Most is egyedül maradtam itthon, sodortam egy hatalmas spanglit, és betettem az Igazából szerelem DVD-t. Négy éve már, hogy itt lakunk Tomival, és mind a négy Szenteste így telt el. Tomi ügyeletben a klinikán a gyerekekkel, én meg betépve otthon a filmmel. A kedvencem az a rész, amikor Hugh Grant és a titkárnője ülnek a taxiban, kettőjük között a zöld polipnak öltözött kiskölyökkel.
Pont, amikor ennek a résznek vége lett, csengettek. Megnyomtam a pause-t. Megint csengettek. Ki a bánat lehet, és mit akar tőlem Szenteste? Kinéztem a kukucskálón. – Ó, a kurva élet – mondtam halkan. Etelka néni állt ott, a véresszájú fideszes nyugdíjas a szomszédból. – Nyissák ki! – mondta nem túl hangosan, de nagyon határozottan.
– Tessék? – nyitottam ki résnyire az ajtót. Nagyon igyekeztem, hogy ne látsszon rajtam, mennyire be vagyok állva.
– Nagyon hangos a tévéjük, a saját gondolataimat sem hallom odaát – mondta Etelka néni. – És mi ez a szag? Égetnek valamit?
– Ja, nem… semmi… izé… füstölő – mondtam kábán. Mire felocsúdtam, Etelka néni már benn is volt az előszobában, ami konyha is egyben. – Főznek is? – mutatott a pultra kirakott cukorra és lisztre. – Tamás itthon van?
– Igen… nem… izé – mondtam.
Etelka néni megállt az előszoba-konyha és a nappali közti boltíves átjáróban, azon a ponton, ahonnan a 32 négyzetméteres lakás minden szeglete látszik, még az apró fürdőszoba is, mert nyitva maradt az ajtaja.
– Egy… teát esetleg, Etelka néni? – kérdeztem. Valójában azt szerettem volna, hogy az öregasszony menjen ki a lakásból és hagyjon engem békében tovább tépni és filmet nézni, de túlságosan jólnevelt vagyok ahhoz, hogy csak úgy kitessékeljek valakit. És különben is, Szenteste volt.
– Köszönöm, nagyon kedves – mondta Etelka néni, és leült a kanapéra a nappaliban, a tévével szemben. Bekapcsoltam a vízforralót, filtert tettem a csészébe, és amíg felforrt a víz, arra gondoltam, hogy amikor egyszer, egyetlenegyszer a négy év alatt Etelka néninél jártam, akkor az öregasszony isteni finom túrós rétessel kínált, amit ő maga sütött, de közben végig a zsidókat és a kommunistákat szidta. A konyhában pedig, ahol leültünk, ki volt rakva egy körülbelül hetvenszer száz centis Orbán Viktor-kép a falra, a nagymagyarországos és székely himnuszos hűtőmágnesekről nem is beszélve. Úgyhogy udvariasan megköszöntem a közös képviselő telefonszámát (azért mentem át, hogy elkérjem), és soha többé nem tettem be a lábamat Etelka nénihez.
Felforrt a víz, beleöntöttem a csészébe, és a nappaliba indultam. Ahogy beléptem, a meglepetéstől majdnem elejtettem a teát: Etelka néni a kisasztalra tett tálkából az ujjával kanalazta és nyalogatta ki a tartalmát. – Mi ez, gyümölcszselé? – kérdezte. – Isteni finom, ne haragudjon, de majdnem mindet megettem… úgysem volt már benne sok!
– A tea – ennyit bírtam kinyögni, letettem a csészét az asztalra, aztán kirohantam az előszoba-konyhába, ahol fél percen át hangtalanul rázott a röhögés. Hát persze, gyümölcszselé, mondtam magamban. Nem, Etelka néni, tetszik tudni, igazából ez banánízű síkosító, amivel a seggemet szoktam bekenni szex előtt! Kivörösödtem és a könnyem is kicsordult, annyira rázkódtam a nevetéstől. És azért van tálkában, Etelka néni, mert a Tomi néha nagyon hirtelen kívánja meg a szexet, és nem akar a tubussal bíbelődni! És azért van a tálka a kisasztalon, mert ma reggel épp ott dugott seggbe, ahol ülni tetszik!
– Jól van? – kérdezte Etelka néni, aki ismét ott állt, ahol az előbb, a lakás középpontjában, az előszoba-konyha és a nappali közti átjáróban. – Fullad? Vagy mi van?
– Semmi… semmi baj – mondtam, a levegőt kapkodva. Etelka néni közelebb akart lépni, de megtántorodott, és a boltíves átjáró félfájába kapaszkodott, a hirtelen mozdulatával pedig pont leverte az ott lógó mezüzét.
Ó, bassza meg, gondoltam. A mezüzét ajándékba hozta Tominak az egyik rokona New Yorkból, aki ott rendesen járt zsinagógába, nem úgy, mint Tomi, akinek fogalma sem volt, hogy mi ez a szivartok alakú izé, de utánakeresett a neten, és egészen fellelkesült, hogy akkor lesz egy házi áldásuk, ami vigyáz ránk. És gondban volt, mert a mezüzét a lakószobába nyíló ajtóra kellett volna rakni, de a mi lakásunkban nem volt a konyha és a szoba között ajtó, csak egy boltív, de azt írta a cikk az interneten, hogy ha csak boltív van, és nincs rajta ajtó, akkor is oda kell rakni a mezüzét, a jobb ajtófélfára kell erősíteni, a felső harmad aljára. Ez pedig pont Etelka néni fejmagassága volt.
Etelka néni lehajolt, felvette a mezüzét, figyelmesen forgatta a kezében, aztán megszólalt.
– Ezek ilyen zsidó betűk, nem?
– Nem, ez… őő… görögül van.
– Nézze, Marcika. Nem vagyok teljesen hülye. Kislánykoromban jártam hittanra. Tudom, hogy ezek zsidó betűk. Persze, hogy zsidó betűk, mert a Tamás zsidó. Rá kell nézni. De maga nem az. Mert maguk nem unokatestvérek, ahogy híresztelik a házban, hanem buzik. És maga a lány. Csak magára kell nézni.
– Tessék? – nyögtem ki.
– Ne vicceljen, Marcika, van nekem szemem. Meg orrom is. Azt hiszi, nem tudom, hogy nem a füstölőnek van ilyen szaga, hanem a füves ciginek? Meg azt is tudom, hogy maguk ilyen liberálisok… Hát istenem, majd kinövik.
Azt se tudtam, mit mondjak, de talán ha tudtam volna is, akkor sem lettem volna képes elmondani, annyira feszített a röhögés. Most már nem is szorítottam vissza, hagytam, hadd törjön ki hangosan.
– Jaj, Marcika, hagyja abba a drogozást – mondta Etelka néni. – Nézzen magára, milyen gyerekes. A Tamás, az egy nagyon komoly fiatalember. Mindig kezitcsókolommal köszön. Most is dolgozik, ugye?
– Igen… honnan tetszik tudni?
– Gyerekorvos, nem? És zsidó? Akkor Szenteste ő van ügyeletben. Világos, mint a nap. Tudja, az én szakmám ápolónő. Negyvenkét éven át dolgoztam a MÁV-kórházban. Szenteste mindig csak a zsidó doktorok voltak benn, ez volt a szokás.
– Hát… igen, mindig ő az ügyeletes Szenteste.
– És nem rossz magának, hogy egyedül van ilyenkor?
– Rossz, rossz, de mindegy… elfoglalom magam. Vagyis… hát igen, filmet nézek, meg tépek. Igazából… megőrülök, annyira hiányzik a Tomi. Holnap délben fog hazajönni. Nem akarok semmi mást, csak ölelni, beszívni a bőre illatát, és – itt egy kicsit megremegett a hangom – a kócos hajába túrni az ujjaimat.
– Mindig tudtam én, hogy rendes gyerek maga – mondta pár másodperc csend után Etelka néni. – Látszik, hogy nagyon szereti a vőlegényét.
A „vőlegény” szótól megint nevethetnékem támadt, de visszatartottam.
– Tudja – mondta Etelka néni – Emlékszem, amikor egyszer átjött. Emlékszem, milyen nagy szemet meresztett, amikor meglátta a Viktort a falon. A Viktor annyi idős, mint az a semmirekellő fiam… a Gyula. Hiába beszéltem neki, elvette a legborzalmasabb nőt a világon, az meg teljesen meghülyítette, kéthavonta ha felhív, nem hívtak meg magukhoz soha, még Szentestére se. Egyedül vagyok. Az uram már tizenkét éve meghalt. Az unokám öt éves, háromszor láttam eddig. Tudja, megmondtam a véleményemet a menyemről, hogy ávósnak a lánya rendes asszony nem lehet, azóta nem hívnak… Nézem néha a Viktort, és mintha a fiam lenne… illetve, bárcsak ilyen fiam lenne… Olyan okos! Olyan határozott! Félhet tőle a sok nyomorult hazaáruló!
Egy kicsit összeszorult a gyomrom, és nem voltam benne biztos, hogy Etelka néni nem sorol-e engem is a nyomorult hazaárulók közé.
– Maga épp főzőcskézik? – mutatott Etelka néni a konyhapulton a lisztre és a cukorra.
– Igen… tetszik tudni… szeretek főzni… Tominak. Magamnak soha… Amíg egyedül voltam, soha nem főztem. De amióta együtt élünk, már négy éve, azóta mindig főzök. Az egy kreatív dolog… legalább az. Soha nem receptből főzök, mindig kitalálom. Néha nagyon rossz lesz, de Tomi mindig becsülettel megeszi. De azért általában jól sikerül. Irodában dolgozom, tetszik tudni, napi nyolc-tíz órát ülök ott, azalatt kitalálok valamit. És már jobban is érzem magam, mert… gondoskodhatok róla. És amikor főzök, az olyan, mint egy spirituális gyakorlat… felajánlom az ételt valami magasabb erőnek… hálául… Tomiért… na.
Annyira belefeledkeztem a mondandómba, hogy automatikusan tekertem egy spanglit, rágyújtottam, és csak amikor passzoltam volna, akkor döbbentem rá, hogy Etelka néni ül ott.
– Marcika, Marcika – csóválta a fejét Etelka néni. – Nőjön már végre fel. Nyomja el azt a szart.
Elnyomtam, de úgy, ahogy a félig szívott spanglit szoktam: óvatosan, a dekket a hamutartó vájatába illesztve, hogy később el lehessen szívni a maradékot.
– Tudom, hogy maguk mindenfélét gondolnak rólam – mondta Etelka néni – hogy ez a fideszes öreglány így meg úgy, hogy biztos az összes zsidót utálja… ismerem, mivel tömi a fejüket az RTL meg a többi liberális szemét. De idefigyeljen. Attól még, hogy maguk liberális buzik, ráadásul maga drogos, a Tamás meg zsidó, attól még én nem akarok rosszat maguknak. Szóval ne féljenek tőlem.
Csak néztem Etelka nénire, szótlanul.
– Mi lesz ebből? – mutatott a pultra Etelka néni.
– Banános sütit kezdtem el csinálni – mondtam. – Csak közben betéptem, és leültem filmet nézni.
– És hogyan fogja megsütni, sütőben?
– Igen.
– Kristálycukorral?
– Igen… miért?
– Marcika – sóhajtott Etelka néni. – Maga egy nagyon rendes gyerek. De süteményt sütni, azt nem tud. Kristálycukorral eszébe ne jusson. Túl nagy szemű, tiszta fekete pötty lesz a teteje. Megég a cukor. Ha meg nem takarja le fóliával, és nem nyomatja le valamivel, mondjuk szárazbabbal, akkor fel fog púposodni.
– Tényleg?
– Még szép – mondta Etelka néni. Végignézett rajtam tetőtől talpig, aztán lassan, kimérten azt mondta: – Ha akarja, megtanítom süteményt sütni. Csak tegye el azt a kristálycukrot, és hozzon porcukrot. Első lecke: jó süteményt nem lehet kristálycukorral sütni.
