Vegahorror

Bartók Imre: A patkány éve, Libri Kiadó, Budapest, 2013.

Filozófiai téttel bíró apokaliptikus biohorrort írni egymást froclizó filozófus szereplőkkel mindenképp grandiózus vállalkozás, főleg abban az esetben, ha a könyv pozicionálása során egyszerre vetődik fel Poe, Lovecraft, Pynchon, Houellebecq, Csáth Géza, Hajnóczy Péter vagy Hajas Tibor neve. Bartók Imre jelentős tudományos és kritikai munkássága mellett két évvel ezelőtt jelentette meg első regényét, a fontos kritikai sikereket bezsebelő Fémet. A szerző tudatosan tartja távol magát a valóságreferenciák látszatától: „természetesen foglalkoztat a (szociális, politikai stb.) valóság, csak éppen nem hiszem, hogy azt bármilyen körülmények között érdemes volna irodalmi alapanyaggá tenni.”

A Patkány éve az előzetes elvárások alapján egyszerre határátlépő és trendkövető szöveg, a kifinomult prózapoétikai eljárások egymás mellé rendelve helyezkednek el a ’80-as évek agyonmásolt VHS-felvételeit idéző ordító horrorközhelyekkel. A regény lényeges szándéka a kimozdítás, összeérintés: hermeneutika és akcióregény, Heidegger és a Hullajó egyszerre való jelenléte. A szöveg legfőbb erénye a képiség szuggesztív, kitartott következetességében érhető tetten, a legkidolgozottabb víziók a testi működés növényi/gépi határműködéseire fókuszálnak. Az elmúlt évek magyar kortárs költészeti törekvései kimerítő alapossággal tematizálták az ember testi működésének egzisztenciális kitettségét, határterületi érintkezéseit, prózafronton azonban kevés jelentős kísérlet született ezen a területen. A Patkány évének olvasása során fontos kérdésként merül fel, hogy a bátran felvállalt kockázatok mentén létrejöhet-e a szándékolt nagyregény? Képes-e fuzionálni a képiség elsöprő ereje a Zs-kategóriás horrorszövegeket, -filmeket idéző esetlen dialógusvezetéssel, sematikus jellemábrázolással?

Borbáth Péter

„Az örök jelen állott, barna levegőjében…”

Tóth Krisztina: Akvárium, Magvető. Budapest, 2013.

Tóth Krisztina első regénye, a 84. Ünnepi Könyvhétre megjelent Akvárium az ötvenes-hatvanas évek Budapestjének történeti – társadalmi – ­politikai színfala mögött zajló élet igen jellemző mikrotörténelmi hatásait teszi meg szemlélődése tárgyául, néhány szereplőjének kényszerűen összefonódó sorsán keresztül. Az Akvárium figurái családként is funkcionálhatnának ugyan, szándékosan mégis igen keveset láttat Tóth Krisztina az egészséges családi szerepekből, sugallva, hogy az állandó túlélés körülményei korlátot szabnak ezek kibontakozásához. A szereplők legtöbbjét erőteljesen, sőt, keserű iróniával eltúlozva, visszataszító jelenségként mutatja meg a narrátor, néhány naturális képpel érzékeltetve a nyomor szélén tengődő életek kényszermegoldások szülte vegetációját. A valós viszonyok, az egyén múltja, esetleges szebb múltja csak elszórt félmondatok formájában jelenik meg, mintha a szereplők számára is problémás lenne a saját emlékeikhez való hozzáférés. Ezen figurák számára mintha csak a jelen problémái léteznének. Együtt élnek ugyan, mégis, a legközelebbi hozzátartozóktól is elszigetelve, az „állandó gyanakvás csöndjében” léteznek, hiszen mind társadalmi-politikai, mind magánéleti témáról szólva lehetetlen és veszélyes az őszinte, egyenes beszéd. Felvetődik az olvasóban a kérdés, ha lehetőségük adódna, lenne-e nyelvük elbeszélni ezeknek a figuráknak az állandóan traumatizáló hétköznapok visszásságait? És ha igen, kinek? És tudnának még visszásságként beszélni a narrátor által dísztelenül elénk tárt, végső soron az életüket alkotó eseményekről, az állandósuló áldatlan állapotokról? Zárt közeg, zajló eseményei ellenére is mozdulatlan, hallgató és dermedtségében is romló világ jelenik meg ebben az utókorból, jelenünkből nyomtalanul el nem törölhető problémákat is felvető sűrű szövegben.

Páji Gréta

Az emlékezet teatralitása

Imre Zoltán: A nemzet színpadra állításai. A magyar nemzetiszínház-elképzelés változásának főbb momentumai 1837-től napjainkig, Ráció Kiadó, Budapest, 2013.

A nemzet színpadra állításai cím érzékletesen fejezi ki Imre Zoltán könyvének alaptézisét: a Nemzeti Színház konkrét épülete-társulata és virtuális intézmény-jellege összetett teátrális keretét adja a mindenkori magyar identitás- és emlékezetpolitikai csatározásoknak. Hogy mindez a mai napig így van, az éppen úgy nem magától értetődő, mint az, hogy létezik egy kiemelt, akár a működő színháztól részben független, emlékezeti helyként funkcionáló, „a” Nemzeti Színház. A hazai helyzet sajátosságának okait finom esettanulmányok sorával kutatja a szerző, az előadások komplex elemzésére vállalkozva. Mint azt Imre hangsúlyozza, a színház efemer jelenségként önmagában is izgalmas történetfilozófiai problémákat vet fel, miközben az egyes előadásokon belüli érzéki sokszínűség (drámai szöveg, zene, zaj, kép, mozdulat, térbeliség, testiség együttes jelenléte), valamint a színház társas megvalósulása rendkívül bonyolult szövetet eredményez. A bemutatott darabok történetének és az előadás módjának, a bemutató társadalmi-politikai kontextusának, a kritikai reflexióknak és a közéleti beágyazottságnak a tükrében egyszerre rajzolódnak ki a színházról és a nemzetről való elképzelések, valamint ezeknek a történeti változásai. A mikrotörténeti megközelítésmód személyessé, átélhetővé teszi azokat a pillanatokat, amelyekben a nemzeti identitás meghatározása valamiért megkerülhetetlenné, feladattá vált, miközben ezekben a momentumokban gyakorlatilag végigkövethetővé válik a magyar történelem. Ebből a szempontból a legizgalmasabb vállalkozás a közvetlen közelmúlt beemelése: a rendkívül gazdag intertextuális utalásrendszert mozgató Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe című előadás átfogó elemzése.

Ady Mária

„Ez az ajtó, amin nem tudsz bejönni”

Kubiszyn Viktor: Foglaltház, Jószöveg Műhely, Budapest, 2013.

Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei, Jószöveg Műhely, Budapest, 2013.

Két könyv a Jószöveg Műhely Kiadónál. A szerzők ma, szombaton együtt dedikáltak a Könyvhéten. Sok a közös ismerősük, árnyalakok a zónából. Olvasom őket, és úgy érzem magam, ahogy az egyik árny mondja Kubiszyn könyvében: ez egy olyan könyv, ahol kiderül, hogy az olvasó a gyilkos. A védettségével, az előítéleteivel, a normalitásával.

Az utcai hálózat rejtett működésmechanizmusaiba engednek belátást. Az egyik inkább a „dzsankik” zsigeri függőségébe, ahol „csak a drogóra ketyeg”, a másik a Moszkvás hajléktalanok fiatalos galerijébe.

Igen, vannak szabályok, értékek, van náluk is idő, van munka – de minden fogalmat újra kell értelmezni. Ehhez mindkét szerző kijelöl egy-egy bázist: foglaltházat a belvárosban vagy szilvafát a téren – a többi csillagtúra. Innen válnak ki az alakok, és a köztük lévő hierarchia, kapcsolatrendszer. Az elbeszélők anekdotákat, sztorikat sorjázva bontják ki a karaktereket, nem is lehetne másképp.

Pőcze Flóra résztvevő megfigyelőként, kezdő antropológusként töltött hónapokat a Moszkva téri hajléktalanokkal az utcán, amit olvasunk, abszolút igaz történet. Ha nem tarhál, ha nem kasszázik, ha nem vállalja, hogy akkor iszik, akkor eszik, akkor alszik, ott és úgy, ahogy ők, nem fogadták volna el. Egy lett közülük, de személyes kötődései ellenére megtartotta kutatói szemszögét is. Bemutat, mesél, sztorizik, értékel, és mindegyik emberhez érző, összegző, búcsúzó vallomásokat címez. Könyve érthető, követhető formában, logikus struktúrával vázolja föl az utcán élők létének alapvonásait. 

A Foglaltház máshogyan hat. Fragmentumos hallucinációk, állandó nézőpontváltások, elmosódott tudatú monológok és dialógok futnak a regényben. „Az oldszkúl dzsankik kihaltak. Nincs már egy barnás se a pályán. Felzabálta őket a dizájnerapokalipszis. Vagy leálltak, vagy meghaltak, vagy zombik lettek. Mit tenne ebben a helyzetben Jézus?” Kubiszyn karakterei tengődnek és imbolyognak az állandó elvonásban, egyszerre élősködve, vágyakozva és gyűlölködve azon a hazugságközösségen, amin az „átlagembereket” értik. Sűrű, rétegzett textus, ahol Party Service, Chem Store, Árnyékadatbázis és egyéb elkülönülő szövegblokkok hangolják át a sokszereplős, széteső narratívát. És a könyv maga utal irányvonalaira: „egy tisztán szépirodalmi eszközökkel megformált történet a Zónából”, „sorskatalógus”, „spirituális megváltástörténet”, igazi „dzsanki noir”, „bódulatszövetség az ördöggel”. Úgy éreztem magam az utolsó oldalon, mintha belőlem is kilógna a cöpi, és ezek a sorok visszhangoztak az álmomban: „Én vagyok a gonosz, és senki nem szabadíthat meg magamtól. Csak a fless. Csak az Isten.”

A két könyv nem véletlenül jelenik meg egyszerre. Köszönőviszonyban vannak egymással, ahogy egyik árny int a másiknak, csak szimplán, szavak nélkül. A Foglaltház és A Moszkva tér gyermekei egy standon pecóznak, és nyüzsög bennük a hús, a szer, a kosz, a túlélés, a szenvedés és a szeretet.

Sós Dóra