Több mint egy hét telt el, mire rászántam magamat, hogy elszívjam életem első marihuánás cigarettáját.
Nem akartam ezt munka előtt megtenni, mert benne van a szabályzatban, hogy nem szabad. Szóval előtte azért bementem dolgozni, ahogy szoktam.
Miközben pakoltam a könyveket, megöltem egy pókot.
Szándékosan.
Arra gondoltam, hogy ezért talán rossz ember vagyok. Arra gondoltam, hogy a pók soha nem gondolta volna, hogy így végzi. Csak sétál fel a polcon és hirtelen kilapítja a Pseudo-Antisthenés.
Tessék, ennyit ér az élet. Még elbúcsúzni sem volt ideje a többi póktól.
Aztán kimentem a ruhatárba. Julcsi odajött hozzám. Szerintem szintén szándékosan.
Kivettem a táskámból a könyvét.
– Visszahoztam a Lét elviselhetetlen szörnyűségét – mondtam neki.
Julcsi felvonta az egyik szemöldökét. Nem tudom, hogy csinálta.
– Könnyűségét – mondta.
Lenéztem a könyvre.
– Ja, igen… persze. Bocsánat. De nem hiszem, hogy…
Visszaadtam a könyvet.
– Úgy érzed, nem neked való? – érdeklődött Julcsi.
– Nem is tudom. Talán előbb valamiféle egyszerűbbel kellene kezdenem. Olyasmivel, amit sokan szeretnek, meg könnyű olvasni.
– Mondjuk a Harry Potter?
Elgondolkodtam rajta. Ismerős volt a név.
– Nem abból lesz valamikor film a mozikban? – kérdeztem.
– Most megy a nyolcadik. A hét per kettő.
– Ahha – bólogattam. – Akkor olvassam el azt?
Julcsi nem válaszolt, csak furcsa arckifejezést vett fel. Nem értettem. A beszélgetésünk, úgy tűnik, kifutott, mint a tej.
– Amúgy… te olvasott vagy – szólaltam meg aztán.
Láthatóan tetszett neki, hogy ezt mondtam, mert elmosolyodott és egy kicsit hátradőlt, hogy nagyobbnak tűnjön a melle.
– Igen.
– Mit ért ez a Kundera az alatt, hogy a „lét elviselhetetlen könnyűsége”? Úgy értem, hogy ha valami könnyű, az nem jó dolog?
Julcsi eltűrt egy tincset a szeméből, és mintha kicsit jobban örült volna.
– Jaaaj, hát tudod, hogy van ez. Te sosem voltál úgy, hogy nem tudod, mihez kezdj jó dolgodban? Hogy már megőrülsz attól, hogy rájössz, mindened megvan, és amire vágysz, az már csak luxus?
– Nem tudom, hogy van ez.
– Azért, na – kacsintott Julcsi. – Te is szeretnél néha valami őrültséget csinálni. Valami illetlent? Ha már eleged van a semmittevésből.
Közelebb került hozzám, de észre sem vettem, hogy csinálta.
– Valami disznóságot – tette hozzá suttogva.
Elgondolkodtam, majd feleltem:
– Egyszer a gimiben megittam két liter Trombi Dumbit fogadásból. Arra voltak kíváncsiak, kihányom-e.
Julcsi hátrébb lépett, és megint eltűrte azt a tincset, amit egyszer már eltűrt, de a nagy ide-oda mozgolódásban visszarakoncátlankodott.
– Nem egészen ilyesmire gondoltam – mondta. Sietősen körülnézett. – Legjobb lenne, ha ezt nem itt és most beszélnénk meg. Még elkaplak!
Kacsintott, és elszaladt. Jött a Margit, ugye.
– Lazsálsz, mi? – szólt rám. – Az, hogy még a gyakornoki idődet töltöd, nem jelenti azt, hogy csak itt lébecolhatsz kint.
– Nem is lébecolok, csak…
– És még felesel is, beszarás! – kiáltott fel Margit. – Nem is tudom, hogy sikerült ide bekerülnöd.
Nem várt választ, mert azonnal továbbment, de még egy viszonylag egyszerű, de sokat jelentő mozdulattal jelezte, hogy menjek vissza dolgozni.
Visszamentem.
Amikor vége volt a munkaidőnek, azonnal összepakoltam, és úgy elindultam, hogy Julcsi se tudott elkapni.
Kifelé összefutottam Patrikkal.
– Na, baszatta a cucc? – kacsintgatott.
Megragadtam, és arrébb húztam, ezen aztán jól meglepődött, de szerintem én is.
– Még nem csináltam vele semmit. Meg kell mutatnod, hogyan kell.
Az elkerekedő szeme emlékeztetett az elmúlt hét eseményeire: akárhányszor nekiálltam kicsomagolni az anyagot, mindig hiányzott valami. Cigarettapapír. Aztán azt néztem, túl kevés az anyag egy cigarettához, és eltöprengtem, hogy vajon tesznek-e hozzá mást is. Kiderült, hogy rendes dohányt.
Elolvastam az interneten.
Csak ezen a napon jutottam el odáig, hogy tudjam, hogyan is kellene, de most, hogy összefutottam Patrikkal, egyszerűbbnek láttam őt megkérni.
– Mit, nem tudod, hogy kell megtekerni? – kérdezte.
– Hát nem tekergetni akarom, hanem elszívni.
Erre valamiért elnevette magát.
– Baszkikám. Ha ezt előbb mondod, úgy adom. Készen, felrolnizva, mint egy török szőnyeg. Miért nem szóltál?
Vállat vontam.
– Akkor segítesz?
Zsebre tette a kezét, körülnézett, majd biccentett a fejével, hogy kövessem.
– Leugrunk ide a parkba – magyarázta. – Eltolunk egyet, aztán lehet, jönnek a haverok, meg hoznak pár tyúkot is. Ahogy elnézlek, az is rád férne.
– Nem vagyok éhes – mondtam. – A társaságot se nagyon szeretem, igazából.
Egy ideig úgy sétáltunk egymás mellett, hogy hosszan bámult rám, aztán sóhajtott és azt mondta:
– Ha már az éhségnél tartunk…
– Ó igen, a marihuána-használat egyik jellemző következménye a megnövekedett éhség, melynek hatására a használó gyakrabban és többet étkezik a számára szokásosnál.
– Haver, mi a f…
– Wikipedia.
Patrik a fejét rázta.
– Neked sürgősen fel kell szívnod ezt a szart.
Egy sötét parkban kötöttünk ki, de mielőtt beléptünk volna, a közeli villanyoszlopnál megálltam, mert felraktak rá egy hirdetést.
Családi ház eladó a kertvárosban, telefonszám a letéphető fecniken.
Letéptem egyet.
– Tip? – kérdezte Patrik.
– Magamtól – mondtam neki. – Gyűjtöm az ilyen telefonszámokat.
– Hogyhogy gyűjtöd a telefonszámokat? Erre való a telefonkönyv.
Megráztam a fejem.
– Csak amelyeket így írnak ki, fecnire, amit le lehet tépni. És akkor nem tépem le, ha már csak egy van, ez amolyan szabály.
– Te tudod. – Odanyúlt, ő is letépett egyet. – De kelleni fog egy a cigihez.
Erre mondjuk nem is gondoltam, de bólintottam és követtem.
Jó mélyre mentünk, ahol senki sem jár. Valami erdő szélén lehettünk. Találtunk egy régi padot, ami fel volt gyújtva, félig. Félig még megmaradt, ezért le tudtunk rá ülni.
– Amúgy cigizel? – kérdezte Patrik.
– Nem. Egyszer kipróbáltam, nem volt valami jó.
– Tolj el egyet. – Megkínált. – Szokjad csak. Ne szerencsétlenkedj itt nekem a lényeggel.
Ő is bekapott egyet, egy másikat meg elkezdett szétcincálni.
Hát rágyújtottunk. Nem köhögtem annyit, mint vártam. Intett, és kellett egy pillanat, hogy leessen: a füvemet akarja. Odaadtam neki.
Figyeltem, miféle kifinomult, bonyolult mozdulatokkal alkotja meg a cigarettát Patrik. Kettőt is csinált. A maradék füvet visszaadta.
– A következő lesz – mondta. – Elnyomjuk az egyiket, aztán pihenésképpen egy sima cigi. Aztán kicsit várunk és jöhet a következő.
Miközben szívtuk, életre szóló tanácsokkal látott el.
– Piciket, piciket, sssz-há… sssz-há.
Amikor megvolt ez a fajta cigi, meg az a sima fajta cigi, meg aztán még egy, az az ez a fajta cigi, vagy hogyan is van, kicsit belezavarodtam, szóval amikor elszívtunk mindent, amit el lehetett szívni, akkor Patrik elkezdte nyomkodni a telefonját és zenét varázsolt elő belőle.
Szerintem valamiféle indiai rapzene lehetett.
– Durva jó, mi? – kérdezte.
Ezt még el kellett döntenem. Próbáltam felfedezni bármiféle változást, de nem sikerült. Észrevettem, hogy már nem nagyon érdekel, hogy összegyűjtök-e harminc fecnit harminc nap alatt, és azt is, hogy kezdek álmosodni.
Esetleg az lehetett az érdekes, hogy lenyűgözőnek találtam a két szemközti fa közötti tér strukturális elrendezését.
– Jövő héten el kell jönnöd Ecuadorba – mondta Patrik.
Erre nem tudtam, mit felelni.
– Haveromnak születésnapja lesz. Csütörtökön. Ráérsz?
– Én ráérek – mondtam. – Hol van Ecuador?
– Az Ecuador egy hely a városban – mutatott valamerre. – Partizóna. Café Ecuador. Ahogy nézem, itt ma már semmi nem lesz. Pedig szoktak lenni. A picsába, ember. Le kell jönnöd. Szükséged van arra, hogy kimozdulj.
Arra gondoltam, neki van rá szüksége, de aztán azt mondtam:
– Rendben van. Ha akarod, elmegyek.
Erre elvigyorodott, megütögette a vállamat.
– Ez a beszéd, haver.
Végül is elmentünk onnan. Kétféle irányba mentünk, ő erre, én meg arra.
Elsétáltam egy könyvesbolt mellett, láttam, hogy nyitva van. Visszasétáltam a bejárathoz és bementem.
Megnézegettem egy csomó könyvet. Furcsa volt, hogy nincs bennük pecsét, meg minden. Újak voltak. A tapintásuk fantasztikus. A betűk csak úgy vibráltak a szemem előtt.
Eljutottam végül egy olyan részre, ahol nagyon színes borítójú kötetek sorakoztak. Köztük rengeteg Harry Potter, egész tornyokban álltak.
– Segíthetek? – kérdezte egy nő.
Fiatal nő. Inkább lány. Mint én. Mármint én fiú vagyok, de olyasmi lehetett korban, mint én.
– El akarom olvasni a Harry Pottert! – mondtam neki akkora eltökéltséggel, hogy el is bizonytalanodott tőle.
– Talán rosszul van, nem kér egy pohár vizet? – kérdezte aztán.
– Hogyhogy?
– Kicsit sápadtnak tűnik. A szeme…
Erre elpirult, majd suttogóra vette:
– Jézusom, ember, te be vagy szakadva.
– Miért, mert el akarom olvasni a Harry Pottert?
Erre nevetgélni kezdett.
– Na, de tényleg, segíthetek?
Lenéztem a könyvekre.
„HARRY POTTER ÉS A TŰZ SERLEGE”. „HARRY POTTER ÉS AZ AZKABANI FOGOLY.” „HARRY POTTER ÉS A HALÁL EREKLYÉI”.
– Hogyan vannak ezek sorban?
Rám nézett.
– Te tényleg komolyan gondolod! – Csettintett a nyelvével. – A bölcsek köve. Az az első. Szerintem nagyon jó kis könyvek.
Le is hajolt érte nekem, és átadta. Nekem.
– Csak nehogy ilyen állapotban kezdd olvasni, mert a végén kiugrasz az ablakon egy seprűvel – mondta. – Még sosem láttalak itt.
– Ha tudom, hogy ilyen kedvesek az eladók, minden nap ide jövök – feleltem.
Milyen innovatív vagyok ma!, gondoltam. Össze tudnék szerelni egy hatalmas hajómakettet is! Ezt fogom csinálni! Bemegyek a játékboltba és veszek egy hajómakettet!
– Hahó! – szólt rám a lány.
– Öm, tessék?
– Azt mondtam, nagyon aranyos tőled, hogy ezt mondod.
Összezavarodtam.
– Mármint egy makett? Szerintem semmiség. – Felemeltem a könyvet. – Hol tudok fizetni?
Mosolygott, megmutatta, fizettem, kimentem.
Hazafelé letéptem az összes fecnit, ami az utamba került, még azokat is, amiket egyszer már leszedtem, és azokat is, amelyeken már csak egy darab volt.
A hajómakettemet elfelejtettem.
Messziről megéreztem a gyros illatát, és amikor odaértem az árushoz, kérnem kellett egyet. Szerintem ilyen gyorsan nem ettem meg még gyrost. Illetve, életemben először ettem, mert annak idején Reni úgy gondolta, hogy nem engedhetem meg magamnak. Megettem, és kértem még egyet. Azt nem ettem meg olyan gyorsan, inkább kiélveztem.
Annyira jó volt.
Így a minden napos bevásárlásomat is kihagytam. Előtte pedig nem busszal mentem haza. Észre sem vettem, már otthon is voltam.
Fogtam a maradék füvet, zacskóval együtt, bedobtam a vécébe és lehúztam, mint a filmekben.
Ekkora felesleges pénzkidobást ilyen értelmetlen, semmire sem való hülyeségre, hát ilyet még nem láttam.
Hátradőltem a kedvenc fotelemben, és olvasni kezdtem a Harry Pottert. Addig fel sem keltem, amíg végig nem olvastam.
Így múlt el a szerda.
A könyv Facebook-oldala: http://www.facebook.com/nyolcasok
A szerző honlapja: http://www.balazsfarkas.com
