett írás kapcsán megemlítettünk. A Borges 2 által való írás mikéntjének és mivoltjának a köreibe is betekintést nyerhetünk. Felelevenül említésképpen nemes szándéka, s annak körítése, amikben az jóformán megfogan/-t. Majd ezen túllépve, az elemzési kérdéseket felvető „titkait” is felszínre hozza – „S ott van még a sok csalóka emlék is, a jelképek kétértelmű, játszi használata, a végeérhetetlen felsorolások, a prózaiság ügyes kiaknázása és a hibás szimmetriák, melyeket oly önfeledten tárnak föl a kritikusok, s megannyi idézet, amelyek nem mindig fiktívek.”3 –, mely által lényegül az írás valódi funkciója, miszerint a kutatási vágy: az azonosság-, és igazságkeresés mögött csak egy dolog rejtőzik: a kogníció; hogy az írás olvasásának fantasztikuma a belehelyezhetőség által mindenképp átformálási lehetőséget ad, és ezáltal célja maga: a változás. S, hogy annak a szerzővel való kapcsolata meghatározó-e vagy sem, relatíve másodlagos. A későbbiekben erre utalás is történik: „A szavak ugyanis közös élményt feltételeznek.”4 A szó – a szó szoros értelmében – kapcsolatteremtés, s a kapcsolatteremtés létrejöttének feltétele az integrációra való képesség; egyfajta önszobrászat a függöny mögött. A „közös élmény”: illeszkedés; helyfoglalás és téralkotás.
A jövendölés bevégeztével az ellenállás fokozódik. Külső perspektívára kerül a befogadás, önintegrálás iránya, mely a lehető legtávolabb taszítja Borges 1-et Borges 2-től, aminek meglepő fordulata, hogy indoka lesz a 20 évvel későbbi öngyilkosságnak. A hasonmáskeresés problémája, és a „hasonmással” való örökös egy térben (álomban) levés hihetetlen színt kölcsönöz az elbeszélés „öntudatának”. A fennálló állapot takarhat egy erős ellentmondásosságot, de a nyugodt, megbékélt válaszadás Borges 2 részéről odáig juttathat bennünket, hogy ez az önfeladás csakis azért történik, mert a béke nem köttetett meg soha a két Borges között, azaz Borgesszel és önmagával. Az öngyilkosság egy olyan természetes alapanyaga lesz a történetnek, melyet valódiságában csak a benne rejlő két, vagyis egyetlen személy érthet meg teljességgel. Borges 2 halála által visszarázkódunk az eredeti álomba, melyből lassacskán felébredünk. Érdekes elképzelés, hogy öngyilkosságot merészeljünk elkövetni, de úgy, hogy senki ne tudjon róla, és mi mellesleg tovább is éljünk utána: hát hol máshol valósítható ez meg, ha nem az álomban? A valószerű létezés megszűntével az álom is megszakad, mely csak elindítója lehet a következőnek, ahogyan a mű végén is bebizonyosodik. Illene ide az „önkívületi állapot” ellenkező kifejezése, de ezt a szót valamiért még nem alkotta meg a nyelvünk. Végtére is, jelentésükben nem sokban különböznének.
A befejező részben felelevenül egy tanítás is, mely szerint a „börtön ajtaja nyitva áll”5, csupán a lustaság és gyávaság az, amik zárva tarthatják. Borges 2 öngyilkosságának eltökélésében sebezhetetlenné válik, Borges 1 távolságtartásával sebezhetővé, méghozzá álmai által: önmaga mélytudata által. Talán nem túl nagy dolgot, de annál fontosabbat adhat tudtunkra Borges e konklúzióval, miszerint az önmagunk feletti győzedelmeskedés, az önmegszabadulás, önmegszabadítás olyan végkifejlethez vezet, melyben az álmok már csak a tanúságért léteznek.
Bodnár Barbara
1 BORGES, Jorge Luis, Bábeli könyvtár: válogatott prózaművek, Bp., Európa Kk., 2005, 132.
2 Uo., 134.
3 Uo., 135.
4 Uo.
5 Uo., 136.
