Húsvéti füst gomolyog, árad

közepén tőkesúly húzódó, hegedő nyomával:

betűkhöz hasonló hasadás a vízen.

 

(Soha nem volt égbolt.

De tenger még most is van, égővörös

tenger.)

 

Mi itt, mi itt vagyunk,

az átkelés fölötti örvendezésünkben állunk a sátor előtt,

ahol sivatagkenyeret sütöttél

a vándorlásban mellénk szegődött nyelv szavaiból.

 

A látás szegélyén, a tekintet legszélső peremén: tánc,

két penge

szívárnyék-kötél fölött.

 

Alatta a háló,

gondolat-

végekből csomózva – milyen

mélységben?

 

Ott: a szétharapott

örökkévalóság-garas, amit

hozzánk köptek fel a háló résein át.

 

Három homokhang, három

skorpió:

a vendégnép, velünk

a csónakban.

 

 

 

 

 

Kút-

ként

mélyülnek az átkozottba, a megigézettbe,

és fölöttük nappali álmok

íves zsindelyei;

 

minden lélegzetvétel

kockakövek

gyűrűjében:

 

ilyenek a kamrák, ahol téged hagytalak, gubbaszkodva,

a kamrák, amikre bíztalak, hogy téged megtartsanak.

 

A szív parancsol:

az elvált

frontokra küldi ki

a minket halkan körbecsipkéző fagyot,

 

és te nem leszel virág

az urnamezőkön,

és engem, az írás hordozóját,

nem emel ki a vályogházból

sem az árok-, sem az arkangyal.

 

András Orsolya fordításai