A főnököm szerint a nagy üzletek elegáns helyen köttetnek. Albin urat egy belvárosi hotel férfimosdójában ismertem meg.
Aznapi ügyfelem egy igen előkelő cég igazgatója volt, a szerződést pedig az említett hotel éttermében írtuk alá, reggeli után. Hónapokig dolgoztam az ügyön, így a svédasztal ellenére alig ettem pár falatot. Miután elköszöntünk, fel sem fogtam, hogy sikerült, egyből a mellékhelyiségbe rohantam, hogy hideg vízzel megmoshassam az arcomat.
Az idegen férfit először észre sem vettem, ahogy ellépve a piszoártól a mellettem lévő csaphoz állt.
– Nagy üzletet kötöttél? – kérdezte. A tegezése nem tűnt tolakodónak, hiszen én fiatal voltam, ő pedig talán a hatvanas éveiben járhatott. Ezen felül bár mind a ketten öltönyt viseltünk, a férfié olyan makulátlan fehér öltözet volt, amihez hasonlót még soha nem láttam, szinte világított napcserzette bőrén.
– A legnagyobbat életemben. – válaszoltam félig büszkén, félig fáradtan.
– Mit szólnál, ha ma nekem dolgoznál? – tette fel a kérdést kertelés nélkül.
– Köszönöm, de van már munkahelyem. Egyébként is, még be kell mennem az irodába, el kell rendeznem egy csomó papírt. És a főnököm sem örülne neki. – ellenkeztem, ám mielőtt otthagyhattam volna a furcsa alakot, megcsörrent a telefonom. A munkaadóm hívott, gratulált a sikeremhez, és azt mondta, aznap már nem kell bemennem, sőt a hét további részét is vegyem ki fizetett szabadságnak, törődjek végre magammal, megérdemlem. Alig hittem el, amióta felvett dolgozni, még soha nem kértem semmilyen szabadnapot, majdnem megköszönni is elfelejtettem a hirtelen jött gesztust.
– Nos? Nem tudja meg senki, nem kérek semmi törvénytelent. Holnap reggel hálás lesz, ha igent mond. – hozta elő újra az ajánlatát.
Tudtam, hogy pihenni úgysem lennék képes, ahhoz túlságosan dolgozott még bennem az izgalom. Magam sem emlékszem, mikor bólintottam rá, és tettem a kezem szikár, határozott tenyerébe. Azt mondta, hívjam csak Albin úrnak. Szerettem volna, ha elmondja, mi is lesz a dolgom, de egyelőre csupán annyit kért, hogy vezessem körbe a belvárosban. Meglepődtem, hogy nem ismeri, nem tűnt külföldinek, de nem akartam már az elején akadékoskodni.
Mindenhová gyalog akart menni. Felajánlottam a kényelmes autómat, de ő sétálni akart. Elvittem a népszerű helyekre, megmutattam neki az egyetemet, múzeumokat, tereket, üzleteket. Olyan könnyedséggel járt, mintha a talpa nem is érintené az aszfaltot.
Egy zebránál finoman megfogta a vállam, és egy öregasszony felé bökött, aki egy oszlopba kapaszkodva tekintgetett körbe. Mire megértettem a helyzetet, Albin úr már ott állt az egyik oldalán, és felajánlotta, hogy átkísérjük.
Sosem szerettem másokkal érintkezni, most mégis megfogtam az asszony kezét. A tenyerét olyan simának éreztem, mintha a bőrt selyemből szőtték volna rá kesztyűként. Hálából megígérte, hogy imádkozni fog értünk, majd amikor átértünk, felnézett a férfira.
– Jól emlékszem ám rád, Albin. Húsz éve nem láttalak, de semmit sem változtál. – Albin gyengéden megsimogatta a néni ősz haját, és intett, hogy menjünk tovább.
– Ez mi volt? – kérdeztem megbabonázva.
– Mi lett volna? – nevetett a férfi. – Egy bolond öregasszony, aki látott valami újságban, és összekevert valakivel. Többször előfordul, mint hinnéd.
Más ésszerű magyarázat nekem sem jutott eszembe. Megkérdeztem, hol ebédelne, de természetesen nem volt hajlandó étterembe ülni. Egy török büfé ablakánál gyrost vettünk, és lesétáltunk vele a folyópartra. Szinte sokként ért, amikor a csípősszósszal leette a zakóját. A vörös folt annyira harsány volt a szöveten, hogy felkiáltottam. De ő csak nevetett ezen is.
– Milyen gyros az, amivel le sem eszi magát az ember? Majd kitisztul, ne aggódj. Nem ezek a fontos dolgok.
– Akkor mik azok? – kérdeztem kissé ingerülten.
– Például az, amit meg lehet tudni valakiről, ha megkérjük, hogy vezessen körbe a városon.
– Miért, mit tudott meg rólam?
– Hogy valaha egyetemre jártál. Szereted a művészetet, ismered a könyvesboltokat. Nem vagy vallásos. Abból sejtem, hogy nem néztünk meg egy templomot sem, de az egyetem épületéről hosszan beszéltél. Miért hagytad abba?
Tetszett, ahogy figyelt a részletekre. Elmeséltem, hogy valóban két évig jártam a bölcsészkarra, de egy nap a családomnak pénzügyi gondjai lettek. Hogy könnyítsek a terheken, dolgozni kezdtem. A tanulmányaimat eleinte nem zavarta a munka, de mivel ügyesnek bizonyultam, egyre komolyabb feladatokat bíztak rám, míg a végén már fontosabb lett dolgozni, mint órákra járni. Jól keresek, lakást és autót tartok fenn, a szüleimnek havonta kisebb összeget tudok küldeni, ami egy magam korabeli srác esetében ritka dolog.
– És kivel osztod meg a szabadidődet? – érdeklődött.
– Nekem nem sok van belőle. Van egy nő a cégnél, néha nála
alszom.
– Nem is tetszik senki?
– Talán van egy lány. Nem is tudom, miért mesélem el magának. De ma önnek dolgozom, nem igaz? A város szélén áll egy presszó. Véletlenül keveredtem oda, egy ügyfelem miatt egy hétig oda kellett járnom. Egyébként tetszene önnek: hangulatos, lágy zene szól, csak néhány diák issza ott a sörét. Ez a lány pedig mindig a pultnál ül és olvas. Egy nagy, átlátszó bögréből kortyolgatja a rumos teáját. Sokszor láttam, ahogy a srácok megszólítják, de mindet visszautasította. Néha, amikor az ügyfelem már részeg volt, és csak össze-vissza beszélt, végiggondoltam, mit mondanék neki. De nem számít. – mire felnéztem a mondanivalómból, Albin úr már felkelt a rakodókőről. Csupa fekete csík húzódott a nadrágja hátulján.
– Mit gondolsz, mire odaérünk, kinyit a presszó?
Nem akartam odamenni, szerettem volna végre megtudni, mit akar tőlem, de láthatóan szórakoztatta, hogy az életemben turkálhat. Vannak ilyenek, gondoltam, a jó üzletért mindent be kell vetni. Mire föleszméltem, már megint úton voltunk, ezúttal a metróaluljáró felé.
Odalent Albin úr minden hajléktalannak papírpénzt adott. Némelyüknek súgott is valamit, amitől azok vagy elsápadtak, vagy felnevettek. Egy hegedűs bácsinak megdicsérte a játékát, jelentős összeget tett az ingzsebébe, majd amikor az meglepetésében leengedte a hangszerét, megölelte, két fekete tenyérnyomot szerezve a zakóján.
Bár az én ruházatom ugyanolyan tisztának tűnt, mint reggel, észrevettem, a férfit nem érdekelte a sajátja. A metróban sikerült pont egy olyan ülésen helyet foglalnia, aminek a támlája további foltokat hagyott.
– Nem zavarja? – kérdeztem, remélve, hogy nem leszek udvariatlan.
– Miért, így nem engednek majd be a presszóba? – nevetett újra felém.
– Így is túlöltözött lesz, ne aggódjon.
A presszóig még két kéregetővel találkoztunk. Az egyikük, miután megkapta az adományát, egy szál cigarettával kínálta meg Albin urat, aki örömmel elfogadta, tüzet kért, és rágyújtott.
– Jó szívvel adták. – előzött meg a válasszal, amikor ránéztem.
Bár még világos volt, bent már elég sokan voltak. A lány is a pultnál ült, a bögréjében még ázott a filter. Albin úr két rumot kért tisztán.
– Én nem iszom. – Mondtam kurtán, de ő leintett, nem is nekem rendelt.
Ezután faggatni kezdtem, hogy mondja el, mi végre ez az egész nap, mert bár élvezem a társaságát, de szeretném, ha az üzletről is beszélnénk végre. Felhajtott egy korsó csapolt sört.
– Miért nem mész oda ahhoz a lányhoz, és szólítod meg?
– Ne terelje a témát, kérem.
– De komolyan. Menj oda. Úgyis tudod már, mit akarsz mondani. neki.
– Én erről most tényleg nem akarok önnel vitatkozni.
– Tudom, hogy oda fogsz menni hozzá.
– Tényleg? Na és honnan ilyen biztos benne?
– Ugye ismered a Bábeli könyvtárt?
– Persze, egy Borges-szöveg.
– Álmomban megtaláltam azt a helyet, és minden éjjel ellátogatok oda. Ott olvastam, amit írni fogsz rólam, meg erről a napról. És abban benne volt, hogy meg fogod szólítani.
– Túl sokat ivott, Albin úr, az csak egy fikció. Én egyébként sem tudok írni. Soha nem is próbáltam. – ez már nevetséges volt. Kezdtem úgy érezni, hogy egy szenilis öregember áldozata lettem.
– Ha odamész, és elmondod neki, amit terveztél, megkötöm veled az üzletet. És úgyis meg fogod írni. – nevetett újra, alkoholtól öblösen, tiszta derűvel, mint aki tudja, hogy győzött.
Hitegettem magam, hogy talán mégis van egy jó ajánlata. A pultnál ülő lánnyal végül órákon át beszélgettünk, és rövidesen el is felejtettem Albin urat. Egyszerre a hiányán ocsúdtam fel, sehol sem láttam, elnézést kértem a lánytól, és másnapra randevút beszéltünk meg.
A férfira újfent a mellékhelyiségben találtam rá, a kagylóba kapaszkodva. Miután megmosdott, elmesélte, hogy összebarátkozott néhány fiatallal, tanácsokat adott nekik.
– Bár ez szigorúan tilos, normális esetben. Na de mindegy már, nem igaz? Vigyél haza a kiábrándítóan dísztelen, de nagyon praktikusan berendezett lakásodba. – még csuklott egyet, majd a vállamra dőlve elaludt.
Mire kiértünk, a lány már szerencsére hazament, a csapos segített taxiba ültetni Albin urat. Persze, ott is hagyhattam volna valahol, sejtettem, hogy nem kötünk már semmilyen üzletet, de egyrészt boldog voltam a másnapi találkozó ígérete miatt, másrészt pedig kíváncsi voltam, mi lesz reggel. Óvatosan levettem a zakóját és egy pokróccal betakarva a kanapéra fektettem.
Másnap későn ébredtem. Szinte azonnal elém tódultak az előző nap emlékei, felkeltem, hogy vendégem után nézzek. A kanapé azonban üres volt. A pokrócot összehajtogatta, de máskülönben egy cetlit sem hagyva maga után távozott.
Az ablakhoz rohantam, és még éppen megpillanthattam könnyűléptű alakját, ahogyan makulátlanul fehér öltönyében befordul az utcasarkon.
Elmentek a halak
Délelőtt kilenc óra huszonötkor, egy méterre a villanydúctól Rigó János talált egy levágott fejet. Rigó utca 4., anyja neve Pék Rozália, mondta magában úgy, mintha máris a rendőröknek mondaná. Itt voltak éjjel egyig, üvöltöztek és verték az asztalt. Az ukránok. Az én verandám ide hatvanhét és fél méter, mindent láttam. Ide jár az egész maffia, nézzék meg az asztalukat, két szöges deszka fűrészbakon, de úgy körülülik, hogy nem tud összedőlni.
Megnézte jobban azt a fejet. Kicsit féloldalasan feküdt a hóban, barna usánka volt rajta, a sapka egyik füle kihajlott a hóra. Hoppá!, gondolta. Ha éjjel esett, akkor hogy látszik?… Hajnalban történt, amikor elmentek. Na, meglátjuk, magától is rájön-e az őrmester. Balog. Meg a szőke, az csak szakaszvezető. Egy óra tízkor mentek el, megnéztem az órát. Az óra mellett a kés. Lengyel piacról, ezer forint volt, eladó a vörös Bozsó, bútorra van engedélye, de egy sámlit nem adott még el öt éve, úgyhogy kést árul, konnektort és aprószöget. Kérem, nézzenek utána, a maguk dolga.
Na most mondok valamit, Bozsó csak kis hal. Jöjjenek el szombaton, ha nagy halat akarnak fogni. Ott állnak a kocsik szemben. Van egy furgonjuk, rendszáma HZN 110. Volkswagen. Aztán egy Opel Kadett, és ami még érdekesebb, a Nissan kombi! Környékbeli segédmunkások az építkezésekről. Nissannal jár betont keverni. Ez a bázis, a Subanek tanyája. Szalonnáznak, kész. Mind be vannak jelentve, tehát laknak valahol. Négyen egy szobában. Négyen két szobában. Ki alszik ott, ellenőrzi valaki? Bejön a haver a határon, és eltűnik. Így működik ez a dolog.
Jól megnézte azt a fejet. Sehol egy nyom, csak a fehér hó. Nagy csend volt, hallgattak a rigók. Ezek tudják, mikor esik megint. Azt is, ami az éjjel történt. A hó alatt vannak a nyomok, na ez már a Balog dolga. Mindig ő jön, meg az új fiú, az még egy nagy ész. Lehet, hogy már jutalom van kitűzve, meg kell tudni. Aki figyelt, azé a jutalom. Aki felfedezte a bűntényt.
Óvatosan ment vissza a házáig, ugyanazokba a nyomokba lépett, amelyek idefelé jövet maradtak utána. Tíz métert ment így, aztán a nyomok mellett rendesen: kíváncsi volt, észreveszik-e? Kíváncsi volt. És büszke is. Azért nem mindennap talál egy hullát az ember. Hulla akkor is, ha a kisebb darabja. Viszont a fontosabb.
A verandán a Zibi ült. A macska. Ül a Zibi macsek. Fogjál inkább egeret! Mindig fázik. A macskák se olyanok már, mint régen. Ennyi rohadt lusta macskát az isten se látott. Biztos valami sugárzás érte őket. Ahhoz mit szólnának, ahogy kiszedte a darazsakat a tető alól?! Kénnel! Kénecske az eresz alá. Este jöttek haza a darazsak, szimat! Elgondolkozott egy pillanatra, hogy is szimatolnak a darazsak… Valahogy csak szimatolnak, van orruk. A virágport is megérzik. Szimat, ez KÉN! A francba került ide a kén, reggel még nem volt?! Rigó bácsi odatette. Jó kis Rigó bácsi.
Telefon.
Ezerkétszáz forint már az alapdíj. Állandóan megy felfelé. Le kéne mondani. Ennyi pénzért a nagy semmi, de mindenhol ez van. Nulla hét.
– Rendőrség! – mondta egy nyafka női hang. Mint aki egész éjjel nem aludt.
– Hát kérem – kezdte. – Itt a Rigó János beszél. Rigó utca négy. Igen, az utca is Rigó, nem énrólam nevezték el! Ötszázszor el kellett már mondani ezt, sajnos. – Olyan nehéz felfogni? A sors tréfája. Rátérek. Kérem, egy hulla fekszik a Völgy utca tíz előtt. Anyja neve Pék Rozália, nem a hulláé, az isten áldja meg, honnan a fenéből tudnám egy fejnek az anyja nevét? Az enyém! Fej, levágva. Mit tudom én, mivel, késsel, baltával, nincs ráírva. A Subaneknél, ukrán tanya, így mondja a Balognak, az tudja már. Balog őrmester a cégüknél! Ukrán tanya, most leteszem. Tudja, mibe kerül egy perc ilyenkor, dupla ár van! Jöjjenek ki, majd elmondom. Rigó!
Letette a kagylót, és valami kellemes fáradtságot érzett. Szerette hallani a nevét, és ha nem mondta más, mondta ő. Na, be kéne fűteni. Befűtünk. Ha kihűl a ház, még rosszabb. Legjobb, hogyha nem hűl ki.
A verandán, az órával szemben volt a másik kés, a kép mögé dugva, hogy az ember keze ügyében legyen. Azt mondják, fel a kezekkel vagy sztoj, akkor az ember kihúzza hátul. Szintén a lengyel piacról, de nem a vöröstől, egy romántól. Románok között nincs vörös. Nem sok. Azt mondja, ezzel a palatetőt is kibontom! Palatetőt bontott vele. Ilyen világ van ezeknél, de most már ide is eljutott. Harmadik az ajtó mögött. Ez, sajnos, bal kézre esett, de így nyílt az ajtó. Negyedik a fiók mellett, konyharuhát terített a nyelére. Nem lehetett kihúzni tőle a fiókot, bár úgyse használta, régi elemek voltak ott. Tulajdonképpen ki kellett volna dobni mind, de úgy gondolta, vár még egy kicsit. Tíz éve is így csinálta, amikor még élt a Mari, mert roppantul dühös volt érte. Megint kifolyt a levük, én meg csak súrolom, és le se jön! Fél órát képes volt ordítani miatta. OPTI, mondta erre ő, mire még jobban ordított. Ronda szája volt szegénynek, kiállt az ajtóba és ott üvöltött, hogy mindenki hallja. Lenn a sarkon a Róth hallgatta röhögve. Röhögj csak, gondolta ő, Rigó János. Nem röhögsz sokáig. Fekélye volt a Róthnak, mikor kijött érte a mentő, tudta, hogy meg fog halni. Meg is halt rendjén, és négy évig nem röhögött senki a szomszédban. Aztán meg pláne nem, mert meghalt a Mari, és nem volt, aki ordítson. Influenzában. Menj már az orvoshoz, mondta neki, de nem ment. Krumplit főzött fokhagymával, olyan büdös volt az ágy körül, hogy oda se lehetett menni hozzá. Feküdt a pöttyös hálóingében, és nézte a plafont. Reggel halott volt. Az utolsó, amit mondott, az volt, hogy oltsd már le azt a rohadt tévét! Akkoriban sokat tévézett, nem is annyira nézte, de be volt kapcsolva, mert ez is nagyon dühítette a Marit. Mióta meghalt, alig kapcsolta be. Nem érdekelte. Már vagy öt éve nem beszéltek az üvöltözésen kívül, mégis furcsa volt. Maga a változás. Az volt a furcsa. Meg az is, hogy egyszerűen betették egy nejlonzsákba. Cipzár van rajta. Behúzzák és kész. Ez valahogy benne maradt, ahogy behúzták, és akkor kezdett a halottakkal foglalkozni. Nem járt a temetőbe, csak úgy. Foglalkozott velük. Akkor kezdődött ez a cirkusz is az ukránokkal. Először vett egypár kést, aztán még egypárat. Tizenhét volt összesen, igen leleményes helyekre dugva. Egy ukrán, ha ide bejön, akárhonnan kaphat egyet. Valami légiós filmben mondták, hogy a vesébe kell szúrni, mert az nagyon fáj, de nem volt biztos benne, hol van a vese pontosan. Rengeteg dolgot tudott, megvolt a magához való esze, de ezt nem tudta, így maradt inkább a hasnál. Az is eléggé fáj ahhoz, hogy elmenjen a kedve valakinek. Három kés volt az ágyban, egy a párnája alatt, és lábtól kettő, egymás mellett. Ezt csak úgy kitalálta próba közben. Kihúzta az egyiket, és eszébe jutott, hogy mi van, ha észreveszi az ukrán? Na de arra nem gondol, hogy még egy van ott! Sőt, kettő! Ehhez már egy kis ész kell. Ajtó bezárva mindig, két lakat, egy fent és egy lent. Ész. Úgyhogy mindegyik kés mellé vett még egyet, és különböző trükkökkel jól elrejtette. Újságot tett rá általában, rajzszöggel, így az egész szoba tele volt újsággal. Ha bejön valaki, azt hihette volna, nagy újságolvasó, pedig a kukából hozta. Valaki minden héten odatett egy csomag Népszavát. Újságnak vacak, de a falra jó. Utoljára a telefonszerelő járt nála hat éve. Akkor még csak négy újság volt.
– Salétromos? – bökött a falra. Amúgy nem érdekelte, sietett. – Itt jó lesz? – kérdezte, és letette a készüléket a komódra.
Hát nem volt jó. Pont ott. Rigó János utálta, ha rendezkedik valaki a lakásában. Odébb tette fél méterrel, mellé pedig egy papírt meg egy ceruzát. Minden hívást feljegyzett. Mari szerette volna ezt a telefont, az igénylést is ő adta be. Mégis, ha valami van, legyen. Mi lett volna? Nem volt semmi, csak a számlák mentek felfelé. Engem ugyan nem csapnak be, gondolta. Minden híváskor húzott egy vonalat. Nem lehetett átverni. Volt az alapdíj és a vonalak. Ebben a hónapban három. Kíváncsi volt rá, hogy számlázzák. Egyszer, ha megpróbálnak átverni, majd meglátják! – gondolta, és várt.
Az egyik vonal volt ebben a hónapban a közértes betörés, amikor felhívta a rendőrséget, hogy nézzék meg hátul is az épületet, mert ugye ott nem volt feltörve az ajtó, és onnan be lehetett jutni a raktárba, látta, amikor a lisztet rakták. Pénztárgép összetörve, a boltban szétszórva egy csomó ropi és háztartási keksz. Csak a pénztárgép ért valamit: december tizedikén! Önbetörés volt, tiszta sor, a számlák miatt.
A második vonal a kocsilopás, az is a rendőrségre, mert egyszer csak itt állt az utcában egy fehér Audi. El se mozdult három napig. Kifigyelték, mikor nem volt itthon, és pont akkor állt oda a fickó, máskülönben személyleírást tudott volna adni róla. Na most ez egy zsákutca, az utca elejéről nem is látszott a kocsi a hótól, jobb helyen volt, mint egy mélygarázsban. Szólt időben, de mire kijöttek másnap, a kocsi eltűnt. Bottal üthették a nyomát.
– Ide figyeljen! – mondta Balog. Akkor is ő jött, meg a tejfölös. – Ha még egyszer betelefonál az őrsre, szétrúgom a seggét, világos? Mi a fene köze van magának ahhoz, hogy itt áll valaki? A maga háza előtt állt?
– Nem – mondta ő.
– Na látja! – Úgy bevágta maga mögött a kocsi ajtaját, hogy majd leszakadt. Még a kanyarban is káromkodott.
A harmadik vonás ez a levágott fej. Várt két órát, nem jöttek, felment hát, hogy megnézze a terepet. El ne tüntesse valaki a hullát. Megvolt, minden változatlan. Nem szerette volna, ha azt hiszik, hogy kitalálta a dolgot. A verandáról látta aztán, hogy jönnek, erre ő is megindult. Pont egyszerre értek oda.
– Hol van?! – kérdezte Balog. Alig tudott kiszállni a kocsiból, mert elég testes ember volt. Bezzeg a kis Müller csak úgy kipenderült a másik oldalon, kezében egy blokkfüzettel.
– Jó napot! – mondta Rigó. Őt még úgy nevelték, hogy köszön az ember, ha megjelenik valahol. Egyszer nem köszönt a postásnak, és akkora pofont kapott az apjától, hogy majd leverte a feje a jelzőharangot. Harang volt náluk, nem csengő.
– Ez?! – kérdezte Balog, azzal felvett a hóból egy usánkát. Rigó sápadtan állt. Balog azon gondolkozott, mit mondjon, amit megenged a szabályzat.
– Ide figyeljen! – mondta. – Ha még egyszer betelefonál az őrsre, szétrúgom a valagát, érti?
– Akkor mit írjak? – kérdezte Müller zászlós.
– Amit akar! – üvöltötte Balog, azzal Rigó elé vágta az usánkát, beszállt a Ladába; úgy bevágta az ajtaját, hogy majd leszakadt. De ezeket a Ladákat eleve járőrözésre gyártották, kibírta, sőt, be se csukódott másképp. Ezt tudta kitalálni hirtelen. Még a kanyarban is káromkodott.
Egyikük se figyelt rá, hogy amíg beszélgettek, megállt lent a kereszteződésnél Subanek Lada Samarája. Állt egy kicsit, majd betolatott a Kerék utcába. Na persze, a rendőrökkel senki se szeretett találkozni. Négyen ültek a kocsiban, Subanek és három ukrán.
Rigó közben azon gondolkozott, hogy mi történhetett. Megelőzték.
Percre ki volt számítva az egész. Semmi vérnyom. Megpiszkálta a havat egy bottal, hogy mi van lejjebb, ezt mondjuk a Balognak is meg kellett volna tennie hivatalból. Ezért kapja a fizetését, ami közpénz. A nép adja össze, a lakosság, és azért, hogy rend legyen. De lejjebb se volt semmi a hóban. Elindult hát hazafelé, a sapkát vitte magával. Majdnem új sapka volt. Új sapkát nem dob el az ember. Megszagolta: bagószaga volt, mint amikor egy bagós helyiségben sokáig ül valaki. Fején a sapka. Rendőrnek kellett volna lennie – már eszébe jutott párszor, na persze akkor nem így állnának a dolgok itt. A szentségit, hogy nem figyelt jobban. Valaki megelőzte.
Mire hazaért, összeállt ez a dolog a fejében. Egyszerre nagy világosság lett odabent, mintha felgyújtottak volna egy lámpát. Nem ott van a hulla, ahol a sapka volt! Hogy hol van, az csak akkor derül ki, ha elolvad a hó. Kell neki vagy három hét. A macska már jelezte, hogy jön a tavasz. Nagy hálát érzett a macsek iránt. Gondolta, hogy ad neki egy darab kenyeret este. Ezek tudják, gondolta. A hullát is megtalálná, fantasztikus orra van. Pár nap alatt büdösödni kezd, mert hideg nincs, csak nagy a hó. Erre nem gondoltak az okosok. Plusz két fokban nem lehet variálni. Ez lesz a vesztük. Meg is volt már a terve. Hétszentség, hogy rendőrnek kellett volna mennie, akkor most nem hétezer-ötszáz forint nyugdíjból élne. Na jó, az éveket már nem lehet visszafelé forgatni. Ez olyan szépen hangzott, hogy meghatódott. Állt egy kicsit a kapu előtt. Költő is lehetett volna, ha az akart volna lenni, nem portás a kavicsüzemnél. Amennyi kavicsot elloptak onnan, azt ő tudta, és a tudás benne maradt a fejében. Ezzel, ha rendőr lett volna, legalább főtörzsőrmesterig vitte volna, nem úgy, mint ez a Balog az egy csillagával. A macska viszont jó ötlet volt. Erősen jó. Csinált neki egy pórázt madzagból, de nem tűrte. Meg is karmolta közben, mire a veranda sarkába vágta, hogy megcsendült a telefon. Nyavalyás dög, gondolta, hát ki etet? Jobb a kutya. Gondolkozott, hol tudna szerezni egy kutyát? A szigeten volt néhány kóbor eb, de azok aztán nem fogadtak szót. Maradt mégis a macskáknál. Nyavalyás, gondolta. Na, várj csak! Nem is kell a madzag. Megy az úgyis magától, csak az a kérdés, hogy látja-e az ember, merre megy. Gondolkozott, mert találékony volt mindig, már gyerekkorában is, amikor egy léccel meg egy hurokkal kihúzta a szomszéd Teri néni kamrájából a lekvárt. Kolbászt már loptak így, de lekvárt?… Ilyenről még nem hallott. Úgyhogy a macska se fog ki rajta. Felment a padlásra, és kibontott pár cserepet a nyugati oldalon. Odarángatott egy ládát, arról pont a Subanek-féle tanyára látott. Irány egyenes. De nemcsak oda, körbe is egy darabig. Mehetett a macsek, látta akár éjjel is, mert telihold volt. Nem tévézett aznap, letáborozott és figyelt, de az a dög az istennek sem akart kimenni a verandáról. Kétszer le kellett mászni ezért, végül kihajtotta a hóra. Ha már kint van, csak elmegy valahová, gondolta. El is ment, de nem a tanya felé, hanem a Tauberékhoz, mert nekik volt egy nőstény macskájuk. Majd visszajön, gondolta. Vén kandúr volt, nem kellett a csajoknak. Ezt az egy modern szót beépítette, hogy csajok. Valamiért megtetszett neki, ahogy a többi nem. Csajok. Meglátod, hogy nem kellesz. Úgy is volt. Látta még, hogy elmegy lejjebb, de ehhez ki kellett még venni két cserepet. Csak nem lesz hó, gondolta. Volt már elég. Tovább viszont nem látta. Nem is kell, tűnődött. Nem az a terület az érdekes. Majd visszajön, ha megéhezik. Ez a felső rész a fontos, itt pedig észre lehetett venni mindjárt a hóban. Ezért jó a fekete macska. Elhatározta, ha ez megdöglik, megint feketét szerez majd. Éjfélig nem volt semmi, akkor lemászott, mert álmos volt már. Majd a nyakát törte a létrán, mert nem oda figyelt, hanem a macskára. Még ott is szidta. Aztán meg pláne.
Szombaton Balog járőrkocsija véletlenül húzott el Subanek tanyája előtt, mert a Vihar utcán nem lehetett felmenni a hó miatt. Hat kocsi állt a viskó előtt, ami tényleg feltűnő volt. Balog már akkor ideges lett, ha az öreg Rigóra gondolt, most valahogy mégis eszébe jutott, mit mondott a nagyhalakról.
– Álljon meg – morogta.
– Igenis – felelte Müller. Megálltak a kocsik mögött hetediknek, ami nem tetszett a mögöttük közlekedő piros Ford vezetőjének, ugyanis ő akart odaállni, és több hely nem volt. Balog kikászálódott a Ladából, megigazította a derékszíját, és figyelte, mi lesz. Várakozó álláspontra helyezkedett. Ezt megértette a Ford tulajdonosa, és káromkodva nekivágott a Hajnal utcának, amely a hegyre vezetett. Volt hólánca. Hát akkor mit akar? – gondolta Balog, azzal megindult a tanya felé, ahol Subanekkel együtt négy ukrán ült a kecskelábú asztalnál, a verandaféle tákolmányon. A féltető egyik oldalon a kerítésre támaszkodott, a másikon egy akáckaróra, amelyet itt vágtak ki a dűlőben nyilván. Még a tüskét is rajta hagyták. Ha nekidől valaki, az egész a fejére szakad, gondolta, amíg belökte a kiskaput. Hallgatózott, nem dőlt-e erre is össze a viskó? Mögötte Müller a mappával: épp nem esett a hó, mégis védte a könyökével, mert megszokta: az utolsó két istenverte héten mindennap esett, ami eléggé megnehezítette a jegyzőkönyvírást. Azokat az évszakokat szerette, amikor nyugodtan lehetett jegyzőkönyvet írni.
Az ukrán állampolgárok bent azzal foglalkoztak, hogy kártyáztak.
Pár üveg sör állt előttük az asztalon, és ahogy nyitogatták őket, a kupakokat a fürdőkádba pöckölték, amely mögöttük állt a kertben. Színig volt befagyott vízzel, így megpendültek a kupakok, ha eltalálta valaki. Élvezték. Nyáron meg azt élvezték, ha csobbant. Mindig az dobott, aki háttal ült a kádnak, ezért időnként padot cseréltek. Mást nem csináltak, legfeljebb odamentek az orgonabokorhoz pisálni. Most, hogy megállt a rendőrautó a tanya előtt, abbahagyták a tevékenységüket, és nézték a két rendőrt, hogy mi a francot akarnak. De jóra nem számítottak.
– Jó napot! – mondta Balog.
– Tyebja – morogta a legkisebb. Balog meghallotta, mert az ilyesmi sose kerülte el a figyelmét, de gondolta, hogy ukránul van, ezért úgy tett, mintha nem hallotta volna.
– Gépjármű-ellenőrzés – mondta.
– Mi? – kérdezte Subanek. Egyedül ő tudott magyarul.
– Kirakni a kocsik papírját. Minden papírt!
– Milyen kocsikét? – kérdezte Subanek. Az egyik ukrán, aki a jobb szélen ült és kopasz volt, hátrapöckölt egy kupakot a jégre.
– Ide figyeljen! – mondta neki Müller. – Ne szórakozzon, mert jegyzőkönyvbe veszem, érti?
Ritkán szólalt meg a helyszíni szemléken, de mindig a legrosszabbkor.
Balog ránézett, aztán a kopaszra, aki felé nyújtott egy üveg sört. Általában azon a véleményen volt, hogy ha sört kínál valaki valakinek, aki szintén szereti a sört, azon el lehet igazodni: hatósági személy megvesztegetésének szánja-e, vagy sem. De ezeken az ukránokon nem igazodott el, úgyhogy nem fogadta el.
– Melyik a maga kocsija? – kérdezte a sörösüvegtől, merthogy az állt az orra előtt.
– Sto? – kérdezte az ukrán. – Was ist das?
Ez viszont már pofátlanság volt. Nem a sto, hanem a was ist das. Balog kicsit elsápadt, ami egyébként nem látszott az arcán, mert sötétkék volt a szakállától. Akkor is, ha éppen borotválkozott. Ma reggel nem borotválkozott, de ehhez az ukránoknak semmi közük se volt, úgyhogy megfogta a fickó kabátját és felállította a padról. Adidas volt. Nem a pad, a kabát. Müller közben írt valamit: Balog nem örült neki. Jobban szerette, ha azt írja, amit ő mond, és ezt kifejtette neki legalább hússzor. Csakhogy Müller lassan tanult, és még akkor is eltévesztette, amikor már megtanulta. Rések voltak a gondolatmenetében, Balog így mondta magában.
– Hé! – mondta Subanek. – Mit akar a barátomtól? Nincs kocsija!
– Nincs, remek. Na, írja! – fordult Müller felé. Abban reménykedett, nem azt írja le, hogy remek, mint a múltkor. – Kié akkor ez a sok autó?
– Nem tudtak felmenni a hó miatt – mondta Subanek.
A szentségit, gondolta Balog. Erre nem számított. Megint átvágta őket ez a nyavalyás Rigó.
– Állampolgársága, anyja neve, született? – folytatta, mint aki semmit se hallott. Subanek ezt mind lefordította a barátjának, és az mindent bediktált, Müller pedig mindent felírt a mappába. Már majdnem megtelt a lap, pedig még el se kezdték. Utált pedig fordítani, ezért utálta az ukránokat, a havat és a szombatot, amikor meccs helyett ezt a rohadt hegyet járták. De írta azért, mert úgy gondolta, nem csinálhatja az ember azt, amit akar. Balog pedig arra várt, amire mindig: hogy át akarják vágni. És még arra is, hogy ő pedig nem hagyja. Volt már dolga egypár strigóval a tíz év alatt, mióta járőrözött, úgyhogy nem lesz könnyű dolguk, gondolta. Éppen ezért a 2-es módszert választotta, amit magában SH-nak nevezett. Azaz SŰRŰ HÁLÓ. Úgy is kérdezhette volna, hogy kinek van itt a kocsija? Ez lett volna a legegyszerűbb. Ezzel szemben egyenként kérdezte meg őket. SH. Furcsa szeme volt ennek a Subaneknek: mintha kettő lett volna, egy pár bent és egy pár kint, mint a beépített napszemüveg. Amíg fordított, az ukránok csak ültek, de már kezdtek kicsit idegesek lenni. Olyan érzésük volt, hogy ez a rohadék nem száll le róluk, mert nekik is volt némi tapasztalatuk a rendőrökről. Ez a kék pofájú nagydarab a legrosszabb, mert nehéz neki odébb menni, úgyhogy nem megy, hanem ott marad, ahová a rosseb ette az elején.
– Jó – mondta Balog a végén. – És melyik a magáé? – fordult hirtelen Subanekhez. Az hitte, ő kimarad, mert tolmácsol.
– A Samara – mondta Subanek.
– Forgalmi, jogosítvány?
– A kocsiban.
– Remek, akkor hozza ide!
Amíg Subanek a Samarához ment, Balog rátért a 3-as pontra: megnézte egy sörösüveg talpát. Amin az üveg állt. Biccentett, visszatette. Megnézte a másikat, a harmadikat. Mire végzett, az ukránoknak fogalmuk se volt már semmiről. Nem tudtak másra gondolni, csak arra, hogy mi a fenét nézett ez a hülye? Hogy mi van ott? Balog ezt a Kutya bácsitól tanulta, még őrvezető korában. Így becézték a főtörzsöt, aki húsz évet nyomott le a körzetben.
– Felállni! Mind! Zsebeket kirakni!
Pont jókor ért oda Subanek, hogy lefordítsa.
– Figyeljen ide, őrmester úr! – próbálkozott, kezében a forgalmi engedéllyel.
– Ne pofázzon! Maga csak fordít, világos?
Az ukránok álltak kicsit, valamit karattyoltak ukránul, de nem tudtak mást tenni, kirakták a zsebüket. A kopasz, aki a legszélen állt, lopva megnézte egy üveg alját. Balog csak erre várt!
– Állj! – mondta jeges hangon. Müller letette a mappát, és megmotozta őket hátulról. Talált még egy rugós kést meg egy fakeretes szentképet. A szentképet annál, akinek a legsötétebb pofája volt. Lehetett volna akár afrikai ukrán is. Végül a kis göndör hajúhoz ért: az egész ember negyven kiló, de nem ez volt a baj, hanem az, hogy a melle közepén valami nagyobb dolgot rejtegetett az inge alatt. Épp akkora volt, mint egy pisztoly.
– Őrmester úr! – mondta Müller elfúló hangon. Olyat még nem hallott, hogy nyakban hordják. Nyakban a keresztet hordják. Látta már, hogy mindjárt írnia kell megint.
Balog odajött, és kigombolta a kis ember ingét. Közben újabb jeges pillantást vetett a kopaszra. Nem röhögsz mindjárt, gondolta. Az lehetett a főkolompos. Erre még nem volt bizonyítéka, de megérezte a kisugárzásából. Ezt is a Kutya bácsitól tanulta. Kigombolta az inget hasig, de póló is volt alatta. Azt nem tudta kigombolni, megfogta hát a nyakánál és lerántotta. A főkolompos mondott valamit: Balog ránézett, így ő volt az utolsó, aki meglátta a kis göndör mellén a gumót: a melle csontja volt. Úgy állt, mint egy hóeke. Látott már egypár dolgot, de ilyet még nem. Első pillanatban arra gondolt, hogy átverés, mert erre volt beállítva a helyszíni szemléken.
– Mi az isten ez? – kérdezte Subanektől, aki nyilván tudott a dologról, az első pillanattól kezdve.
– Így nőtt neki – mondta Subanek röhögve. Nemcsak ő röhögött, a többi is. Ez a kurva csont az egész SH-t elszúrta, mint egy hadihajó, amelyik nekimegy a másiknak a díszszemlén.
– Öltözzön fel! – mondta Balog lesújtva. De nem adta fel. – Álljanak oda! Mozgás! – Ez volt a 4-es pont! Müller közben megnézte, hogy mi van az asztal alatt. Be volt avatva a 4-es pontba. Mert ha ki kell rakni a zsebeket, mit tud csinálni az ember? Vagy a zsebében hagy valamit, vagy ledobja a földre és rálép. Talált a földön egy slusszkulcsot. Balog megcsípte a két ujjával, és végigvitte a sorban állók előtt.
– Kié ez? – mondta úgy, mintha nem jegyezte volna meg, ki hol ült. De megjegyezte. Az ukránok még mindig a sörösüvegek hatása alatt álltak. Ácsorogtak inkább. Meg volt mentve mégis az SH. Egyikük se jelentkezett.
– Jó – mondta Balog. Megállt a vörös hajú előtt, aki azon a helyen ült. – Neve?
– Presko – mondta Subanek.
– Melyik a kocsija?
– Nincs itt.
– Hanem hol van?
– Törökbálinton.
– Papírok?
– Azok is Törökbálinton. Ahol dolgozik.
– Aha. – Balog zsebre tette a kulcsot, és megnézte, hogy mi került az asztalra. Aprópénz, sörnyitó, cigaretta, ropi. Felvette a ropit.
– Ez kié?
A kopasz intett, hogy az övé. Oldalt volt csak haja, mint a papoknak.
– Maga pap? – kérdezte Balog. – Kőműves – felelte Subanek.
– És ropit eszik, mi, hogy bírja a munkát?!
– A gyerekének vette.
Balog visszadobta a ropit az asztalra, de istenverte rosszul sikerült: a hegyére esett, aztán csak állt. Nem akart eldőlni.
– Na, akkor kimegyünk. Ami itt van, itt is marad! – Intett a Müllernek, hogy döntse már el a ropit, de nem értette. Olyan arcot vágott, mint a hold, amelyre tányérsapkát húztak. Így végül kénytelen volt ő intézkedni a középső ujjával, azzal kimentek és szemügyre vették a Samarát.
– Zöld kártya? – kérdezte Balog.
– Mi? – kérdezte Subanek.
– Zöld kártya! Mióta van maga Magyarországon?
– Három éve.
– Rendben van. Háromszor kettő az hatezer. Ha nem fizeti ki most, akkor tizenkettő.
Müller már előszedte a bírságblokkot. Ettől nagyon megkönnyebbült.
Szeretett olyasmivel foglalkozni, amivel már foglalkozott. Letépett hat darab ezres csíkot. Szép adag volt, akár egy leporelló.
– Itt írja alá – mutatta Subaneknek.
– Várjon! – mondta Balog. – Nyissa ki a csomagtartót!
A csomagtartóban egy Aiwa magnó doboza volt, egy szatyor ócska ruha és mindenféle madzagok. Bárkinek szemet szúrtak volna ezek a madzagok, kivéve Balogot: tíz év után nem lehetett ilyesmivel átvágni.
– Elakadásjelző? – kérdezte.
– Ott van – morogta Subanek. Már nem volt olyan magabiztos, mint tolmácskorában.
– Elsősegély-doboz?
– Az is.
– Izzókészlet?
– Mi?
– Hány éve van maga itt?
– Nincs! – mondta Subanek gyorsan, Balog intett, Müller pedig letépett még három szelvényt.
Az ukránok csak álltak, szikrázó szemmel. Rigó János mindezt észlelte a padlásról. Ahogy a cserepekre támaszkodott, az egyik megindult és végigszánkázott a tetőn. Olyan hangja volt, akár egy kereplőnek. Az egész banda rábámult. Rigó igyekezett eltűnni a lyukban, de ezt a cserepet már nem lehetett meg nem történtté tenni. A szentségit, gondolta Subanek. A vén szaros hétszentségit! Az ukránok is gondoltak valamit ukránul. A múltkor is itt látták az öreget a rendőrökkel.
– Na kérem – mondta Balog. – Munkavállalói engedélye senkinek nincs, ugyebár? – Nem firtatta, mert megállapodtak az őrsön, hogy nem firtatják, csak ha muszáj. – Mindent írjon fel – mondta Müllernek. – Címeket egy külön lapra. A többi kocsi rendszámát is, mindent, amit itt lát, világos?
– Világos – mondta Müller. Negyedszer is fordítania kellett. Még nem tudta, hogy ki, de valaki ezért fizetni fog, gondolta.
Másnap az utca végén lakó Tauber látta meg az öreget a hóban: a kertben feküdt, két méterre a kaputól.
– Hé! – mondta neki Tauber. Öt év óta először szólt hozzá, habár Rigó kezdte a nem köszönést, miután Tauber szóvá tette, hogy miért az utcán égeti el a szemetet. Rigó többet nem szólt hozzá, így ő se Rigóhoz. Most se válaszolt, csak feküdt a hóban, mint aki jól érzi magát. Hát akkor csak feküdj, gondolta, de aztán amikor még délután is ott feküdt, felhívta a rendőrséget, leginkább azért, mert nem akarta, hogy felelősségre vonják. Nem mondta, hogy mikor látta először, csak bejelentette, hogy ott van. Ennyi. Délután is éppen úgy láthatta.
Fél óra múlva kijött a Balog meg a kis szőke. Először most is a Balog szállt ki, megigazította a zubbonyát és a derékszíját. Körülnézett a hóban, de nem sokat látott, mert egész délelőtt esett a hó. Az öreget is szépen befedte már, de azért így is látni lehetett, milyen furcsán áll a feje.
– Na, írja! – mondta Müllernek, aki könyökével védte a mappát. – Esik a hó. Hóban intézkedünk, megvan?
Odament az öreghez, és megmozgatta cipőjét a csizmájával.
– Hát ez halott. – Müller leírta, persze a HÁT nélkül. Ne gondolja valaki, hogy a HÁTA halott. Maga a test volt halott, így értve. – Hozzon egy söprűt! – parancsolta Balog. – Ott van a verandánál.
Amíg Müller intézkedett, megvizsgálta az öreg fejét, de anélkül, hogy hozzáért volna. Amint megérkezett a söprű, lesöpörte róla a havat, de csak térdig. Ugye meg kellett nézni, viszont jobbnak látszott, ha nem nyúlnak hozzá.
– Na írja! – mondta. – Hullát megvizsgáltuk. Nem él. Nyomokat nem háborgatjuk.
Müller leírta.
– De mi a fenétől lett vizes? Csuromvíz. Most jég.
– Dulakodás lehetett – kockáztatta meg Müller.
– És kiizzadt.
– A cipője?! – Ezt a szakaszvezetőt adták mellé. Müller belátta, hogy igaza van, így maradt a tényállásnál.
– Eljegesedés az két s? – kérdezte.
– Mi? – kérdezte Balog. – Írja egyszerűbben! Jég nem jó? Az egy g.
Minden szarba beleütötte az orrát az öreg, és várható volt, hogy rossz vége lesz. De az is lehet, hogy egyszerűen elcsúszott és rosszul esett. Nem tudott felállni, megfagyott. Egy alaszkai filmben látta, hogy megtörténhet ez. Nem hitte volna persze, hogy Magyarországra is átterjed a dolog. De hogy lett vizes?
Amint Müller visszavitte a söprűt, látta, hogy nyitva van a ház ajtaja.
– Nem kéne megnézni itt is? – kiáltotta, bár tudta, hogy Balog rossz néven veszi, ha ő kérdez. Rossz néven is vette, de azért odajött és beljebb nyomta az ajtót a csizmájával. Intett, hogy menjen előre. Elvből intett, mert amit Müller észrevett, azzal nem kellett már foglalkoznia, így mindjárt arra koncentrálhatott, ami fontos volt. Tulajdonképpen elég jól kiegészítették egymást.
– Egy hónapos – mondta Müller egy újságra, amely a falon lógott. – Amikor a Fradi-meccs volt, látta, főnök?
Balog bólintott, habár nem látta. Akkor nézett utoljára meccset, amikor a Kutya bácsival járt, mert a járőrözésen és a meccsen kívül semmi más nem érdekelte az öreget. De aztán, ahogy Kutya bácsi nyugdíjba ment, leszokott róla. Nem is szokott vissza többet, mert úgy vélekedett, hogy a meccsből pont az nem látszik, ami a lényeg: hogy mennyit fizetnek érte.
Annyi meccs persze nem volt, amennyi újság a falon. Amúgy nem rossz ötlet, gondolta Müller. Nem kell tartani. Levett egy lapot, és akkor látta, hogy alatta lóg egy kés. Balogra nézett, aki éppen levett egy másikat: ott is lógott egy kés. Fene egye meg, gondolta Müller. Ezért nehéz a Baloggal. Leszedték az összes újságot, és találtak még három kést. Egy böllérnek nem volt ennyi kése. Mi az istent csinált ez itt, töprengett Müller, nem is volt disznója! Balog talált három kést, kettőt ő. Ronda egy természete van, állapította meg Müller, de aztán eszébe jutott még valami: arra gondolt, mi lenne, ha levennék a késeket is, hátha alattuk is van valami? Balog viszont már kezdte visszarajzszögezni az újságokat a nyombiztosítók miatt. Müller belátta, hogy várnia kell, amíg megint találnak egy késes házat, ahol majd előjöhet a farbával.
Mást nem találtak, ami érdekes lett volna, csak a macskát, merthogy mindig a lábuk alatt volt. Éhes lehetett, Müller pedig nem akart más kenyeréhez nyúlni a nyombiztosítók miatt, pedig ott volt a kredencben. Annyit azért megtett, hogy kinyitotta a kredenc ajtaját, mintha ott is keresne valamit, aztán úgy hagyta. A macska fel tudott menni a kredencre és onnan a polcra, ha volt annyi esze. Ha meg nem volt, legyen éhes, ez a nyombiztosítóknak mindegy volt.
Az asztalon már könnyebben írt, befejezte a történetet a kések ügyével, szám szerint. Balog közben az ágy alá is benézett, de csak annyit tudott megállapítani, hogy az öreg legalább fél éve nem takarított, és volt még három pár mamusza.
– Na, szóljon akkor be az őrsre! – mondta.
Müller bólintott. Egyszer ha ő is így tudta volna mondani, meg lett volna elégedve. Nem panaszkodhatott ugyan, négy oldalt írt már a jegyzőkönyvbe. Ebben azt a szót szerette, hogy könyv: amint elkészült, már így emlegették. Ha kicsi is, de könyv, gondolta, azzal benyomta a rádiótelefon gombját. Azt hitte, megvárják a nyombiztosítókat, Balog azonban intett neki, hogy gyújtsa be a motort. Megint akar valamit, gondolta Müller. Ennyire már kiismerte a főnökét. Felmentek Subanek tanyájához, és Balog megnézte a fürdőkádat, amely a veranda előtt állt. Be volt törve rajta a jég, mintha fürdött volna benne valaki. A fenébe, gondolta. De hol vannak a halak? Hm?
Sokkal többre aztán a nyomozók se jutottak. Az ukránok viszont eltűntek a tanyáról. Vagy nem kártyáztak többet, vagy máshol.
(1997)
Illusztráció: Köves Éva: Budapesti árnyékok
(A közlésért köszönet Bodnár Barbarának és a Napkút Kiadónak.)
Ladányi Mihály költeményei
Föld!
Nem telik mindig ürhajóra,
hát így, a porig lehajolva
nézem a Földet: birkacsorda
tapos éppen a hangyabolyra,
s vad-darázsraj ereszkedik le
a napraforgó-kráterekre.
Tavasz
Gyűrött koponyámat
ráejtem meztelen válladra,
és a hús húsvéti parádéjára
feltámadt ösztönökkel megrakott szekerek
indulnak testemben vándorútra,
és nem tudom megállítani vonulásukat,
pedig kellene már egy szerelem a pszichoanalitikusoknak;
de hát megint ez a tektonikus hullámverés az idegekben,
és sűrű bocsánatkérés az értelemben,
a HALHATATLAN SZERELEM
újabb megkövetése –
Isten
Egy vénember terelgeti bennem az esteket
s egyszemét rámszegezve a józanságra int.
Nyakában kecskeszőrzsák, abban meg csak penészes,
madárlátta viszontagságaim.
(Illusztráció: Roman Verostko festménye)
Stanley Kunitz: A nem nyugvó
A nem nyugvó
The Unquiet One
Évekkel ezelőtt
elveszítettem szüleim címét.
Elhagyatott bölcsőikben hevernek
apa és anya,
komor vakondok,
látogatók nélkül.
Nem kell szólnom nekik.
Villanyoltás után
hallom elégedetlen mocorgásukat,
szétválasztottan,
halálukban csakúgy, mint életükben,
távol egymástól,
nem beszélgetnek
csak egyetlen közös helyen,
a fiuk fejében.
Keskeny repedésekből bújnak elő,
és hirtelen felmagasodnak,
bevilágítják fantombarlangom,
nem szívesen látott vendégek,
de szeretni valók, a kétarcú isten
sötét ügynökei.
Gyukics Gábor fordítása
(Illusztráció forrása: http://blog.sayaram.in/2014_04_01_archive.html)
Nichita Stănescu költeményei
NOCTURNA
Mi történhetett
azzal az óriási ábrázattal,
amely a földet megérintve
a fákat hagyta hátra
sebhelynek,
a rókákat és nyulakat könnycseppnek
s az csillagos ég keserűségét
Hohó,
mi történhetett
végtére is azzal az óriási ábrázattal!
GONDOLAT
Szív,
légy oly egyszerű, mint a halál!
Az egyszerű dolgokat nem lehet bizonyítani,
és annyi itt a halott…
VERS
Mondd, ha egyszer elkapnálak,
és megcsókolnám talpadat,
ugye utána sántikálnál egy picit,
attól félve, hogy szétzúzod a csókom?
Kovács Kinga Tünde
Miért más Románia? (I. rész)
Előhang: Átok lenne?
Az országok és nemzetek különbözőek. Hasonlóak és különbözőek. Természetesen Románia is kiveszi a részét a különbözőségek és hasonlóságok játékából. Vajon nem még inkább különbözik? Vajon nem megy már különcség számba különbözősége az európai normalitáshoz képest?
Ahogyan a 2012-es politikai pszichodráma azt a benyomást vélte kelteni, hogy az ország hiányos. Természetesen azok, akik kívülről szemlélik,, még inkább meg vannak lepődve mint a románok, akik valamennyire hozzászoktak már önmagukhoz, ennek ellenére az elkeseredés az ő sorukban is növekedik. Valami nem megy Romániában és nem csak a politikában és nem csak tegnap vagy a tegnapelőtt óta. Átok lenne?
Nem, csak történelem. De lehet, ez ugyanazt jelenti.
A késés
Minden egy meglepő késéssel kezdődik. A román államok – Havasalföld és Moldova – megalvadnak a 14. század közepén, mint utolsók és távoliak Európa közepén. A késés politikai, intézményi, megtetézve egy ugyanilyen mértékű kulturális késéssel. Igencsak későig, a 14.-ik századig a jövő Románia területén nem születik semmi szöveg, semmi dokumentum, minden ezt érintő információ kívülről jön. Elképesztő hiányosság, amit később felhasználnak érvként a bevándorlási elmélet megalapozásához, miszerint a románok valamikor valahonnan máshonnan jöttek volna és az, hogy pontosan honnan és mikor, már-már nem is számít. De mégis, ha ez nem is így van, még mindig feltevődik a kérdés, hogy mit csináltak a románok egész 1300-ig. A középkor a román térben akkor kezdődik, amikor Nyugaton már-már a végét járja. A kezdetektől fogva hátrányban volt. 1300-ban a bolgár cári birodalom már rendelkezett egy néhány évszázados történelemmel, és időnként még regionális és birodalmi törekvésekkel rendelkező nagyhatalomként volt elismerve (innen is származik a cári megnevezés). Szerbiának is volt már történelme, Magyarországról nem is beszélve, Szent István koronája, azaz a Nagy-Magyarország létezett már 1000 óta. Lengyelország szintén jelentős hatalomnak kiáltotta ki magát. Csehország pedig a Német Birodalom egyik komponense volt, és amikor a román principátusok még csak megjelenőben voltak Európa térképén, első Károly már a Szent Birodalom királya lett (IV. Károly név alatt), és megalapította a Prágai Egyetemet (egy fél évezreddel a román egyetemek alapítása előtt). A késés miatt a román principátusok állandó függésben voltak a nagyhatalmaktól (a román fejedelmek néha legyőzhették a magyar vagy lengyel királyokat, de ennek ellenére mindig is ezek vazallusai maradtak, principátusok, és nem is álmodtak arról, hogy valaha királynak fogják nevezni őket). Alacsony népesség, alulfejlett szociális és gazdasági rendszer, Európa legnagyobb vidéki lakossága (ami egész máig fennmaradt) jellemezték a román principátusokat. Néha képesek voltak meghaladni önmagukat, de nagy általánosságban a hierarchiák nem változnak olyan könnyen, amikor le vagy maradva, igencsak nagy esélyed van arra, hogy a továbbiakban is le leszel maradva.
A mai Romániának nevezett terület periférikus elhelyezkedése sok mindent megmagyaráz, és ugyanakkor követhető is a évszázadokon keresztül. Az ókori görögöknek, akárcsak a romaiaknak, a civilizáció megszűnt észak felé, a Duna irányában. Nincs semmilyen írott dokumentumunk Dacia római elfoglalása előttről, ahogy nincs azokból az időkből sem, amikor a rómaiak elhagyták, nem több mint másfél évszázad után. A rómaiaknak úgymond a Duna határolta el Közép- és Kelet-Európát, vagyis a birodalmat a „barbár” világtól. A. D. Xenopol nem habozik kimondani, hogy a dák területek római odacsatolása nagy hiba volt Traianus részéről. C. C. Giurescu hazafian ellentmond neki, mondván, hogy „a román nép nem lehet egy hiba erdeménye!”. Hiba vagy nem, Dacia annexálása (pontosabban csak egy része a területnek, ahol géták és dákok élnek) nem tartott sokáig és a mai román területek úgyis kimaradtak belőle. A Bizánci Birodalom szélén, mint a Latin Birodalom örököse. És akkor, amikor a Nyugat a történelem avantgárdján ment keresztül, a román principátusok ugyancsak periférián maradtak. Hogyan is lehetett volna másként? Ugyancsak a periférián maradtak a kontinens másik nagy geopolitkai, kelet-európai összességéből is, azaz az Oszmán és később az Orosz Birodalomból is. Akárhonnan is nézzük, van nekik egy „homályos” határjellege. Itt találkozik három nagy birodalom, az Orosz, az Oszmán és a Habsburg. Ezek között a román pincipátusok kicsinyek, kifosztottak, időnként elfoglaltak, azok a kis országok, amelyek túlélik Európa ezen részén.
A határjelleg kettős és ugyanakkor ellentétes módon hatott a román principátusokra, azaz egy ugyanabban az időben történő kihangsúlyozott nyitásra és záródásra egyaránt. Egy relatívan elszigetelt térség, amely Európa jól meghatározott regióin kívül helyezkedik el, távol minden politikai, gazdasági és kulturális besugárzástól, de ugyanakkor egy könnyen behatolható terület, mely mindenkinek az útjába esik („a rosszaságok útjában”, ahogy a krónikás mondta) és minimálisan sem strukturált. Az eredmény egyrészt egy különösképpen vidéki civilizáció, konzervatív és kitartó, másrészt pedig az elit befogadóképessége a változatossággal és külső hatásokkal szemben. Elfogadás és elutasítás, elutasítás és elfogadás végtelen játéka. Egy ilyen ellentétes előjelekkel rendelkező kombináció megértése nehéz, de nem fogunk úgy tenni, mintha Románia könnyen kibetűzhető lenne.
A nyitásra már az oly jellemző népnyelvi keveredésből is rájöhetünk, amely távol van a puritanizmusra alapozott eredetmítoszoktól (római, dák vagy dákó-római). Az eredmény viszonylag homogén, ámbár azok a kombinációk, melyek a „román”-t alkották, a történelem során igencsak különbözőek. A „géta-dákok”, ami tulajdonképpen egy egyesítő fogalom és a mai történészek mesterséges alkotása, igencsak távol voltak attól, hogy egy homogán tömeget alkossanak, a római gyarmatosítók mindenhonnan érkeztek, ugyanakkor ezer éven keresztül mindenféle népek mentek keresztül és keveredtek az őshonos lakossággal. Igazán nehéz lenne megmondani, mennyi „római vér” van a románokban, de az már evidencia, hogy a szláv jóval több bennük (tulajdonképpen „római vérük” egyáltalán nincsen, Daciaban sosem voltak római gyarmatosítók, csak rómaiasított vidékiek, akik nem voltak rómaiak az eredetüket illetően. Még maga Traian hódító császár is spanyol volt, mint az első nem római a Birodalom élén). Az idegenek megtelepedése nem állt le még a román országok megalapítása után sem, Erdélyről nem is beszélve, ami a magyar királyságba volt beintegrálva, és aminek alapjában volt egy trietnikumú jellege (románok, magyarok, németek).
A román nyelv igencsak illusztris módon mutatja be a keveredés mértékét. Egyértelmű, hogy római nyelv, de ugyanakkor a legkevésbé latin nyelv a latin nyelvek közül. A nyugati latin nyelvek germán jellege kimerül néhány szóban, ennek ellenére a román nyelvnek van egy szláv töltete, egy csomó lényeges szó (annak ellenére, hogy a 19. századi relatinizáció során sokuk el lett távolítva vagy kitaszítva). Ezek után következnek a török eredetű szavak, többségük valószinűleg a kunoktól származik (akárcsak a román „cioban” pásztor), mások pedig nyilván a Oszmán Birodalommal fenntartott sokoldalú politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatok nyelvi eredményei. A török állomány ugyancsak le volt csökkentve a 19. századi modernizació során, ennek ellenére sokukat, főleg gasztronómiai kifejezéseket, nem lehetett eltörölni (ilyen volt például a „sarmaua” – a töltöttkáposzta, a leginkább nemzeti specialitás). Ugyanakkor vannak még görög, magyar eredetű szavak is (a „neam” szó, amely gyakran őshonos szellemmel van kiemelve, igazából egy magyar eredetű szó) és mindezek mellett még sok más eredetű szó.
Később, a relatinizació folyamatával sok idegen szó került a román nyelvbe, bejutott egy hatalmas mennyiségű új szó ebben az időszakban, többségük a francia nyelvből lett átvéve.
A román elit minden korban intenzíven kölcsönzött más nemzetektől. Az összes politikai és kulturális modelljeink importtermékek. Kezdetben átvettük a szláv-bizánci modellt: bizánci, de szlávok által közvetítve. Igazából délszláv, azaz bolgár. Az ortodox románok nem csak, hogy évszázadokon keresztül cirill betűkkel írtak, akárcsak a szláv ortodoxok, hanem kezdetekben az ószláv nyelvet használták mint kultúrnyelvet: a templomban, a román kanncelláriumban, az első vallási és történelmi írásokban (mindezt egészen el az 1600-as évekig). Tulajdonképpen az ószláv az a középbolgár (a román szerzők által igencsak meg nem nevezett jelenség, ami arra utalna, hogy a románok függtek egy olyan szomszédtól, akit újabban a románok szeretnek lenézni). Igazából egyáltalán nem túlzás kimondani, hogy Bulgária olyan modellt adott a román társadalomnak a középkorban, a nyelvet is beleértve, amilyet később a 19. században Franciaország a román társadalom modernizálása során.
A későbbi modell a török-fanarióta modell a 18. században. A románok (természetesen az elit) továbbra is cirill betűkkel írnak, ez esetben románul, a görög a kultúra nyelve és keleti, majdhogynem török ruházatokban járnak. Tulajdonképpen az arisztokraták környezetében és városaiban is igencsak megszaporodtak a görögök, és kulcsszerepeket töltenek be a politikában (kezdve fejedelmektől, a „Magas Kapu” által kinevezve, többségük Isztambul görög negyedéből, Fanarból származik), a gazdaságban és a kultúrában egyaránt egy valódi román-görög szimbiózis megy végbe. A 19. században az arisztokrácia és a burzsoázia többek között kevert román és görög vérű volt. Mondhatni egy görögösítési folyamat ment végbe (a kezdeti bolgárosítás után).
Az állam gyengesége mindig is egy jellemző karaktere volt a román történelemnek és máig is az maradt. Ugyanakkor nem szabad összetéveszteni egy erős államot egy autoriter vagy önkényes állammal (gyakran léteznek igencsak gyenge államok, amelyek erősnek tűnnek). Erős állam az, amely képes összefogni a szociális törzset egy egész és hatékony intézmény- és törvényhálózat által. Egy állam, amelynek sikerül a kormányzási elveket és a közös érdekeket a személyi és csoportos érdekek fölé helyezni. A román országok túl szegények voltak, a szociális struktúra tartalmatlan és „patriarchális”: bojárok és parasztok, túl instabilak belülről és túl kiszolgáltatottak kívülről ahhoz, hogy képesek legyenek valósággal megszilárdítani az államszerkezetet.
A trónörökösség végbementele mutatja legjobban a mechanizmusok hibás működését. Nem is igazán éri meg, hogy megemlítsük a homályos és amúgy is minimálisan tisztelt „szabályokat”. Igazából az került a román országok trónjára, aki akart. A belső konfliktusok és idegen törekvők által kreált problémák árán. Az egyetlen kizáró feltétel az volt, hogy a fejedelem legyen „fejedelmi csont” a Basszarábok családjából Havasalföldön és a Musatinok családjából Moldovában. Így kerültek szóba ők és édes fiaik, az örököseikkel, mindenkivel… Ioan Vajda az „Örmény”, Legkegyetlenebbnek és Legvitézebbnek is nevezett, Stefanița édes fia, így Stefan cel Mare unokája, örmény anyától. Ha valaki Havasalföldön Basszarábnak nevezi magát, az legnagyobb valószínűséggel nem az, és éppen ezért mondja: Neagoe Basarab, Matei Basarab… A leghíresebb eset az a Mihály Vitézé, aki Legjobb Petrascunak nevezte magát. Nicolae Iorga nagy felháborodással tüntetett P. P. Panaitescu ellen, aki ellenkezett ezzel. Valóban, függetlenül hercegi eredetétől az első egyesülés alkotója és a románok nagy szimbóluma egy görög nő (legalább is nem román) és egy ismeretlen férfi fia volt (esetleg egy „gelep” kereskedőé, ha hihetünk Radu Popescu krónikásnak). C. C. Giurescu el akarta dönteni a vitát, mondván, hogy Mihai „elsősorban a tettei gyermeke”(!). A trón elfoglalásának tökéletes rendetlensége megmagyarázza az uralmak gyakori váltakozását is. Egyesek elkergettek másokat. Még egy román rekord: a két principátus mutatja még messziről is a legnagyobb politikai instabilitást az összes európai ország közül. A törökök hasznot húztak abból, hogy ők döntöttek a trónkövetelők közül (természetesen a „ki ad többet” elv alapján), aztán a fanarióta korban, amikor is ők nevezték ki az uralkodókat, azaz gyakran oszmán köztisztviselőket.
Az instabilitás önkényesen születik, természetesen a komolyabb tervek hiánya is felelős érte. Az állam sokat kért az igencsak magas adórendszer által, míg igencsak keveset adott. A fejedelmek, amelyek több ideig maradtak a trónon, építtettek templomokat, de semmivel sem többet ennél. Ennek köszönhetően a templomok az egyetlen megőrzött középkori építmények (sokuk újra lett építve teljesen másként). A hercegi paloták is visszafogottak voltak és egyikük sem maradt fent, ez is mutatja az építmények ingatagságát és a folytonosság szembeszökő hiányáról tanúskodik.
A román városok, a modernitás műhelyei lassan fejlődnek. Az urbanizáció szintje a román országokban jóval a Nyugat-Európai alatt vannak és a kontinens keleti országaival összehasonlítva is igencsak alacsony. A városok etnikai összetétele is egy külön sajátosság, igencsak kihangsúlyozódik a városok nem román jellege. Erdélyben, a Magyar Királyság részében, a városokban németek és magyarok vannak többségben, de ugyanúgy Havasalföldön és Moldovában a nem román etnikumok dominálnak a városokban: németek, magyarok, örmények, görögök, zsidók… arányuk változik csoportról csoportra, régióról régióra és időszakról időszakra, de összességében mindig is igencsak magas marad, többségében ők művelik a városi szakmákat, a kézművességet és a kereskedelmet.
Borbély Terézia fordítása
(Folytatjuk)