Javaslat annak megelőzésére, hogy a szegény gyermekek ne legyenek terhére szüleiknek és az országnak, inkább hajtsanak hasznot a köznek.

A gondokat Önök is láthatják, ha a városban sétálnak, vagy a vidéket járják. Szomorúan szembesülnek vele, hogy a főutcán, forgalmasabb utakon, aluljárókban, kapualjakban, állomásokon, koldusasszonyok tolonganak, nyomukban három-négy, olykor hat gyerek, csupa rongy mindahány, s nincsen járókelő, akit alamizsnáért ne zaklatnának naponta háromszor. Ezek az anyák nem képesek dolgozni az emberhez méltó megélhetésért, kénytelenek álló nap kószálni, s kéregetni maguknak a gyámoltalan porontyaik miatt. A gyermekek pedig felnövekedvén munka hiányában ugyanúgy tolvajokká lesznek, mint az apjuk volt egykoron.
Azt hiszem, mindenki egyetért azzal, hogy ez a tömérdek balsorsú gyermek az anyai, sokszor az apai ölekben, hátakon, sarkakban az ország jelenlegi siralmas gazdasági viszonyai között igen nagy csapás. Ha tehát valaki hatékony módszert találna arra nézve, hogyan lehetne a szerencsétlen sorssal megvert gyerekekből derék, hasznos állampolgárokat faragni, annyira lekötelezné a közösséget, hogy mint nemzeti hősnek, főtéri bronzszobor lenne a jutalma.
Távol álljon tőlem, hogy egyedül a hivatásos koldusok gyermekein segítsek. Tervem sokkal nagyobb szabású, s fölölel meghatározott életkorban minden gyereket, akinek szülei valójában éppoly kevéssé tudnak gondoskodni róluk, mint azokról kolduscsemetékről, akik az utcán esedeznek könyörületért.
Kétségtelen, hogy a ma született csecsemő egy évig elélne anyatejen, más táplálékra nincs is szüksége, de mégis fél évnél tovább szinte senki sem szoptat. Ami mégis szükséges az első esztendőben: táplálék, ruha – az így sem tesz ki nagyobb összeget, mint két hónapnyi minimálbér. Ennyit az anya meg tud szerezni, ha másképpen nem, csiga-, üveg-, vagy vasgyűjtésből, törvényes foglalkozása révén, egyházak, alapítványok segélyeiből és koldulásból természetesen. Mármost éppen egyéves korban kívánok én a gyerekekről gondoskodni, ha sajátom nincsen, legalább máséról, mégpedig oly nagyszerű módon – kalkulálva az örömmel, hogy sem szüleik, sem pedig a társadalom gondjait nem szaporítják többé, s nem lesz szükségük sem élelemre, sem ruházatra soha életükben, sőt éppen ellenkezőleg, ők maguk járulnak hozzá sok ezrek munkalehetőségéhez, élelmezéséhez s részben ruházkodásához is.
Tervezetem egy másik, óriási előnnyel is kecsegtet. Elejét veszi a terhesség-megszakításoknak, és a csecsemőgyilkosságnak. Az édesanyák ama szörnyű szokásának, hogy a nem kívánt gyermeket vízbe fojtják, mint faluhelyen egy alom kölyökkutyát, vagy sorsára hagyják a csecsemőt újságpapírba csomagolva az útszélen. Nagyon elharapózott nálunk ez a gyakorlat! Kukázó koldusok találnak éjjel szatyrokban kihűlt csecsemőket… Úgy vélem a nők inkább a költségektől, semmint a szégyentől félnek, amikor ezeket a szegény ártatlan apróságokat ilyen módon veszejtik el. Van humánusabb megoldás!
Országunk lélekszámát rendszerint másfélmillióra teszik. Becslésem szerint mintegy 200 000 olyan házaspár lehet, ahol az asszony tenyészképes. Ebből levonok 30 000 házaspárt, mint akik el tudják tartani a gyermekeiket – bár az a gyanúm, hogy az ország jelenlegi helyzetében közel sincsen ennyi. Ha mégis elfogadjuk marad 170 000 anya. További 50 000 anyát levonok azokra az esetekre, ha a kismama elvetél, a gyereket baleset éri, vagy egy éves kora előtt betegség folytán hal meg. Marad tehát 120 000 nincstelen szülőktől származó gyermek. A kérdés most már az, hogy ennyi ártatlan lelket hogyan lehet fölnevelni és mindennel ellátni, ami egy európai polgár nevelődéséhez szükséges? Országunk jelenlegi állapotában az eddig alkalmazott módszerekkel ezt teljességgel lehetetlen megoldani. Nem alkalmazhatjuk őket sem a kézmű-, sem az építőiparban, sőt híres mezőgazdaságunk sem virágzik. Földjeinken virágba szökkent a dudva. Lopásból hatéves korukig a gyerekek nem nagyon tudnak megélni, legfeljebb a tanulékonyabbja.
Kereskedőinktől azt hallom, hogy a tizenkét éven aluli fiú vagy leánygyermek eladhatatlan árucikk, s ha elérte ezt a kort, akkor sem kapni értük többet a piacon három fontnál többet. Az ilyen üzletből sem a szülőknek, sem az országnak nincsen semmi haszna, hiszen a gyermek tápláléka, ruházata többszöröse a koldulásból általában befolyó összegnek.
Most pedig kérem Önöket, hallgassák meg szerény javaslatomat, remélve, hogy még a leghalványabb kósza ellenérv sem vetődhet Önökben föl.
Egy igen jól értesült amerikai ismerősöm, akivel Londonban akadtam össze, biztosított afelől, hogy a zsenge, egészséges jól ápolt, egyéves gyermek éppoly élvezetes, ízletes, tápláló és hasznos étel, mint bármely más húsféle, akár pörköltnek, akár nyárson, vagy sütőben sütve, ha pikánsan fűszerezzük grillezve is kitűnő, de egyszerű főtt húsnak is alkalmas.
Tisztelettel javaslom tehát, tétessék nyilvános megfontolás tárgyává, hogy az imént kiszámított 120 000 gyermekből 20 000 szolgáljon továbbtenyésztésre, s ennek csupán egynegyede legyen hímnemű. Ez a mennyiség is jóval több, mint amennyi a lábasjószágoknál szokásos, gondolok arra ahány juh, fekete marha, vagy sertés apaállatot ilyen esetben meghagyunk, esetleg gondoljunk baromfiudvarainkban föllelhető kakasaink számára. Indokom: ezek a gyerekek oly ritkán származnak szent házasság kötelékéből, amelynek intézményét istentől és az ő szent egyházától elrugaszkodott földieink nem valami nagyon tisztelik. A fennmaradó százezret egyéves korában föl lehet ajánlani, megvételre az ország előkelő és / vagy gazdag polgárainak. Az anyának azonban szigorúan meg kell hagyni, hogy az utolsó hónapban gyakrabban szoptassa a gyerekét, így lesz belőle ízletes, kövér falat valamely vidám társaság asztalán. Ha nagyobb vendégség érkezett, egy gyermekből két fogás is jut körettel, salátával. Ha egy négytagú család egyedül étkezik a gyermek elülső vagy hátulsó fertályából olyan kiadós mennyiség készíthető, hogy még vacsorára is marad bőven. Ha egy kissé borsozzuk, vagy tengeri sóval hintjük, főve igen kitűnő lesz, még harmadnapon is, különösen télen ez a zsenge, csemege hús.
Számításaim szerint egy újszülött gyermek átlagosan 3 – 3,5 kg-ot nyom, s egy éve alatt 10-12 kg-ra gyarapodhat.
Elismerem: az étel meglehetősen drága, de épp ezért hasznosnak fog bizonyulni a nagy földbirtokosok szempontjából, akik a legtöbbjük szüleit fölzabálták már, ennélfogva ők tarthatnak legtöbb igényt az ivadékaikra.
A gyermekhús egész évben kapható lesz, de leginkább április közepén, gondolom mindenképpen húsvétkor lesz a legnagyobb keletje. Ugyanis, egy igen komoly író, egy kiváló francia orvos azt mondotta nekem, hogy a római katolikus országokban kilenc hónappal a nagyböjt után sokallta több gyerek jön a világra, mint bármely más időszakban, mivel a halétel nagyban elősegíti a nemzési hajlamot.. Ezért tehát a mindenkori böjthöz egy évet számítva a piacok zsúfoltabbak lesznek, mint rendesen, hiszen országunkban legalább háromszor annyi katolikus gyermek van, mint más hitű. Ezzel a módszerrel – minő öröm – apadni fog katolikusaink száma.
Egy koldusgyerek szoptatási költségeit – koldusnak számítom a zselléreket és földmunkásokat s a bérlők jó négyötödét- évente 2 shillingre teszem, a rongyainak ára is beleszámítva. Úgy hiszem, nincs olyan nemes, aki egy jól megtermett kövér poronty teteméért 10 shillinget szívesen meg ne adna, mert az, amint már említettem négy tál kitűnő minőségű, és tápláló ételt szolgáltat, hacsak egyetlenegy meghitt barátja és legszűkebb körű családja ül az asztalhoz.. Az anya 8 shillingnyi tiszta nyereségre tesz szert, s dolgozhat is, amíg új magzatot nem hoz világra.
A takarékosabbak – s be kell vallanom, a mai idők takarékosságra szorítanak bennünket – a takarékosabbak lenyúzhatják a tetemet. A megfelelően cserzett bőrből csodálatosan puha női kesztyűket és finom uraknak való kényelmes nyári cipőket lehet készíteni.
Ami városunkat illeti, a legalkalmasabb helyeken vágóhidak állíthatók fel, biztosak lehetünk, hogy mészárosokban nem lesz hiány. Bár szerény meglátásom szerint élve vásároljunk gyermeket, azon melegében szúrjuk le őket, a kés alól tegyük a nyársra, ahogy a malacot szokás. Így átlátva a folyamatot, a lélek zsenge gyümölcsét hordozzuk majd magunkban egy csöppnyi borzongás által.
Egy fölöttébb tiszteletreméltó férfiú, ki ez országon imádattal csügg s kinek erényét igen-igen nagyra becsülöm, nemrégiben, amikor e tárgyról beszélgettünk, szíves volt tervemen egyet s mást javítgatni. Azt mondotta, hogy országunkban szinte úgy kipusztult a vadállomány, hogy a hiányt jól lehetne pótolni ifjú leányokkal s legénykékkel, akik még nem múltak el tizenkét évesek, de már a tizet betöltötték. A szerencsétlen sorsú ifjúság óriási tömege munka- és alkalmazáshiány következtében éhhalál előtt áll, ezeket bízvást eladhatnák e célra saját szüleik, ha még élnek, ha nem, a legközelebbi rokonaik. De kedves barátom, meg kell vallanom, nem osztom a nézeteidet! Mert ami a hím példányokat illeti, húsuk rendszerint kemény, szálkás, sovány; akárcsak diákjainké az iskolai tornagyakorlatoktól, e fiúcskák íze élvezhetetlen. Hízlalásuk sem volna jövedelmezőnek mondható. Ami a nőstény állományt illeti, merem állítani, hogy e terv megvalósítása csak veszteséget jelentene a közjó szempontjából, mert hiszen kevés idő múltán szülőanyák lesznek maguk is. Egyes túlon-túl érzékeny ember, néhány aggályoskodó javasolt eljárásomnak, bár igazságtalanul, majd útjába fog állni, azt a kifogást vetve fel, hogy az a kegyetlenséggel határosnak, ami megvallom a legerősebb érv minden terv ellenében, bármily jóindulat sugallotta is azt.
Kérem, nyugodjanak meg, ne legyenek hevesek. Az elmélet a gyakorlatból ered. Kérem, az ötlet nem tőlem származik. Van egy kis sziget, ahol húsz éve járt először fehér ember. Ott az a szokás, hogy az ifjú kivégzettek tetemét a hóhér azon frissiben a bitó alatt, – mint ínyenceknek való nyalánkságot – kiméri a törzs előkelőségeinek. A beszámoló szerint egy jó húsban lévő tizenöt éves leány testét – vágták le négy-öt kilós szeletekben a keresztről, pálmalevélbe csomagolták és adták el igazgyöngyökért.
Én nem tagadom, nálunk sem ártana, hogy ha ugyanezt megtennék némely jó húsban lévő, kívánatos fehércseléddel, aki nem munkával keresik kenyerüket, soha gyalog nem járnak, külföldi ruhákban.
Némely csüggeteg személyek rendkívüli módon kétségbe vannak esve az elaggott, beteg és nyomorék szegény emberek magas száma miatt. Hányan kérleltek, hogy találjak ki már valamit, hogyan lehetne az országot e keserves tehertől egyszerre megszabadítani! De én Hölgyeim és Uraim nem erőltetem meg magam hiába, hisz mindenki tudja, hogy ezek a haszontalan férgek a hidegtől, éhségtől, kosztól, férgektől, betegségektől naponta halnak meg és rothadnak el a kívánatos gyorsasággal. Ami a fiatalokat illeti, munkához ilyen körülmények között nem jutnak, táplálék híján satnyulnak, sorvadnak olyannyira, hogyha véletlenül mégis álláshoz jutnak, bármilyen közönséges is a munka, annyi erejük sincsen, hogy egy fejszecsapásra képesek lennének..
Hosszú kitérőm után visszakanyarodok a megjelölt tárgyhoz. Szerény javaslatom sokirányú előnyei most megnyilvánulnak Önöknek végre.
Először: nagyban csökkenne országunkban a pápisták száma, akik évenként úgy elözönlenek bennünket, mint mezőt nyáron a sáskahad. Ők az ország legszaporább rétege, s egyben a legveszedelmesebb ellenségeink is. Azért ragaszkodnak ehhez az országhoz, mert abban reménykednek, hogy magukhoz kaparintják az uralmat, ha a protestánsok elhagyják az országot.
Másodszor: a szegényebb embereknek is lesz valami értékes tulajdonuk, a gyerek, amit törvényes úton el lehet zálogosítani. Minden egyebüket már lefoglalták és elárverezték, a pénz meg ismeretlen fogalom számukra.
Harmadszor: amíg a 100.000 kétéves és annál idősebb gyermek eltartására legalább 10 shilling nevelési költséget kell számítani fejenként, addig az én módszeremmel a nemzeti vagyon évi 50 000 font sterlinggel növelhető, sőt azaz előnye is meg van, hogy országunk valamennyi gazdag és kifinomult ízléssel rendelkező állampolgárának asztalára új fogás kerül. No meg aztán a pénz is az országban marad, mivelhogy a portéka hazai termék és gyártmány.
Negyedszer, a gyermekekkel megáldott házaspárok megszabadulnak attól a gondtól, hogy miként neveljék fel első életévüket betöltött csemetéiket, nem is szólva az évi, 8 egész shillingnyi tiszta nyereségről, mely gyermekeik eladásából rájuk háramlik.
Ötödször: ez az étel fellendíti csapszékeink forgalmát. A szakács az igényes újdonságok, szokatlan ízek után érdeklődő vendégek számára élvezetet nyújt, az eledelt a legjobb konyha-receptek szerint készítve el.
Hatodszor: nagymértékben ösztönözné a házasságot, amelyet az összes felvilágosult nemzetek különféle támogatásokkal, esetleg törvényekkel és büntetőintézkedésekkel védnek – erőltetnek. Megnövekedne az anyák gondoskodó hajlandósága, gyöngédsége gyermekeikkel szemben, ha tudnák, hogy gyerekeik életük végeztéig el vannak látva mindazzal, amit társadalmunk ád nekik, és sorsuk édes szülőik hasznára és anyagi gyarapodására szolgál. A férjes asszonyok között nemes vetélkedés indulna meg: ki tudja egy év alatt a legkövérebb gyermeket előállítani? Másrészt a férfiak rajongva szeretnék, simogatva becéznék feleségüket a terhesség ideje alatt, úgy ahogyan a kancát szeretik, ha csikóval vemhes, a tehenet, ha borjadzás előtt áll, a kocát, ha malackái lesznek. Nem ütnék, rúgnák őket soha többé, ahogy az ma gyakorta megesik, mert nem lenne kívánatos, hogy a drága teher pocsékba menjen.
Előnyt jelentene a gyermekhús-termelés marhahús exportunk szempontjából is. A gyermekhús pótolná a ma alaposan megcsappant disznóállományból adódó külpiaci veszteségeinket. Fokozhatnánk világhírű sertésszalonna kivitelünket, mert a változatosságot nyújtó gyerekhús elvenné kedvünket a disznók mértéktelen habzsolásától. Mennyivel pompásabban mutatna egy jól fejlett, kövér, frissen sütött egyéves gyermek egy polgármesteri díszebéd terített asztalán, semmint a malacpecsenye… de nem részletezem: célom pontosan a rövidség.
Tegyük fel, hogy ebben a vidéki városban 1.000 család állandó vevője lesz a csecsemőhúsnak, arról nem is szólok, hogy e finom húsnak ünnepi alkalmakkor, kiváltképp lakodalmakon, keresztelőkön nagy keletje lesz: akkor egy hasonló nagyságú város évenként 20.000 tetemet bizonyosan elfogyaszt.
Egyszerűen nem tudok olyan kifogást kitalálni, amely javaslatommal épkézláb módon szembeállítható, hacsak valaki nem folyamodik ahhoz a silány érvhez, hogy a lakosság száma rohamosan apadni fog. Elismerem. De épp ennek elérése volt a célom, amikor javaslatommal a nyilvánosság elé kiállni merészeltem. Kérem Önöket, vegyék tekintetbe, hogy orvosságomat csakis szülőhazámnak szántam, más országnak, – fenyegesse bármennyire túlnépesedés – nem! Nem és nem! Nem létezik, nem létezhet más ország a földön e kívül, ahol én ezt javasolni képes lennék. Ezért senki ne beszéljen nekem alternatívákról. Hogy vessünk ki magasabb adót a külföldön dolgozókra, vagy hogy csak saját iparunk termékeit vásároljuk, védjük piacunkat. Hogy vessük el az importált árut. Hogy gyógyuljunk ki a gőg és tékozlás, a hiúság és tétlenség vétkeiből. Hogy kezdjünk végre bölcs és takarékos életet. Hogy tartsuk be a mértékletesség alapvető szabályait. Hogy tanuljuk meg tisztelni egymás határait. Tiszteljük a másságot. Vagy egyszerűen tanuljuk meg szeretni hazánkat, tanuljunk hazaszeretetet a lappoktól? Hagyjuk az ellenségeskedéseket, ne pártoskodjunk. Ne cselekedjünk úgy, mint a zsidók, akik abban a pillanatban öldösték le egymást, amikor városukba betört az ellen. Legyünk jóval óvatosabbak: sem magunkat, sem lelkiismeretünket, sem hazánkat ne adjuk el semmiért. Hit, testvériség, felebaráti szeretet. Egyenlőség. Tanuljunk tiszteletet egymás iránt. Tanuljunk becsületet…
Ismétlem, senki ne beszéljen nekem ezekről az alternatívákról, és semmiféle ezekhez hasonló irracionalitásról sem, amíg a leghaloványabb reménye nem gyullad fel annak, hogy egy ember, csak egyetlen egy akad, aki őszintén, tiszta szívéből megpróbálja valóra váltani őket. Én leszek az első, aki tiszta szívvel a nyomába lép, s követem őt mindhalálig.
Ami viszont engem illet, miután beláttam, hogy a hiú ábrándokkal éveket vesztegettem el, és teljesen veszni látszott a remény, igen, ekkor találtam rá erre a javaslatra, amely nemcsak hogy új, de szilárd és reális alapot nyújt. Nem kerül semmibe, csak kevesek fáradságba, és csak tőlünk függ, és csak minket fenyeget egyedül. Hiszen az árucikket nem szándékozunk exportálni, mivel az emberi hús olyan állagú, hogy a fagyasztás után élvezhetetlen, de még sóban sem konzerválható sokáig, csupán formalinban. Meg tudnék nevezni olyan nemzetet, amely só nélkül is szívesen falná fel egész nemzetünk. De hagyjuk ezt!
Én nem ragaszkodom annyira a saját véleményemhez, hogy a nálam bölcsebb emberek javaslatait ne lennék képes elfogadni, amelyekkel az egész tervezet hathatósabbnak bizonyulna, mint a sajátom. De mielőtt megrohannának légből kapott ötleteikkel, kérem vegyenek fontolóra két pontot.
Először is, hogyan lennének képesek élelmet és ruhát biztosítani 100.000 hasznot nem hajtó szájnak, és testnek. Másodszor több, mint 1 millió ember formájú teremtmény van ebben az országban, akinek egész vagyona mindent egybevéve 2 millió font sterlingnyi adósság. Őket és asszonyaikat, gyerekeiket, akik gyakorlatilag szintén koldusok, ki, melyik politikus az, aki tekintetbe veszi? Szeretném, ha jelentkezne és ha nem tetszik neki az én szerény javaslatom, akkor megkérném, hogy legyen már olyan szíves ezeknek a szerencsétlen sorsú halandóknak a szüleit megkérdezni, nem tartanák e nagyobb boldogságnak, ha az éhes, beteg, püffedt hasú gyermeküket egyéves korában élelemnek eladták volna, hogy ezzel a szerencsétlenségek szakadatlan láncolata véget érjen, amelyben eddig azért volt részük, mert se ház, se ruha, nem védte őket, csak törvények és a szabad ég.
Teljes őszinteséggel jelentem ki Önök előtt, hogy a legcsekélyebb személyes érdekem sem fűződik javaslatom végrehajtásához. Csak országom javát szeretném előmozdítani: szeretném ha ivadékairól gondoskodni tudnék, gazdag honfitársainknak örömet és szegény földieinknek könnyebbséget szerezhetnénk. Sem feleségem, de még gyermekem sincsen, akinek révén ilyen módon akár egyetlen fillérhez is juthatnék. Legifjabb fiam már betöltötte a kilencedik életévét és feleségem túl van azon a koron, melyben a nők még szülni képesek.

1729