Francesco Petrarca: Ahány teremtmény él színén e földnek

Ahány teremtmény él színén e földnek,

ha nem gyűlöli sugarát a napnak,

siet mind buzgón fáradozni nappal,

hogy aztán majd, ha fönn kigyúl a csillag,

fészkére bújjon réten és vadonban,

s pihenjen, míg rá nem köszönt a hajnal.

 

Én attól fogva, hogy fölkél a hajnal,

és szétzavarja árnyait a földnek,

felébresztvén a vadat a vadonban,

szünet nélkül sóhajtozok a napnak,

s könnyezve járok, ha kigyúl a csillag,

s vágyom, hogy újra eljöjjön a nappal.

 

Ha elfutott az est elől a nappal,

s leszállt az éj, és messze még a hajnal,

rád bámulok, kegyetlen égi csillag,

ki szenvedésre adtál ím a földnek,

és megátkozom felkeltét a napnak,

mely élni rendelt, vadként e vadonban.

 

Oly szívtelen bestia a vadonban

nem dühösködik se éjjel, se nappal,

mint ő, kiről az árnyaknak s a napnak

sírok mindegyre, s ébren ér a hajnal;

mert testem visszaadjam bár a földnek,

örök vágyam vezérli égi csillag.

 

Mielőtt hozzád térnék, égi csillag,

vagy elnyugodnék egy kedves vadonban,

hol porom újra része lesz a földnek,

egy nap tán megkegyelmez ő: e nappal

sok év után derülne rám a hajnal,

s gazdaggá tenne éje ama napnak.

 

Együtt lehetnénk alkonyán a napnak,

s nem látna más, csak néhány égi csillag

egy éjen át, mit nem követne hajnal;

s ő nem változna fává a vadonban,

hogy azt tegye, mit hajdan tett a Nappal,

ki érte lett vendége itt e földnek.

 

De földnek mélyén fekszem egy vadonban,

s az égen nappal gyúl ki majd a csillag,

mire ily édes hajnal int a napnak.

A törpepoloskák küldetése

 

         Bezeg már napok óta szédelgett, nehezen bírta a járási levegőt, zihálva futott a csővonat után, hányingere volt a tompa hajnali fényektől és a legváratlanabb helyzetekben kezdett dorombolni. Addig oldalgott, hörgött reggelente, hogy a környékbeliek végül együttes erővel hívták ki rá a csőszt.

         Bezeg először a csősz csüngő hasát vette észre, ott állt fölötte, egy apró szeizmográfot tartott Bezeg mellkasa fölé, a szeizmográf által felrajzolt ábra szerint ordas nagy rendetlenség volt Bezeg érrendszerében. Át kell nézni belülről is, ropogtatta fogsorát a csősz, tessék megfordulni!

         Bezegnek még annyi ideje se volt, hogy méltatlankodjon, a csősz már kapta is a vizsgálati lenférget, a féreg fejére applikálta az apró kamerát, és beeresztette Bezeg egyik testnyílásába.  Bezeg nem érzett semmit, néha valami csiklandást az érfalakon, ahogy a lenféreg átsuhant.

         Most a bal csípője táján mintha valami zavar támadt volna, a kivetítőn csak az látszott, hogy a lenféreg irtóztató sötétségbe került odabent, nem tud továbbmenni. Némi matatás után halvány fénypászma világította meg a lenféreg útjában álló akadályt: Bezeg érrendszerét kartondobozok zárták el, a lenféreg hiába tuszkolta, lökte azokat a kartondobozokat, meg se moccantak. 

         Már csak az a kérdés – morfondírozott a csősz –, hogy a szervezete hogyan reagál a törpepoloskákra, mert egy pár hétig át kell engedni a terepet néhány jól kiképzett példánynak, biztosítani a szabad ki-be járást legalább két testnyíláson, és betartani a tűzvédelmi előírásokat, hacsak nem akar végzetes komplikációkat.

         Bezeg nem akart semmilyen komplikációt, ettől még gyanakodva méregette a hat törpepoloskát, amint a testbehatolás előtti csuklógyakorlatot végezték a priccs szélén. 

          

 

A törpepoloskák őrmestere imádta a rendet. Apró rohamsisakját le nem vette volna, olyan jól illett neki, abban evett, aludt, abban párosodott.  Mikor megbízták a Bezeg érrendszerében kialakult dugulás megszüntetésével, először alapos terepszemlét tartott. Megvizsgálta az emésztőcsatornákat, légcsöveket, bejárta a gyomor legmélyebb bugyrait, és arra a következtetésre jutott, hogy teljes körű felújításra, mi több, átalakításra lesz szükség.

A vaskos, bolyhos nyelőcső tisztításával alvállalkozóként két lompos farkú cickányt bíztak meg, Bezeg évek óta nem kacarászott és öklendezett annyit, mint abban a két napban, amíg a cickányok ki nem takarították a nyelőcsöveit. A gyomor mélyén lerakódott szőrszálakból, galacsinból, celluxból, mindenféle rongycafatokból kialakult göböket lángszóróval pörkölték apróvá, így már könnyűszerrel távoztak a végbélnyíláson.

Az egyetlen komolyabb fennakadást a vastagbél kanyarulatába fészkelt darazsak okozták, az őrmester már az első napon is csak a rohamsisakjának köszönhette, hogy a feldühödött darázsnémberek nem döfték agyon. Az átalakítás során egy kisebb csapat közelítette meg a darazsak bázisát, a fészekben csak két fejletlen csimpóca húzta meg magát, azokat könnyűszerrel csapták agyon, leverték a fészket, a bélfalat újravakolták.

them3
http://bit.ly/1cLsWPu

Másnap azonban újra ott voltak a darazsak, és most kis híján odavesztek a poloskák. Az őrmester által elrendelt újabb terepszemle során felfedezték, hogy a gyomorfalon ismeretlen körülmények között keletkezett nyíláson közlekednek a darazsak, Bezeg hiába győzködte az őrmestert, hogy az a nyílásnak látszó mélyedés az ő saját köldöke, megvárták, amíg a darazsak kiröppentek Bezegből, és cementtel, mésszel tömték el a nyílást.  

A többhetes munkafolyamat befejeztével kisebb ünnepség keretein belül adták át Bezeg felújított szervezetét, két szakértő rövid szteppszámmal mulattatta az egybegyűlteket, a felügyelő unokahúga genyőtelepényt szolgált fel, általános volt a jóérzés.

Bezeg köldökét feszegette a szikkadó malter, gyomra alig tágult, a fényesre sikált nyelőcsöveken úgy száguldott végig egy-egy falat, hogy alig érzékelte testében a genyőtelepényt, az máris távozott belőle. Csak akkor érzett némi megkönnyebbülést, amikor alkonyattájt óvatos zümmögést érzékelt a vastagbél irányából.  

 

Nem a gyermek

         Tehát úgy színpad most ez, hogy a magány színpada. Mert ha meggondolom, kicsit az újraélt gyermekkor is, melynek ne túlszeretni szegényes meghittségét, de elismerni valóságát.

 

       Emlékszünk, gyerekként egyetlen pillantás elég lehet a valóság egészének fölmérésére. Anélkül, hogy erről akkor tudnánk.

 

          Most kicsit fázom, mint akkor. Egy óra alatt kellett lakhatóvá rendezni a szobát. A padló még beton, nem tud átmelegedni a csempétől, hát több réteg szőnyeget terítek. Ágy nincs, egy régi szalmamatracon fogok aludni. S kicsit éhes is vagyok, ma csak teába (Favoured Cherry Rum) mártogatott házikenyérre futja.

 

          De a gyerekkorihoz képest a mostani tudatos, mondhatni tervbe vett állapot, hiszen archetipikus képek/jelenetek működni engedése vagy színrevitele ez: kályhában pattogó tűz, szék a tűzhely mellett (ez valamiért Van Gogh, aki nagy kedvenc tizenévesen), szappan és mosdótál, tea, kés meg kenyér. De mégis csak annyiban akart, amennyiben a körülmények épp ennyit tesznek lehetővé. Mégpedig egyfajta szabadság megőrzésével.

 

          Ne tagadjuk meg tehát tőle a valóságot, de fosszuk meg mindenfajta nosztalgiától vagy idilltől. Akármennyire is emlékszünk arra, a gyermekkor idejéből, hogy így éltek őseink, ilyen egyszerűen, sőt szegényen s meghitten. Hisz volt egyfajta kegyetlenség abban, ahogyan elviselték egymást. S ha azért lehettek esetleg mégis boldogok, mert erre képesek voltak, mégse irigyeljük ezt tőlük. Mert tudunk nyelvnélküliségük rettenetesebb testi rabságáról. S magányukról is.

 

          Tehát nem kiváltságos helyzet ez, csak kicsit rendhagyó. A különös benne, hogy noha színpad, mégis valóságos magány. Önmagam előtt játszom le a mondott jeleneteket, néző is vagyok és szereplő is.

 

          De mi lenne magánynak nevezhető? Bizonyos, hogy nincs köze az egyedülléthez. Soha sem lehetünk egyedül. Mindig itt vannak mások valóságos nyomai és mások, akikre gondolunk, akik gondolnak ránk, akik nélkül élni sem tudnánk. S ez determináltság inkább, mint szeretet.

 

          Vajon ők kikre gondoltak? S tudták-e, tudatosították-e, hogy épp gondolnak valakire? Nagyanyám egyszer így jellemezte fiatalabb korát: „Olyan felvilágosulatlanok voltunk.”

 

          Továbbá: a magány így nem is a miénk, nem saját magány, nem sajátos és nem is kisajátítható, nem privilégium. És nem bensőséges, mert a magány kívül van. A magány a hó, az ajtó, a szőnyeg. A magány a tűz.

 

          A magány a tárgy tárgyisága, a nyelv nyelvisége, az ember emberiessége (magánya?). Nincsen hierarchia itt, egyenlőség van. A „dolgok rendje”, az egyenlőség, hogy minden és mindenki egyszerre létezik, egymás mellé van rendelve. Ez immanencia. Vagy akár transzcendencia, mert mindegy.

 

          Általában az idő uralkodik rajtunk, de van egy lehetőségünk az idővel kicsit szembeszállni: az időhúzás, ami egyfajta tudatos lustaság. Nem semmittevés ez, nem is meditáció: az előbbi puszta szórakozottság vagy bárgyúság is lehet, utóbbi ritualizált és túl nagy koncentrációt, önfegyelmet követel az én megszüntetéséhez vagy reorganizálódásához.

 

          Az időhúzás a várakozás („adventi idő”) negatívja, árnyéka lenne? Kitérés az elvárt elől, elhalasztás, elkalandozás és alkudozás? Lényegében lényegtelen kitérők sora, mert nem jutunk sehova és nem veszünk semmit (pl. ajándékot)? Ehelyett mondjuk az árnyékunkon való túllépés lehetetlen gondolatával tűnődünk?

 

          Az időhúzás talán az ima egy sajátos formájára is hasonlít: amikor végre bevalljuk, hogy örökösen kevésnek bizonyulunk a Te aposztrofálására, kimondására és elgondolására a belső beszédben. Bevalljuk, hogy egyszerűen hazugság lenne a Te megjelenítése ebben a nagybetűsen gondolt Te-ben, hiszen hogyan is állhatnánk szemtől szemben vele, aki – elvileg – mindenhol ott van, de mindenhol egyszerűen csak dolgok vannak, ez meg az, na meg amaz, személyek, állatok a maguk egyediségében, közelgés-távolgás, s ő („ő” vagy Ő, stb.) nem lelhető föl, nem állítható elő, jeleníthető meg sem a dolgokban, sem mögöttük, sem közöttük, sem dologként, se személyként, se állatként, se sehogy.

 

          Az egész csak színház, ha nem éppen bohózat.

 

          Tehát a Te fikcionálását abbahagyni, kikerülni e lehetséges Te érkezését, s ki a várakozást is.

 

          Mi elől kitérni? Az elől, amit minden beteljesedőnek fikcionált idő óhatatlanul felkínál, mint garantált (hazavárt?) vendéget, garantált ajándékot, a parúziát mint csomagolt terméket vagy intimen személyes, kiábrándítóan „szívhez szóló” ajándékot. De az elől is, ami a messiási idő mintájára egy megérkezés, befejezés, megvalósultság ígéretét hordozza: legyen az a forradalom ígérete, a szerető vagy akár a Szent maga. Többnyire persze mégis egyfajta, ilyenkor szinte kikerülhetetlen ünnepi meghittséget kerülni ki, ami még az ilyesmivel szemben ironikus személyeknek is rejtett vágya. Hogy a ránk kényszerített ünnepi iparról most inkább ne szóljunk. Talán csak a közöny egy fajtája kivétel, s így nekünk ez remény is egyúttal.

 

          Egyszóval nem lenni elnéző.

 

          Nem várni valakit, nem törni feléje, nem ülni meg a napját. Lehet ezt? Vagy bár elhúzni, figyelmesen mismásolni, elcéltalanítani a várakozási időt. Nem a gyermek, hanem az izzadt, megtördelt szalma.

 

          „Hanem legyen a ti beszédetek: Igen igen, nem nem; ami pedig ami ezeken kívül vagyon, a gonosztól vagyon.” (Mt: 5, 37)

 

          Lehetne-e az ünnepi idő az egyetlen kivétel az „Igen igen, nem nem” alól? Vagyis nem valami időben érkező, hanem az idő maga (ezt szabad egyáltalán így mondani?), mely nem jelenik meg, mely nem jöhet el? Mert úgy van máris és mindig itt, hogy még sincsen sehol? Örökös hiány?

 

          Csak mi vagyunk, csak ez a kimelegedni nem tudó szoba. Amit előbb a magány színpadának is neveztünk.

Hajnali szavak és hallgatások

Hosszú perceken át időzni tíz-tizenöt soros szövegeknél. Megállni egy sornál, újrakezdeni az olvasást, újra, mert másként is olvasható, újra, mert nem adja könnyen magát, újra mert mégis ismerős. Valahogy így lehet olvasni Varga Mátyás új kötetét.

 

varga-hajnaliharomA hajnali 3 zárt kompozíciójú verseskötet, tömör, néhol igen szikár szövegei egymásra hangoltak, egymás sorait idézik, valahogy mégsem a kérdés-felelet kettőse, vagy egy történet két oldala jelenik meg, sokkal asszociatívabb, nyitottabb szövegek állnak egymással kapcsolatban. Ugyanakkor megemlítendő, hogy a szerző értelmezése szerint a kötet regényként is olvasható. A könyv ajánlása („in memoriam Carlo Gesualdo”) és ebből kiindulva a fülszöveg metanarratívája – amely Gesualdo Tenebrae című vokális művét, illetve életének azt a tragikus eseményét idézi, hogy tetten érte feleségét annak szeretőjével, majd mindkettőjüket meggyilkolta – ajánl egyfajta olvasási módot, amely azonban a verseket olvasva felülíródik, megkérdőjeleződik.

 

Mindemellett a Gesualdo-kontextus nem csak a fülszöveg miatt lesz fontos, hanem sokkal inkább a kötet szerkesztésével és a szövegekben megjelenő halál témával állítható párhuzamba. A könyv két nagyobb egységre tagolódik, az első egységben három kisebb alfejezet [feria quinta]; [feria sexta]; [sabbato sancto] (nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat) található, míg a második egység a responsoria címet viseli. Ezáltal nem csak Gesualdo, hanem Krisztus szenvedéstörténete – és a keresztény hagyomány általában – szintén beleszövődik a kötetbe. Nem feledendő, hogy Gesualdo is a szenvedéstörténetről komponálja Tenebrae című vokális művét. A responsoria egység e vokális mű műfaját idézi fel, miként Varga Mátyás egy interjúban kifejti: „A Tenebrae című művet Gesauldo pár évvel a halála előtt komponálja, és lényegében a nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat hajnali zsolozsmához írt responsorium-gyűjtemény. A responsorum pedig egyrészt egy nagyon kötött liturgikus műfaj, másrészt eléggé különös szerkezetű alkotás, hiszen kollázsszerűen helyez egymás mellé szentírási mondatokat, és ezek interakciójából új jelentés, vagy új jelentésárnyalat születhet.”

 

Az idézés és a kollázs-jelleg a hajnali 3-nak is szervezőereje lesz, hiszen a második egység a zeneművet megidéző technikával építi fel bonyolult szerkezetét. A responsoria versei ugyanis az előző nagyobb egység szövegeinek egy-egy sorával indítanak, s a megidézett verseket cím helyén is idézik, így lesznek a responsoria verscímei például: I/4; II/3; III/5, római számmal jelölve az első rész alegységeit. Ám a költemények végén már az első egység soron következő szövegéből is megidéződik egy-egy részlet. Példaként, a responsoria I/4 című szövege elején megismétlődik az első egység negyedik versének „inkább hallgatsz a visszaútról, / vagy hazudsz nekik valamit” sorai, majd az utolsó sorokban az első egység ötödik versének „odakint már nincs / semmi, ami utadba állhat” sorai kapnak helyet.  Ekképpen képez a responsoria láncolatot, szorosabbra fűzve a versek egymáshoz való viszonyát. Itt megemlékezhetünk a regényszerűség említéséről is, a lineáris olvasat lehetőségéről, illetve arról, hogy a lineáris olvasást megbonthatja, ha a responsoria verseit együtt olvassuk az első egységgel – a responsoria versei mindig két szöveg között állnak, azok közé ékelődve hoznak új nézőpontot.

 

Az új nézőpont azonban közel sem egynemű, talán nem is lehet megkülönböztetni egy jól lehatárolt nézőpontot, megszólaló hangok sokaságáról van inkább szó. Még akkor is, ha a szövegekben gyakran előfordul az én-te-ő hármassága, ami egyrészről mozgatja a Gesualdo történetet, másrészről a kötet elején idézett Seamus Heany verset (Seeing Things xii), amelyben a „Ma velem leszel a Paradicsomban.” sor, Krisztus és a két lator történetét citálja. Valamint a hajnali 3 kötetcím – azon túl, hogy a bencés regulában van meghatározott éjszakai zsolozsmázás – is utalhat ezen hármasságra, amellett, hogy az éjszaka egyszerre lehet a bűnelkövetés, a vívódás, a magány, vagy akár a virrasztás ideje. Bár a hármasság ezen utalásokon és motívumokon keresztül erősen jelenlévő, a kötetben megszólalóknak nincs körülhatárolható sziluettje, a három személy, vagy akár a mi, az ők nem rajzolhatóak meg, inkább pozíciók és viszonyok jelenítődnek meg hiányokkal, s a hiányok révén nyitottsággal.

 

varga mátyás hajnaliA két nagyobb egység hangjai között azonban úgy tűnik, van különbség, a második rész ugyanis, mintha személyesebb nyelvvel bírna. Ez a személyesség leginkább abból fakad, hogy a responsoria inkább az én és a te viszonyát firtatja, mintha jobban reflektálna az én saját magára és a „mi”-re. („nyelvem folyton / az érdes felület-/ hez téved, míg-/ nem felsebzi / magát.” 56. o.; „amikor a madarakat / etettem, az ujjaimban / ráismertél apám kezére.” 60. o.) Nem nélkülözi ezt a reflexiót az első egység sem, de ott hangsúlyosabban beleíródik a távolabbi ő is, vagy általános alanyok, illetve inkább a megszólítások, mintsem a vallomásjellegű, énre vonatkoztatható szöveghelyek gyakoribbak. („szél elől a hajó oldalához/ lapulsz, és arra vágysz, hogy / valaki most így lefényképezzen” 13. o.; „mögötted egy nő ma-/ gában beszél.” 14. o.; „a férfiak végül elmozdul- / nak” 20. o.)

 

A cím nélküli szövegek versnyelve szikár, a hagyományos sorvégi rímeket hanyagolja, mégis van dallamuk. Egyrészt erőteljes enjambement-ok uralják a kötet egészét, másrészről a központozás és a tördelés töredékessége által is sajátos ritmus áll elő. Központozás és tördelés tekintetében fontos megemlíteni, hogy hiányoznak a mondat elejéről a nagybetűk, a pont és a vessző kap írásjelek közül nagyobb szerepet, a mondatok vége igen ritkán esik egybe a sorok végével, sőt nagyon gyakori a szavak elválasztása, szétszakítása két külön sorba. Ezen eljárásoknak köszönhető, hogy előállhatnak olyan magukban teljesen értelmetlen, kiszakíthatatlan sorok, mint „ban sok a meg-” (56.). Azonban éppen ezen nyelvi technikáknak köszönhetően lesznek a szövegek egyszerre zaklatottak és törékenyek, ez a széttöredezett textus az, amelyben a „horzsolás”, a „rothadás”, a „fásultság”; a „szorongás”, hallgatás, mozdulatlanság, az irgalom, az alázat hiánya pontosan körülírható és érzékelhető lesz.

 

Ugyanis a magány, a szeretetlenség és a halál kérdéskörei újból és újból visszatérnek, hol a gyilkosság nyomait eltüntetni törekvés helyzetében: „rongyokba csomagollak / inkább, vagy óriás nejlonzsák-// ba.”(30.), hol az élet-halál kettősében és a kegyetlenségben: „– akik még élnek, / távolról nézik vergődésedet. –” (37.), máskor az egyedüllét, vagy a bűntudat „ha egyáltalán nem mondanál / semmit, jobb volna.” (19.), „elérhetetlen voltál, mintha / folyton gyászolnál.”, „akkor hát mostantól majd / éber figyelemmel követed a / bútorok minden reccsenést.” (39.). Krisztus szenvedéstörténete, Júdás árulása és Gesualdo gyilkosságai a háttérben mozognak ugyan, de ennél sokkal hétköznapibb kegyetlenségekre ismerünk rá ezekben a sokszor igen szétszabdalt, mégis pontos és alaposan megformált szövegekben. Ez a ráismerés az én és te egymáshoz való félelmekkel, féltékenységgel, vagy éppen fásultsággal, meg nem értettséggel telített viszonyát jól reprezentáló nyelvnek köszönhető, amelyben saját esendőségünk köszön vissza. Elmozdulnak a szövegek a hiány vagy a hallgatás poétikája felé is, hiszen kimondatlan körülmények, tisztázatlan beszédhelyzetek és újabbnál újabb hangok jellemzik a hajnali 3-at. A responsoria ciklusnak köszönhetően azonban az ismétlésről sem feledkezhetünk meg, hiszen a korábbi szövegeket megidéző eljárások, ezen fenti tapasztalatok állandó visszatérést sugallják. Az ismétlés a kötet végén még hangsúlyosabbá válik, hiszen a kezdő vers utolsó sorait („kezdd a // halottakkal” – mondja furcsa, / idegen hangsúllyal.”) belecsempészi az utolsó szöveg zárlatába, ezáltal a kötet újrakezdhetőségét, körkörösségét erősítve.

 

Varga Mátyásról beszélve legtöbbször előkerül szerzetes mivolta, a vele készült interjúk, a róla írt kritikák legtöbbjében furcsa ellentmondásként merül fel, hogy bencésként ír a testiségről, vagy hogy a Krétakör szövegírójaként is működik. A kötetről beszélve azonban azt gondolom, hogy csak a megmozgatott hagyományok, a keresztény kultúra mély ismerete szempontjából lehet fontos ez az életrajzi adalék. Ugyanis elsősorban nem attól sorolható a katolikus költészet címke alá valamely mű, hogy azt szerzetes, vagy katolikus ember írja, valamint semmi rendkívülit nem kéne látnunk abban, ha szerzetesek művészi munkát is végeznek. Ebben az értelemben nincs katolikus és nem katolikus költészet, csak költészet létezik, s a hajnali 3, úgy vélem, kiemelkedő az utóbbi évek verstermése közül.

 

Varga Mátyás: hajnali 3, Magvető, Budapest, 2013.

 

Az emlékezés (b)irodalma

Keserű József: mindez így

A mindez így című irodalomtudományi kötet írásai mintha mélyebbre nyúlnának, mint az átlagos, megszokott kritikák, vagy pont ellenkezőleg, mintha valami magasabb nézőpont felől tekintenének a kortárs magyar irodalomra. Keserű József tíz év tanulmányait, kritikáit válogatta össze és szerkesztette egy kötetbe, mellyel 2010-ben az Irodalmi Alap nívódíját is elnyerte.

 

Keserű József
Keserű József: mindez így, Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2009, 282 oldal

A könyv tizenhét szövege kortárs írók, költők, irodalomteoretikusok írásainak elemzését, kritikáját tartalmazza, ám nem áll meg itt. A regényekről, verseskötetekről, tanulmányokról megfogalmazott észrevételek ugyanis nem csak az adott életművökön belül vannak elhelyezve, hanem egy megalapozott filozófiai, művészetelméleti és esztétikai kontextusba is ágyazódnak. Mint gyűjteményes kötet éppen attól izgalmas, hogy az egyes különálló részek végül egy nagy egésszé állnak össze és egy komplex irodalomelméleti állásfoglalást sejtetnek.

 

„Lényegében ugyanaz a mechanizmus működik itt „nagyban”, mint ami a kötet egyes írásait is jellemzi.” (246.) Ezt maga Keserű fogalmazza meg, bár nem a saját szövege kapcsán, hanem Pályi András Képzelet és kánon című könyve ürügyén beszél a kritikus az értelmező szerepéről.  Kiemeli, hogy bár a kritika az irodalomhoz képest alacsonyabb rendűnek titulált műfaj, mégsem puszta lényegtelen melléktermék. Az értelmezés igénye nélkül nem boldogulhat egy magát komolyan venni akaró irodalmár. Az értékelés és értelmezés mindig szól magáról az értelmezőről is: „az írás nemcsak a megértésnek kitüntetett terepe, hanem az önértésé is” (240.). Ez az írás azért fontos, mert a Keserű egy másik könyv kapcsán saját „ars poeticáját” veti papírra. Efelől az írás felől nézve érthetjük meg a kötet egész vállalását és szerepét, azt, hogy éppen attól érdekes egy ilyen válogatás, ahogy az „előre-nem-láthatóság” ellenére a „szövegek belső utalásrendszere sajátos összeállításokat teremt.”  (246.).  Itt tisztázódik az is, hogy Keserű a párbeszédet, a belső dialógust tartja a kritika alapjának, mely révén az értelmezés valamelyest nyitva marad, vagyis nem törekszik autoritatív kijelentésekre.

 

A kötet első, talán legizgalmasabb része a Régi idők, fikciók címet viseli. Hat kortárs prózai mű recenzióját olvassuk, s nem csak az adott író korábbi művei kerülnek terítékre, hanem Keserű egymással is összeveti a kortárs regényeket, illetve reflektál azok kritikai fogadtatására is. Mindeközben pedig általánosabb téziseket is megfogalmaz a kor művészeti tendenciáival kapcsolatban, meghatározó eszközökre, motívumokra, éppen zajló folyamatokra hívja fel a figyelmünket.

 

Beszél például a műfaji határok elmosódásáról, mely megkérdőjelezi a műfaji besorolhatóság szükségszerűségét és felveti a hibrid műfajok kanonizálásának kérdését. Ír a hipertext jellegről, nyitottságról, fiktív és valós elemek keveredéséről, a hagyományos jelölő-jelölt viszony felbomlásáról. Vagyis többnyire a jelenkori teória által megfogalmazott problémafelvetésekre reagál. Az elemzések tulajdonképpen három elem körül forognak, a történelemhez (valósághoz) való viszony, a nyelvhasználat és az irónia szerepe mentén vizsgálja az adott műveket.

 

Az emlékezés mint metafora, mint filozófiai probléma és mint narrációs technika külön kiemelt szerepet kap. Keserű ugyanis a múlt rekonstruálását tematizáló próza megújulásáról ír, s kritikái ezt a tézist hivatottak bizonyítani.  Szerinte ugyanis az utóbbi években egyre több magyar regény vetette fel a történelem újraírásának gondolatát. A kortárs magyar próza elkezdte vissza(vagy félre)olvasni a történelmet, ironikusan újraírja a kimozdíthatatlannak hitt narratívákat (például a szent nemzeti történelmet).  Keserű az irodalmi és történelmi elbeszélésmód rokonságával és az emlékezés filozófiájának modernség utáni paradigmájával alapozza meg megfontolásának elméleti hátterét. 

 

Az ilyen írások elbeszélője egy olyan emlékező lesz, aki szembesül az emlékezés nehézségével és azzal, hogy nincsen objektív múlt, hiszen az emlékezés maga is egy rendszerező tevékenység. Vagyis a valóság és fikció oppozíciója sem lesz már magától értetődő az emlékezésre építő próza esetében.  És ugyanígy a nyelv is képtelen lesz a valóságot pontosan úgy tükrözni, ahogyan az volt. „A narratív forma a kizárás struktúráján alapul. Az én kizárja a másik történetét, hogy a sajátját juttassa érvényre.” (33.) Vagyis a múlt felé forduló regény már nem törekszik a tárgyilagos történelem-leírásra. A hangsúly, a központ maga az elbeszélői szubjektum lesz.

 

Mindezt a szerző Talamon Alfonz, Grendel Lajos, Duba Gyula, Bánki Éva, Háy János és Kukorelly Endre egy-egy művének elemzésén keresztül fogalmazza meg, nem szorítva háttérbe magukat az írásokat sem. Az emlékezés, a mikrotörténelem írás, az élettörténet és identitás fogalmai szerinte erősen meghatározzák, inspirálják a mai irodalmat. Közben az egyéni történetek mögött rendre kirajzolódnak egy nagy történelmi korszak eseményei. Ezek a kortárs regények „alternatív történelemkönyvként” (86.) is olvashatók.

 

Ezt követően Keserű a jelentős, figyelemre méltó poétikai irányokat veszi számba Parti Nagy Lajos és Tőzsér Árpád versesköteteinek kritikáján keresztül.  Itt is a nyelvközpontúság és irónia játssza a fő szerepet, illetve a töredékesség és a depoetizálás eljárásai. A befogadói aktivitás előidézése, a többszöri befogadás ösztönzése, a nagyobb koncentrációval való olvasás kierőszakolása. „A szándékolt félreütések, tévesztések, a felül- és alulstilizálás játéka, a rétegnyelvek és közhelyek alkalmazása, a beszélt nyelv hibáinak kifigurázása egy manapság nagyon markáns poét(ik)ai vonulat ismérvei.” (93.)

 

A befogadói szerep értelmezésének kiemelt jelentősége van szinte minden írásban. A Zöldövezet és Az értelmezés színterei fejezetekben különösen nagy hangsúlyt kap ez a téma. A befogadás mint lökés, megütköztetés, megbotránkoztatás és sokkolás kerül elő az egyik oldalon és az értelmezési nehézségekbe, a jelentésnélküliségbe ütköző olvasó a másikon. Hiszen értelmezni nem csak a kritikus és az irodalomtörténész akar, hanem az egyszerű befogadó is érezni akarja a „nyomolvasás örömét”.

 

A kötet végére már elég messzire kerülünk a szokványos recenzió világától, olyan kérdések merülnek fel, mint mi az irodalom, miért olvasunk egyáltalán irodalmi műveket, vagy mitől jó egyáltalán egy mű. A válasz valahogy így hangzik: „minden valamirevaló irodalmi műalkotás kikényszeríti a róla szóló beszédet.” (263.) És itt a lezárásban megint csak kapunk egy indokot ennek a tanulmánykötetnek a létrejöttére, mégpedig azt, hogy az itt elemzett művek valamilyen módon kicsikarják az olvasóból a reflexiót, párbeszédbe elegyednek vele, élő, eleven olvasásra kényszerítik. A reflexió pedig „ha kellően mély, magának az irodalomnak, az irodalmiságnak és az irodalmi nyelvnek a létezésmódjára kérdez rá.” (264.).

 

Keserű József írásai pontosan így működnek, beszédbe elegyednek a kortárs magyar prózával, verssel, kritikával és közben magának az irodalomnak a változó szerepe és formája felől tudakolóznak, majd adják meg a választ a szerteágazó kérdésekre egyszerűen: mindez így.

 

Keserű József: mindez így, Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2009, 282 oldal

 

Nyolc nappal később (3)

 

Több mint egy hét telt el, mire rászántam magamat, hogy elszívjam életem első marihuánás cigarettáját.

         Nem akartam ezt munka előtt megtenni, mert benne van a szabályzatban, hogy nem szabad. Szóval előtte azért bementem dolgozni, ahogy szoktam.

         Miközben pakoltam a könyveket, megöltem egy pókot.

         Szándékosan.

         Arra gondoltam, hogy ezért talán rossz ember vagyok. Arra gondoltam, hogy a pók soha nem gondolta volna, hogy így végzi. Csak sétál fel a polcon és hirtelen kilapítja a Pseudo-Antisthenés.

         Tessék, ennyit ér az élet. Még elbúcsúzni sem volt ideje a többi póktól.

         Aztán kimentem a ruhatárba. Julcsi odajött hozzám. Szerintem szintén szándékosan.

         Kivettem a táskámból a könyvét.

         – Visszahoztam a Lét elviselhetetlen szörnyűségét – mondtam neki.

         Julcsi felvonta az egyik szemöldökét. Nem tudom, hogy csinálta.

– Könnyűségét – mondta.

         Lenéztem a könyvre.

– Ja, igen… persze. Bocsánat. De nem hiszem, hogy…

         Visszaadtam a könyvet.

– Úgy érzed, nem neked való? – érdeklődött Julcsi.

         – Nem is tudom. Talán előbb valamiféle egyszerűbbel kellene kezdenem. Olyasmivel, amit sokan szeretnek, meg könnyű olvasni.

– Mondjuk a Harry Potter?

Elgondolkodtam rajta. Ismerős volt a név.

– Nem abból lesz valamikor film a mozikban? – kérdeztem.

– Most megy a nyolcadik. A hét per kettő.

– Ahha – bólogattam. – Akkor olvassam el azt?

         Julcsi nem válaszolt, csak furcsa arckifejezést vett fel. Nem értettem. A beszélgetésünk, úgy tűnik, kifutott, mint a tej.

         – Amúgy… te olvasott vagy – szólaltam meg aztán.

         Láthatóan tetszett neki, hogy ezt mondtam, mert elmosolyodott és egy kicsit hátradőlt, hogy nagyobbnak tűnjön a melle.

         – Igen.

         – Mit ért ez a Kundera az alatt, hogy a „lét elviselhetetlen könnyűsége”? Úgy értem, hogy ha valami könnyű, az nem jó dolog?

         Julcsi eltűrt egy tincset a szeméből, és mintha kicsit jobban örült volna.

         – Jaaaj, hát tudod, hogy van ez. Te sosem voltál úgy, hogy nem tudod, mihez kezdj jó dolgodban? Hogy már megőrülsz attól, hogy rájössz, mindened megvan, és amire vágysz, az már csak luxus?

         – Nem tudom, hogy van ez.

         – Azért, na – kacsintott Julcsi. – Te is szeretnél néha valami őrültséget csinálni. Valami illetlent? Ha már eleged van a semmittevésből.

         Közelebb került hozzám, de észre sem vettem, hogy csinálta.

– Valami disznóságot – tette hozzá suttogva.

Elgondolkodtam, majd feleltem:

– Egyszer a gimiben megittam két liter Trombi Dumbit fogadásból. Arra voltak kíváncsiak, kihányom-e.

Julcsi hátrébb lépett, és megint eltűrte azt a tincset, amit egyszer már eltűrt, de a nagy ide-oda mozgolódásban visszarakoncátlankodott.

– Nem egészen ilyesmire gondoltam – mondta. Sietősen körülnézett. – Legjobb lenne, ha ezt nem itt és most beszélnénk meg. Még elkaplak!

Kacsintott, és elszaladt. Jött a Margit, ugye.

– Lazsálsz, mi? – szólt rám. – Az, hogy még a gyakornoki idődet töltöd, nem jelenti azt, hogy csak itt lébecolhatsz kint.

– Nem is lébecolok, csak…

– És még felesel is, beszarás! – kiáltott fel Margit. – Nem is tudom, hogy sikerült ide bekerülnöd.

Nem várt választ, mert azonnal továbbment, de még egy viszonylag egyszerű, de sokat jelentő mozdulattal jelezte, hogy menjek vissza dolgozni.

Visszamentem.

Amikor vége volt a munkaidőnek, azonnal összepakoltam, és úgy elindultam, hogy Julcsi se tudott elkapni.

Kifelé összefutottam Patrikkal.

– Na, baszatta a cucc? – kacsintgatott.

Megragadtam, és arrébb húztam, ezen aztán jól meglepődött, de szerintem én is.

– Még nem csináltam vele semmit. Meg kell mutatnod, hogyan kell.

Az elkerekedő szeme emlékeztetett az elmúlt hét eseményeire: akárhányszor nekiálltam kicsomagolni az anyagot, mindig hiányzott valami. Cigarettapapír. Aztán azt néztem, túl kevés az anyag egy cigarettához, és eltöprengtem, hogy vajon tesznek-e hozzá mást is. Kiderült, hogy rendes dohányt.

Elolvastam az interneten.

Csak ezen a napon jutottam el odáig, hogy tudjam, hogyan is kellene, de most, hogy összefutottam Patrikkal, egyszerűbbnek láttam őt megkérni.

– Mit, nem tudod, hogy kell megtekerni? – kérdezte.

– Hát nem tekergetni akarom, hanem elszívni.

Erre valamiért elnevette magát.

– Baszkikám. Ha ezt előbb mondod, úgy adom. Készen, felrolnizva, mint egy török szőnyeg. Miért nem szóltál?

Vállat vontam.

– Akkor segítesz?

         Zsebre tette a kezét, körülnézett, majd biccentett a fejével, hogy kövessem.

         – Leugrunk ide a parkba – magyarázta. – Eltolunk egyet, aztán lehet, jönnek a haverok, meg hoznak pár tyúkot is. Ahogy elnézlek, az is rád férne.

– Nem vagyok éhes – mondtam. – A társaságot se nagyon szeretem, igazából.

Egy ideig úgy sétáltunk egymás mellett, hogy hosszan bámult rám, aztán sóhajtott és azt mondta:

– Ha már az éhségnél tartunk…

– Ó igen, a marihuána-használat egyik jellemző következménye a megnövekedett éhség, melynek hatására a használó gyakrabban és többet étkezik a számára szokásosnál.

– Haver, mi a f…

– Wikipedia.

Patrik a fejét rázta.

– Neked sürgősen fel kell szívnod ezt a szart.

Egy sötét parkban kötöttünk ki, de mielőtt beléptünk volna, a közeli villanyoszlopnál megálltam, mert felraktak rá egy hirdetést.

Családi ház eladó a kertvárosban, telefonszám a letéphető fecniken.

Letéptem egyet.

– Tip? – kérdezte Patrik.

– Magamtól – mondtam neki. – Gyűjtöm az ilyen telefonszámokat.

– Hogyhogy gyűjtöd a telefonszámokat? Erre való a telefonkönyv.

Megráztam a fejem.

– Csak amelyeket így írnak ki, fecnire, amit le lehet tépni. És akkor nem tépem le, ha már csak egy van, ez amolyan szabály.

– Te tudod. – Odanyúlt, ő is letépett egyet. – De kelleni fog egy a cigihez.

Erre mondjuk nem is gondoltam, de bólintottam és követtem.

Jó mélyre mentünk, ahol senki sem jár. Valami erdő szélén lehettünk. Találtunk egy régi padot, ami fel volt gyújtva, félig. Félig még megmaradt, ezért le tudtunk rá ülni.

– Amúgy cigizel? – kérdezte Patrik.

– Nem. Egyszer kipróbáltam, nem volt valami jó.

– Tolj el egyet. – Megkínált. – Szokjad csak. Ne szerencsétlenkedj itt nekem a lényeggel.

Ő is bekapott egyet, egy másikat meg elkezdett szétcincálni.

Hát rágyújtottunk. Nem köhögtem annyit, mint vártam. Intett, és kellett egy pillanat, hogy leessen: a füvemet akarja. Odaadtam neki.

Figyeltem, miféle kifinomult, bonyolult mozdulatokkal alkotja meg a cigarettát Patrik. Kettőt is csinált. A maradék füvet visszaadta.

– A következő lesz – mondta. – Elnyomjuk az egyiket, aztán pihenésképpen egy sima cigi. Aztán kicsit várunk és jöhet a következő.

Miközben szívtuk, életre szóló tanácsokkal látott el.

Piciket, piciket, sssz-há… sssz-há.

Amikor megvolt ez a fajta cigi, meg az a sima fajta cigi, meg aztán még egy, az az ez a fajta cigi, vagy hogyan is van, kicsit belezavarodtam, szóval amikor elszívtunk mindent, amit el lehetett szívni, akkor Patrik elkezdte nyomkodni a telefonját és zenét varázsolt elő belőle.

Szerintem valamiféle indiai rapzene lehetett.

– Durva jó, mi? – kérdezte.

Ezt még el kellett döntenem. Próbáltam felfedezni bármiféle változást, de nem sikerült. Észrevettem, hogy már nem nagyon érdekel, hogy összegyűjtök-e harminc fecnit harminc nap alatt, és azt is, hogy kezdek álmosodni.

Esetleg az lehetett az érdekes, hogy lenyűgözőnek találtam a két szemközti fa közötti tér strukturális elrendezését.

– Jövő héten el kell jönnöd Ecuadorba – mondta Patrik.

Erre nem tudtam, mit felelni.

– Haveromnak születésnapja lesz. Csütörtökön. Ráérsz?

– Én ráérek – mondtam. – Hol van Ecuador?

– Az Ecuador egy hely a városban – mutatott valamerre. – Partizóna. Café Ecuador. Ahogy nézem, itt ma már semmi nem lesz. Pedig szoktak lenni. A picsába, ember. Le kell jönnöd. Szükséged van arra, hogy kimozdulj.

Arra gondoltam, neki van rá szüksége, de aztán azt mondtam:

– Rendben van. Ha akarod, elmegyek.

Erre elvigyorodott, megütögette a vállamat.

– Ez a beszéd, haver.

Végül is elmentünk onnan. Kétféle irányba mentünk, ő erre, én meg arra.

Elsétáltam egy könyvesbolt mellett, láttam, hogy nyitva van. Visszasétáltam a bejárathoz és bementem.

Megnézegettem egy csomó könyvet. Furcsa volt, hogy nincs bennük pecsét, meg minden. Újak voltak. A tapintásuk fantasztikus. A betűk csak úgy vibráltak a szemem előtt.

Eljutottam végül egy olyan részre, ahol nagyon színes borítójú kötetek sorakoztak. Köztük rengeteg Harry Potter, egész tornyokban álltak.

– Segíthetek? – kérdezte egy nő.

Fiatal nő. Inkább lány. Mint én. Mármint én fiú vagyok, de olyasmi lehetett korban, mint én.

– El akarom olvasni a Harry Pottert! – mondtam neki akkora eltökéltséggel, hogy el is bizonytalanodott tőle.

– Talán rosszul van, nem kér egy pohár vizet? – kérdezte aztán.

– Hogyhogy?

– Kicsit sápadtnak tűnik. A szeme…

Erre elpirult, majd suttogóra vette:

– Jézusom, ember, te be vagy szakadva.

– Miért, mert el akarom olvasni a Harry Pottert?

Erre nevetgélni kezdett.

– Na, de tényleg, segíthetek?

Lenéztem a könyvekre.

„HARRY POTTER ÉS A TŰZ SERLEGE”. „HARRY POTTER ÉS AZ AZKABANI FOGOLY.” „HARRY POTTER ÉS A HALÁL EREKLYÉI”.

– Hogyan vannak ezek sorban?

Rám nézett.

– Te tényleg komolyan gondolod! – Csettintett a nyelvével. – A bölcsek köve. Az az első. Szerintem nagyon jó kis könyvek.

Le is hajolt érte nekem, és átadta. Nekem.

– Csak nehogy ilyen állapotban kezdd olvasni, mert a végén kiugrasz az ablakon egy seprűvel – mondta. – Még sosem láttalak itt.

– Ha tudom, hogy ilyen kedvesek az eladók, minden nap ide jövök – feleltem.

Milyen innovatív vagyok ma!, gondoltam. Össze tudnék szerelni egy hatalmas hajómakettet is! Ezt fogom csinálni! Bemegyek a játékboltba és veszek egy hajómakettet!

– Hahó! – szólt rám a lány.

– Öm, tessék?

– Azt mondtam, nagyon aranyos tőled, hogy ezt mondod.

Összezavarodtam.

– Mármint egy makett? Szerintem semmiség. – Felemeltem a könyvet. – Hol tudok fizetni?

Mosolygott, megmutatta, fizettem, kimentem.

Hazafelé letéptem az összes fecnit, ami az utamba került, még azokat is, amiket egyszer már leszedtem, és azokat is, amelyeken már csak egy darab volt.

A hajómakettemet elfelejtettem.

Messziről megéreztem a gyros illatát, és amikor odaértem az árushoz, kérnem kellett egyet. Szerintem ilyen gyorsan nem ettem meg még gyrost. Illetve, életemben először ettem, mert annak idején Reni úgy gondolta, hogy nem engedhetem meg magamnak. Megettem, és kértem még egyet. Azt nem ettem meg olyan gyorsan, inkább kiélveztem.

Annyira jó volt.

Így a minden napos bevásárlásomat is kihagytam. Előtte pedig nem busszal mentem haza. Észre sem vettem, már otthon is voltam.

Fogtam a maradék füvet, zacskóval együtt, bedobtam a vécébe és lehúztam, mint a filmekben.

Ekkora felesleges pénzkidobást ilyen értelmetlen, semmire sem való hülyeségre, hát ilyet még nem láttam.

Hátradőltem a kedvenc fotelemben, és olvasni kezdtem a Harry Pottert. Addig fel sem keltem, amíg végig nem olvastam.

Így múlt el a szerda.

 

 

 

A könyv Facebook-oldala: http://www.facebook.com/nyolcasok

A szerző honlapja: http://www.balazsfarkas.com

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info