∞ Hildur Guðnadóttir: Þoka (Saman, 2014)
Sötétek a falak a csendtől, ablakot nem nyitok ki, ablakon nem nézek ki. Nincs kint. Besötétedett a szobában a benti sötéttől.
Meleg a hideg víz. Meleg a levegő, súlyosan takarózom.
Szívemen, torkomon, homlokomon felhők nehéz árnyékai.
A bottal csukom be az egyetlen, nyitva felejtett ajtót.
Bal bokám a vízben.
Lefele néző szemem, majdnem becsukva, nézem a csendet, a csend sötét rajzait, szobrait, a szobrokról készült rajzokat és a rajzokról készült szobrokat, és az azokról készült homokképet.
Mindent látok, ami nincs, hogy ne lássam, ami. Ami nincs.
Üres hely a füvön.
Hogy megyek keresztül az üres helyen, hogy nézek keresztül. A valaminek az üres helye az más, mint a csakugyan üres.
Ki vagyok én, amikor. Kinek az ereje.
Azelőtti napok levegői a szobában. Amikor, ha mozgást hallottam kint, láttam.
Ablakon nem, ajtón nem, kifelé nem, de akkor hogyan jutok ki.
Ágy, takarók, lavór, bot.
Éjszakai ágak rajzai a bőrömön.
Hogy kacsolok, ja nem kacsolok. Hogy fekszem az üres hely kertjének házában, a néma hely kertjének házában.
Ahogy néz, arra se emlékszem. Csak ahogy nézem, nézem, és egyre sötétebb. És a sötétben, ahogy egyedül nézem.
És kihűl, kinémul, kisötétül.
Ketten, de csak én nézem.
Feküdni, de állok, ne beszéljünk, csináljuk, napersze, a bottal, az eleséses bokámmal. Az erővel, amiről megfeledkeztem.
Ha látom, könnyebben viselem, napersze.
A menekülésem nélkül, mint egy fa, mint egy kő, mint egy kapitány, hadvezér, amikor földet a földtől, mélyebbre, szélesebbre, mondtam. Szabóméterrel vagy vonalzóval mérjem le, napersze. Találomra. Amíg bírja, ásó, csákány, lapát.
A bogarak hosszú munkája, a nem akarom látni a csontjait, a kinek beszélek majd erről.
Mint egy hóhér, hentes, csak a teste, napersze.
A sürgő bogarak lábamon felfele hemzsegése.
Ki vagyok én, mi ez a nyers, ez a föld, ez az ősi.
Hogyan készülni fel, honnan tudni.
Bekötött orral, az egyre lemenő Nappal, csak csináljuk, csináljuk.
A nem most vesztettem el, hanem amióta a sötétfelhős, elesős járásával, a néma fekvésében, ahogy néz, néz, az ereje nélkül, kérés nélkül.
A hogyan tudok valaki mellett lenni a földhöz nehezedésében.
A keresésem, a reggel hol találom, hogy.
Amit nem eszik meg, nem tud megrágni.
Amikor megyek, csak néz, nem áll fel.
A mit csinálok, ha egyedül találok rá.
Ugyanaz, aki kivezetett az erdőből egyszer, mikor eltévedtem, az ismeretlen fák fehér ösvényein, ismeretlen, szaladós útjain.
Aki világgából jött, ment, jött.
Az üres helyek a kertben, amiken hogy megyek, hogy nézek keresztül.
Az egyetlen, mozdulatlan hely, ahova meddig nem megyek. Mikor a kivágott fás hely miatt az erdő is elsötétült lecsukott szemem előtt.
Földet a földhöz, egyre nehezebb.
Mire gondoljak, mire gondoljak.
Sürgős zuhany, a minden ruhák éjszakai kimosása.
Cseresznyék poros csempéről szedegetése.
Az ölelésben, ahogy aludni próbálok, és aztán a csendtől sötét falak bezárt ablakai, a lavór víz, szódabikarbóna.
Mielőtt elmentem, láttam, néztük egymást, ahogy nézni tudott, az ereje nélkül. Aztán elestem a sehol semmi földön, de dombon fel, dombon le, mentem.
Megvárta.
2023. 07. 16. 10: 49: 15
Utána levő: Üres hely kertje felhő
Utána levő utáni: Két hely, üres
(Illusztráció: Russell Gilder: Dark Woods 3, 2010; Gill Bustamante: Revelation – a path through an autumn wood)
