Mi ösztönzött arra, hogy írni kezdj?

Nagyon kicsi voltam, amikor elkezdtem írni. Két dolog motiválhatott, az egyik, hogy különféle történetek jutottak eszembe – ami egyébként szerintem sok gyerekre jellemző -, a másik pedig, hogy otthon azt láttam, a szüleim is ülnek a gép előtt és írnak. Ők egyébként nem szépirodalommal foglalkoznak, hanem kutatók, de úgy vélem, ha valaki látja, hogy a családjában mindenki ír, ez a példa, akkor ő is elkezdi csinálni. Így indult.

Tehát kicsi korodtól író szerettél volna lenni?

Mindig is szerettem írni, és amikor idősebb lettem, és komolyabb műveim lettek, álmodoztam arról, hogy kiadják egy könyvem, de ha valaki megkérdezte, „Mi leszel, ha nagy leszel?”, nem az volt a válaszom, hogy író. Inkább valamiféle állandó munka mellett szerettem volna a könyveimet megjelentetni.

Mikor jött el az a pont az életedben, amikor komolyabban kezdtél el foglalkozni az írással, és szándékodban állt meg is jelentetni a történeteid?

Ha ezt nézzük, viszonylag későn, valahogy az egyetem magasságában történt. Viszont voltak novelláim középiskolában, amiket beküldtem egy sárvári diákköltő, diákíró találkozóra, valamint akkoriban is írtam olyan történeteket, amiket regénynek éreztem, azonban ha ma megnyitom a Word dokumentumot, látom, hogy a kisregényt sem érik el hosszban, akkoriban mégis nagy dolognak számított nekem. Ezután az egyetem első két évében nem igazán írtam, hisz lekötött a tanulás és a magánéletem. Kicsit később fanfictionöket kezdtem alkotni a Harry Potter könyvek nyomán. Miután a regény hatodik kötete véget ért, mindenki izgatottan találgatta, vajon mi lesz a történet vége, ezért sokan megírták a nekik tetsző befejezést, és hiába tűnt elsőre furcsának, kis idő múlva eszembe jutott, hogy mi lenne, ha én is megírnám hozzá a magam alternatív végkifejletét. Ez számított az első nagyobb volumenű irományomnak, de természetesen ezt nem kiadatásra szánva írtam meg. Mégis ez volt az első olyan mű, amelyben végigvittem egy komoly történetet olyan karakterekkel, akiknek jellemfejlődésen kellett keresztülmenniük. Ezt követően írtam meg a Nalávia titka című gyerekregényemet azzal a gondolattal, hogy most már kéne egy komolyabb művet alkotni, ellenben ez nem jelentett éles váltást, mivel emellett sem hagytam ott a fanfictionök világát. Ez egy folyamat volt, viszont a gyerekregény lett az első, amiről azt gondoltam, kiadható lenne. Először ezzel is csupán különféle pályázatokon vettem részt, amelyeken jó véleményeket kapott, majd később küldtem el néhány kiadónak. Volt, amelyik ki is szerette volna adni, azonban akkor nem volt rá keretük, ezért nem jelent meg. Ezután el is engedtem ezt a dolgot. Több év múlva felbukkant a kiadó, hogy most már ki tudnák adni. Vicces, hogy ez abban az évben történt, amikor a Könyvmolyképző Kiadó Aranymosás pályázatát megnyertem egy másik regényemmel, a Szívből, színből igazánnal. Így egy évben jelent meg a kettő. 2014-ben a Könyvhétre jelent meg a Nalávia titka, és decemberben a Szívből, színből igazán, pedig a két kézirat megírása között évek teltek el.

A két kiadónak ez nem jelentett problémát?

Az egyes kiadóktól függ, hogy ez probléma-e. Például a mesekönyveseknél azt látom, hogy teljesen bevett dolog, ha különböző helyeken jelennek meg a szerzők. A Könyvmolyképző, miután kiadja egy könyvünket, automatikusan a szerzői közé sorol, hiszen rengeteg energiát fektet a pályázatba, majd később a könyvek szerkesztésével a szerzők segítésébe is. Nyilván ettől még vannak váltások. Volt, aki a Könyvmolyképzőt is otthagyta. Ez egyébként egy normális folyamat, mert ez egy piacgazdaság, és sok szerző úgy véli, másféle lehetőségei lehetnek, vagy az újabb könyve egy másik kiadó a profiljába jobban illik, ez sok mindentől függ. Például nem tudom, mi történne, ha a Nalávia titkának megírnám a folytatását. Az lenne a logikus, ha ugyanott jelenne meg, ahol az első része, viszont most egy szóbeli egyezmény a Könyvmolyképző Kiadóhoz köt. De annak ellenére, hogy gondolkozom a folytatáson, nem ez élvez most prioritást az életemben, szóval nem feltétlenül aktuális ez a kérdés.

Honnan szerzel inspirációt?

Alapvetően az a lényeg, hogy foglalkoztasson egy történet. Ha ez nincs így, nem fogom megírni. Vannak jegyzeteim, amikről azt gondoltam, lehetne belőlük regény, de végül mégsem foglalkoztattak annyira, hogy alkossak belőlük valamit. Persze ettől még lehet, hogy később fog érdekelni. Engem mindig az motivál, ha egy szöveg meg akar születni. Ez egy furcsa érzés, ami ott van erősen bennem, és amikor leülök írni, ömlenek szavak, mintha megnyitnék egy csapot. Így nem kell külön azzal foglalkoznom, hogy inspirációt keressek. Persze vannak elakadások, de olyankor jót tesz, ha pihentetem egy kis ideig, majd visszaolvasom, ezzel általában újra megtalálom a hangot.

A Nalávia titkában megjelenő regénybeli világot teljesen te alkottad. Mennyire volt ez nehéz feladat számodra? Könnyebbnek találtad, mint például a Harry Potter-fanfiction megírását?

Szerintem világot teremteni nagyon nagy feladat. Amikor Naláviát csináltam, ez nem egy tudatos folyamat volt. Valószínűleg emiatt maradtak benne kisebb rések, amiket a szerkesztés során toldozgatni-foldozgatni kellett. Most már ennyi ismerettel tudom, mekkora munka egy világ felépítése. Nagyon sok kérdést kell körüljárni hozzá. Igazából akkor jó egy kitalált világ, hogyha mindenre tudja az ember a választ. Amikor fanfictionöket írunk, két verzió van: vagy mindenre tudod, mert annyira ismered azt a világot, amiről írsz, és mert az eredeti író annyira kitalálta, vagy pedig amire nem tudod a választ, saját elméleteket gyártasz. Mindenesetre ez egy fokozatos dolog volt. A fanfiction abban segített, hogy egy folyamatos dramaturgiai ívet létre tudjak hozni meglévő karakterekkel, majd a létező világban saját szereplőket alkossak, és megtanuljam abban mozgatni őket. A következő lépés volt a háttérvilág kitalálása, amit egyébként ugyanúgy meg kell tenni egy itt és most játszódó történetnél, hiszen muszáj végiggondolni, hogy a modern mobiltelefonok korában mikor küldesz sms-t, és mikor beszélgetsz viberen vagy skype-on. Tehát ugyanúgy fel kell építeni, kitalálni nagyon sok mindent. 

Felnőtteknek, vagy gyerekeknek szeretsz inkább írni?

Nem választom szét. A történet eredményezi a műfajt, és eldönti, hogy gyerekeknek, vagy felnőtteknek szól inkább. Ebből a szempontból nekem Szabó Magda a példaképem, aki tényleg írt kifejezetten gyerekeknek, kamaszoknak és felnőtteknek is könyveket, és nagyon jól működik mindegyik. Ha azt látom, hogy van egy erős sztori, tudom, az működni fog.

Hogyan alkotod meg a karaktereidet? Mennyire nehéz belehelyezkedned a szereplők életébe?

Nekem nem annyira. Általában az életben is megpróbálom megérteni mindenféle szituációban, hogy más miért úgy reagál, ahogy, vagy épp hogyan érezheti magát. Ez segíthet az írásban is, amikor ütköztetni kell véleményeket, különböző karaktereket kitalálni és felépíteni. Ilyenkor előveszem egyrészt az információkat, amiket hallottam másoktól, és az érzéseiket, gondolataikat, melyekről meséltek. Persze nem feleltethetőek meg a karaktereim a barátaimnak, de elképzelhető, hogy az egyik gondolata, vagy része az adott szereplőnek viszont igen, vagyis felismerhető lehet, amit ő egyszer megélt, és elmesélt nekem.

Úgy gondolod, hogy egy jó írónak bele kell tudnia helyezkednie bármilyen szituációba?

Az a fontos, hogy az ember a karaktereit ismerje. A karakterépítésben mindent végig kell gondolni – motivációk, honnan jön a szereplő, hová tart. Ennek egy része soha nem fog megjelenni a szövegben, de az írónak tudnia kell, hogy mi áll a szereplő reakciói mögött. Ha ez megvan, jól lehet működtetni.

Ezen kívül véleményed szerint mi kell még ahhoz, hogy valaki jó író lehessen?

Sok írástechnikai szabály van, ami hasznos, és jó, ha az ember ismeri ezeket, de szerintem alapvetően az kell hozzá, hogy az írót érdekelje, amit ír. Nagyon profik tudnak írni arról, amit mondjuk a kiadó felvet témaként, azonban kérdés, hogyha nincs benne az érdeklődése, a szíve és a lelke, akkor mennyire tudja bevonni az olvasókat, vagy mennyire lesz erős a szövege. A legfontosabb, hogy olyat írjon az ember, amit ő maga is akar olvasni, érdekli, el tud benne veszni. Ezen felül nagyon sokat kell olvasni mindenféle műfajban, hogy szélesebb legyen a szókincs, valamint ha sokat írunk, erősen fogunk fejlődni. Nekem ez segített, és egyre tudatosabb is lettem. Például azt, hogyan írom le a környezetet, vagy adok át a segítségével egy hangulatot, a Könyvmolyképző Kiadó leíró kurzusán sajátítottam el, és az ott kapott visszajelzések is sokat segítettek az írásmódom fejlesztésében.

(Bedécs Angelika)

Cees Nooteboom, korunk holland irodalmának egyik meghatározó alakja már regénye címével is meghökkent minket, és felkészít egy varázslatos regényvilágba.. Egy hamisnak tűnő mesevilágba repít, ahol áttételesen mégis nyomot hagytak a könyörtelen mindennapok.
Maga az elbeszélő fedi fel, hogy műve Andersen Hókirálynőjének adaptációja. A két főszereplő Kai és Lucia, egy irigylésre méltó pár, akik legtöbbször mégis ellenszenvet váltanak ki az emberekből. Cirkuszban dolgoztak a szüleik, ezért a két fiatal el sem tudja képzelni életét porond nélkül. Kitalálnak egy közös műsorszámot: illuzionisták lesznek. A trükkjük szerint képesek olvasni egymás gondolatában, s ez is csak alátámasztja, mennyire egyek ők.
Azonban az emberek egyre kevésbé járnak cirkuszba a konzervatív, békés, biztonságos északon, így a szerelmesek kénytelenek délre utazni. Eme vad vidéken mesebeli, ártatlan tökéletességükkel képtelenek helytállni. Ráadásul a Jégkirálynő – aki nagyban hozzájárul ahhoz, hogy e táj rosszhírű legyen – felfedezi őket: magának akarja Kait, és bármire képes érte. Elrabolja, elkábítja, hosszú időre foglyul ejti. A fiúnak azt kell tennie, amit a nő parancsol. Miközben a Jégkirálynő hűvös természete riasztja, lelkiismeretét félretéve egy bűnbanda sofőrje lesz.
Ezalatt Lucia is elveszti önmagát, azonban Anna, a bohóc segítségével elindul megkeresni Kait. Útközben hozzácsapódnak egy csoporthoz, amely az erdőben él, szabadon vándorol, és ahol minden férfi és nő boldognak látszik. Így kezdődik el Lucia kába, mámoros élete, mikoris egy időre megfeledkezik Kairól.
A szekták furcsa, zárt világa a referenciális valósághoz köthető motívuma a műnek, ám mégis mélyíti az eseményeket körülvevő homályos, bódító hangulatot. Lucia hedonista módon él, Kai érzések és emlékek nélkül tengődik, miközben úgy érzi, mintha hiányozna neki valaki, de ez a gondolat is mindig tovatűnik. Ezért az olvasó nem érzékeli egészen a két fiatal közötti egységet – nem létezhet ilyen hibátlan pár, mert annyira a saját világukban élnek, hogy azt érezzük, talán mégsem egymás felei. Még a gondolatolvasás is illúzió, hiszen ha Lucia látja, amit Kai, akkor jogosan kérdezzük, hová tűnik ez a képesség, mikor különválnak az útjaik.
Habár a regénybeli világ referencialitása néhol összezavarhatja az olvasót, azt pontosan érzékeljük, hogy kitalált helyen játszódik a történet. Hollandia sosem bomlott északi és hegyek övezete déli részre. A két vidék közötti erős kontraszt csupán a regényvilágban létezik. A rengeteg hegy teszi annyira rejtélyessé a déli világot – a magaslatok lábainál, a völgyekben könnyen megbújhat a „gonosz”, azaz a bűnözés és az erőszak. A meseszerűséget erősíti, hogy az idő ebben a világban elmosódottá válik: nem tudjuk, hány hónap, hány év telik el, mire Kai és Lucia újra látja egymást. A Jégkirálynő varázslatosan kegyetlen lénye, különös kastélya szintén titokzatos és mesebeli.
Az Andersen-mesében megelevenedő elbűvölő, de hideg világ csak a regény utolsó részében mutatkozik meg; a hófehér tájon Lucia és a bohóc ismét útnak indul, hogy megmentse Kait. A fehér mindenségben a fegyverek ropogása hallatszik, s a havat a meggyilkolt szereplők vére festi meg – épp ezért Kai és Lucia szabadulása se tűnik megnyugtató, minden feszültséget feloldó végkifejletnek.
Az elbeszélő, Tiburon élettörténete átfonja a mesét – távolságot tart, miközben felfed több apró személyes mozzanatot. Az átlagolvasó számára jelenléte nem is tűnhet szükségesnek, hiszen sajátos filozofálásaival minduntalan megszakítja a fiatalok kalandjainak sorozatát. Egy iskolapadban ülve írja regényét, ami jelképezheti gyerekességét, és erősítheti a regény anderseni vonulatát. Tiburon gyermeki oldala vágyik a mesére, azonban felnőtt énje, mely már jól ismeri a valódi életet, megtöri a tökéletességet, s arra készteti, hogy maradjon a valóság talaján.
Ahogy haladunk a megoldás felé, úgy lesz egyre karakteresebb ez az írói-elbeszélői önvallomás.  Az utolsó fejezet végén mintha Tiburon is gyerekmódra megkönnyebbülne, ahogyan ugróiskolázik az üres iskolaudvaron: a mese véget ért.
Nooteboom ebben a regényében talán nem is annyira rejtetten feszegeti a boldogság és a gazdagság témakörét, amit észak és dél mitológiáján keresztül mutat be. Tökéletesen építi fel az ellentétet: az idilli északon meseszerű életet élnek az emberek, míg délen szinte elfogadott a megélhetési bűnözés, és az arctalan tömegben ritka az egyenes és kiszámítható személyiség.

Cees Nooteboom: A holland hegyek között
(Bérczes Tibor ford.) Jelenkor, Pécs, 1977.