K. Benedek, budapesti lakos, foglalkozására nézve állástalan történész egy verőfényes, júniusi csütörtök délutánon halt meg. Most megszeppenve álldogál egy kivilágított vaskapu előtt és gondolatait próbálja összerendezni. Na az, hogy álldogál, már eleve túlzás mivel nincsenek lábai, ahogyan kezei illetve feje sem. Tulajdonképpen semmilyen néven nevezhető testrésszel nem rendelkezik, de kétségtelenül van, mint egy kósza gondolat gomolyog, várakozik türelmesen, elvégre valaminek történnie kell. K. tanár úr csak most eszmél rá, hogy helyzete nyomokban sem hasonlít arra, ahogyan az ilyesmit a freskókon és a halál utáni élettel foglalkozó könyvekben ábrázolni igyekeznek az odalentiek. Ezzel szemben a kapu és a mögötte felsejlő hatalmas, szikrázóan ragyogó épület éppen úgy fest, ahogyan azt a gyanútlan halandó elvárja a mennyország látképétől. Mivel, mint azt már említettem lábai nincsenek ezért megadóan lebeg a bejárat előtt és a kapuszárnyra erősített táblát betűzgeti:
    MENNYORSZÁG – műszaki vezető: Kéfás
    Belépés csak engedéllyel
    Ügyfélfogadási idő: beláthatatlan ideig szünetel
Különös módon K.-t megnyugtatja a felirat, történetesen ugyanis jól tudja, hogy Kéfás arámi nyelven kősziklát jelent és ez a tudás azzal a homályos érzéssel tölti el, hogy intellektusa bizonyára előnyére válik a legtöbb látogatóval szemben. Homályos jóérzése hamar elpárolog, amikor érces hang zeng fel körülötte, mintha a felhők, a falak és úgy általában a mindenség egyszerre szólna hozzá:
– K. Benedek, budapesti lakos, foglalkozására nézve állástalan történész, megmérettetett és könnyűnek találtatott eltévelyedés és hamis tanok terjesztése okán. Az egyetlen, az igaz, üdvözülésre vezető tan a strukturalista nyelvészet ösvénye vala.
K. egy pillanatra még hallani véli, ahogyan az óriási palota egy távoli szegletében Saussure hangosan felnevet egy viccen, amit rajta kívül talán ha hárman értenek a bolygón és már zuhan is lefelé, az örökkön égő tűz hazájába, ahol a kínzó langue-ok örökkön lobognak és parole-ják a generatív eretnekeket.

Mi azonban maradjunk még itt a kapunál, hiszen úgy érzem némi magyarázattal mégis adós maradtam. Arra, hogy a változások miként kezdődtek meg a mennyei királyságban, már senki nem emlékszik, a vezetőség pedig az idők végezetéig titkosította a vonatkozó adatokat. Annyi azonban bizonyos, hogy az angyalok lázadása után, a helyzet stabilizálása érdekében általános arculatváltást határoztak el a mennyekben és az addigi merev és megkérdőjelezhetetlen dogmák helyett egy demokratikusabb útirányt szorgalmaztak. Példának okáért a strukturalista nyelvészetet az Üdvözültek Tanácsa három napja szavazta meg az egyedüli üdvözítő tannak. Előtte három hétig az újhistorizmus volt, ami kiválóan bizonyítja annak a széles körben elterjedt vélekedésnek a jogosságát, hogy egyáltalán nem mindegy, mikor hal meg az ember.
Az új világrend komoly változásokat hozott a menny berendezkedésében. Mindent a feje tetejére állított például, amikor Pált lenyűgözte Roland Barthes munkássága, és az apostol sietve meggyőzte a Tanácsot, hogy a szerzőknek semmi köze nincsen nemcsak az általuk írt szövegekhez de kieszelt karaktereikhez sem. Ez érthető módon rákényszerítette a mennyet, hogy revideálja álláspontját a túlvilágon eddig méltatlanul figyelmen kívül hagyott regényhősök problémájával kapcsolatban. A fiktív alakok üdvözülése azonban rögtön új problémák megjelenéséhez vezetett. Már az első napokban az ifjú Werther kegyetlenül összeverte az ősz Goethét, de a véres megtorlás csak laza előjátéknak tekinthető a Rougon-Macquart fiaskóhoz képest, amikor a regényfolyam szereplőinek összehangolt támadása elől csak az angyalok karának közbelépése menthette ki a felelőtlen szerző szellemét. Ezek után született döntés a szereplők elszeparálásáról, amivel kapcsolatban viszont a hivatkozások problémája merült fel. Csak a viszonyítás kedvéért említem meg, hogy Goethe-ből, az új elgondolás értelmében, pillanatnyilag is 1628 darab járja az örök vadászmezőket. Az idős mester berzenkedett ugyan a döntés ellen, de mivel 1627 azonos szellemi kvalitásokkal és emlékekkel rendelkező alteregója jóleső borzongással vette tudomásul önnön létezését, végül összeférhetetlenségre hivatkozva elutasították a fellebbezést. Beszélik, hogy az öreg manapság már visszavonult a közélettől, ha csak teheti csöndes magányába húzódik vagy Hemingway-el beszélget, de lehet, hogy ezt is csak Kundera írta.
A menny országának ilyetén bürokratizálódásával együtemben a pokol is konszolidálódott. Mivel a szerzőség kérdésével kapcsolatban nem sikerült egyértelműen eldönteni, hogy a bűnt a szerző vagy szereplői követték el, a pokol szerepe lassan jelképessé vált. Egy ízben még az is felmerült, hogy az Úrnak felelnie kelljen e a Bibliában megírt szörnyűségekért, de végül az alkotók általános amnesztiát kaptak, figuráikat pedig önszándékukon kívül elkövetett gaztettek jogcímén szintén felmentették. A pokol ennek következtében szinte teljesen kiürült és mostanság csupán az elégedetlenkedők elrettentésének funkcióját tölti be.
Azért ne higgyük, hogy a pokol egy leányálom. Igaz ugyan, hogy a legtöbb bugyor pang az ürességtől de a hatodikban jócskán vannak azért. Itt töltik ugyanis az örökkévalóságot a filozófusok. Egy hatalmas körben ülnek székeken, mint egy csoportterápián és az idők végezetéig citálják újra meg újra, kieszelt eretnekségeiket. A büntetés azért különösen kegyetlen, mert egymás téziseit csupán annyiban vehetik figyelembe, amennyiben ezt életükben is tették, így nem valószínű, hogy belátható időn belül bármilyen konklúzió születne társalgásukból. A legrosszabb helyzetben szegény Heidegger van, akinek az elmúlt 35 évben egyetlen egyszer sem sikerült még végigmondania a Lét és időt, mivel már a harmadik fejezetnél rendszeresen elveszíti a fonalat és újra kell kezdenie és újra, és újra…