Mozgásokból álló fejlődés. Lemegy, feljön, egyszerű válaszokat ad. Elképzelni vastagcsontú halakat, úsznak kövéren a fáradtságtól, aztán leülnek és beszélgetnek. Halakat lát a falon, aktuális szerkezeteket. Közvetlen folyamatok, kortárs kísértés, ötletek sokszorosítva. Eltévedtek, farigcsált mutatóujjukat mutatják, bombasztikus lehetőség korszerűen. Félrehúzódnak, lefekszenek, apró szerszámaikat rendezgetik. A bálványimádást tervezgetik Európában. Mogorva legyintéssel, piszmogva cigarettáznak. A filmszerűen született képek körül akarnak szaglászni. Arra törekszenek, ami a világ szövött sarkaiban elérhető. Azelőtt tizennyolc méteres ámbráscet, most használhatatlan mozdulatok a vízparton. Vándorolnak nyugaton és északon. (A megnyilvánulástól gyúrnak.) Hideg, repedt víztömbök Kaliforniában, elkóborolt cetek. Ráeszméltek, tettek, fizettek, elrejtőztek. A halak le(cs)úsztak a mélybe, és tiltakoztak. Mozdulatlanok, úttalanok, lebegnek, a hátúszójukat csapkodják. Kulcsfigurává válnak az élet babái. (Bábái.) Az út minden fordulónál megtört, hegedűhang karcol a kanyarokban. A halak köröket rajzolnak, és nem szeretik. (HA ELŐVILLAN, ELTŰNIK.) Elhelyezik egymást, egymásban, egymáshoz. Zsebében macska zörög. Seb tekeredik a nyakára. Partra vetett égbolt. (A mozgásokból álló fejlődést soron kívül új, nyugalmat keltő játék követi. Az alkalomhoz illő magas rangú hal.)

Elképzelni vastagcsontú halakat bővebben… →

A rémület, hogy ezentúl minden döntést apa nélkül kell meghoznom, váratlanul tekeredik rám, az átnedvesedett pamuting kitartóan tapad a bőrömre. Hiába számolok négyszer nyolcig, beszív, benn tart, kifúj, szünet, beszív, benn tart, kifúj, szünet. Tehetetlenül bámulok ki az ablakon, száguld velem a vonat, a mellkasomban zakatol.
Andris sürget, egyedül szervezi a temetést, Dave még Hamburgban, válaszoljak végre. Összeraknék-e installációt apa fotóihoz a családi megemlékezésre. Péter legalább a szertartásra eljönne, kérdezi, ugye lehet.
Az én gyászom az ő gyásza is, hajtogatta a terapeuta alig három éve.
Most aztán rohadtul nem. A harag keserű párája kaparja a torkomat.
A Santa Marián csendes zónába kértem a jegyet, Bécstől asztalt is kapok, ételdarabkákkal, ragacsos kólafoltokkal. Előkaparom a táskámból a fertőtlenítős flakont, alaposan megtisztítom az ülést. Megírom Andrisnak, mikor érkezünk a Keletibe. Örülnék, ha inkább Lilu jönne, biztonságosan vezet, de az öcsémet sem akarom megbántani. Ha az eredeti tervek szerint egy héttel korábban indulok, akkor apa mellett én vagyok ott az utolsó éjjel. Elképzelni sem tudom, mit élt át Andris, és mihez kezdtem volna én, a karomban vonagló csontsovány apámmal. Émelygés fog el. Iszom egy korty vizet. Négy percünk maradt az indulásig.
Húsz év körüli srác esik be a fotocellás ajtón, a csomagtartóba préseli méretes hátizsákját, leül velem szemben. Izgatottnak tűnik, az üzeneteit böngészi, később gesztikulálva telefonál, angolul beszél, erős akcentussal. Illik hozzá a fekete farmer, fekete ing. Mindene fekete, a haja is. Az arca borostás, szeme körül kékes karikák. Fürkészve sandít felém.
Kiválasztok egy filmet, aminek semmi köze a nyomorúságos életemhez.  Felveszem a fülest és egy ideig nézem, később inkább csak hallgatom az Évszakokat. A szorongás mintha oldódna, vagy mégsem?
Hirtelen eszembe jut a vacsora, a Sfinxben. Péter a harmadik Nr 42. után évődve csúsztatta a kezét a blúzom alá, összetapadva táncoltunk valami gagyi zenére. Zártkörű rendezvény, az ő cégének a bulija. Dühös lett, ha valaki néhány percnél tovább foglalkozott velem, pedig egyértelmű volt, várandós vagyok. Nem bókot kaptam, gratulációt. Ingerülten megfogta a karomat, induljunk, sziszegte. Nem sokkal előtte tudta meg, az egyik beszerzője többször meglopta. Beültem mellé az új terepjáróba, amire annyira büszke volt, különösen a legfrissebb törésteszt eredményekre. Aznap este jelentősen rontotta a statisztikát. A baleset után kezdett igazán inni. Hajnalban járt haza, vagy az irodában aludt. Undorodtam tőle, magamtól még inkább. Két hónappal később elváltunk.
A harmincötödik születésnapom után kezdődött, mint egy nyavalyás átok. Anya betegsége, a baleset, és most apa.
Elég ebből, normális élet után ácsingózom. Barátokkal, szerelemmel, reggelire bundáskenyérrel. Szürke, eseménytelen hétköznapokat, csak ennyit kérek.
A folyamatos gyász cinikussá és gyanakvóvá torzít. Folyton lesben állsz, agyad megállás nélkül szkenneli az információkat, ugrásra készen vársz, hogy időben megléphess a következő csapás elől.
Apró mozdulatokkal kezdek újabb légzőgyakorlatba, nem akarom, hogy a fiú megneszelje nyűglődésemet. Gondterheltnek tűnik. Elcsípek néhány mondatfoszlányt. Beregsurányba tart.
Már Tatabányát is elhagytuk, a mozdony egyenletesen húz. Érzem, ahogy lassan elnehezedik a szemhéjam.

A lányok a gyerekszobában sivalkodnak. Ebédig nézhettek mesét, kiabálok be a csukott ajtón. A fürdőszobába lopódzom. A test kétségbeesetten sóvárog. Elszabadult ménes iramlik a feszülő erekben. Bimbók ágaskodnak, vaksin, türelmetlenül.
Aprólékosan szemügyre veszem megfakult testemet. Talán még formába hozható. Megmérem a lábamon nevelt szőrszálak hosszát. A kifejlett, erős példányok elérik akár a tizenhét millimétert is. Előkotrom a fiókból Péter régi borotváját. Jóval élesebb, mint az enyém. Módszeresen haladok hónaljtól bokáig.
Hétre beszéltük meg. A férfi azt ígérte, vigyázni fog. Megtette a megfelelő óvintézkedéseket, így fogalmazott. A kölyköknek másodszor indítom el a filmet. A vérnyúl a kedvenc. Melléjük vackolok, van még idő.
A-vonalú ruhát választok, lilát, kiemeli a zöld szemeket. Néhány csepp virágos illat a fül mögé. Csengetnek. A szomszéd lány az, vaskos könyvvel a kezében. Sonkás tészta a hűtőben, édességet ne kapjanak lefekvés előtt.
Gyalog indulok. Alig fél óra az út, a kétszintes ház előtt toporgok, talán mégsem kellene bemenni. A földszinti ablakon meglebben a függöny, a férfi integet, a kapu nyílik, a belső ajtók is érzékelik, ahogy közeledem. Bútorozatlan terembe lépek, gyertyák körös-körül. Középen hatalmas asztal, két teríték, két szék egymással szemben. A férfi mosolyogva lép be egy másik ajtón. Plafonig futó üvegfal választ el tőle.
– Látod, nem kell aggódnod, tökéletes biztonságban vagyunk – mutat körbe, hellyel kínál. Tisztán hallom a hangját, talán a kelleténél is hangosabban. Megpillantom a hangszórókat a falba süllyesztve. A fogások az asztal közepén sorakoznak. Evés közben a napi hírekről beszélgetünk. Semmi személyes vonatkozás. A férfi borral kínál, nekem kell töltenem. Amint befejezzük a vacsorát, az asztalon heverő dobozra mutat, megkér, hogy a kék ajtón menjek egy másik szobába, nyissam ki a csomagot. Részletes használati utasítást találok, pontosan követem az instrukciókat. Az overál éppen a méretem, az áttetsző műanyag egyre kellemesebben simul rám ahogy átveszi a testem melegét. A hasítékok is megfelelőek. A combok között és a melleknél. A búra következik, oxigénpalackkal. A leírásnak megfelelően belépek a zöld ajtón. A férfi kézen fog, kör alakú franciaágyhoz vezet. Óvatosan a párnák alá helyezi mindkét tartályt, közelebb húzódik. Nem tudom mennyi idő telik el. Kibírhatatlan szomjúság gyötör. Átöleli a vállamat, a fürdőszobáig kísér. Az ajtó becsukódik, megrázkódik körülöttem a berendezés, mintha süllyednék. Valamiféle garázsban szabadulok az álcázott liftből. Hánynom kell. Meztelenre vetkőzöm, a ruhámat előkészítette valaki a cipővel együtt. Négykézláb mászom közelebb, tántorogva rángatom magamra a tapadós anyagot.
 sarokban különböző méretű overálok hevernek. Tábla jelzi, ha nem lenne egyértelmű, használt. Eszelős mozdulattal dobom oda a sajátomat. A búra apró szilánkokra robban.
Felkapom a táskámat, öklendezve kapaszkodom a nehéz fémajtóba. Az utcán találom magam, vakító fénnyel közeledik egy teherautó. Háztól házig osonok a zuhogó esőben, a közeli buszmegálló padjára kuporodom. Haza kell jutnom, a lányok!

Valaki a karomat rázza, a fiú áll mellettem, rémült arccal hajol egészen közel.
– Mindig ugyanaz! Hónapok óta ugyanaz az elcseszett álom – dadogom.
Gyűrött papírzsebkendőt húz elő a zsebéből. Képtelen és kínos helyzetbe szorulok.
– Mi történt?
– Túl gyorsan hajtott, kisodródtunk. A szalagkorlátnak csapódtunk. Vakító fények, csak erre emlékszem. Meg sem születhettek! A szőnyegen birkózunk, Francinak és Lilinek hívom őket álmomban, talán négyévesek – az asztalra borulok, fulladozva kapkodok levegő után.
Nem akarok a szemébe nézni, a szégyentől lángol a bőröm. Hallom, ahogy leveszi a hátizsákot, kotorászik egy darabig, pár másodperccel később finoman megböki a vállamat. Ezüst színű laposüveget tesz az asztalra, két fémpohárral.
– ­Idd ezt meg! – mutat az egyikre. Most tűnik csak fel, hogy magyarul beszél hozzám.
– Az anyám és a húgom … harapja el a mondat végét. – Az öcsémért megyek a határra – folytatja rekedtes hangon. – Átjutott. Még csak tizenhét. Dima vagyok – nyújtja a kezét.
Erősen szorítja meg az enyémet.
– Rubi – nyögöm.
Lehajtom az egyik felest. Újabb adagot tölt.
Veszteségeink láthatatlan szállal kötnek össze.

 

 

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

 

Sau Lian Zhé Shinek

egy alak jött reputációja Jean Paul Belmondo
olyan aki sokat tud mondja ő magáról
aki sokat
élt

a sötétre és cigarettára azt mondta sikkes
az arcától a füléig hárfa
húrokon
lehetne játszani

na jól van ülj elém mondtam neki
miközben eszébe jutott egy rákos betegség
amit elmesélt
majdnem letasliztam miatta

micsoda egy csere analfabéta
aki a hárfát meg a rákot összekeveri

ui: legközelebb én is ha belőle
kedves szavak jönnének elő
magamból hányingert adok

(ki mit hoz ki?)

 

Könyvtárosok

Könyvtár = sóhajtások terme. És akik belejárnak: seggelő csoport. Zhé Shi immár háromhoz is tartozott és csodálkozott, hogyan lehetséges ez, amikor már rég túl volt a nyeldeklő olvasmányok korán.

Az első könyvtár egy külföldi kultúrintézethez tartozott. Ide azért iratkozott be, mert meg akarta taulni a nyelvet. Erre a legjobb mód, ha kezedbe veszel valami tűrhető szöveget, és – érted, nem érted – végigmész rajta. Ha nem Joyce-típusú szépirodalom, akkor minimális nyelvtudással a szavak egyharmadának jelentése a szövegből kiderül. Mire az utolsó lapig értél, ezek annyit ismétlődnek, hogy kívülről tudod. Sőt, azt is, amit egy szótár nem mond meg neked: hol és milyen helyen használhatók. Így tehát a szerzőtől tanulsz angolul, franciául, németül, görögül, mittudomén. Azért érdemes megnézni, kit választasz nyelvanyádnak meg nyelvapádnak. Még valamit ad a folytonos lektűr: a szerkezetet, úgy, élőben, működés közben, nyelvtant és rag- meg igehasználatot, szórendet és főleg, de főleg: ritmust. Amit hatszázmillió különválogatott, lebontott gramatikai taposómalomszerűen megoldott gyakorlatból sem szedhetsz össze. Mindezt természetesen felülmúlja egy utazás az illető országban, lehetőleg úgy, hogy csak minimálisan tudod a nyelvet. Ekkor ugyanis még van esélyed arra, hogy kézzel-lábbal kelljen mutogatnod és a szavak, amelyeket így kapsz el, igazibb ízűek, mint azok, amelyeket egy szótárból magoltál. Az uborka ugyanis más és más mindenütt. Még akkor is, ha import. És akkor, ott érted meg, hogy miért pont Gurken, concombre, vagy miért havuz, carpun, pepene, melon; és akkor azt a részt jegyzed meg, azt az utcasarkot, ahol a nyári forgalom közepén a kötényes férfi taligából árulja a fügét, inçır, a harmincfokos alkonyat tele van az illatával. Hm. Amikor nincs se füge, se harminc fok, mert a szélességi-hosszúsági adatok változnak, és te itthon vagy a Víz alatti városban, akkor, micsinálj–micsinálhatnál? Könyvtárba mész.

Szóval a nyelvtanulás vitte az elsőbe.
A másodikba az, hogy annak az udvarán volt egy kert. Magnólia és diófa, juttabokor, rigók, szőlő, a nagyváros közepén. Délidőben, ha erre járt, itt ette zacskóból a diót, vagy körtét majszolt, Jozefina a kedvence. Sok-sok levű, amely végigcsorog a csuklóján, és a márványlapokra csepeg – mert a kerti ösvény ezekkel van kirakva. Este holdat és csillagokat bámult itt, behallatszott a házak túlsó oldaláról a gitáros pengetése, vagy a harmonikásé, akik az utcán jártak. Az egyik passzióból, a másik szükségből. Mindig elcsodálkozott a malachitzöldre festett padokon, hogy ezek kibírtak változatlanul állni itt, miközben az évekből, amelyeket ő az egyetemen lefutott, nem maradt semmi látható. Itt feküdt egy nyáron az egyiken, mialatt várta élete legszebb színdarabjának kezdetét este nyolckor, utolsó vizsga után; úgy lebegett, ahogyan fölötte a felhők. Egy ősz, amikor Dimitrijről profilportrét készített… hogy megkomolyodott azóta minden! Minden? Néhány részlet legalábbis. Dimitrijről nem lehet csak úgy képet készíteni, sőt csak úgy összefutni sem. A parki műhelybe nem lehet belépni, tilos a látogatás. A kapus sajnálkozva vállát vonogatta, és fent a sarokban a kamerára mutatott: Őt kirúgják, ha nem. Benedettonak, Szergejnek, a grafikusnak mind programjuk van, ezért minden új elem, esemény csak előzetes bejelentéssel lehetséges, találni egy kis rést, ami még nem, ahol még nincs program. És oda beprogramálni magad. És akkor, innentől fogva te is program vagy. A nap frusztráló és muszáj része, ami felébredéstől lefekvésig tart. Hogy kikből áll, az mellékes, a lényeg, hogy muszáj, kötelező, előre tudott és előre véget is ér, 13:30-kor vagy 16:45-kor, mielőtt még meg sem történt volna. A találkozáshoz bejelentkezés kell, a bejelentkezéshez e-mail, telefonszám kell, az e-mailhez gép kell, vagy telefon, mindezekhez pedig készülék és szolgáltatás, amelyhez vásárlás és bérlet vagy… könyvtár.
Voilá.

Mint volt diáknak, darabig magától értetődő bejárása volt, és a másodmúltú gépeken, nem számít, milyen lassan, mégiscsak elküldhette leveleit. Aztán, mint ahogy annyi Magától Értetődőt, megszüntették ezt is, és helyébe kerültek a csináltak. Ha eddig nem volt belépő, most már lesz, és mindenkinek kötelező. Így lett Zhé Shinek a második könyvtár.

A harmadik pedig úgy, hogy volt Zhé Shinek egy kedvenc szelleme, alkotója, a Szeplőtelen, akinek írásait bárhol lelte is, azonnal felfalta és akiből egyetlen betűt sem akart elmulasztani. Feltett szándéka volt, hogy megint lehívja ide, a földre, jelenjen meg, „és igen, tessék itt dolgozni velem, mert még van min, az úgy nem üzlet, hogy Ön fent a boldog nixben lebeg, én meg értő agy nélkül bolyongjam idelenn.” De nem! neeem, Zhé Shi tudta, hogy ha valaki, akkor a Szeplőtelen nem vonja ki magát a nagy buliból. Itt van. Hát persze, hogy itt van. A könyvei arra kellenek, hogy felismerd és megtaláld. „Először elolvasom. Aztán megyek és megkeresem, ha a Föld túloldalán van is. Azt hiszem, nem kell majd ilyen messzire mennem, itt van a városban.” Egyelőre egy üzletben, egy könyvesboltban talált rá összes műveire. Mindjárt végigfutott egy háromoldalas karcolaton. „Gyönyörű. Ez az, igen, ez az, ami nekem szól.” – gondolta Zhé Shi, mikor az eladó közölte vele, hogy itt nem olvasunk. Csak vásárolunk. Zhé Shi visszaközölte, hogy egészen biztosan nincs pénze megvenni a műveket, viszont ettől még eladhatók maradnak. Az eladó a fejét rázta és intett Zhé Shinek, hogy hagyja el a boltot. Neki el kell adnia, nem lehet csak úgy levenni a polcról, főleg egy ilyen okos írót nem. Zhé Shi erre majdnem köpött, és a Szeplőtelen röhögött szomorúan a sorok között, hogy őt le-okosírózták. Így aztán Zhé Shi benyitott az egyetlen könyvtárba, amelyről feltételezte, hogy kedves szellemétől van benne néhány mű. Volt is, és épp csak néhány. Mindössze egy és fél, plusz egy befejezés, amit még nem ismert. Beiratkozott, csak ezért.

Zhé Shi – világjáró. Ismerve a fizionómiákat, a könyvtárosok arcaiban és alkatában mindenütt talált közöset.
„Előző életemben könyvtáros lehettem”, tűnődött, „ráadásul olyan, aki lehetőleg meglógott innen, mert most nagyon utálnak.”
Két véglettel szembesült. Kétféle könyvtáros szolgálta ki. Az egyiknek felfordult a gyomra, ha látta. Szigorú és merev képpel ült hatalmas pápaszeme mögött, szája lefele görbült, szögletében keserű árnyékkal, ahová lerakódott a polcok szürke pora. A másik felüdült és felüdítette, hellyel kínálta, vizet hozott, esetleg gyümölcsöt is, megkérdezte, miben segíthet, és aztán óvatosan békén hagyta, láthatóan nyugodt és boldog volt, hogy ott van. A gyomrosok rendszerint többen voltak, vagy csak úgy tűnt? Hiszen a nemkívánatos megjegyzésekből egy is sok.

A nagy nyitott albumra tette a füzetét. Megszólalt a gyomros hang:
– Zhé, ez egy 800 pénzt érő album. Most vettük, vadonatújan. Megkérem, semmit ne tegyen rá.

Kicsavarta  a termoszt, hogy vizet igyon. A hang már ott volt a pultnál.
– Zhé, ez nem kávéház, itt nem iszunk.

Atyám, gondolta Zhé Shi, te nem tudod, mit jelent vizet inni.

Szorosan álltak a székek, közel az asztalhoz. Egyikre tette a táskát, a másikra a kabátot, hogy ne kelljen a maga mellette levő széket kihúznia, mert ha kihúzza, nem marad hely az asztalok között átjárni.
– Zhé, megkérem, ne foglaljon egyszerre két helyet.
Amikor a széksor üresen állt!
„Másoknak is szükségük van rá.”

Új gépeket hoztak, leragadt billentyűzettel.
– Zhé, megkérem, ne verje olyan hangosan, mert zavarja a többieket.

Megkérdezte a vakációs helyen, ehet-e szilvát a gépelés szüneteiben, vagy közben. Hogyne, mondta az a könyvtáros, aki felvidult, ha látta, és még poharat is hozott a magoknak. Nála kimehetett a mosdóba, és így a könyvtár felüdítő élmény volt. De utána jött a gyomros élmény a gyomros könyvtárossal, akinél a mosdó kizárólag a személyzeté volt – és a gyomros után másnap reggel jött a könyvtárigazgató, aki azzal kereste meg – nem Zhé Shit, hanem a házigazdáját, merthogy kicsi a város és mindenki mindenkit ismer – hogy a lányoknak gondjuk van vele, és a könyvtárban mosakszik. Zhé Shi elképedt. Rohant és nyíltan, szemben feltette a kérdést: melyikük mondta ezt? A könyvtárosok a könyvtárban éppen akkor ették a szalonnás-paradicsomos reggelit, és a vállukat vonták, hogy ők nem tudnak semmiről. Egész nap a kötelességüket teljesítik. A könytárigazgató pedig utólag elnézést kérve hozzátette:
– Ne haragudjon, tudja, mindegy. Nekem együtt kell élnem velük.

Három gép volt, és csak egyen lehetett szerkeszteni. Ott ült egy francia, aki netezett. Zhé Shi megkérdezte, cserélhetnek-e, mert net mind a három gépen van. Csak ha nem gond, tette hozzá franciául. Az alak a fejét rázta, ó, dehogyis. A következő alkalommal a könyvtárosnő elemista kisfia ült ott. Számítógépes játékokat játszott. Zhé Shi épp kérdezni akarta, mikor kilépett a fülkéből a könytárosnő, és remegő szájjal azt mondta:
– A múltkor felállított egy franciát, és panaszkodott nekem. Itt minden gép egyforma. Használja a másikat.
Bennebb tolta a széket a fia alá, és megsimogatta a fejét.

Képmentés közben lefagyott a gép.
– Nem lehet nagy adatokat menteni.
Megnyitott egy asztrológiai oldalt, lefagyott a gép.
– Bizonyos oldalakra lefagy.
– Honnan tudhatom, melyekre? hogy ne ismétlődjön meg.
– Millió oldal van, hogy akarja, hogy tudjam? Be vannak kódolva a központnál, és ha rájuk megy, lefagy a gép. Próbálja óvatosabban használni.
– Mégis honnan tudhatnám, milyen oldalakat kerüljek? Mit jelent az ’óvatosabban’? – kérdezte a gyomros könyvtárost Zhé Shi. – Azt hiszem, érti, hogy nagyon kellemetlen, ha a derült égből egyszerre csak úgy, minden leáll.
– Be vannak kódolva, nem tudom.
– Rá tudna kérdezni esetleg, legközelebbre?
– Mire akar, hogy rákérdezzek? Hozzunk egy listát a millió címmel?
– Nem, de…
– Nem érti, hogy kód alapján működik?
– A témájukat, vagy körülbelül milyen tartalmú oldalakat tiltanak be? Ha nem tudom, bármilyen oldalra mehetek, és megállhat.
– Mi se tudjuk. Próbálja csak a levelező oldalakat használni.

És így tovább. Minden második vagy harmadik alkalommal. Tűnődött, mivel lóghat ki, mi az, ami szemet szúr ezeknek, akik a rendszeren kívül nem bírnak idegen elemet elviselni. Legjobb tudása szerint, minden lényegeset betartott, ami a könyvtár működéséhez kell. A köteteket úgy vette kézbe, mint hímestojást, nem nyikorogtak alatta a székek, csendben ült, elmélyedve, rendszerint az írásban, a kikért elemet idejében visszavitte. Kárt eddig még nem okozott, és másokat nem zavar – désolé, ha a srác igent mond és aztán panaszkodik, mondhatta volna a már ismert passzust excusez-moi, je ne comprends pas… A mosoly nem kötelező.
Akkor?

 

bomló idő
„…és álmodott, hirtelen, egy színt, árnyékkal, egy hatalmas kaleidoszkóp fordulatait.”

 

Zhé Shinek máshonnan jött a könyvtár. Az élet azzal kezdődött, hogy otthon a polcok padlótól a mennyezetig tele voltak. Folyóiratok, rajzok, leporellók és vastag, csakszöveg kötetek, unalmasak, majd érdekesek, majd unalmasak megint. Atomfizika, szerves kémia, traktormechanika, a nyuszi epertortája, millió népmese, román-francia-román nagyszótár, képes-album Máramarosból, bakelit lemezek, sci-fi, szolmizációs gyakorlat, Tännhäuser partitúra, Verdik, kalandregények, amelyektől az Andokba képzelte magát, idegen szavak szótára, Tolnai világtörténelem, XVI. századi metszetek fakszimile utánnyomatban, füveskönyvek, fabulák, trillió vers és művészettörténeti tanulmány.
Közben a konyhában sült a rántotta.
Kint porolták a szőnyeget.
A fürdőben csepegett a csap.
A küszöbön az egyik oldaltól lassan a másikig ért a fény.
A polcok félhomályában az árnyékban terjengett a halál. Látható, tapintható, észlelhető volt, amint bomlik, ez mind hulla itt, halott idő, soha vissza nem tér, csak por és hamu, üresen kongó héja valaminek, ami élet volt valamikor. Zhé Shinek meg volt kedve ebbe a héjba visszaképzelni az életet, és így elég sok világot teremtett vagy beutazott. Ez a rengeteg papír mind porlad itt, félig már felőrölten, bomló, rothadó anyag, és ez így van rendjén. Otthagyta, kiment a teraszra szívni a friss levegőből. Ha otthon támadt olvasni kedve, összeszedett vagy négy-öt kötetet, rendszerint a legkülönbözőbb témákban, és párhuzamosan olvasta, hogyan, azt még ma sem tudja. Don Quijote mellett a tranzisztorokat, a ruhafolttisztítás, a navajók törzsi szokásait és a vicceket a diákkönyvből. Recepteket utált olvasni, mert éhes lett tőlük, és utálta a nyálazást. A sajátját mindennél jobban. Hát csak akkor vette elő, ha főzött is. Ez egy régi szakácskönyv volt, amely még természetesnek vette, hogy csak úgy van 6-12 tojás a háznál, vanília rúd, pergelt cukor vagy méz és más hasonlók. 1960-as évek. Talált aztán egy század eleji kiadást, úri házaknak készült, ez meg aszpikokról és parfékról beszélt, sőt előfordult benne vadhús és 12-féle zöldség egy helyen, ami közt például articsóka. Végül anyja könyvespolcán talált egy ennél is régebbit. 200 éves receptekkel, szintén úri háznak. Arról szóltak, mihez kezdjen az ember a sok vadászzsákmánnyal. Hm. Zhé Shi végül is a muroknál maradt.

A köteteket kirakta az ablak elé az asztallapra, oda, ahová esett a fény, és melléjük tett egy citromot. Aztán rájött, hogy ki se akarja nyitni őket, hanem képzelni akar velük egy világot, egy másik ablakot, ahonnan szintén ez az erdő látszik, ami innen. Különben ez az ablak is jó. És képzelni, mi lehet a könyvekben a fedőlap mögött. Inkább képzelni, mint tudni. Az esély még mindig megvan, hogy elolvassam, de most lemegyek játszani. A padlóról hason fekve nézte, aztán néhány percig a karosszékbe ült. Aztán sétálni ment a forró utcákon. Mire visszatért, a fény elhaladt, a könyvek árnyékba kerültek, és nem volt érdekes az egész. Megfordult, az lett volna szép, ha a könyvek tudják, hogy a délutáni árnyékhoz feleslegesek és maguktól a helyükre mennek szépen.

„Én hiszem, hogy tudták. A könyvek tudnak. Nem ez.
Hanem, hogy tehetetlenek. Agyuk van, de lábuk nincs.” – mosolygott Ju Fu, amikor Zhé Shi neki elmesélte.

Legutóbb a képernyőt mozdította kissé féloldalt, így próbálva jobb irányt és több helyet kapni magának az íróasztalnál. Az árgus szemmel vigyázó rendszergazda azonnal megjelent a pultnál:
– Zhé, a gépeket úgy hagyjuk. Tegnap este nem tudták bekapcsolni a másik képernyőt. Többet nem tologassuk.

*

Így jártam, mesélte Zhé Shi Ju Funak.
– Nekedmennek…? – cirógatta Zhé Shi haját Ju Fu.
– Nekem – nézett vissza rá Zhé Shi, és a szemében sokkal több volt, mint a könyvek.
– Tudod, mi jut erről eszembe? – kérdezte Ju Fu.

Anyónak volt egy kakasa. Ahogy öreganyó bement a kapun és akárhányszor végigment a nagy udvaron, a kakas szökött neki, fel a fejére és elkezdte csócsálni. Az emberek már nem mertek anyóhoz járni. Próbálta rikoltással elijeszteni, próbálta seprűvel, a kakas szökött. Egyszer aztán megfogta a két lábánál és úgy földhöz vágta, hogy alig szedte fel magát a porból. Többet nem ment neki.

*

Zhé Shi, ha valóban olvasott, a könyvet vitte ki a világba. Ez benne a jó. Minél kisebb volt a könyv, annál jobban szerette. Egy vékonyka notesz-művel kisétált a kertbe, hagyta, hadd keveredjék el a fűszálak árnyéka a betűkkel, melyek csak még sötétebb árnyékai a szónak, az apró fekete bogarak útjait nézte a lapon, utánuk kitalálva és újra kitalálva a formákat, amelyeket befutottak, az értelem összekeveredett a föld nedves, beszívó illatával, amely egyszer csak tenyérré változott, és Zhé Shi néha pillanatokra aláhanyatlott a könyöklésből, és álmodott, hirtelen, egy színt, árnyékkal, egy hatalmas kaleidoszkóp fordulatait. Ezért csak saját könyvvel volt otthon, ahol a haja a lapokra behullhatott, és nem kellett tartania megjegyzésektől, ha ujjainak finom olajlenyomata a lapon marad. Az ujjbegy labirintusa a gyantás törzs után, a gyümölcs cseppenő méze, ezek mind tiszta dolgok, és csak megszépítik számára a könyvet.  Saját példányait úgy tekinti ma is és mindig, mint fogyó anyagot. A mű marad, a könyv egy használati tárgy, a fagylalt, az ing, vagy közte nem sok különbség van, csak kopó idő. Ne mondjátok, hogy metaforák. Nekem mindegyik az. Sőt! többek – mindjárt megértitek, miért.

Nagy utazásaira bölcsen legfeljebb egy példányt vitt. Az is kicsike, egy zsebben elfér. És az élet mindig jött, mikor a könyvek nem voltak jelen. Abban a pillanatban cselekedni akart. A szólamok elmaradtak. Ami addig volt, mind tudatlannak és impotensnek bizonyult a jelen előtt. Mi lesz most? Ezt egyik könyv sem tudta megmondani. Végül is Zhé Shi teremtette meg, az lett, annyi, amennyit ő hozott, amennyit ő pakolt be a táskába és a pillanatba, és amit lépett; és mire megtette az első lépést, a könyvek nem voltak sehol.

 

hatadban
„Mi lesz most? Ezt egyik könyv sem tudta megmondani.”

 

Hónapokig élt Ju Fuval a Víz alatti városban. Az egy szál görög költők antológiát alig-alig nyitotta ki. Közben Zhé Shi emlékezete és képcsarnoka észrevétlen megtisztult, és amikor Ju Fu bronzos bőre a hátához ért, a könyveket el is felejtette egészen. Abban a pillanatban kihullt a kenyér, a rántotta meg a szavak, örökre, mert jött helyette valami jobb, és egyszer ez is ki fog hullni, mert jön helyette valami ennél is jobb, a legeslegjobb pedig a befejezés lesz, a halál. Megígérte magának, hogy jó befejezés lesz.
A könyvek nem jönnek soha, soha többé vissza.

Nézzél hajnalt, február vége, egyre hamarabb jön, és már itt vannak a cinkék. Jegesedett a hó, ő pedig fekszik. Mi kell most ennél több?

Bosszús lenni a gyomrosokra, akik azonnal felszöknek, ha valami másképp történik? Neeem. A könyvtárt átrendezték patikának. Minden fehér. Kis bemélyedések, külön-külön mindenkinek, hogy még véletlenül se legyen ellenőrizetlen keveredés. Minden kódolva a gépen, ember, könyv egyaránt. Se képek, se növények. Csak papír, kartoték és kérőcetli. Három gép, amibe a kadmiumon kívül szokásosnál több sugárzóanyag került. Kábelek. Telefonok, laptopok, tabletek, fényképezőgépek. Mindez hangtalan, finom zúgással, időnként kiegészítve a gáz lobogásával a csempekályhából. A gyomros kinéz a pápaszeme mögül, és rögtön kiszúr:
– Kérem, halkabban beszéljenek, ez itt könyvtár.
– Ma már nem talál fénymásolót.
– Albumokat egyáltalán nem adunk ki. Itt olvashatja.
Miközben ugyanez a gyomros bent, a pult mögött nagy hangon híreket olvas, és családi ügyeket tárgyal.
– Ezek tiszta… idióták. (Mindenki idióta, aki nem úgy csinálja, ahogyan én.)
– Az szégyellje magát, akinek nincs pénze.
Kénytelen-kelletlen mindenki tudomást szerez róla, mert a gyomros hangja éles. Zhé Shi magában kérdezi:
– Hogy lehet valaki ennyire naiv, hogy azt képzeli, pénzt csak tisztességes úton lehet szerezni? A gyomros hiszékeny, mint az önkéntes nő, aki a városban felállított standnál diétás könyveket árult, és Zhé Shire is rá akart erőszakolni egyet. Zhé Shi intett, hogy nem, mire:
– Miért nem? Nagyon fontos, hogy olvasson.
– Persze.
Hiszékeny, mint Melánia, aki azt képzeli, hogy adatok ismerete = diagnózis, és diagnózis = gyógyulás, hármas tévedés, és azt képzeli, hogy az íróasztal túlsó feléről tehet valamit Zhé Shi egészségéért, mint háziorvosa. 15 perc alatt.

Zhé Shinek elege lett a gyomros megszólításokból, és kifele menet akaratlanul is jelzők merültek fel benne. Kedves, kultúra, kakofón, nagy K, mint Katalin, a kriminális tiszta, korrózió, amikor a szervetlen a szervesbe mar, karcok a padon, az a préselt fűrészpor asztal még a lúgosítás előttről, amikor volt zsongás a vizsgák körül. Zhé Shi emlékszik: az egyiknél ült egy lány, és egyszer csak elaludt. A könyvek mellette, a fejét karjára hajtva. A túlsó oldalon a másik szekcióból egy csoport diák anatómiát tárgyalt, az egyiknek megvoltak a rajzai, csak a feliratok hiányoztak. Többüknek azaz. Kikértek egy atlaszt, és elkezdték másolni. Ahogy írtak és rajzoltak, kezük alatt ütemesen ringott a pad, azaz az asztal kilazult vastámasza, és vele együtt a túlsó oldalon a lány, akinek mosoly jelent meg az arcán. Végül rájöttek. K, mint kiszolgálni, kávé az automatából odalent, kő, amiből a lépcső van,  mint kartoték és kirakás, kloroform és taKarítónő, kiszúrás, kiválasztás, kiemelés, kihangsúlyozás, köröm, kefe, suviKsz, kimosott, kisepert, fertőtlenített, kietlen, kopár, karantén, kodamin-illatú, kakaskukorékolós, kákán a bityikós, kekeckedő, k… k… könyvtár.

Vajon miért nő itt mindenki?
A nyáron Tranzitban, az egyik kisvárosban beugrott a leveleit megnézni. Már edzetten kérdezte, be kell-e iratkoznia, és akár igen, akár nem, mennyibe kerül az egész. A könyvtáros a hátizsákjára nézett, és legyintett:
– Ugyan már. Semmibe.
Fontos levele érkezett, minek következtében – következtében könyvtár – a fél napot postán töltötte. Ennek utána visszament levelet írni: „feltettem”.
A délutáni műszakban a gyomros könyvtárosnőt találta, aki szigorúan nézett.
– Levelezni? Csak könyvtártagok levelezhetnek.
– Beiratkozni? Csak helybeliek iratkozhatnak. Ez városi könyvtár. Végül a kollégák (kollégák, kollokvium, kollégium, kohézió, konviktus, konklúzió, konglomeráció) kiigazították (kiigazító, Kijavít-Könyvtár), hogy lehet akárkinek, csak ebben az esetben nem vehet ki könyveket. (Nem-ki-könyv könyvtár.) Viszont olvashat ott helyben, és természetesen levelezhet is. (Kerítés korlát könyvtár. Konfúz-antikonfúz könyvtár. Komoly, kongó, kóválygó, kerge könyvtár.)

A gép előtt, az n-edik megszólítás után Zhé Shi a kakasra gondolt. (Kompiláció-könyvtár. Kakas-udvar könyvtár.) Levetni. Levetni végre a fejemről. Aztán otthagyta. A lényeg nem ez. Megírhattam a leveleimet. Megkaptam, amit kerestem. (Keres-kap könyvtár.) Hát kell még nekik nagyobb, más szentencia, mint a bőr alatt felgyűlő doh? kitágult has, és a hideg tompor, meg csípők, fagyott és eres vékony kezek, és az a mérhetetlenül sovány arc, amely a napfény teljes hiányától szenved? Kell még más, mint az hogy KELL, mint az, hogy nekik egyéb sincs, minthogy kell és muszáj, és amit nem kell és nem muszáj, azt nem is szabad? Haragudni rájuk, akik egész nap egy széken ülnek, és számokat írnak, táblázatokat töltenek ki, bámulják azt a néhány sort a képernyőn. A hely, ahol nem történik semmi. (Kizárt könyvtár. Kárhozat könyvtár.) A hely, ahol minden, a legutolsó porszemig steril és biztos. Itt csak meghalni tud, ami odakint élet. (Katarzis könyvtár. Károgó könyvtár.)

Nem, gondolta Zhé Shi, egy percig sem gondolok vissza. Elegendő nekik, a gyomrosoknak, hogy számukra nincs más ezen kívül: klauzúra, hogy továbbra is itt kell ülniük. Nekem, ó nekem! kint nyílnak a fák, fakadnak a rügyek, nekem ó nekem enyém a szabadság. Azzal felkelt és kívülről becsukta maga mögött az ajtót.

 

két dinnyeszeletben a nyár
„…ha ujjainak finom olajlenyomata a lapon marad. Az ujjbegy labirintusa a gyantás törzs után, a gyümölcs cseppenő méze, ezek mind tiszta dolgok”

 

(Illusztráció: Varga Borbála: Platiáná kedvessége; bomló idő; hátadban; két dinnyeszeletben a nyár)