Raffai Sarolta: Fejtől is kő vagyon

Fejtől is kő vagyon,
lábtól is kő vagyon,
mészkőpáncél házam,
hályogos ablakom.

Fut az éj előlem,
a nappal szaggatott.
Megszültek – szültem hát.
Már mivégre vagyok?

Bévül csak üresség,
kívül idegenség,
de higgyen az ember:
őt is elhihessék.

Áltassa az ember
magát, amíg tudja:
csillagoknak lehet
földi pereputtya…

s áldja meg az isten,
ha áltatni tudja.

 

 

 

(Illusztráció: Hope, George Frederic Watts)

A hely, ahol élsz

Az ÚjNautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

verspályázatot hirdet

melyre saját, közvetlen térbeli, környezeti, szociális, testközötti, interszubjektív viszonyokat hangsúlyosan játékba léptető szövegeket várunk.

Ami leginkább érdekes számunkra: kik és mik vesznek körül (tárgyak, növények, állatok, emberek, környezet, utcák, épületek, stb.), milyennek látod őket te, hatással vannak-e rád, hogyan élsz ezek között a viszonyok között?

A költészet bizonyos hagyományos értelmezések szerint szubjektív, monologikus megszólalásmód. De mi most arra kérünk: fordulj kifelé, tedd bensőleg dialogikussá a költészetet. (Olyan verseket  keresünk, amely a köldöknéző egocentrikusság helyett az énen átszűrődő környezetről és az antropológiai Másikról is tudomást vesznek.)

Formai megkötés: episztola/levél 

A pályázatra kötettel még nem rendelkező szerzők verseit várjuk, korhatár, terjedelmi megkötés nincs.

Egy szerző csak egy verssel pályázhat.

A pályázat legjobb szövegei közlésre kerülnek az ÚjNautilus portálon és a Napút folyóirat mellékletében.
Az első díj Rainer Maria Rilke nemrég magyarul is megjelent háromkötetes levelezése a Napkút Kiadó felajánlásából.

A pályamunkákat 2015. június 15-ig várjuk az ujnautilus.expressz@gmail.com e-mail címre.

A verseket háromtagú zsűri bírálja el.

Eredményhirdetés: szeptember 10.

Hagiwara Sakutaro újabb költeményei

Egy pillangó álma

A pillangó arca apró és csúnya.
Hosszú fekete csápok csüngnek,
széttárva,
mint papír a szobában, olyanok nagy,
vastag szárnyai.
Felébredtem, és magányos, fehér ágyamon
csöndesen, csöndesen hagyd, hogy álmom
visszatérjen kicsinyes lárvakorába.

Vissza ahhoz az őszhöz, mikor gyászom
született,
elhagyatott, bús alkony, a fény tovatűnik,
rothadó régi ház és gyermeksírás,
a gyermek tehetetlen lelke sírt akkor,
mint fűből kiáltó nedves béka hangja
a rothadó ház rothadó kertjében.

A gyermek szívébe hasító
legrémesebb dolgokat
elringatni látszott a sok kis fény
amely
ott derengett
a távoli vízen, s én sírtam
az álom hosszú, hosszú óráin át.
És egy új szobában
pillangó bontogatja roppant szárnyait,
vastag papír-fehérségüket
szélesre tárva.

 

Ártó állatok

Az olyanok, mint a kutyák, ugatással;
torz gyerekké válva az olyanok, mint a libák;
az olyanok, mint az éjen átvillanó rókák;
kristály-fagyottak, mint a teknősbékák;
és az olyanok, mint a farkasok, loholva, ahogy senki más:
mindezek ártanak az ember egészségének.

 

Fehér hold

Fogfájástól feldagadt arcomat fogva
ástam a jujube fa alatt,
kukacok közé mártottam finom ujjaim,
próbáltam vetni, bár nem magasztosan,
valamiféle magvakat.
Emlékszem,
ahogy a fagyott földben ástam,
egy hűvös nap hideg hajnalán,
csúszva-mászva, találtam
frissen ásott lyuka mélyén
egy gyötrődő kukacot.
Erre feleszmélvén,
egy kopott kunyhó mélyéről
a hold felcsusszant az égre. Megsimította
egy nő fehér fülét. Felcsusszant
az égre,
fehéren,
csúszva-mászva.

 

Teknős

Erdő és
mocsár és
azúr ég és
az ember kezének nehéz
aranyszín teknős pihen csendesen
csillogása
a magányos természet súlya
bélyegét az ember szívére nyomja
s az azúr ég mélyébe tűnik a teknős.

 

Erdei egér

Hol van a boldogságunk?
Minél mélyebbre ásunk a sárban,
nem telepszik-e ránk egyre jobban a gyász,
és egyre inkább nem bízunk kezünkben,
ahogy gyengesége egyre biztosabb,
és minden táj elfolyósodik?

A függöny árnyékába bújó tavasz
elfutott, akár egy riksa.

Mondd, mondd, hol van igaz szerelmünk?
Bár mezőn állunk, mely tágas, mint a szél,
és szellő fütyül, mégsem találunk rá soha
az álmainkban látott nőkre. Soha többé nem jönnek
vissza.

És remény, s becsület nélkül, érdes állúan,
könnytől nedves rongyokban, mint az ázott vászon,
amit a tengerészek hordanak, rám esteledik és én
jövőm tegnapja felé megyek.

A bűntudat mindazok felett, amiket soha meg
nem javíthatok,
felkapja fejét, s elinal, mint az erdei egér.

 

Égbolt

Békésen tovanyikorog a szekér,
fény felé csillan a halovány tenger,
távolba hullámzik a búza,
békésen tovanyikorog a szekér.
Halaktól és madaraktól fénylő égbolton túl,
építménye kék ablakain is túl,
békésen tovanyikorog a szekér.

Pillér Emília Réka fordításai

 nekomachi

A lélekről. Vagyis mi a túró az a “lírai én”?

"– Mondjon hát egy példát, gróf úr! – ismételte. – Gyerünk!
T. elmosolyodott, és közelebb húzódott Dosztojevszkijhez.
– Hát jól van – mondta, s közben bedugta a kezét abba a zsebébe, melyet Dosztojevszkij oldala eltakart. – Kaj ember. Az ember halandó. Tehát Kajnak meg kell halnia. Ezzel tán lehet vitatkozni?
– Ezzel nem is kell vitatkozni – felelte Pobedonoszcev. – Megveszekedett zagyvaság. Ez a Kaj egyáltalán nem ember, hanem csak alany egy mondatban. Soha nem született. Akkor hogyan halhatna meg? Tessék, saját maga bizonyította be, hogy ezek a szillogizmusok badarságok." 

(Viktor Pelevin: T)

"... képzeljünk el két koncentrikus kört, esetleg örvényt, vagy gömböt: amíg önfeledten élek, a középpontjuk közös és mozdulatlan; de amint kilépek az öntudatlanságból, a két gömb alig észrevehetően elcsúszik egymáshoz képest..." 

(Maurice Merleau-Ponty: A látható és a láthatatlan)

Karácsonyi Zsolt egy könyvbemutatón a kolozsvári Bulgakovban (Balázs Imre József: Jung a gépteremben) valahogy úgy fogalmazott, hogy míg a kilencvenes években még lehetett használni a „lírai én” kifejezést, ma már ez nem annyira tűnik érvényesnek. Ha jól értem a célzást, akkor ez arra az elgondolásra utal, mely szerint ma már nem gondoljuk úgy – hogy Roland Barthes elég régen írt, s hírhedté vált, de talán kevéssé alaposan elolvasott cikkének címére utaljak –, hogy „a szerző halott”. 1. Vagyis hogy míg a kilencvenes években óvatosan különbséget tettek az irodalomkritikában a szöveg szerzője és a szövegben grammatikailag és retorikailag jelölt első személyű beszélő vagy lírai én között, addig mostanra ez a megkülönböztetés érdektelenné vált, így most már nyugodt lélekkel utalhatunk a szövegben beszélő énen keresztül direkten az empirikus értelemben vett szerzőre, az ő tudatára, érzelmeire, intencióira, lelkivilágára, élményeire, biográfiai mozzanatokra, stb. Az említett beszélgetés egy pontján, szinte észrevétlenül, de ez a kérdés újra felbukkant. Nem tudom egész pontosan idézni Balázs Imre Józsefet, de tartalmilag körülbelül a következőket mondta: „Semmi más bizonyítékom nincs arra, hogy létezem, mint hogy megírtam ezeket a szövegeket.” A lírai énnel kapcsolatos dilemmának csak úgy, mint a Balázs Imre József létezésének bizonyíthatóságával kapcsolatosnak az adott kontextusban inkább humoros, ironikus volt a feloldása, én egy rövid gondolatfutam erejéig mégis szeretném ezeket komolyan venni.

Balázs Imre József megfogalmazásának komikussága az adott kontextusban abból fakadt, hogy olyasmit állított, ami szögesen ellentmondott a saját érzéki tapasztalatunknak: hiszen láttuk, hogy ott ül, tehát létezik. De ha komolyan vesszük ezt az állítást, az feszültségbe fog kerülni Karácsonyi Zsolt föltevésével a lírai énről. Balázs Imre Józsefnek mint költőnek az implicit állítása ezzel a mondattal ugyanis a következő: ne bízzatok a saját, evidensnek tűnő érzéki tapasztalatotokban, én ugyanis úgy gondolom, hogy nem ez, hanem egyedül a versek a megfelelő bizonyítékai az én létezésemnek; amit empirikusan a szerzőnek érzékeltek, annak egyedüli és megbízható bizonyítéka nem a ti érzéki tapasztalatotok, hanem a nyelv és a versek, azaz egy marék egybefűzött, jelekkel telerótt nyomdapapír, melyre oda van írva egy név, mely egyébként a szerző anyakönyvi és egyéb hivatalos okirataiban is szerepel, s melyek szintén azt hivatottak bizonyítani különféle állami szervek szerint, hogy létezik. Ez a nem csak komikusként, hanem kísértetiesként is számba vehető állítás azt állítja (impliciten), hogy nincs egyértelmű megfeleltethetőség a szerző empirikus személye (azaz a többi ember érzéki tapasztalata) és a szövegekben beszélő lírai én kiléte között. Szerintem jogosan állítja, hiszen hogyha a „szék” betűsort véletlenül sem szoktuk összetéveszteni azzal a konkrét székkel, amelyen épp ülök (s nem túl kényelmes), akkor miért tévesztenénk össze egy „énre” utaló komplex nyelvi és intézményes (szerzői név) jelölők rendszerét és az ezekhez kapcsolódó olvasási konvenciókat egy élő személlyel, saját idejével, élményeivel. 2 Tehát van valahol egy szakadás, vagy egy átlépés egy másik síkra, egy másfajta érzékelési vagy beszédmódba. Egy olyan érzékelési rendbe, ahol valaki saját empirikus énjét is valamiképpen valótlannak, „semminek” érzékeli, és még saját magának sincsen más bizonyítéka önnön létezéséről, mint a papírra nyomtatott szavak. Egészen nyilvánvaló, hogy ezeket a szavakat, vagy azt a szót, hogy „én”, ahogyan egy darab papírra kinyomtatva látjuk, nem lehet azonosítani egy valóságos személlyel, annak eleven élményeivel és tapasztalataival, amelyek egészen máskor történtek, mint amikor mi olvassuk. Akkor tehát milyen értelemben lehet a vers egy élő személy létezésének bizonyítéka, tanúsítása?

Ha megpróbáljuk szintézisbe hozni a két állítást (KARA: nincs különbség szerző és lírai én között; BIM: egyedül a lírai én valóságos), akkor nagyjából ehhez a nem egészen szimmetrikus kettős tételhez jutunk: csak az létezik, aki beszél, de aki beszél, az nem azonos azzal, aki létezik. Tegyük próbára ezt a tételt: ha leírom egy versben azt a sort, hogy „tegnap este megöltem az apámat”, s ezt a verset leközli a Helikon, akkor Karácsonyi Zsoltnak elvileg kötelessége följelenteni engem a rendőrségen. Ha mégsem teszi, ez vélhetően azért van, mert érzékeli a különbséget egy vers beszélőjének „tettei” és egy empirikus személy „tettei” között. Tudja, hogy előbbi egy lehetőségről, netán egy vágyról vagy fantáziáról, az apagyilkosság archetipikus vagy szimbolikus aktusáról szólna, esetleg ironikus utalás Freudra, tehát egy reflexív vagy közvetett értelmű állítás. A másik viszont egy bűnügyi értelemben vett vallomás, mely a büntetőjog szerint is bizonyítékként veendő számításba. A kettő közti különbség nem az, hogy az egyik igaz, a másik hamis, vagy az egyik referenciális, a másik pedig fikcionális jellegű állítás, hanem hogy a két állítás aktuális jelentésének megfejtésére különböző kulturális gyakorlatok, viselkedési és reagálási attitűdök állnak rendelkezésünkre, sőt vannak előírva, amelyeket a kijelentés kontextusa alapján azonosítunk és alkalmazunk (a mondat egy versben van leírva, nem a rendőrségen hangzik el).

Ha azonban igaz az, hogy most már – ellentétben a kilencvenes évek kritikai gyakorlatával – igényt tartunk arra, hogy egy lehetőségről szóló állításnak ugyanolyan státusa legyen, mint egy empirikus tapasztalatról szóló vallomásnak, akkor ennek komoly tétje van. Azt jelentheti ugyanis, hogy amennyiben én leírom (tehát valamilyen értelemben gondolom és reprezentálom) azt, hogy megöltem az apámat, az hasonlóan súlyos tett, mint az, ha tényleg meg is teszem. Ezek szerint ebben a vágyban – a szerző empirikus személye és a lírai én közti különbség eltörlésének vágyában – egy mélyebb zavar fejeződik ki: nem bízunk többé abban, hogy megkülönböztethető a virtuális és a valóságos, a képzeletbeli és a tapasztalati, az empirikusan közvetlen és a mediálisan közvetített. Ez a régi konvenciórendszer, melynek hátterében további bináris oppozíciók egész láncolata lenne fölfejthető (pl. test és lélek, anyag és szellem, élőszó és írás, férfi és nő, ráció és hit, állat és ember, természet és kultúra stb.), kezdi elveszíteni magától értetődőségét, s ezért van talán az, hogy megkérdőjelezzük az empirikus szerző és a lírai én közti különbségtétel pontosságát vagy jogosságát.

Szerintem azonban nem mindegy, milyen választ próbálunk adni erre az ismeretelméleti bizonytalanságra. Mi történik például akkor, ha az empirikus személy és egy kommunikációs rendszerben föllelhető reprezentációi közti különbség eltörlésének mintájára egyenlőségjelet teszünk a saját empirikus, személyes élet és egy Facebook-profil idővonala között? Ha elfogadjuk azt az elvet, hogy az vagy, amit magadról állítasz? Vagy az vagy, amit én rólad tudok, előfeltételezek? Mi van akkor, ha magában az éntapasztalatban is elmosódik ez a különbség, és valaki tényleg azonosítja magát az állítólag róla szóló nyelvi, képi vagy más mediális ön-reprezentációkkal? Mi történik a testével? Mi van akkor, ha elfelejtjük számításba venni, hogy egy rólam szóló reprezentációt nem uralok teljesen, mivel a reprezentációkat nyelvi, képi, mediális sémák, klisék, hagyományok, sőt bizonytalan eredetű és szándékú utasítások, a mediális rendszer nehezen behatárolható „érdekei”, etikai, pszichológiai, filozófiai, politikai, ideológiai mechanizmusai is irányítják (elég csak mondjuk a nőkről szóló képek sztereotíp módon szexuális jellegére utalni, amelyek a nőket szexuális tárgyként ábrázolják), nem beszélve a befogadó előfeltevéseiről, és sajátos pozíciójáról, ahonnan engem érzékel? Vagy mi van akkor, amikor épp ellenkezőleg, „terrorveszélyre” hivatkozva követeljük a sajtószabadságot, vagyis annak jogát, hogy referenciálisan hibás reprezentációkat publikálhassunk a magunk szórakoztatására, éppen a fönti különbség hagyományos konvenciójára hivatkozva? Talán túlzásnak tűnik ebben a kontextusban, mégis megemlítem: az empirikus valóság és a szimbolikus, mediális üzenet meg-nem-különböztetésének egyik legkirívóbb esete a mi kultúránkban éppen a terrorizmus, amely az üzenet („Rettegjetek!”, „Háború van!”) és a cselekvés (gyilkosság) közé egyenlőségjelet tesz, s így a terror a meg-nem-különböztetés, vagyis az empirikus cselekvés (élmény, halálélmény) mint üzenet paradigmatikus példája.

René Magritte: Nem lenni reprodukálható
René Magritte: Nem lenni reprodukálható

Nem tudom, hogy mi a válasz a fenti problémákra. Válasz helyett arra szeretnék rámutatni, hogy szerintem miért fontos a lírai én és a szerző mint empirikus személy közti megkülönböztetés, még akkor is, ha a „lírai én” erőltetett és iskolásnak hangzó kifejezés ma már. (Persze, hiszen a fogalmak el szoktak használódni, gépiessé válnak, s már nem is emlékszünk rá, hogy mit akartunk mondani vele. De ez még nem jelenti azt, hogy a jelenség, amit régen ezzel a szóval jelöltek, már nem aktuális. Egyszerűen csak új fogalmak kialakítására szólít fel.) Tehát a kérdés az, hogy miért fontos az empirikus, cselekvő, elszenvedő, tapasztaló személy és a magáról vagy magára vonatkozóan kijelentéseket megfogalmazó személy közti megkülönböztetés.

A következő példák talán segítenek jelezni a megkülönböztetés tétjét: amikor egy folyóban úszok, noha testem teljes egészében képes ráhangolódni az „idegen elemre”, szinte fizikailag eggyé válik az őt körülölelő, vele összefonódó környezettel és körülményekkel, sőt egy elég távoli külső nézőpontból már nem lehet megkülönböztetni engem a folyótól, azért mégsem pusztán arról van szó, hogy: „úszok”, hanem erről: „tudom azt, hogy úszok”. Főként akkor, ha gondolom is magamban azt a szót, hogy „úszok”, miközben úszok – de ez nem szükséges feltétel, elég, ha gondolok egyáltalán bármit, mondjuk azt, hogy „valójában nem is úszok” vagy azt, hogy „én egy vidra vagyok”, egyszóval elég, ha úgymond „magamnál vagyok”. A lényeg, hogy tudok létezésemről, nem pusztán létezem. Vagy amikor bántok valakit, nem (csak) azért lesz (persze jó esetben) lelkiismeret-furdalásom utána, mert saját érdekeimmel ellentétesen cselekedtem (rájövök, hogy ő is bánthat engem), hanem azért, mert tudom, hogy bántottam a másikat, azaz képes vagyok egy pillanatra elszakadni a saját közvetlen érzéki bizonyosságaimtól és érdekeimtől, és mintegy virtuálisan le tudom követni és át tudom élni egy másik, velem nem azonos élőlény fájdalmát, illetve képes vagyok mintegy kívülről rálátni saját igazságtalanságomra (be-látás). Ezért van az, hogy emberi lényként különbséget tudok tenni a saját létérdekeim és ezen érdekek igazságossága/igazságtalansága között. Amikor leírom azt, hogy ezt és ezt cselekszem, akkor tudom is, hogy éppen ezt a dolgot cselekszem (azaz: írok), aminek az a feltétele, hogy képes vagyok elvonatkoztatni, valamiképpen eltávolodni saját magam közvetlen jelenlététől abban a cselekvésben, amelyben éppen részt veszek. Az ellenpélda talán az erős, elviselhetetlen fizikai fájdalom: ilyenkor saját jelenlétem tapasztalata nagyon közel kerül ahhoz, hogy abszolút azonosnak „tudjam” magam a fizikai fájdalom érzetével. A tudatom ilyenkor nem képes elvonatkoztatni, eltávolodni attól az élménytől, amelyben egész lényemmel részt veszek: egyetlen sajgó testi zónába sűrűsödik össze a világ, a világ is fájdalommá válik, a tudatom pedig „fájdalomtudattá” lesz.

Ez az aprócska rés, szinte észrevehetetlen különbség szerintem a lírai én forrásvidéke, születési helye, ha tetszik, de olyan szintén terhelt és mára már ugyancsak semmitmondó fogalmakkal rokon, mint például a „szabadság”, a „felvilágosodás”, az „öntudat”, az „önreflexió”, az „emberiesség” és hasonlók. Az a némiképp titokzatos lehetőség ez, hogy ne legyek egy az egyben azonos azokkal a feltételekkel, amelyek egyébként objektíve és külsőleg, a láthatóság, a beszéd, az érzékelhetőség, a reprezentálhatóság és a mediálhatóság világában engem meghatároznak. Azt hiszem, ennek a különbségnek az eltörlésében inkább a személyességnek az effektusáról, előállításáról, vágyáról lehet inkább szó, mely szintén a kortárs mediális és művészeti piac egyik jellegzetes elvárása. S ez egyben azt is jelzi, hogy a személyesség a kortárs mediális környezetben inkább problémaként vagy kihívásként jelenik meg, nem pedig egyértelmű adottságként: létre kell hozni, mivel nem áll a rendelkezésre, el kell jutnunk a saját személyességünkhöz, meg kell teremtenünk ennek a feltételeit, kockázatot kell vállalnunk, hogy megtudjuk, kik vagyunk, mivel a saját személyünk sem áll eleve rendelkezésünkre, már saját magunkat sem birtokoljuk.

Ha megkérdezik, kicsoda hát akkor a lírai én, akkor én óvakodnék azt mondani, hogy ugyanaz, mint a biográfiai értelemben vett szerző. Főként akkor, ha ez a szerző, miként Balázs Imre József, arról próbál beszélni új kötete kapcsán, hogy magát semmiként tapasztalja, vagy megtapasztalja magában a semmit – a gépteremben. Inkább azt mondanám, hogy a lírai én az a szerző szabadsága, sőt azt, hogy az az empirikus szerző lelke, mely nem egészen azonos vele. Tulajdonképpen egy „üres hely” (hogy újra egy elavultnak tűnő irodalomkritikai kifejezéssel éljek), mely lehetővé teszi, hogy bárki ő legyen, s hogy ő bárki legyen. Valaki vagy valami, aki/ami a lehető legközelebb van a szerzőhöz, az empirikus személyhez, érzi lihegését a tarkóján, sőt a saját lélegzetében – de mégsem azonos vele. Mert ha egy az egyben azonos lenne az empirikus személlyel, ha nem válna szabaddá a személy közvetlen élménytapasztalataitól, nem lenne kicsit kiszámíthatatlanul vándorló ez a lélek, és kitagadott meg idegen is, akkor talán nem születhetnének versek sem, csak följelentések, programtáblázatok, pszichogrammok, gépekhez készült használati utasítások, orvosi jelentések, statisztikák, rendszeradat-táblázatok.

Lehet, hogy éppen akkor fontos tudnunk erről a jelentéktelennek tűnő különbségről, amikor azt tapasztaljuk, hogy egyre inkább azonosnak kívánnak látni minket (sőt talán mi magunk is azonosnak kívánjuk látni magunkat) azzal a szereppel, azzal a képpel, amely állítólag minket bizonyít, vagy amikor egyre erőteljesebb a valóságos szabadság és a virtuális lehetőségek közti különbség eltörlésének vágya abban a rendszerben, amelyben élünk. Amikor sok mindent gondolhatunk és képzelhetünk, ellenben keveset tehetünk. Vagy amikor ez az aprócska különbség a tapasztalati (irodalmi) életben, az interneten stb. tényleg egyre elmosódottabbnak látszik, és úgy tűnik, hogy ettől egyre szabadabbak, önazonosabbak, személyesebbek vagyunk.

Világos azonban – mindezzel párhuzamosan és talán egyfajta ellenhatásként – az is, hogy egyre inkább megköveteljük magunktól, hogy felelősséget vállaljunk a rólunk szóló képek, megjelenítések, reprezentációk explicit és implicit tartalmáról. De ezt a felelősséget csak akkor lehet tudatosan vállalni, ha tudunk erről a különbségről, ha érzékeljük ennek a szakadásnak a jellegét, működését, hatásait. Elképzelhető például, hogy ennek a szakadásnak a leírásához nem a szimbólum (illetve a szimbolikus gondolkodás) vagy a metafora, inkább a metonímia szerkezete segít hozzá. Míg előbbiek a különbségek eltörlésének, az elemek azonossága és egyidejűsége (fel)állításának némiképp erőszakos trópusai, utóbbi az érintések, érintkezések és eltolódások térbeli és időbeli nyitottságára helyezi hangsúlyt. Az érintés, az érintkezés kifejezi azt, hogy nem tudjuk eltörölni azt a viszonyt vagy összefonódottságot, ami például a testem és a testemről szóló képek, vagy a költő spontán tudatállapota és a lírai én fantazmagórikus hangja között van. A viszony tehát létezik, hiszen én magam is látom kívülről a rólam szóló képeket, miközben mintegy belülről is tapasztalom magamat, ahogyan egyszerre mondom és hallom is saját mondataimat, s ez a két viszony nem független egymástól. Azonban nem is modelljei, tükrei, reprezentációi egymásnak. Így hát mégsem lehet arról szó, hogy tökéletesen azonos vagyok azzal, akit saját magamnak tudok, és azzal sem, akinek engem mások látnak vagy gondolnak. Éppen azért merülhet föl kihívásként, igényként vagy programként az, hogy felelősséget kell vállalnom önmagamért és a rólam megjelenő képekért, vagy hogy a költészetet személyesebbé kell tenni, mert már nem egyértelmű és nem is biztos az, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges.

És még van egy sejtésem: ha az időt nem mechanikusan gondoljuk el, mint ami leolvasható különféle bonyolult vagy egyszerű készülékekről, ha tehát nem a mérhető időről beszélünk, akkor talán arról is szó lehet, hogy ez az aprócska megkülönböztetés, a nem-azonosság helye az, ahol kapcsolatba kerülünk a saját idővel, mely úgy adja magát, hogy mégis kisajátíthatatlan és önmagával azonosként megoszthatatlan (mert ő maga lenne a megosztás, a különbözés lehetősége?) és más, mint a rendszeridő. A lírai én ideje ezek szerint a szerző saját ideje. De – és szerintem ez a lényeg – éppen azért lehet azzá, mert nem azonos az empirikus személy mérhető, rendszerezhető, reprezentálható, empirikus vagy biográfiai idejével.

Lábjegyzet:

  1. Lehet, nem árt utalni itt a „szerző-funkcióra” is (Michel Foucault), mely arra figyelmeztet, hogy a lírai én és az empirikus szerző közé már csak azért sem tehetünk egyenlőségjelet, mert egy további intézményes közvetítő is beíródik a kettő közé: nevezetesen a tulajdonítás látens szimbolikus „apai” modellje („a szerző a szöveg nemzője”). E szerint a személy és a lírai én között még nagyobb a távolság: lírai én – szerző funkció: a szerzőség nyomdai, könyvtári, kanonikus, pedagógiai, kultikus stb. konvenciója – empirikus személy. Ennek részletes figyelembevételétől ebben a kis cikkben eltekintek.
  2. Az a nem elhanyagolható különbség persze tagadhatatlan egy élő személy és egy szék között, hogy székek általában nem szoktak költeményeket publikálni. Ez azonban nem ok arra, hogy összetévesszük egy nyelvi kijelentés megtételének képességét az e nyelvi kijelentés által működésbe hozott grammatikai, retorikai és intézményes jelentésekkel. Azaz az én általános fogalma és egy konkrét személy között, aki utal erre a mindenki által ismert általános fogalomra, különbség van, még akkor is, ha ez az utalás azzal az intencióval történik, hogy az általános fogalmon ez esetben „őt magát” kelljen értenünk. Hiszen még itt is szerződésről vagy egy bizalmi jellegű kérésről van inkább szó, mint empirikus tapasztalatról. Másrészt: tárgyak is képesek személyes aurával feltöltődni, személyes tárgyakká válni (pl. Van Gogh cipői), vagy olyan individualitásra szert tenni (többnyire éppen a művészet aposztrófikus ereje által), amelynek hatására már-már egyedi személyekként vagyunk hajlandóak számba venni őket (a legismertebb példa persze a nyugati szél Shelley-nél). Az ilyesmi azonban mindig sajátos effektusok eredménye, nem természetes és magától értetődő

A köcsög

Gizella, az öreg özvegyasszony meg volt győződve róla, hogy lakásában szellemek  járnak. A szomszédok szerint csak a magány  meg az ura elvesztése miatt hiszi ezt. Az asszony egyszer azt mondta szomszédjának, Irénkének hogy képes bebizonyítani, hogy szellemek járnak nála.
Egy alkalommal áthívta Irénkét.
– Jól figyelj! – mondta Irénkének.
A köcsögöt az asztal szélére tette, de úgy, hogy az magától állt, nem billent semerre. És a köcsög egyszercsak leesett.
– Látod?
Irénke a szemét dörzsölte és sóhajtozott.
– Ez mi, ha nem a szellemek bizonyítéka?
Irénke megvizsgálta a köcsögöt, aztán egy asztal közepére tette. Ott is elborult.
– Látod? Rossz a köcsög.
S azzal ott is hagyta. Gizellának nem fért a fejébe a dolog. Újra visszatette az asztal szélére. Már nem esett le!
– Ez is a szellemek műve!
– Direkt nem esett le!
Visszarakta az asztal közepére, s ott sem borult fel.
De mérges lett Gizella! Tudta, hogy a szellemek fognak ki rajta.
Aztán felkeresett papot, pszichiátert s azok megmondták neki, hogy a magány és az egyedüllét miatt hiszi ezt az egész marhaságot. Kezdte kapiskálni.
Már nem foglalkozott a köcsöggel.
Lassan minden a régi lett körülötte. Nem hanyagolta el a tisztálkodást, rendesen takarított, főzött, vasalt, porszívózott és így tovább. Majd újra áthívta Irénkét, s beszámolt a gyógyulásáról.

A konyhában beszélgettek s megkínálta egy kávéval. De azért egy korty pálinkát is lehúztak.
– Szóval már nincsenek nálad szellemek?
Gizella nevetett.
– Nincsenek.
Ivott a pálinkából, s azt mondta:
– Ilyen dolog az uram elvesztése!
– Igyunk rá, s előre nézzünk! – mondta Irénke.
– Úgy legyen! – s koccintottak.
S nagyban csevegnek erről-arról, Gizella épp a köcsögről beszélt, hogy leesett az asztal széléről – miközben majdnem hasát fogta a nevetéstől – s egyszer csak, puff, a köcsög leesett a varrógépes asztalról és széttört.
Gizellának arcára fagyott a mosoly.
Irénke nevetett, kacagott, nem bírta ki…
– Ilyen az élet! Ne is törődj vele! – mondta baráti hangon.

 

4789697

Chuck Palahniuk: Románc

Gratulálnod kellene. Épp ikreink születtek a feleségemmel, és úgy tűnik, rendben vannak. Tíz ujjacska. Tíz lábujjacska. Két kicsi lány. De ismered az érzést… egyfolytában attól tartok, hogy valami rosszul sül el, hiszen így szokott történni, mikor a dolgok túl jól alakulnak. Egyfolytában csak azt várom, hogy felébredjek ebből a gyönyörű álomból.
Vagyis, mielőtt még megházasodtam volna, volt az a barátnőm, az a kövér. Kövérek voltunk mindketten, így jól kijöttünk egymással. Ez a barátnőm mindig kísérletezgetett rajtunk különféle diétákkal, hogy leadjunk a súlyunkból, mint például ne együnk semmi mást, csak ananászt meg ecetet, vagy csak göngyölt zöldalgát, és mindig olyasmiket tanácsolt, hogy sétáljunk együtt jó nagyokat, míg egyszer csak el nem kezdte levedleni a feleslegét, a csípője mintha leolvadt volna róla, és még soha nem láttam ilyen boldognak. Már akkor tudtam, hogy valami tönkre fogja vágni ezt a boldogságot. Ismered az érzést: mikor szeretsz valakit, boldog vagy, ha boldognak láthatod, de tudtam, hogy hamarosan ejteni fog, hiszen mostantól azok a fickók, akik rendes karrierrel és betegbiztosítással rendelkeznek, hamarosan friss célpontot látnak majd benne. Emlékszem, mennyire csinos és vicces volt azelőtt, de most, hogy ilyen csontsovány lett, nyilvánvalóvá vált, hogy olyan óriási, kiaknázatlan tartalékokat birtokolt az önuralom és önfegyelem területén, melyek folytán jóval az én súlycsoportomon kívül esett, és a barátaim sem könnyítették meg a dolgomat, hiszen egyfolytában körülötte ólálkodtak, arra várva, hogy kimondjuk: vége, és randira hívhassák, aztán meg kiderült, hogy ez az egész nem az ananásznak és az önfigyelemnek volt köszönhető, mivel megtudta, hogy valójában rákos, de legalább lefogyott eléggé, hogy azokat a rohadt dögös ruhákat viselhesse, mielőtt meghalt.
Így tudom, hogy a boldogság olyan, akár egy időzített bomba. És így ismertem meg a feleségemet is, hiszen nem akartam már randizni senkivel sem, semmiképp, tényleg, szóval vonattal Seattle-be utaztam. A Lollapalooza éve volt Seattle-ben, így összepakoltam a sátramat és becsomagoltam a hálózsákomat, hogy biztonságban tudhassam a vízipipámat is, így egész hétvégén úgy kempingezhettem, mint valami Grizzly Adams, és átsétáltam a vonat étkezőkocsijába. Tudod, néha mekkora szüksége van az embernek, hogy hátrahagyja a barátait és a józanságát néhány napra. Átsétáltam az étkezőkocsiba, és ott voltak ezek a jéghideg, zöld rókaszemek, egyenesen engem nézve. És ugyan nem vagyok egy szörnyszülött, egy reality show-s mamlasz, aki egész életét egy korházi ágyban tölti sült csirkét zabálva, de megértem, hogy egyes pasasok miért is akarnak őrként dolgozni a női börtönökben, vagy koncentrációs táborokban, ahol csinos rablányokkal találkozgathatnak, ahelyett a csajok helyett, akik egyfolytában csak azt mondják, hogy: „Vegyél már fel egy pólót!” vagy azt kérdezik, hogy: „Te mindig ilyen sokat izzadsz?”. De a vonaton itt ez az istennő, hátul kivágott Radiohead pólóban, kivillantva a csupasz derekát, és a farmerja lecsusszanva addig a pontig, ahol a prémjének kellene előbukkannia, és Miki egeres meg Holly Hobbie-s gyűrűket visel az ujjain, sört emel a gyönyörű ajkaihoz, és engem néz az átlátszó üvegen keresztül, egyszerű világos sört iszik, nem valami picsás löttyöt környezetbarát üveggel.
És az olyan srácok, mint én, ilyenkor már tudják mi a szitu. Hacsak nem vagy egy John Belushi vagy egy John Candy, egy bombázó sem szemez veled ilyen módon, szóval már eleget tudtam ahhoz, hogy szégyenteljesen félrekapjam a tekintetemet. Az egyetlen ok, amiért egy olyan nő, mint ő, hozzám szólna, az lenne, hogy tudassa velem, hogy egy undorító, kövér disznó vagyok, és hogy elállom az óceánra néző kilátást. Mindig azt mondom, fogadd el a határaidat. Érd be kevesebbel, és nem fogsz csalódni. Óvatosan elsétálok mellette, nézem, anélkül, hogy ránéznék. Lecsekkolom, és remek az illata, mint valami desszertnek, mint a sült pitének, mint a sütőtökös pitének azzal a vöröses-barnás ízesítéssel a tetején. Ami még jobb, a szájában lévő sörösüveg mintha követne, ahogy végigmegyek a folyosón a bárig, és rendelek egy kört, pedig nekem nem úgy tűnik, mintha mi lennénk az utolsó emberpár a Földön. Egy csomó másik ember is iszogat a műanyag asztaloknál, akik a batikolt öltözetükből és a rasztájukból ítélve szintén a Lollapalooza-ra tartanak. Elsétálok a tőle legtávolabb eső asztalhoz, de ez a bombázó végig engem figyel. Ismered az érzést, amikor valaki figyel, egy lépést se tudsz megtenni csetlés-botlás nélkül, főképp egy mozgó vonaton. Éppen belekortyolnék az italba, mikor a vonat hirtelen kanyart vesz, és rálöttyintem a sörömet a csíkos cowboy-ingemre. Színlelve az ablak mellett elhaladó fákat nézem, de titkosügynök-szerű képességeimmel igazából az ablaküvegről visszaverődő tükörképét nézem, és még mindig engem figyel. Csak akkor pillanat félre, egy pillanatra, mikor feláll és fizet a csaposnak, aki egy újabb sört ad neki, aztán a tükörképe egyre nagyobbá és nagyobbá válik, míg az életnagyságú mása az asztalom mellett áll és azt mondja: „Szia,” meg valamit, amit nem értek.
Mire én azt mondom: „Hogy mi?”
Mire ő a cowboy-ingemre mutat, ahová a sört öntöttem, és azt mondja: „Tetszenek a gombjaid, olyan… fényesek!”
Lehajtom az államat és lenézek a körteszínű patentjaimra. Nem gombok, patentok, de nem akarom elrontani ezt a pillanatot. És már az elejétől észrevettem, hogy néha a szájába veszi az ujjait – oké, elég sokszor a szájába veszi az ujjait, és ziháló, kislányos hangon beszél, időnként olyan gügyögő szavakat használva, mint spu-ketti, a spagetti helyett, vagy olyjó az olló helyett – de egy szabványos bombázónál ezek csak alapkövetelmények a szexis viselkedéshez.
Rám kacsint és a nyelve hegyével végignyalja az ajkait, és a nedvességtől csillogva, azt mondja velük: „Britney Spears vagyok!” A kis incselkedő! Meg persze be is van állva. Beszámíthatatlan. Mostanra már mindketten ezeket a kis tequilás üvegünket iszogatjuk, és úgy tűnik, elszabadult a vonat, amin csak mi ketten utazunk. Nem, persze, hogy nem ő Britney Spears, de pont olyan kaliberű dögösség tekintetében. Egyértelmű, hogy a pöcsömnél fogva akar vezetni, de végül is tetszik, ahogy csinálja. Csak rá kell nézned, hogy azonnal tudd, amit tudnod érdemes róla.
Az egyetlen esélyem, ha szóval tartom, reagálok a flörtölésére és veszem az italokat. Azt kérdezi tőlem merre tartok, mire én azt mondom a Lollapalooza-ra. Az ujjait felfelé mozgatja az ingemen, az ujjpárnái patentról patentra lépdelnek, az övem vonalától a torkom felé, aztán meg vissza, lefelé, és remélem, hogy nem érzi meg, hogy ettől mennyivel keményebben dolgozik a szívem.
És olyan kis kihívó, ahogy a zöld szemeivel ide-oda pásztáz, vagy ahogy felém kukucskál a hosszú, meglebegtetett szempillái alól. És minden bizonnyal már jó pár sörrel előttem járhat, mivel egyfolytában elfelejti befejezni a mondatait és néha csak úgy rámutat az ablaküveg előtt elsuhanó dolgokra, és azt kiáltja, hogy „egy kutya!” vagy mikor egyszer csak meglát egy vasúti átkelőnél várakozó autót, és Brit elkiáltja magát: „egy bogárhátú!” és jól odasóz a vállamra a Hello Kitty-s és Miki egeres gyűrűket viselő öklével, és titokban arra vágyom, hogy ez a horzsolás örök életemre megmaradjon. És elmegyünk a Lollapalooza-ra, felállítjuk a sátramat, és Brit olyan részeg, hogy mikor másnap felkel még mindig részeg. És mindegy mennyi marist szívok el, képtelen vagyok tartani vele a lépést. És talán ez azért van, mert Brit olyan kis sovány, de akkor is képes beállva maradni, mikor már több órája nem is ivott semmit, az is lehet, hogy azért van így elszállva, mert beleszippantott a jointom füstjébe. Az egész Lollapalooza-nk olyan, mint egy gyönyörű, klasszikus románc, amiért fizetsz az interneten, hogy masztizhass rá, de ez most tényleg megtörténik velem. És hat hónapon keresztül randizgatunk, végig, míg karácsony nem lesz, míg Brit át nem hurcolkodik a lakásomba, és egyfolytában arra várok, hogy Brit kijózanodjon, de ez csak nem akar megtörténni.
Hálaadásra anyámékhoz megyünk, és magyarázkodhatok. Nem arról van szó, hogy Brit finnyás vendég lenne, de azért ilyen soványka, mert csak csillagtököt szeret enni, hosszában félbe vágva, kivájva a közepét, hogy olyan legyen, mint egy irokéz hadi kenu, és a külsejébe késsel bele kell karcolgatni, hogy úgy nézzen ki, mintha az indián írás volna, és egy egész kis nyers répából faragott emberkékből álló törzzsel, akiknek szigorúan csak zöldborsó szolgálhat a fejükként, s akik felsorakoznak, és a hadi kenuval keresztüleveznek a vacsorás tálon, amely vékonyka csokiszirup réteggel van borítva, és meg lennél lepődve, ha tudnád, mennyi étterem étlapja van híján az ehhez szükséges speciális hozzávalóknak. Úgyhogy legtöbbször Brit-nek magának kell elkészítenie, és az egy fél napot vesz igénybe, aztán meg játszania kell vele a nappali szőnyegén legalább egy órácskát, szóval talán ezért van az, hogy egy unciányit sem hízik. És az édesanyám úgy oda van, hogy ezzel a lánnyal randizgatok.
És bármennyit is szívsz, vagy lövöd magad, nem érezheted magad annyira elszállva, mint mikor kézen fogva sétálsz végig az utcán ezzel a szupermodellszerű, totáldögös cicababával, mint az én Brit-em. A csávók, akik a Ferrari Testarossa-jukkal furikáznak az utcán, a csávók hatos kockákkal a hasukon és a szteroidos izmaikkal, életemben először nem tudnak elém férkőzni. Végigsétálok az utcán Britney-vel, és ő az a trófea, akire mindenki úgy vágyik.
Az egyetlen hátulütője a dolognak, hogy az összes Rómeó körbeszimatolja, és körülötte ólálkodik, próbálja rákényszeríteni egy kis szemkontaktusra, és a legcsábosabb Colgate-mosolyát villantja a cicijeinek. És ezúttal, a buszon utazva, egy falka Rómeó álldogál arrafelé, ahol Brit és én is ülünk a busz hátsó felében. Brit a busz jobb oldalán lévő hátsó kerék felett szeret ülni, mert onnan könnyebben odasózhat nekem, mikor meglát egy elhaladó Volkswagen-t, és ez a nagydarab Rómeó idejön az ágyékát egy vonalban helyezve a szemeivel, és mikor a busz áthalad egy kátyún talán a csípőjét is odadörzsöli a vállához, míg Brit föl nem néz rá, és szájában az ujjaival Britney azt nem mondja, hogy: „Hello, Nagy Fiú!” De hát Britney már csak ilyen barátkozós. És kacsint és int a nedves ujjaival a Rómeónak, hogy hajoljon le, mire az körülnéz, hogy biztos legyen benne, hogy a fáradozásait siker koronázta, és a Rómeó leguggol Brit szemeivel egy vonalban, az arcán hálószobára kész vigyorral. És talán, mert féltékennyé akar tenni, de Brit azt mondja ennek a Rómeónak, az iszonytatóan forró zöld szemeit rávillantva, hogy: „Szeretnél egy bűvésztrükköt látni?” És az összes többi Rómeó felvidul, olyan tekintettel, amivel azt üzenik: hallgatunk, és Brit kihúzza az ujjait a szájából és lecsúsztatja őket a bugyija elülső felébe, körbe-körbe mozgatva őket a farmerjának feszülős ágyékrészében, és az egész buszunk hátulja elnémulva figyeli, ahogy az ujjacskáival a kőmosott farmerzipzárja mögött birkózik. És láthatod ezeken a Rómeókon, ahogy nyelnek, az ádámcsutkájuk fel-le mozog az extra nyállal együtt, és a szemgolyóik kidudorodnak, mint az álló farkak.
És olyan gyorsan, mint mikor egy bogárhátút látva odasóz nekem, Britney kiránt valamit a bugyijából, és azt kiáltja: „Csiribú-csiribá!” Lengeti ezt a valamit, és azt kiáltja: „Bűvésztrükk!” És lóbálja azt a valamit, ami kezéből lóg zsinegen, teljesen olyan, mint egy teásfilter, csak kicsit nagyobb. Olyan, mint egy kis zsinegen lógó, kechuppel bekent hotdogos zsemle, és Britney azt sikítja: „Bűvésztrükk! Csiribú-csiribá!” és hozzáveri a Rómeó arcához, aki még mindig az ülése mellett guggol. És Brit utánaered, visít, és piros csíkosra festi a fickó bőrdzsekijét. És a többi Rómeó szántszándékkal nem néz rá, tekintetüket a cipőjükre vagy az ablakra szegezve; Brit meg csak lóbálja a kis zsineget, pirosra maszatolva az arcukat, és végig azt rikoltozza: „Bűvésztrükk! Csiribú-csiribá!” nevet, ha, ha, ha, ha, ha, és azt kiáltja: „Bűvésztrükk! Csiribú-csiribá!” Az egész busz csak nyomja-nyomja-nyomja a gombot, hogy álljunk már meg, és vagy száz utas száll le a következő McDonalds’-nál, kilökődve, menekülőre fogva, mintha egyszerre mind McFreeze-t akarnának venni vagy pénzre váltanák a nyertes lottószelvényüket. És utánuk kiáltom, hogy: „Minden rendben, emberek!” Utánuk kiáltok az ablakon keresztül, és integetek a kezemmel, hogy rám figyeljenek: „Ugyan, ő csak egy előadóművész!” és még azt is, hogy: „Nem akart senkit sem megbántani, ő csak így fejezi ki a véleményét az aktuális politikai eseményekről, semmi több!”
Mígnem a busz továbbáll, immár csak kettőnkkel a fedélzetén, és azt kiáltom: „Ugyan, csak egy kicsit szabad szellemű!” És mikor Brit végigmegy a busz folyosóján, és jól megkorbácsolja a buszsofőrt a teásfilter-szerű izével, azt kiáltom: „Ugyan, ez csak az ő bolondos humora!”
És egyik este, mikor hazajövök a munkából, Brit meztelen, és féloldalt áll a fürdőszobai tükör előtt, a hasát a két keze közt fogva, és mióta találkoztunk azon a vonaton felszedett egy-két kilót, de ezen néhány heti ecet- és ananász-diéta könnyedén segíthet. És Britney megfogja a kezemet, kinyújtva az ujjaimat a hasához nyomja, és azt mondja: „Érezd csak!” Majd azt mondja: „Azt hiszem, megettem egy kisbabát!” És úgy néz rám a dögös zöld szemeivel, mint egy kölyökkutya, és megkérdem, hogy elmenjek-e vele a klinikára gondoskodni a dologról, mire bólint a fejével, hogy igen. Így hát elmegyünk az egyik szabadnapomon, és a szokásos gyülekezeti tüntetők állják el a bejárati ajtót. Szemeteszsákok vannak náluk, telis-tele törött műanyag játékbaba karokkal és fejekkel, ketchuppal összekeverve, és Brit nem is hezitál tovább. Megragadja a zsákot és elveszi az egyik lábat, majd tisztára szopogatja, mintha csak egy hasábburgonya volna, bizony, ilyen menő az én barátnőm! És kinyitok egy National Geographic magazint, míg a nővér megkérdi, hogy fogyasztott-e bármit a mai nap folyamán, mire Brit azt feleli, hogy az előző nap megevette egy egész kenunyi irokéz harcost, de ma még az ég adta világon semmit. És még be se fejeztem ennek az ókori egyiptomi múmiás cikknek az olvasását, mikor sikoltást hallok és Britney kiszalad a helységből, papírruhában, mezítláb, mintha ez valami hatalmas dolog lenne, mintha nem is lett volna abortusza ezelőtt, hiszen mezítláb szalad vissza egészen a lakásomig, és hogy megállítsam valahogy a remegését és az öklendezését, meg kell, hogy kérjem a kezét.
És nyilvánvaló, hogy a barátaim mind irtózatosan féltékenyek rám, mert a rögtönzött legénybúcsúmon, mikor Britney feldúltan kimegy a lányvécébe, mikor a séf nem akarja kifaragni neki a hadi kenut, az úgy nevezett „barátaim” mind rám néznek, és azt mondják: „Haver, tényleg ő a világ legdögösebb cucca, de tudod, nem hinnénk, hogy be van tépve…” a legjobb barátom azt mondja: „Ugye még nem vetted el feleségül?” És az arcuk azt üzeni, hogy Brit felcsinálásáról szóló hírnek nem igazán örülnek. És ismered az érzést: azt akarod, hogy a legjobb barátaid és a menyasszonyod jól kijöjjenek egymással, de a barátaim a fogaikat csikorgatják, és összeráncolt szemöldökkel néznek rám, és azt mondják, hogy: „Haver, még soha nem jutott eszedbe, hogy talán, tényleg csak talán, Britney szellemileg visszamaradott?”
És mondom nekik, hogy nyugodjanak meg. Csak alkoholista. És eléggé valószínű, hogy heroinfüggő is. Az, és megrögzött szexmániás, de ez mind nem olyan súlyos, mint amin egy kis terápia ne segíthetne. Nézzetek rám: én meg kövér vagyok, senki sem tökéletes. És talán a házassági fogadás helyett a családjainkat inkább egy konferenciateremben kellene összehívnunk közbelépés gyanánt, és a mézeshetek helyett Britney-t egy 90 napos, szigorított rehabilitációra kellene elvinnünk. Ezt majd még átgondoljuk. De kizárt dolog, hogy visszamaradott lenne! Csak egy kis elvonóra van szüksége.
Nyilvánvaló, hogy csak mocskolódnak Britney-vel, hiszen annyira Rómeó-kemények tőle, és őrülten féltékenyek. Amint nem figyelek, már tanácsokat osztogatnak vele kapcsolatban. Azt mondják: „Haver, most nem fogod fel, de egy retardálttal kefélsz!” és ez is megmutatja, milyen népszerűtlen alak vagyok én, olyan szaros barátokkal kell beérnem, mint ők. Brit, bizonygatják, egy hat éves szintjén van intellektuálisan. Azt hiszik szívességet tesznek nekem, mikor azt mondják: „Haver, nem szerethet téged, hiszen azt se tudhatja, mit jelent szeretni!”
Mintha elképzelhetetlen lenne, hogy bárki is hozzám jöjjön feleségül, anélkül, hogy visszafordíthatatlan agykárosodásban szenvedne. És azt mondom nekik, hogy: „Az ég szerelmére, nem lehet visszamaradott, hiszen rózsaszín tangát visel!” És ez minden bizonnyal szerelem, hiszen mikor együtt vagyunk olyan hatalmasat élvezek, hogy a gyomrom is belefájdul. És ugyanezt mondtam anyám pasijának is hálaadáskor: szó sincs róla, hogy Britney enyhébb autizmus-szerű akármicsodában szenvedne. A legjobb tippem az, hogy egy alkoholista, ragasztót szipuzó, drogbelövős ribanc, de dolgozunk rajta, hogy megfelelő ellátásban részesüljön miután megszülte a babákat. És talán nimfomániás, de itt csak az a fontos, hogy az én saját nimfomániásom, és ez az, ami a családomat a féltékenységtől az őrületbe kergeti. Mondom nekik, hogy: „Én szeretem ezt a szexőrült, gyönyörű ribancot, miért nem tudtok örülni a boldogságomnak?”
És a sok hű-hó után sokkal kevesebb ember van ott az esküvőnkön, mint amire számítanál.
És lehet, hogy a szerelem elfogulttá tesz, de én mindig is szellemesnek hittem Brit-et. Ismered az érzést, mikor akár egy egész évet is eltölthetsz a tévé előtt ezzel a valakivel, és egyszer sem vitatkoztok azon, hogy mit nézzetek rajta. Komolyan, ha tudnád, hogy mennyit nézzük hetente a tévét, boldog házaspárnak neveznél minket!
És mostanra már két kisbabám is van, akiknek olyan az illata, mint a pitéknek hálaadáskor. És, ha majd elég idősek lesznek, elmesélem a kicsi lányaimnak, hogy mindenki bolond egy kissé, ha elég tüzetesen vizsgálod, és ha nem vagy képes azt a valakit ilyen közelről szemlélni, akkor nem is szereted igazán. Az idő meg csak telik, és telik. És ha egyfolytában csak a tökéletesre vársz, soha sem leled meg az igaz szerelmet, mivel a szerelmed mértéke teszi tökéletessé a párodat. És talán én vagyok a szellemileg visszamaradott, hiszen egyfolytában csak arra várok, mikor hagy el a boldogságom, ahelyett, hogy csak élvezném azt. Ennyire őrülten boldognak lenni a szerelemtől egyszerűen nem lehet ilyen gondtalan. És nem várhatom el, hogy ez a totális boldogság kitartson életem végéig, és kell, hogy legyen valami hiba abban, hogy ennyire szeretem a feleségemet, és ebben a pillanatban, mikor hazafelé hajtok az új családommal, a gyönyörű feleségemmel az oldalamon, és az ikerkislányainkkal biztonságban a hátsó ülésen, még most is attól tartok, hogy ez a hatalmas boldogság nem tarthat örökké, mikor Britney felsikolt: „Bogárhátú!” és az öklével akkorát súlyt a vállamra, hogy majdnem nekiszaladok a kocsival mellettünk lévő Burger King-nek.

Fordította: Pádár András

 palahniuk

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info