Anyám megőrül a tárgyaimtól. Persze nem a fogkefémre vagy a kólás poharamra gondoltam. Hanem a szobám minden négyzetcentiméterét, a nővéreim már nem használt szobáit, a nagyszüleim üres házát betöltő tárgyaimra. Az ember általában azt a néhány „haszontalan” tárgyat őrzi meg, amely különlegessége miatt kiérdemli, hogy ne a csütörtök reggelente járó kukásautóban végezze. Mindenkinek van egy-egy ilyen ereklyéje, amitől sosem válna meg, mert a hozzá kapcsolódó történetet nem akarja elfelejteni. Én viszont semmit sem akarok elfelejteni. Ez az én szerencsém és átkom; mindenre emlékszem. Mindenre.
Az ágyam szélén ülve írok, mert az íróasztalomhoz nem férek oda. Az asztal sarkán fém popcornos vödör, tele kábelekkel és szövegkiemelőkkel. Németországból hoztam, Oroszlánkirályos: az volt az egyetlen film, amit hajlandó voltam a keresztanyámmal megnézni németül. Egy polaroid fotó kandikál ki a vödör mögül, keresztanyámmal mosolygunk rajta. Három éve alig beszélünk, a gyerekneveléssel van elfoglalva. A több ezer kilométer évek óta köztünk van, de csak most kezdtem el távolságnak érezni. A fotó egy Törökországból származó szappannak van támasztva, amit egy gyerekkori barátnőm hozott nekem. A barátságunk nem volt mély és a lány hiába változtatott nevet (az új nevét már nem is tudom), a szappan még mindig ott porosodik. Azt az időszakot hordozza magában, amikor a lovardás lányokkal az volt a legnagyobb bajunk, ki használja aznap a közös, rózsaszín nyeregalátétet. A szappan mellett mikulás mintás fémdoboz. Apám azt mondta, talán az ő apjáé volt. Egy darabig az iskolába is magammal hordtam a dobozkát. Egyszer az osztályfőnök el akarta venni, emiatt iszonyúan összevesztem vele. Nem ismertem a nagyapám.
Az asztalom fölött parafatábla lóg. A parafa anyag ki sem látszik; macskakaparással írt kedves üzenet az unokahúgomtól, ballagási szalag, régi netbankos jelszó, a lovasedzőm névjegykártyája, egy klasszikus zenemű címe egy cetlin, csillámos masni egy karácsonyi ajándékról (most, hogy így nézem, igazából fogalmam sincs, kitől van), karszalag az egyetemi gólyabálról, egy másik karszalagon kikopva látszik még, hogy 2017 OPSZ Lovastagozat. Ezek közepén egy közös fotó Anyával, amin olyan egyformák vagyunk, pedig nem is hasonlítunk egymásra. A parafatábla alatt lila, biciklis tolltartó, negyedikben vettem a karácsonyi vásáron tíz forintért.  A tolltartó melletti képen az unokatesómmal vagyok. Egyforma az orrunk, azt mondják olyan, mint a nagybátyámé, aki meghalt a születésem előtt, amikor az unokatesóm még kisbaba volt. Mindketten szeretjük azt a képet. És az orrunkat is.
De az íróasztalomon kívül képek, képek vannak mindenütt. A testvéreimről, az ő gyerekeikről, a lovamról csikó korában, aztán a lovammal díjugrató versenyen, festett boxtábla a képével, amit a facebookon nyertem, családi kép egy lagziról, és még egy kép arról az estéről, az ifjú pár mellett vigyorgunk egy fiúval, olyan jól mutattunk, hogy a fotót megtartottam. A fiút nem. A képek koronaékszereként az ágyam fölötti falon egy óriási festmény lóg. A készülő fantasy regényem főhősét ábrázolja. Ajándék volt a tizennyolcadik születésnapomra a keresztanyámtól.
Talán a szekrényeim a legkaotikusabbak, sötétkék színűket mindenhol matricák borítják. Több ezer matrica, melyektől már rég meg kellett volna szabadulnom, de mindegyikről egyesével tudom, honnan van. A Pegazus hátán repülő Barbie-nak már kiszívta a nap a színét, a gyerekkori legjobb barátnőmmel ragasztottunk fel, a lehető legmagasabbra, hogy közelebb lehessen a felhőkhöz. A Micimackók voltak a legelső darabok, szigorúan csoportosítva, hogy ne legyenek egyedül. Én akkor mindig egyedül játszottam. A Pókembert titokban csúnyának tartottam, de csak azért is felraktam, mert zavart, hogy fiúk ezt kisajátították maguknak. Mindent, amit a fiúknak lehet, lehet a lányoknak is! A szekrény tetejéről versenyszalagok lógnak rá a matricákra. Életem egyik legjobb időszaka volt, amikor azokat gyűjtöttem. Szerettem azt érezni, hogy a lovasokkal tartozhatok valahová, még akkor is, ha mindig kiközösítettek. A szalagok között egy kupa feszít, amit azóta sem fogtam fel. Az én lehetetlen természetű lovammal kupát nyertünk. Hetvenhárom másodperc volt, amíg azt a versenypályát teljesítettük. Azóta is keresem az akadályok fölötti repülés örömét. Aztán teltek az évek és a lovasversenyeket felváltotta a szalagok melletti polc. A polcot betöltik a különböző írótanfolyamokról szerzett névjegytáblák. A tanúsítvány a legelső tanfolyamról bekeretezve áll. Végzős voltam, amikor egy online hirdetésben rábukkantam erre az íróiskolára, és úgy gondoltam, nem lehet baj abból, ha rászánok egy hétvégét. Ha akkor tudtam volna!
A könyvespolcok elején képeslapok fogják a port. Sevilla, Valencia, Malaga, Granada, Róma, Bécs városképei néznek a lapokról vissza rám. Pár évvel korábban a repülés gondolata is lehetetlennek tűnt, most pedig mindig lapul egy utazás a terveim között. A legdrágább képeslap a sminkes tükröm sarkába van szúrva. A Mezquitát ábrázolja Córdobában, ebben a városban ismertem meg a legjobb barátnőmet, aki koreai. Fél évet töltöttünk együtt Spanyolországban. Akkor adta a képeslapot, amikor Magyarországon meglátogatott. A lap hátuljára írt kedves sorait azóta sem mertem újra elolvasni, mert biztos napokig sírnék rajta. Bízom benne, hogy egyszer hozhatok haza egy képeslapot Szöulból is.
A sminkes asztallal szemközti fiókot ki sem lehet húzni, mert megtámadják az embert a koncertjegyek, mozi – és színházjegyek. Karszalagok különböző bulikból, kézzel írott üzenetek barátoktól, rozésüveg kupakok, neon színű partiszemüvegek.  Olyan ujjlenyomatok ezek, melyeknek tulajdonosai réges-rég kisétáltak az ajtón. Csak én emlékszem minden kínos első találkozóra, koncerteken hamisan énekelt dalra, túlárazott, pletykákkal édesített kávéra, mellékutcában lopott csókra, baráti születésnapi meglepetésre.
Az udvarunk végében áll a nagyszüleim kisháza. Nagyanyám ruhásszekrényeit mára teljesen belaktam. A ruháit Anyám eltüntette, de nem tudom hová, vagy miért. Azok a tárgyak az övéi voltak, nem az enyémek. Szóval a szekrényekből most kicsordulnak a játékok, óvodában gyűjtött magazinok, a rajzok. A tévé alá bezsúfolva a babaház, a tévé tetején társasjátékok, így nem tűnik a mára már működésképtelen képernyő olyan sötétnek. Anyám édesanyja elsős koromban halt meg, így hozzá még tudok pillanatokat kötni. Mindig azon a kis tévén néztük a szappanoperákat, és nála ehettem Milka csokit Pomber Macival egyszerre. Meglepően jó kombináció volt. A szekrények természetesen ott is matricázottak. Egyszer megkérdeztem Mamakát – így hívtuk –, hogy melyik tetszik neki a legjobban. Egy szőke, Winx babát ábrázolóra mutatott és én azóta sem láttam olyan szép matricát sehol, pedig egy csomó boltban kerestem. A konyhában is volt egy matricázott, rozoga szekrény, ami most a tyúkudvarban terpeszkedik. Virágmintás porcelánok helyett szalma van benne, abba tojnak a tyúkjaink. Ha reggelire rántottát eszünk, Anya mindig nagyanyám kedvenc lábosában készíti. A régi kredenc helyére új került, és azt is megtöltöttem számomra fontos kacatokkal. Még én is beismerem, hogy sok mindent ki lehetne dobni onnan.  De még nem állok készen arra, hogy üresnek, valóban üresnek lássam azt a kisházat. Pedig elsős korom óta az.        Szellemek járják át a tárgyaim, naphosszat a fülembe suttognak, emlékeket lebegtetnek az orrom előtt. Sokszor nem látom az előttem lévő napokat miattuk, de ha nem állhatnék ezeknek az emlékeknek a romjain, kicsúszna a lábam alól a talaj. Mindenkiből csak a szelleme maradt hátra az életemben és én nem bírom rávenni magam, hogy megszabaduljak tőlük, mint ahogy arra sem bírtam magam rávenni soha, hogy a napszítta matricákat lekaparjam a szekrényekről.