Deák Márton összes bejegyzése

Bejegyzések

Az értő olvasásról

Hozzászólás most!

Se szeri, se száma a kesergéseknek arról, hogy az iskolások nem olvasnak eleget. Nos, én nem tudom mi volna az elég, vagy kihez képest nem olvasnak eleget, mivel úgy látom, az egész társadalom nem olvas. A gyerekek csupán abból a szempontból kirívóak, hogy számukra több lehetőség áll rendelkezésre, hogy mást csináljanak az olvasás helyett, mint a digitális bevándorlással küszködő középkorú népességnek. De nem elég, hogy nem olvasnak, még csak nem is szeretnek olvasni. Valamiért az olvasás ténye önmagában még akkor sem elég, ha a tanulók netán megerőltetnék magukat, az elvárás az, hogy élvezzék is. Ez a gondolatmenet mélyen gyökeredzik az irodalomoktatásról való közgondolkodásban. Valójában soha nem tesszük fel a kérdést, hogy pontosan miért kellene szeretnie a gyerekeknek az olvasást. Nem nézünk szembe vele, hogy az olvasás önmagában nem pihentet, sőt meglehetősen fárasztó tud lenni és minél izgalmasabb annál fárasztóbb. Lelki szemeink előtt a századelő térdnadrágos kisfiúi kipirult arccal izgulnak végig többszáz oldalas kalandregényeket, aminek remélhetően nem az egyetlen oka, hogy nem volt még internet.

10156010_260858117426762_1296405281484119161_n
Ha elfogadjuk, hogy az olvasás nehéz, esetenként igen fárasztó elfoglaltság, akkor beláthatjuk, csak úgy válhat vonzó foglalatossággá az újabb generáció szemében, ha egyben szenvedélyükké is válik. Az olvasás öröme, amit Roland Barthes találóan a rejtvényfejtés öröméhez hasonlít, nem születik velünk. Meg kell tanulnunk azokat a kódokat, amiknek nyomán a szöveg képes szólni hozzánk, pontosabban fogalmazva, amik képessé tesznek minket, hogy hozzászóljunk a szöveghez. Persze sokan vannak, akik ezt a kódrendszert többé-kevésbé kidolgozzák saját olvasmányélményeik alapján és szövegről-szövegre tágítják, egyre több műre kivetítve azt. Ugyanakkor a gyakorlat azt mutatja, hogy mindig is létezett egy csoport, majd az utóbbi időben vészjósló méreteket öltött, melynek tagjai önként nem végzik el ezt a munkát. Nekik segítségre van szükségük, hogy hozzáférhessenek a szöveghez. Hogy pontosan miért van ez így, az szinte mindegy is. Ha nem olvastak nekik mesét elalváskor, ha apunak és anyunak nem volt ideje beszélgetni velük, ha tényleg a háromdimenziós mozi és a multiplayer játékok állnak a háttérben, vagy ha csak bezárták őket a pincébe, nehogy tönkretegyenek valamit, az eredmény sokféle módon hasonló lehet.
Az olvasás szenvedélyét a kódok átadása nélkül elvárni nagyfokú naivitás. Mégis gyakran tűnik úgy, hogy az iskola abból az alapállásból viszonyul az olvasástanításhoz, mintha a gyerek eleve szeretne olvasni. Elvár tehát egy készséget, amit nem alakított ki és nem hajlandó tudomásul venni, hogy a mediális platformok küzdelmében éppen az ő feladata lenne a könyv oldalán vívott harc. Ehelyett megsértődik és büntet.

Alapvető szemléletbeli hiba, hogy gyakran összekeverjük az olvasás képességét, vagyis a betűk, szavak felismerését, az értő olvasással. A gyakorlatban ugyanis csak hatodik osztályig zajlik a tudatos szövegértés fejlesztés, a továbbiakban az iskola evidensnek veszi a készség meglétét. Ha ezt összevetjük azzal a becsült adattal, hogy az érettségizettek 25%-a funkcionális analfabéta akkor világos, hogy minimum minden negyedik tanuló esetében hatodik osztályig nem zajlott le a kompetencia megfelelő kialakítása. Még lesújtóbb a kép, ha figyelembe vesszük a felméréseknek azt az eredményét, hogy a magyarázó vagy dokumentum jellegű szövegekkel a legtöbb tanuló jobban bánik, mint az elbeszélő típusúakkal. Ez az adat ugyanis arra is rávilágít, hogy az irodalomtanítás, bár nyilvánvalóan központi feladata lenne, a többi tantárgyhoz képest sem teljesít megfelelően a szövegértés terén. Egyéb szaktanárok részéről is gyakran elhangzó kritika, hogy a gyerekek nem képesek értelmezni például szöveges matematikafeladatokat, hogy nem csak a tantárgy szakkifejezései késztetik őket megtorpanásra a szövegben, hogy mindezek miatt az érintett tanórákon olyan fejlesztési feladatokkal megy el az idő, ami nem az adott tárgy dolga lenne.
Mindezen érveket csupán azért szedtem csokorba, hogy világossá váljon az irodalomoktatás komoly felelőssége. Ezeket a problémákat nem kezelhetjük elszigetelt kérdésekként, az oktatás egészének a sikeressége múlhat az értő olvasás kialakításának sikerén vagy kudarcán.

Bejegyzések

Akikről nem beszélünk

„Felnőttként nem éget…”

 

Integráció, szegregáció, kulturális öntudat, kulturális bűntudat, mélyszegénység, transzparensek, szociális segély, árpádsáv, fiatalkorú bűnözés, összeférhetetlenség, kétségbeesés, harag… Ez nem a valóság. Az igazság az, hogy fogalmatlanok vagyunk a valósággal szemben. A határon nincsen semmi rendkívüli, ami azt illeti, a határon iskola sincsen. Döglesztő napsütés, meddő földek, málladozó fotelek a papírablakos házak előtt, meglepő sebességgel elsuhanó birkanyáj, irreális mennyiségű légy, vigyorgó, barna gyerekfejek.

Marokra fogja a mutatóujjamat de akárhogy szedi a lábát, alig bírok olyan lassan vánszorogni a tűző napon, hogy ne húzzam magammal. Megpróbáltam levenni a szandálomat de kiröhögtek, ahogyan bukdácsoltam a kavicsokon. Jóindulatúan biztosítottak róla, hogy egy-két év után már éppen az a baj, hogy a bőrkeményedéstől a tüskét sem érzi meg az ember, ha a talpába áll. A forró aszfaltra ügyet se vet, a tarlóra érve mégis megkér, hogy vegyem fel, gyorsabban haladunk. A rét fölött sárkányok keringenek, körvonalaikat bizonytalanná maszatolja a vakító napsütés. Vadul kapkodnak egymás felé, vagy lustán forgolódnak a felhők között. Vigyorogva nézi őket, én szédülök kicsit.

Egérfogónak csúfolják, mert a poccal játszik az udvaron. Nem mintha túl sok értelme volna csúfolni valakit, aki teli szájjal röhög ha talál egy színes kavicsot vagy ha a motorzúgást utánozom a számmal. Van ugyanis egy kék motorja. Olyan gyors, hogy tud repülni is. Egészen felrepül a fák fölé és lehozza vele a sárkányokat, mert már túl magasan vannak. Ebben azonban nem mindenki ért egyet vele.

– Add ide! Azt akarom, hogy bemenjen a felhőbe!

– Hülye vagy, bazd meg! Az ég az kurva messze van.

Ezt már egy nagyobb fiú mondja, azután jelentőségteljesen néz rám, erősítsem meg a távolságokról alkotott elképzeléseit. Tétovázok.

– Miért, milyen messze van az ég?

Csak így konkrétan, nekem szegezve kérdi, szinte kihívóan. Valahol megható. Láthatóan fel sem merül bennük, hogy ne tudnám centiméterre megmondni, hol kezdődik az ég. Nagyot nyelek. Nyolc éve érettségiztem földrajzból és most egy csomó értelmetlen szakkifejezés tolul fel bennem. A nagy részük szférára végződik. Végül döntök és meglehetősen bizonytalanul elkezdek beszélni a levegőről, ami itt ahol állunk elég sűrű de fokozatosan kevesebb lesz és a végén elfogy, ott már az űr van. Közben felkészülök rá, hogy a mondat felénél elvesztem az érdeklődést de nem ez történik, sőt páran oda is jönnek hozzánk.

– Akkor kurva messze van. – szögezi le az előbbi kérdező – Űrhajóval is hetekig tart míg fölérsz, nem?

Sarokba szorított. Most az jön, hogy mennyivel bír menni egy űrhajó és akkor elvesztem a belém vetett bizalmat. Szerencsémre közben témát váltunk.

– Te voltál már az űrben?

– Nem, az űrben elég kevesen voltak.

– Mennyien?

– Százötvenen. – vágom rá, talán kissé túl gyorsan.

– Százötven az nem olyan kevés.

Na igen. Kétszázan laknak a faluban és ennek legalább a fele közeli rokona, ha a faluból százötvenen lettek volna már az űrben, akkor kutatni kéne a néhány szerencsétlen földlakó után. Persze ha százötvenen lettek volna az űrben, nem valószínű, hogy visszajöttek volna. Ide? Minek?

– De egy magyar volt már fönn. – mondom és büszke vagyok, de ez nem érdekli őket.

– És cigány volt már?

– Biztosan volt cigány is.

Furcsa, ha történetesen cigány lett volna, akkor is azt mondom, „egy magyar volt már fönn”. Néha nem fontos, hogy cigány-e valaki, máskor meg éppen ez a történet lényege.

 

„Csak tizennégynek nem kell lenni, mert akkor már büntethető vagy.”

 

Nincsenek illúzióim. Nagyjából értem, miért retteg a legtöbb pedagógus ezektől a gyerekektől. Teljesen mindegy, hogy mennyire érdeklődőek, nyitottak vagy okosak, a mi oktatási rendszerünk tökéletes kudarcot fog vallani velük. Nem vonhatok le általános követeztetéseket szűk egy hét tapasztalatai alapján, néhány dolog mégis biztosra vehető. A legfontosabb sajátosság, amit érdemes figyelembe vennünk, hogy ezekben a gyerekekben láthatóan nem él semmilyen kényszer, ami miatt figyelniük kellene rám vagy tanulniuk kellene tőlem. Ez azt jelenti, hogyha ott maradnak és játszanak velem, kérdeznek valamit, vagy csak megpróbálják megismételni amit mutatok nekik, annak az egyetlen oka, hogy érdekli őket amit csinálunk. Ellenkező esetben elfutnak és meg sem fordul a fejükben, hogy viszonozzák az erőfeszítéseimet. Részemről sosem gondoltam, hogy releváns nevelési cél, bávatag bámészkodásra szoktatni gyermekeinket, amíg egy elhivatott pedagógus többszázéve halott hírességek bölcs mondásaival traktálja őket. Persze az osztálytermek bágyatag unalomtűrése jó gyakorlat lehet a nagybetűs életre, épp csak a közoktatás létjogosultságát kérdőjelezi meg. Léteztek neveléselméletek, amelyek szerint a pedagógus feladata, hogy kéznél legyen, ha netán a gyerekben kérdések támadnának a világról (mert rendszerint támadnak). Ha komolyan tudnánk hinni ebben, akkor örülnünk kellene a megfelelési kényszer nélküli gyereknek, nem rettegni tőlük és hátat fordítani nekik.

Hasonlóan súlyos gond, a személyesség kérdése. Mégoly rátermett tanár részéről is emberfeletti erőfeszítésre lesz szükség ahhoz, hogy elfogadják a tekintélyét, enélkül ugyanis egyszerűen nem fogják érteni, miért mondhatja meg, mit csináljanak. A gyakorlatban ez szinte csak egy végletekig tekintélyelvű állapothoz vezethet, ahol a büntetéstől való félelem sakkban tarthatja őket mind a két hétig, amíg hajlandóak lesznek iskolába járni. Ennek a tanárnak értelemszerűen nem fogják feltenni a kérdéseiket, ami még csekélység ahhoz képest, hogy negyedik osztályra már mind lemondanak olyan nagyra törő álmaikról, mint a nyolc általános. Az érettségi soha fel sem merült.

Mindez azonban az oktatás problémája. Megfelelő infrastruktúra, speciális programok, tantervek, felszerelések, felkészített és nyitott pedagógusok pótolni tudnák ezeket a hiányosságokat, a társadalmi számkivetettségre azonban nincsen gyógyszerük.

Mindannyiunknak van képünk a szegénységről, egy kicsi Afrikában, egy kicsi a földszinti szomszédnál, no de szegények mindig voltak és az ott már amúgy is majdnem Románia. Adjunk hálát a kereskedelmi televíziózásnak, hogy nem kell szembenéznünk a tegnap és holnap nélkül élő tömegekkel. Hiszen ahol a közműveltséget az Éjjel-nappal Budapest, az utónévkönyvet a Schwarzenegger-mozik, a játékmotort az egerek, a napi háromszori étkezést a szilvafa, az életpálya-modellt pedig a közmunka jelenti ott még sokáig nem lesz fontos, hogy milyen messze van az ég.

Bejegyzések

Világosítsd fel!

 

Az oktatásról írni?

Azt sokan szeretnek. Mondhatnánk, hogy bárki bármit ír, az kicsit az oktatásról ír aztán persze vannak azok, akik nagyon. Ők is sokan vannak: kifogyhatatlan a szempontok, módszerek, hangnemek és érdekeltségek sora, amiben és ahogyan, boldog-boldogtalan megosztja a nagyközönséggel, hogy kellene csinálni… ő hogyan csinálja, vele hogyan csinálták. Mondják, hogy az iskola a második szocializációs tér, és annyi biztos, hogy mindannyiunk lelkébe sok sebet ütött és virágot ültetett, az intézményesült nevelés. Hogy ebből vagy abból mérték-e bőségesebben, az pedig csaknem véletlenszerű.

Részemről komoly kételyekkel állok be a sorba: jelen írás ugyanis az oktatás hosszú távú, társadalmi vonatkozásain kíván eltöprengeni. Meglepő lehet, de ez a szempont egyáltalán nem élvez elsőbbséget a neveléstudomány területén, sőt, általánosságban talán elmondható, hogy oktatáspolitikai kérdésként tekintenek rá, és mint ilyen, csupán elméleti szempontként szerepel.

 

„…mivelhogy rend kell a világba,
a rend pedig arravaló,
hogy ne legyen a gyerek hiába
s ne legyen szabad, ami jó.”   /József Attila/

 

Mit várhat el egy nemzet az iskoláitól? Ha készakarva elrugaszkodunk a hétköznapok valóságától és egy rövid példa erejéig feltételezzük, hogy az iskolának nem egyedüli célja, a gyermekmegőrzés, akkor izgalmas szempontokra bukkanhatunk. Kívánatos, sőt deklarált cél például, hogy az oktatás aktív és hatékony támogatója legyen a fennálló társadalmi rendnek, vagyis megerősítse a kívánatos értékrendszert, illetve viselkedésmintákat. Hozzá kell tennünk, hogy szintén feladata az oktatásnak szembemenni a fennálló államrenddel amennyiben az, akár rövid, akár hosszú távon, nem szolgálja a közösség boldogulását.

Ha pedig mindez igaz, akkor bátran kijelenhetjük, hogy a magyar közoktatás nem tölti be megkívánt funkcióit. Nem tölti be, mert tömegek cserélnék el már holnap a demokratikus berendezkedést, az első szembejövő diktatúrára vagy akár a királyság tétova ígéretére. Szabadságukat egy tál lencséért. Szempontjaik persze valahol érthetőek, a diktatúrák hatalmi demonstrációi, a feudalizmus hétköznapjainak kiszámíthatósága, az állandóság és a biztonság átmeneti illúziója, lehet, hogy semmilyen perspektívát nem nyújt, de még mindig sokkal elviselhetőbb, mint utolsónak lenni az egyenlők között.

Óvatosan bíráljuk hát a tömegeket, hiszen, amit az iskola tanított nekik a társadalomról, azt ők nagyon is megtanulták. Megtanulták, hogy hallgatsz, ha nem kérdeznek, amennyiben mégis meg kell szólalnod, jobban teszed, ha azt ismétled, amit hallottál. Megtanulták, hogy minden, ami számukra fontos, érdekes és értékes, csupán zavaró mellékkörülmény, apró kellemetlenség, ami útjában áll egy magasabb szempontnak. Megtanulták, hogy az iskola, a tudás és az élet áldozati oltára, ahol éveket és álmokat áldoznak, idegen és gonosz isteneknek. De a legfontosabb, hogy jól megtanulták, hogy mindezt helyettük eldöntötték már, a kétkedőket pedig megbüntetik.

Teljes egyetértésben, futószalagon épül a társadalmi tehetetlenség. A szülő, akit szintén megvert az apja, a tanár, aki szerint keménynek kell lenni, hiszen az életre nevel, és persze a társadalom, ami naponta tüntet a meghunyászkodók ellen és jutalmazza a törtetőket. Ők mind ugyanazt várják a rendszertől. Mégpedig, hogy az általuk gondosan kudarckerülésre kondicionált tömegek, hirtelen vállaljanak felelős társadalmi szerepeket, éljenek önrendelkezési jogaikkal és úgy általában váltsák már meg végre a világot.

Csak nekem furcsa? Egyszer egy, a témában komoly tekintélynek számító személy azt mondta nekem, szép-szép ez a demokratikus oktatás, de figyelmen kívül hagyja a valódi problémákat. Nos, lehetséges, hogy vannak súlyosabb problémák is, mint hogy a tunya és cselekvésképtelen társadalmunkat módszeresen további tunyaságra és cselekvésképtelenségre szoktatjuk, mégis azt hiszem, hogy nem érdemtelen beszélnünk róla.

 

„…de nem taníthat neki társadalmi felelősségtudatot a történelem tanításával, azt akarván bizonyítani, hogy a köztársaság jobb, mint az önkényuralom, ha az osztályteremben nem köztársaság van, hanem önkényuralom.” /Homer Lane/

 

A demokratikus oktatás nem csodaszer, csupán egy lehetőség, és jó eséllyel az egyetlen lehetőség, amely megőrizheti a köztársaság elfeledett értékeit. Hadd pontosítsak: a köztársaság értékeit nem felejtettük el, túlnyomórészt meg sem tanultuk. A mai olvasó kicsit szánakozó, elnéző mosollyal veszi tudomásul az Emberi Jogok Egységokmányának legtöbb paragrafusát, néha csak naivnak, néha konkrétan butuskának bélyegezve azt. Valahol elronthattunk valamit, és igen meg lennék lepve, ha kiderülne, hogy nem az iskolában.

A pedagógia büszke az elért eredményeire, biztos benne, hogy tudja, mit, hogyan és milyen ütemben kell tanítania. Nos ha egy-két tanár tudta is valaha, legkésőbb az egyetemen biztosan elfelejtették. A gyerekek nélkül dönteni tananyagról, módszerről, tanmenetről éppolyan értelmetlen, mint amennyire káros is.

 

 

Az angliai Summerhill, a demokratikus oktatás gondolatának Mekkája. Egyedülálló iskolai önkormányzattal rendelkezik. Ez az intézmény minden értelemben valódi. Nyomokban sem hasonlít, sem az aktuálpolitikai játszótéren sunyin helyezkedő felsőoktatási szervekre, sem a házirendet félévente újraszavazó középiskolai álönkormányzatokra. Valódi önkormányzatnak nevezem, mert az intézmény életét meghatározó döntések színtere, diáktestület az autoritás teljes hiányával. Ezt pedig nyugodtan lehet szó szerint érteni, vagyis nincs a tanárbácsi rosszalló tekintete, nincs igazgatói vétó és úgy általában semmi sincs, ami értelmetlen szószaporítássá változtatná, azt, ahogyan a gyerekek törvényt ülnek.

Summerhill ideológiai hátterét egy mondatban össze lehet foglalni: a hatalmi kényszer száműzése az oktatásból. A módszer, két meghatározó jellegzetességgel híresült el, a már emlegetett iskolai gyűlés mellett, az önkéntes óralátogatás lehetősége volt komoly hatással a megítélésére. Bár kétségtelen, hogy az utóbbi sokkal inkább következmény, mint előfeltevés. Nyilvánvaló, hogy a gyerekek gyűlése csak nagyon kivételes esetben fogja megszavazni a kötelező óralátogatást.

Tény azonban, hogy Summerhill rajongóinak, és ellenségeinek nagy részét is az órarendhez való liberális hozzáállásának köszönheti. A neill-i alapelv szerint ugyanis, ha egyszer az egyén megtalálta az utat, melyen el kíván indulni, az iskola feladata, hogy minden tőle telhetőt megtegyen a szükséges felkészítésre. Ez az elgondolás szöges ellentétben áll azzal a hagyományos oktatási metódussal, mely szerint egy időben kell felkészülnünk arra, ha a gyerek matematikus, illetve ha irodalomtörténész kíván lenni.

Nem szeretném itt a módszert ennél hosszabban ismertetni, azt megírták már, nálam jobban is. (Ld.: Eric Fromm előszava a Summerhill, avagy a pedagógia csendes forradalma c. könyvhöz, 1960: http://www.nospank.net/fromm.htm)

Amiről valójában beszélni szeretnék az a döntés szabadsága. Sok víz átfolyt már a pedagógia taposómalmán, mióta a gyerek nem apró felnőtt többé. Saját jogokat kapott, jogait időnként ismertetik is vele és őt ez egyáltalán nem érdekli. Az a jog ugyanis nem az övé, azt másoktól kapta, praktikus kis csomagként érkezett, „neked ez így jó” felirattal.

Természetesen, mint minden demokráciában, Summerhillben is beköszöntöttek időnként az anarchia rövid időszakai. A törvény-nélküliség napjai után pedig a gyerekek annak rendje s módja szerint visszaszavazták a bevált szabályokat. E sorok olvasója, most megvonhatja a vállát és azt gondolhatja, hogy alapjában ez mégiscsak a házirend újraszavazásának egy alaposan megbonyolított módja. De ha ezt gondolná, kénytelen vagyok felhívni a figyelmét, hogy egyáltalán nem figyelt. Az esetenként csak kis változtatásokkal újraszavazott törvény ugyanis már a közösség sajátja. Megőrzése és betartása nem kényszer többé, hanem jól felfogott egyéni és közérdek.

Maga Neil, a Summerhill alapítója is elismerte, hogy az iskola szellemiségének megtartása embert próbáló feladat elé állítja a pedagógust. Le kellene mondania például pályájának leghatékonyabb velejárójáról, a pozícióból fakadó tekintélyről. Le kellene cserélnie egy csupán tudásából, intellektusából, emberi minőségéből fakadóra. Minderre nyilván csakis akkor lesz hajlandó, ha sziklaszilárdan biztos benne, hogy megéri.

A legtöbb jel viszont arra mutat, hogy a világ soha nem fog úgy működni, mint Summerhill.

De ez azt is jelentené, hogy bele kell törődnünk? Remélem, nem.

Bejegyzések

“És végül az üres papír…”

 

K. Benedek, budapesti lakos, foglalkozására nézve állástalan történész egy verőfényes, júniusi csütörtök délutánon halt meg. Most megszeppenve álldogál egy kivilágított vaskapu előtt és gondolatait próbálja összerendezni. Na az, hogy álldogál, már eleve túlzás mivel nincsenek lábai, ahogyan kezei illetve feje sem. Tulajdonképpen semmilyen néven nevezhető testrésszel nem rendelkezik, de kétségtelenül van, mint egy kósza gondolat gomolyog, várakozik türelmesen, elvégre valaminek történnie kell. K. tanár úr csak most eszmél rá, hogy helyzete nyomokban sem hasonlít arra, ahogyan az ilyesmit a freskókon és a halál utáni élettel foglalkozó könyvekben ábrázolni igyekeznek az odalentiek. Ezzel szemben a kapu és a mögötte felsejlő hatalmas, szikrázóan ragyogó épület éppen úgy fest, ahogyan azt a gyanútlan halandó elvárja a mennyország látképétől. Mivel, mint azt már említettem lábai nincsenek ezért megadóan lebeg a bejárat előtt és a kapuszárnyra erősített táblát betűzgeti:
    MENNYORSZÁG – műszaki vezető: Kéfás
    Belépés csak engedéllyel
    Ügyfélfogadási idő: beláthatatlan ideig szünetel
Különös módon K.-t megnyugtatja a felirat, történetesen ugyanis jól tudja, hogy Kéfás arámi nyelven kősziklát jelent és ez a tudás azzal a homályos érzéssel tölti el, hogy intellektusa bizonyára előnyére válik a legtöbb látogatóval szemben. Homályos jóérzése hamar elpárolog, amikor érces hang zeng fel körülötte, mintha a felhők, a falak és úgy általában a mindenség egyszerre szólna hozzá:
– K. Benedek, budapesti lakos, foglalkozására nézve állástalan történész, megmérettetett és könnyűnek találtatott eltévelyedés és hamis tanok terjesztése okán. Az egyetlen, az igaz, üdvözülésre vezető tan a strukturalista nyelvészet ösvénye vala.
K. egy pillanatra még hallani véli, ahogyan az óriási palota egy távoli szegletében Saussure hangosan felnevet egy viccen, amit rajta kívül talán ha hárman értenek a bolygón és már zuhan is lefelé, az örökkön égő tűz hazájába, ahol a kínzó langue-ok örökkön lobognak és parole-ják a generatív eretnekeket.

Mi azonban maradjunk még itt a kapunál, hiszen úgy érzem némi magyarázattal mégis adós maradtam. Arra, hogy a változások miként kezdődtek meg a mennyei királyságban, már senki nem emlékszik, a vezetőség pedig az idők végezetéig titkosította a vonatkozó adatokat. Annyi azonban bizonyos, hogy az angyalok lázadása után, a helyzet stabilizálása érdekében általános arculatváltást határoztak el a mennyekben és az addigi merev és megkérdőjelezhetetlen dogmák helyett egy demokratikusabb útirányt szorgalmaztak. Példának okáért a strukturalista nyelvészetet az Üdvözültek Tanácsa három napja szavazta meg az egyedüli üdvözítő tannak. Előtte három hétig az újhistorizmus volt, ami kiválóan bizonyítja annak a széles körben elterjedt vélekedésnek a jogosságát, hogy egyáltalán nem mindegy, mikor hal meg az ember.
Az új világrend komoly változásokat hozott a menny berendezkedésében. Mindent a feje tetejére állított például, amikor Pált lenyűgözte Roland Barthes munkássága, és az apostol sietve meggyőzte a Tanácsot, hogy a szerzőknek semmi köze nincsen nemcsak az általuk írt szövegekhez de kieszelt karaktereikhez sem. Ez érthető módon rákényszerítette a mennyet, hogy revideálja álláspontját a túlvilágon eddig méltatlanul figyelmen kívül hagyott regényhősök problémájával kapcsolatban. A fiktív alakok üdvözülése azonban rögtön új problémák megjelenéséhez vezetett. Már az első napokban az ifjú Werther kegyetlenül összeverte az ősz Goethét, de a véres megtorlás csak laza előjátéknak tekinthető a Rougon-Macquart fiaskóhoz képest, amikor a regényfolyam szereplőinek összehangolt támadása elől csak az angyalok karának közbelépése menthette ki a felelőtlen szerző szellemét. Ezek után született döntés a szereplők elszeparálásáról, amivel kapcsolatban viszont a hivatkozások problémája merült fel. Csak a viszonyítás kedvéért említem meg, hogy Goethe-ből, az új elgondolás értelmében, pillanatnyilag is 1628 darab járja az örök vadászmezőket. Az idős mester berzenkedett ugyan a döntés ellen, de mivel 1627 azonos szellemi kvalitásokkal és emlékekkel rendelkező alteregója jóleső borzongással vette tudomásul önnön létezését, végül összeférhetetlenségre hivatkozva elutasították a fellebbezést. Beszélik, hogy az öreg manapság már visszavonult a közélettől, ha csak teheti csöndes magányába húzódik vagy Hemingway-el beszélget, de lehet, hogy ezt is csak Kundera írta.
A menny országának ilyetén bürokratizálódásával együtemben a pokol is konszolidálódott. Mivel a szerzőség kérdésével kapcsolatban nem sikerült egyértelműen eldönteni, hogy a bűnt a szerző vagy szereplői követték el, a pokol szerepe lassan jelképessé vált. Egy ízben még az is felmerült, hogy az Úrnak felelnie kelljen e a Bibliában megírt szörnyűségekért, de végül az alkotók általános amnesztiát kaptak, figuráikat pedig önszándékukon kívül elkövetett gaztettek jogcímén szintén felmentették. A pokol ennek következtében szinte teljesen kiürült és mostanság csupán az elégedetlenkedők elrettentésének funkcióját tölti be.
Azért ne higgyük, hogy a pokol egy leányálom. Igaz ugyan, hogy a legtöbb bugyor pang az ürességtől de a hatodikban jócskán vannak azért. Itt töltik ugyanis az örökkévalóságot a filozófusok. Egy hatalmas körben ülnek székeken, mint egy csoportterápián és az idők végezetéig citálják újra meg újra, kieszelt eretnekségeiket. A büntetés azért különösen kegyetlen, mert egymás téziseit csupán annyiban vehetik figyelembe, amennyiben ezt életükben is tették, így nem valószínű, hogy belátható időn belül bármilyen konklúzió születne társalgásukból. A legrosszabb helyzetben szegény Heidegger van, akinek az elmúlt 35 évben egyetlen egyszer sem sikerült még végigmondania a Lét és időt, mivel már a harmadik fejezetnél rendszeresen elveszíti a fonalat és újra kell kezdenie és újra, és újra… 

Bejegyzések

A szégyentől keletre

 

Ó, átkozott szájhagyomány! Ezt a történetet egy ismerősöm ismerősétől hallottam. Bizonyára a nyájas olvasó is ismeri ezt a típust. A legkülönbözőbb külső jellemzőik mellett, ők azok a személyek, akik sűrű vállveregetés mellett, jó kedélyűen tetszelegnek rég nem látott drága barátunk szerepében, akár annak dacára is, hogy esetleg az ismeretség egyetlen homályos mozzanata sem rémlik fel megzavart agyunkban.

Az én emberem az Astoria villamosmegállójában ragadott magával és bizonytalan ellenkezésem dacára, mellyel még magamat sem győztem meg, beterelt a zsinagógával szembeni kocsmasor egyik szomorú kricsmijébe. Hamarosan megtudom, hogy felfokozott lelkiállapotának oka egy zseniális történet, amiről azonnal én jutottam eszébe. A húga ex-fiújának az egyik haverja most költözött össze egy nővel, aki a Fővárosi Bíróságon dolgozik. Szóval teljesen belsős anyag, azt csinálok vele, amit akarok, de szerinte okvetlenül meg kell írni. Ő persze nem tudja, hogy valójában ezer éve nem írtam semmit, de nem érzem sürgetőnek felvilágosítani. Hátha most majd.

Közelebb hajol és fojtott hangon, de így is meglehetős intenzitással a képembe harsogja:

 – Sorozatgyilkosok. Hárman. Sőt, sorozatkéjgyilkosok. Három azonosított áldozat, két különböző országban. Gödöllő, Gratz, Budapest. Na mit szólsz?

Hát, mit lehet ehhez szólni? CSI máriabesnyői helyszínelők. Nagyjából mindegy mi a sztorija, meg lehet azt írni Miamiban, Párizsban, talán még Amszterdamban is. De Budapesten egy pornónovellát se pazarolna rá senki.

Azért igyekszem érdeklődő arcot vágni. A hatás kedvéért csettintek a nyelvemmel.

 – Mesélj!

 – Szóval bevitték ezt a három srácot. Fiatalok, jóképűek, még az egyetemről ismerik egymást. A vád komoly, de nem áll valami szilárdan. Fiatal nőket szemeltek ki maguknak, tudod, tizennyolc fölött, de ne túl értelmeset. Lehetőleg pasi nélkül és olyat, aki apuékkal sincs túl jóban. Ezt ma már tíz perc alatt leveszed a netről. De most komolyan, a facebookon olyan áldozatot kerítesz magadnak, hogy csak a célkeresztet nem tetováltatta a homlokára. Bérelnek egy elegáns villát, valami félreeső helyen és elhívják a szerencsétlen tyúkot egy pornó castingra, leforgatják a filmet, a női főszereplőt pedig elteszik láb alól. Azt hinnéd, hogy a hülyék maguk ellen készítenek bizonyítékot, de pont ez a csavar. A film netre megy, átutalásos letöltéssel, a bankszámla valahol a tengerentúlon, ebben az életben nem nyomozzák le. A hab a tortán, ha a rendőrség keresni kezdi az eltűnt lányt és felismerik a felvételen, amin persze a férfi csak deréktól lefelé látható, akkor rögtön alábbhagy a nyomozói kedv. A lány azóta talán már az Arab Emirátusban szolgálja a közjót.

 – Gondolom, valami szado-mazo rettenet.

 – Nem, sőt, úgy hallottam, hogy egész romantikus anyagok. Egy férfi, egy nővel teljesen normálisan, nem is keltettek túl nagy feltűnést.

 – Akkor viszont nem igazán értem, mi az indíték.

 – Ez a horrorisztikus az egészben, nincs indíték. Teljesen nyugodtan életben hagyhatnák a lányt. A filmből bejön egy kis pénz, nem annyi, hogy megérje folytatni, de arra elég, hogy elutazzanak, kivegyenek egy lakást, kiszemeljék a következő áldozatot, béreljenek egy alkalmas helyet az akcióhoz és boldogan éljenek, amíg valaki meg nem hal.

 – Működőképes tervnek hangzik, hogy buktak le?

 – Elkövettek egy stratégiai hibát. Az utolsó lány eldicsekedett az új karrierjével az egyik barátnőjének, az meg hitte is a dolgot, meg nem is, ezért gondolta utánajár. Így nyert a vád egy koronatanút, nélküle az egész ügy csak homályos ötletelés.

Így jön el a tárgyalás napja, bevezetik ezt a jellegtelen, szürke kislányt, meg van rettenve, remeg, mint a kocsonya. Ott ül a három vádlott az ügyész pedig éppen széles karmozdulatokkal ecseteli, hová jutott ez a világ. A lány elmondja, hogy felismer a három férfi közül kettőt, akikkel látta barátnőjét behajtani a rózsadombi villába, és meglátta a harmadikat is, amikor az ablakhoz lopódzott. Azután megijedt és elmenekült.

Az ügyvéd, minden hájjal megkent csirkefogó, de nem ejtették a feje lágyára. Az iránt tudakolódzik, hogyha barátnője elbeszéléséből meglehetősen pontosan tudta, hogy mire számíthat, mégis mitől ijedt meg annyira, hogy elmeneküljön. A lány hebeg, habog, kínos, elnyújtott jelenet. A bíró jóakaratúan biztatja, mire nagy nehezen, szavanként húzzák ki belőle, hogy amíg a sövény mögül leselkedett az ablak felé, egy énekesmadár szállt le mellé a földre és azt mondta neki:

– Fordulj vissza, szép királykisasszony, mert megbánod!

Általános pánik tör ki a teremben, mindenki felugrál, üvöltenek és papírokat lobogtatnak, a kislány zokog és azt kiáltozza, hogy Isten bizony, érthető emberi nyelven rikoltozott az a madár. Az ügyész paprikavörös és levegőt sem kap a méregtől, ami lényegében érthető. Ennél jóval különösebb a három vádlott arcának színváltozása. Szorosan ülnek egymás mellett, mint a madarak a dróton, falfehérek és ide hallani, ahogy valamelyiknek a térde kopog az asztal alján. Aztán az egyik lassacskán felemelkedik, minden ízében remeg, de hangosan érthetően szól a hangja és egy pillanat alatt véget vet az általános felzúdulásnak.

– Tizenkettőt!

A bíró nem tud válaszolni a meglepetéstől, aztán a hátsó sorokból, valaki mégis felkiált:

– Mi tizenkettőt?

– Nem három lányt keresnek, hanem tizenkettőt.

És ez a szép arcú fiatalember beszélni kezd. Mintha évek hosszú némaságát pótolná most be. Sima szájú csirkefogó. Úgy elbeszél a fagyos levegő mellett, mintha nem is az ő életéről lenne szó. Nyugodtan sorol neveket, számokat, helyeket. Lengyelország, Szerbia, Ukrajna. A másik kettő szinte egykedvűen bólogat, csak egyszer szól közbe az egyik, kijavítja egy lengyel városka nevét. A tizenkét gyilkosság pontról-pontra ugyanúgy zajlott, minden apró részlet a rituálé része volt. A férfi még elmondja, hogy hét év után abban a reményben tértek vissza Magyarországra, hátha végre pontot tehetnek az ügy végére és leül. Síri csend. A teremben csak a jegyző írógépének kopogása hallatszik.

Első fokon a bíróság tényleges életfogytiglanra ítéli a három férfit. A védelem másodfokon fellebbezést nyújt be. A vádlottak a különös kegyetlenségre hivatkozva halálbüntetést kérnek. Egy hónapra rá, különleges köztársasági elnöki engedéllyel főbe lövik őket.

Hát lehet ebből írni bármit is? Ma? Magyarországon?

Bejegyzések

42 perc

Hozzászólás most!

Nyugtalan álomból riadtam, már éppen a másik oldalamra fordultam volna, amikor megakadt a szemem nyugtalanságomnak feltételezhető okozóján. Idősebb férfi ült az ágyammal szemben, makulátlan fehér öltönyben. Vonalzóval sem lehetett volna pontosabb pofaszakállat szerkeszteni, mint amilyet viselt, egész lénye és megjelenése oly természetes volt, hogy még számomra is egészen rendjénvalónak látszott, hogy a kanapémon trónol ezen a korai órán. Amikor észrevette, hogy ébren vagyok, frissen, ruganyosan de egyáltalán nem sietve felemelkedett a székből (megdöbbentően magas volt) és szó nélkül kezet nyújtott. Alapjában véve illedelmes ember vagyok, berögződött mozdulattal engedelmesen kezet ráztam vele.

– Meg is volnánk – mondta különös látogatóm –, akkor hamarosan – és biccentett.

– Restellem az alkalmatlanságomat – motyogtam kora reggeli érdes hangomon és valóban úgyéreztem, mintha valamiféle rituálét zavarnék meg a túlzott buzgólkodásommal – de megmondaná kicsoda maga?

– Ó – nézett rám csodálkozva, mint aki biztos benne, hogy mindez egészen magától érthetődő – én vagyok a Halál.  Bevallom, kissé meghökkentett.

– Eszerint meg fogok halni? – kérdeztem bárgyún, bár kérhetetlen logikával.

– Természetesen – válaszolt különös látogatóm egy hamiskás és bíztató mosollyal, majd vette a kalapját és kifelé indult.

– Csak egy pillanat – motyogtam és egyre hülyébben éreztem magam – mégis mikor? –kérdeztem, mert semmi okosabb nem jutott az eszembe.

– Korrekt kérdés – ismerte el – nos, tekintetbe véve az egészségi állapotát, és hogy nyolckor már más dolgom van, azt mondanám, úgy negyvenkét perce van hátra. Biccentett és átsétált a falamon.

– De hát miért?! – üvöltöttem.

– Édes istenem! – hangzott a folytott válasz a szigetelésből – A maga egyedfejlődési szintjén, emiatt igazán nincs semmi oka megsértődni.

Bár nem értettem, azonnal megsértődtem. Elvégre csak huszonöt vagyok és vitaminokat is eszem. Egy darabig mérlegeltem, hogy visszaaludjak, aztán eszembe jutott, hogy így ágyban, párnák közt halnék meg, ezért felkeltem és feltettem a rezsóra a kávévizemet. Ha logikusan mérlegelünk negyvenkét perc nem olyan kevés még akkor sem, ha legalább öt perc míg kész a kávém. Mindenesetre, amíg megnéztem az e-mailjeimet a kávémat szürcsölgetve és mélyeket szippantva a cigarettámból, elhatároztam, hogy a megmaradt harmincegynéhány percemben megtöltöm tartalommal az életemet. Első lépésként tehát meg is borotválkoztam, majd lesétáltam a lépcsőházba. Az első meglepetés a földszinten ért. Házinénim fátyolos szemekkel várt rám a kapuban és miután teátrálisan és hosszan megölelt, könnyeivel küszködve adta vissza a következő három havi lakbéremet. Megilletődve léptem ki az utcára, de szűkös időmet szem előtt tartva határozott léptekkel az újságosbódéhoz siettem. Legalább hatan álltak sorban a bódénál, amikor megláttak közeledni egy emberként húzódtak félre előlem, amolyan ’menj csak öregem, nekünk van időnk’ tekintettel. Találomra vásároltam egy napilapot és mohón az álláshirdetésekhez lapoztam. Kikerestem a legközelebbi címet. A sarkon éppen recepcióst keresett egy jól menő svéd informatikai cég budapesti kierendeltsége.

Az újépítésű, csupa üveg épületszörnyetegben a vezérigazgató hosszasan és őszinte részvéttel szorongatta a kezemet. Biztosított róla, hogy cégük szem előtt tartja a dolgozók karrierlehetőségeit, és mivel az én esetemben a szamárlétra hagyományos végigjárása merő időpazarlás lenne, ezért felsőbb utasításra azonnali hatállyal vezérigazgatónak neveznek ki. Megmutatta, mit hol találok, majd vette a kalapját és elment, hogy a Dunába vesse magát. Mivel az amerikai és a japán konkurencia állapotomra való tekintettel kivonult a piacról, fél 8 körül már a világ legnagyobb elektronikai monopóliumának tejhatalmú ura voltam. Európa minden jelentősebb országában alapítottam leányvállalatokat, miközben egy szalvéta hátuljára sebtiben felskicceltem a posztmodern közgazdaságtan alapjait, majd kijelöltem az utódomat és kivillamosoztam a Margit szigetre.

Ilyenkor reggel nem sokan andalognak errefelé, ám az én helyzetemben nemigen válogathattam. Megálltam hát az egyik padon turbékoló ifjú pár mellett és megköszörültem a torkom.. Ahogy megpillantottak kiült az arcukra a már ismerős részvét. A fiú felkelt, keményen, férfiasan kezet rázott velem.

– Ez a legkevesebb, öregem, majdcsak találok másikat – és kissé imbolygó léptekkel elsétált a legközelebbi kocsma felé. A lányhoz fordultam:

– Kisasszony, képes volna szeretni engem, amíg a halál el nem választ?

– Hogyne! – rebegte –, de 9-re már be kell mennem dolgozni.

 Ebben meg is egyeztünk. Krisztinának hívták, mint Mikszáth aranykisasszonyát, rögvest biztosítottam róla, hogy más körülmények között nemhogy Amerikába de akár a Holdra is elmennék a kedvéért aranyatmosni, de jelen helyzetemben inkább csak sétáljunk el a villamoshoz. Közben kiderült, hogy szereti a kutyákat és a jazzt. Három gyermekünk született: két lány és nagy örömömre egy angyalarcú szőke kisfiú. Az órámra pillantottam, van még majdnem negyedórám. Sietve megcsókoltam idősödő feleségemet és táviratoztam Miamiba a fiamnak, hogy mindegy hogyan alakulnak a dolgok, borítsunk fátylat a múltra. Tudnia kell, hogy az apja mindig büszke volt rá.

Odahaza aztán leültem megírni a memoárjaimat. Tizenkét kötetes önéletrajzom alapjaiban formálta át a modern regényről alkotott képet. Neves kiadók azonnal tervezni kezdték a megjelentetését, de konokul ragaszkodtam a posztomusz kiadáshoz.

Hátradőlök. Pontban nyolc óra. Megtapogatom a pulzusomat, nem értek hozzá, de semmi rendellenes. Ez mindenesetre különös, hacsak nem rossz vicc az egész. Már éppen kezdeném meggyőzni magam, amikor… Hohó – csapok nagyot a homlokomra –, hiszen öt percet siet az órám, én magam állítottam át, hogy biztosan elérjem a vonatom. Öt egész perc nem csekélység, kérem. Lázasan töröm a fejem, halántékomon kidagadnak az erek, elkeseredetten próbálok koncentrálni bármire, ami még fontos lehet. De csakugyan, mit is kezdjen az ember az életével?