Charles Bukowski: Lázadás a sorokban

 

 

 

épp csak egy-és-egy-fél-óráig tartott
lehendikepeznem a holnapi
futamot.
mikor fogok a versekkel foglalkozni?
hát, nekik csak várni kell
melengessék a lábukat az
várószobában
ahol majd ülnek és csevegnek
rólam.
„ez a Chinaski, nem fogja fel hogy,
nélkülünk már rég
megőrült volna, halott lenne?”
„tudja, de azt hiszi minket
leszarhat, aztán bármikor hívhat!”
„hálátlan!”
„írói válságot neki!”
„ja!”
„ja!”
„ja!”
a kis versek fényesen berúgnak
és nevetnek.
aztán a legnagyobb feláll és
elindul az ajtó felé
„hé, hová mész?”
őt kérdezem.
„valahová, ahol
megbecsülnek”
aztán ő
és a többiek
eltűnnek.

                        Farkas Kristóf Liliom fordítása

Hommage à Roberto Bolaño

Egy mexikói tinédzser vagyok,
aki először látja a napvárosi estét.
Fölöttem fog táncolni az ég hazáig.
Forró madár költözik a gyomromba,
és már ajkamon csordul ki a méz,
amikor tollán bronz láng éled fel.
Mert fekete főnixszé változik az,
aki saját kezében tartja a szívét.
Olyankor a föld csak magától
szalad tovább,
az alacsonyan szálló nap
ködben tűnik el,
és gőzgombócként forr tovább a hold.
Olyankor csillag érkezik,
három napig a lazacszínű fényt,
három napig komplementerét,
a ciánt sugározza,
és megszűnik káprázni a szemem.

 

davisayer10

 

képek: Davis Ayer

Györe Balázs: ÉVSZÓ: TÖRLÉS

 

I
Év, éve,
évszavak különbsége:
egy év különbség,
egy éve távolság.
Térköze, az, ugyanaz.

II
Mondatok a mozdulatban:
mozdulatlan
érzések
ingája.

III
Az érintés helye: születés.

IV
Rezgések. Följegyzésük: szem.
Időt közbe! Apróságok,
végtelennel érintkezve.

V
Nyugalom völgye. Ránc nélkül az ég.
Esik az este, Görcsben a levél.
Növények utolsó csöndje.

VI
Arca: véletlen
Hasadása: kocka.
Szokatlan városa: pillanat.

VII
Ismeretnél áthatóbb emlékezet,
sokféle nincs, hely hiányzik.
Lassú hozzáérés a szavak előtt.

VIII
Fátyol minden év.
A láng hullám:
„mártja hosszú rózsaszín evezőjét”.

IX
Idegen város a jelen. Teste: ház.
Fátylát hasítja csonkja
szavakban forgó helyen.

X
Az eltérés éve.
Fess! Feszítsd az időt!
A résen: harminc dél távja.
Különbsége: szín, emberközti.

 

 

(Illusztráció: Carol Nelson)

Éjszakai járat

Ahogy felvillant a piros figyelmeztető lámpa, Malkai felgyorsította lépteit, és a legközelebbi ajtóhoz rohant. A zúgás elhallgatott, a piros fény kialudt. A HÉV nagy rándulással indult el, odakint nekilendült a peron.
Körbenézett. Üres tekintetek meredtek maguk elé, későn hazatérők, munkások, éjjeli baglyok, és egy fickó a sarokban sörös dobozába kapaszkodva. Malkai elnyomott egy ásítást, és táskáját az ölébe véve leült az ablak mellé. Odakint házak, büfék, gyorséttermek kivilágított ablakai és feliratai. Utcai világítás, neon, és autók reflektorai, akár a karácsonyi függősorok. A fickó kezéből kicsúszott a sörösdoboz, és élesen csörömpölve a HÉV padlójára hullott. A fickó nem törődött vele, egy kissé előrébb görnyedt, de ennyi. Talán halott, gondolta Malkai, de nem érdekelte. Felőle lehet akár kétnapos hulla is. Egyedül a kanapéra vágyott, és a tévére. Zuhanyra, vacsorára. Anyja szavai jutottak eszébe, aki most is ott ül a kivilágított konyhában és várja, hogy hazaérjen, aki folyton a nősüléssel zaklatja. Huszonnyolc éves vagy fiam, miért nem szerzel magadnak egy rendes lányt, aki főz rád, hallotta anyját. Ilyenkor mindig azt mondta, persze, csak magában, nem úgy megy az, előbb kéne egy jobb állás. A nőknek olyasvalaki kell, akinek sok pénze van. A sörösdoboz egy mobilja fölé hajoló lány elé gurult. A lány oda sem nézett, úgy rúgta arrébb a dobozt. Malkai kinézett az ablakon. Saját elnyűtt képe nézett vissza rá, nagy, karikás szemek, de legalább a képe megborotválva. Talán nem kéne borotválkoznom, gondolta, az arcom sokkal nyúzottabbnak néz ki tőle. Nem lehet komolyan venni egy ilyen arcot.
Felpattintotta táskáját és kihúzott belőle egy könyvet. Clayton A. Morris: A futurista. Sima puha fedeles könyv. Egy antikvárium előtt találta a háromszázas könyvek között. Valakinek nagyon bejött, mert elég kopott volt a fedele. Akkor miért hagyta ott a járda szélén? A könyv valami csapatról szólt, akik menekülnek egy városban. Ennyi. Utazós regény, nem igazán érdekelte.  Ellapozott a százharmincnegyedik oldalra, aztán a százharmincötödikre. Megnézte a bekezdések hosszúságát. Asszem itt tartottam. Olvasni kezdte:
Nemsokára megtalálták a Marquee klubot. Jake kinézett a sikátorból, át az út túloldalára. A füstszínű téglaház basszus ütemére lüktetett. Egy teremtett lelket sem látott az utcán, csak a nagy foncsorozott vasajtót, fölötte a Marquee pislákoló neonjával. Visszament társaihoz. A maroknyi kompánia szorosan a fal mellett lapult. Mindenki lihegett a kimerültségtől. Ulster testét a falnak támasztották.
Malkai előtt egy kettő harminc körüli zöld óriás jelent meg, először nem tudta miért. Az óriás mosolygott. Aztán visszatértek az ismerős hangok, az ismerős zötyögés. Lehunyta a szemét. Baromi fáradt volt, de folytatta a könyvet. Tehát:
Ulster testét a falnak…
De ki az az Ulster?, kérdezte az embert a létra tetején. Tágas teremben voltak, falai mellett padlótól a plafonig nyúló hatalmas olajfestmények. Az ember egy festékszóróval lefújkálta a képeket. Egy ideig csak a létra recsegése és a festékszóró sziszegése hallatszott. Aztán az ember abbahagyta. Meglóbálta a festékszórót és lenézett. Legnagyobb meglepetésre, egy konszolidált, hivatalnokforma fickó volt. Vastag lencséjű szemüvege óriásira nagyította szemeit. Föleszmélt. Megint elszundított.
Szóval Ulster teste… – Jake, tudod egyáltalán mit csinálsz? – zihálta Raw a térdére támaszkodva. Szíve ki akart ugrani a bordái közül. Amfetaminnal kevert túlélési ösztön. Látszott, hogy szétbassza a feszültség, hogy legszívesebben berúgna a létező legjobb faja vörösborral, és leszólítana egy húszdolláros prostit.
Malkai a szemét dörzsölte. De mi van Ulsterrel? Visszaolvasta azt a részt.
Zihálta… Ulster… Támaszkodva… Támasz…
Mit szól ehhez az ember a létra tetején? Most a nagy zöld óriás nézett rá a létra tetejéről, aki kettő harminc magas. Azt mondja a nagy zöld óriás: Malkai Endre, A futuristát olvasod, és mindjárt elalszol.
Sötét volt, amikor fölébredt. A sötét egészen maga alá gyűrte. Első gondolatát, hogy hol van hamar megválaszolta. A HÉV-en vagyok. A másodikra, hogy miért áll a HÉV és miért van sötét, nem tudott válaszolni. Lába elzsibbadt. Maga mellé helyezte táskáját, ami mindvégig az ölében volt, és kinyújtózott. Ez így nem természetes. Mobiljának kijelzője felvillant a sötétben. A HÉV-en vagyok, és egy darab utas nincs itt. Ennyit aludtam? Picsába! Kinézett az ablakon. Nem volt egy nagy kilátás. Közvetlenül az ablak mellett fal húzódott, szerszámfélék lapultak a fal mellett. Elaludtam, és a vonatot szép csöndben kivonták a kocsiszínbe, most itt dekkolunk. A HÉV-en ragadtam, és senki sem vett észre. Nem látták, hogy itt vagyok. Eltette a telefont a táskába, és bizonytalanul a közlekedő folyosóra lépett. Most mitévő legyek, morfondírozott, haza kell jutnom. Tompa zajt hallott maga előtt, és látta, hogy a kocsi túlsó végében egy kékes fénysugár szökik be az utastérbe. Aztán furcsa hangot hallott. Olyasféle volt, mintha lánc csörrenne. Megnyugodott. Valaki a közlekedésiektől. Átnézi a kocsit. De hogy szólítsam meg? A fénysugár nyugodtan haladt a sorok között, majd a kocsi közepénél megtorpant. Morgás hallatszott. Egy kutya! Malkai ereiben megfagyott a vér. A kutya ugatni kezdett. Lánccsörgés.
– Nyugi, nyugi – nyugtatta egy mély férfihang. – Mit érzel? – A férfi előrevilágított, egyenesen Malkai szemébe. – Hát maga mi a faszt keres itt?! – a mély hang most fenyegető dörrenésre váltott. – Itt nem lehet, ember! Mi a faszt keres itt, mit?!
Malkai csak dünnyögött. Remegett az ajka. Mire megtalálta a hangját, a férfi és a kutya már sarokba szorította.
– Én csak… én…
A férfi lassan közeledett:
– Nem érted? Húzzál innen! Ne akard, hogy a kutyát rád eresszem – megcsörgette a láncot, és megmarkolta Malkait. Az ajtó felé lökte.
Ezzel képtelenség tárgyalni. Esélyem sem volt, dühöngött magában, miközben a HÉV  mellett kigyalogolt a hangárból. Odakint megigazgatta a ruháját. Tompa fények. Jó, hogy nem tépte szét a kabátomat. Az ilyen nem ért a szép szóból. Mit gondolt, hogy valami tolvaj vagyok? Odakint körülnézett. Félig kivilágított és sötét hangárok. Időnként felsikoltott egy körfűrész, vagy egy csiszoló, vagy fúró, vagy a jó ég tudja mi. Lába alatt sínpárok kígyóztak a sötétbe. Világos, gondolta, ez a kocsiszín. Ekkor bevillant neki: A francba, a táskámat fent hagytam! Elindult vissza egyenesen a hangár belseje felé. A közelben fény derengett. Két munkásforma alak jelent meg  lámpával.
– Elnézést uraim – kezdte bizonytalanul. – A táskámat fennhagytam… Felmehetek. Nem zavarnék…
Hireteln befejezte, mert a két fickó barátságtalanul ránézett, aztán egymásra, majd vissza rá. A gyér fényben is ki lehetett olvasni: nem díjazták az ötletet. Elindultak felé, mozgásuk lassú, fenyegető volt, mint annak a másiknak, a kutyával.
– Mi a faszt keres itt? – mondta az egyikük. – Ide tilos bejönni! Húzzon innen. – Malkai észrevette, hogy a másik vascsövet szorongat. Sarkon fordult és elfutott a kijárat felé.
Legalább háromszor összerezzent a távoli kutyaugatásoktól, mire megtalálta a kaput. A kaput tárva-nyitva találta, őr nem állt mellett. A portás fülkéjét is megtalálta: ablaka beverve. A fülkében csak néhány újságpapír volt, meg üvegtörmelékek. Fölötte szöveg: KUTYÁVAL ŐRZÖTT TREÜLET! BELÉPNI TILOS!
Majd holnap reggel, határozta el magát, visszajövök a táskáért. Biztos van talált tárgyak osztálya vagy mi. Egyúttal panaszt is teszek a melósokra. Milyen bánásmód ez?
Az utcán volt, de nem tudta merre. Kéne találni egy buszmegállót. Valami éjszakai járatot, ami hazavisz. Úgy okoskodott, hogy a külvárosban lehet, a rendező pályaudvaron. Elindult a betonkerítés mellett.
Nem sokkal a telephely után talált egy buszmegállót. Pénztárcája a zsebében volt. Legalább ez megvan. A telefont úgyis baszhatja. Én hülye, miért tettem a táskába, korholta magát, ha most nálam lenne, legalább egy taxit  hívhatnék. De legalább pénzem van. Ez is több mint a semmi. Megszámolt a pénzt. Egy buszútra még elég lesz. A táblához lépett, menetrendjét leszakították. Talán valaki tud segíteni. Körbenézett, de egy teremtett lelket sem talált. Az utca kihalt volt. Vagyis: Mégis volt ott valaki. Egy háromszintes ház árnyékában lapul a fal mellett. Most előlépett az árnyékból, és felnézett az egyik földszinti ablakra. Megszólítsam, morfondírozott Malkai, látszólag nagyon elvan, meg, ki tudja milyen ez is. Úgy döntött, inkább behúzódik a buszmegállóba és megvárja mi történik. Addig itt vár, amíg nem jön a busz. Kb. tíz perc. Az a fura alak még mindig az ablak alatt állt, és fölfelé nézett. Várt. Volt valami a kezében. Egy cső. Talán egy vascső, vagy pajszer. Az ember hátrahajtott fejjel meghúzott egy üveget, és az ablaknak hajította. Éles csörömpölés. Malkai összerezzent. Behunyta a szemét, mintha attól jobb lenne, de a kíváncsisága erősebb volt. A fickó már az ablakban lógott. Lábai jó darabig a levegőben tapostak, de végül sikerült beküzdenie magát. Fojtott csörömpölés, ahogy földet ért a törött üvegszilánkokon. El kell tűnnöm innen, pattant fel Malkai, itt nem biztonságos.
Céltalanul rótta az utcákat, valami támpontot keresve. Házak, házak mindenütt. Itt néhány panel, arrébb kertes házak. Néhány üres, gazos telek. Kutyaugatás. Autók zaja valahonnan, sötét mellékutcák mélyéről. Ahogy így csendben sétálgatott, és hallgatta belső kétségei visszhangját, egy éjjel-nappali üzletet talált. Világított az ablaka, emberi jelenlét fényét öntve az utcára. Elindult a bejárat felé, ami előtt egy ütött-kopott tragacs állt. Egy özönvíz előtti félig roncs matuzsálem. Közelebb lépett. A matuzsálem oldala mindenféle színes festékkel és feliratokkal telefirkálva.  Malkai az ajtóhoz lépett. Félig benyomta, amikor egy kéz megállította. Egy lány lép elé a sötétből. Fényes bőrcsizma, miniszoknya, és bunda felső. Arcán erős smink. Barna hajába néhány szőkített tincs is vegyült. Álmatag tekintet.
– Én a helyedben most nem mennék be – figyelmeztette Malkait, aki elengedte az ajtót.
Mit akarsz, pénzt?
A lány elengedte a kezét.
– Segíteni akarok.
– Honnan veszed, hogy segítségre szorulok? – kérdezte Malkai, és közben arra gondolt, hogy végül is a lány is segíthet neki.
– Mert úgy tűnsz, mint aki segítségre szorul.
A lány ujját végighúzta Malkai arcán, mire az ellökte magától.
– Csak az időmet vesztegeted.
A lány megragadta és magához ölelve elrántotta a bolt mellé, a sötétbe.
– Hagyjál! – kiabálta Malkai, de a lány apró kezét a férfi ajkára tapasztotta.
– Ssss, inkább bújj hozzám – suttogta a férfinak, és halkan felkacagott. Jó móka, mi, gondolta Malkai, és maga sem tudta miért ökölbe szorított kezét ütésre emelte.
Ekkor megcsörrent a bolt ajtaja. Malkai megállította a kezét. A boltból egy fehér inget és piros nadrágtartót viselő alak ugrott a járdára. Nadrágján megcsörrentek a láncok, lábán méretes katonai bakancs. Baseball-ütő a kezében. Nyomában három társa lövellt ki a boltból. Az utolsó kezében ezüst fényű pisztoly csillant. Malkai a lányra nézett, aki behunyt szemmel ült mellette, és a vállát simogatta. Segített nekem, ismerte be magának Malkai. A punkok egyenként beugrottak a rozoga matuzsálembe, és elhajtottak. Benzinszagot és kényelmetlen csend maradt utánuk.
– Most már mehetsz – mondta a lány színtelen hangon, azzal felegyenesedett, és elindult az utcán lefelé. Malkai a fejét forgatta. Vajon kövessem?… Vagy menjek be a boltba. Őrült egy nőszemély, de segített nekem. A boltot viszont most rabolták ki, nem hiszem, hogy érdekelné a nyavajám. A lányt figyelte, aki egy utcai lámpa fénykörébe érve megállt és visszanézett.
– Na mi lesz? Akkor jössz vagy sem?
A lány után sietett.
– Szóval bajban vagy, Andy – állapította meg a lány. A férfiba karolt, szorosan hozzásimult, akár egy macska. Malkai már várta, mikor kezd el dorombolni. Furcsa, egyszer a végletekig kedves, másszor, úgy beszél, és bánik velem, akár a tulajdonával. A filmekben van ilyen, gondolta. A lány nagy kerek szemekkel, túlontúl ártatlannak tűnő szemekkel nézett rá. Ne hagyd magad megtéveszteni, intette magát, de tudta, nem tehet mást. Nem rázhatja le, haza akart jutni és ebben jelen pillanatban csak ő segíthetett.
–Csak azt szeretném, hogy segíts – mondta a lánynak, miközben azon volt, hogy elhúzódjon előle. – Ha nem akarsz segíteni, már itt sem vagyok.
A lány csak mosolygott.
– Rendben, de nem lesz egyszerű. Van feleséged?
Kitépte a kezét a lány karjából.
– Franc essen beléd. Fáradt vagyok. Csak mutasd meg nekem, hol van a közelben buszmegálló, és ennyi, elköszönünk egymástól.
A lány megsimogatta a vállát.
– Jól van édes, csak érdeklődtem. Nem beszélgethetünk, ha már egyszer összehozott minket a sors?
– Franc beléd, nincs feleségem!
A lány elégedetten mosolygott. Elérte a célját. Hozzádörgölőzött a férfihoz és egy park felé irányította.
– Hová viszel?
– Itt levágjuk.
– Csak vigyél egy buszmegállóhoz.
– Innen nem jár busz oda, ahova szeretnél menni. És ha már olyan pancser voltál, hogy a telefonodat is elhagytad, legalább kedves lehetnél. Lássuk be: patthelyzetben vagy. De bízd rám magam.
Belátta, hogy a lánynak igaza van. Tényleg a kezében volt. Rá kellett bíznia magát.
– Hívhatnál nekem egy taxit – próbálkozott.
– Bízz bennem – súgta a fülébe a lány. – Jobb öltetem van.
Nem ezt a választ várta.
– Tudod, csak látnám már azt az ötletet! Pénzt akarsz? Van pénzem. Csak légy szíves ne játssz velem. Fáradt vagyok.
A lány megállította, és mélyen a szemébe nézett.
– Mit gondolsz, mi, hogy kurva vagyok? Hogy szívességből ne segítenék a barátaimnak?
Erre nem tudott mit mondani. Tényleg kurvának nézte.
– De egy vacsorára meghívhatnál – kacsintott a lány, ahogy kiléptek a parkból az út túloldalára mutatott. Egy kínai étterem csalogató fényeire.

Miközben a lány jóízűen evett, Malkai a terem másik végébe nézett, ahol egy nagydarab  dagadék (jó hogy nem folyt szét a hája) nyers békát tömött a szájába. A béka olyannyira nyers volt, hogy még élt, amikor a pacák elkezdte rágni. A béka csontjai halkan sercegtek. A szertartásos zabálás végeztével a dagadék lenyúlt egy újabb példányért hájas kezét mélyen belefúrva az előtte felpúpozott nyálkás mocorgásba. Malkai még sosem látott ilyet, hányingere támadt. A lány a szezámmagos csirkét rágcsálva kuncogni kezdett.
– Én inkább kint megvárlak – mondta Malkai. – Nem bírom ezt.
– Ne legyél gyerek. Ha nem bírod, ne nézz oda.
– Könnyű neked. Te háttal ülsz.
Undorította a hely: két skatulyából húzott kínai leste a békát zabáló Jabba-hasonmást. Idegesítette a lány is. Úgy volt vele, hogy már eleget játszadoztak.
– Eleget játszottunk, végre mondd el, hogy juthatok haza. Vagy most azonnal elmegyek.
– Itt maradsz, oké? Különben nem segítek.
– Eddig se sokat segítettél. Oké, a boltnál fejbe is durranthattak volna, azt köszönöm. De azóta csak a mellébeszélés megy, meg a hájas buzi a békáival.
– Nem mész sehová – ismételte a lány. – Nincs más választásod. Ha elmész, sosem jutsz haza.
– Csak látnám azt a segítséget. Még annyit sem árultál el, hogy hol az ördögben vagyunk.
– Ó, te szegény, menten megsajnállak.
– Na jó, viszlát – mondta Malkai, és lendületes léptekkel megindult az ajtó felé. A lány hangja azonban megállította.
– Ne menj ki – habozás. – Kérlek maradj.
Visszafordult.
– Miért is?
– Mert itt találkozom valakivel. Egy barátommal.
– Akinek ingyen teszel szívességet?
– Aki nekünk tesz szívességet… Ingyen.
– Nekünk?
A lány lenyelt egy falatot.
– Van kocsija, hazavisz téged.
Bazd meg, kezdhetted volna ezzel is, mondta magában. Most tűnt fel neki, hogy az egész kajálda őt bámulja. Még a hájas is abbahagyta a rágást. Méretes békaláb lógott a szájából. A láb rándult egyet. Malkai gyomra hasonlóképpen.
– Oké – mondta a lánynak. – Kint megvárlak.
A lány közömbösen intett neki.
Kinyílt az ajtó:
– Hol vagy, Andy? Hazamentél, édes?
– Még nem – lépett elő a sötétből.
– Szarul nézel ki. Hánytál?
Inkább nem válaszolt. Leült a járdaszegélyre. A lány letelepedett mellé és rágyújtott. Most nagyon szexi volt, ahogy hátrahajtott fejjel kifújta a füstöt. A füst felkígyózott a sötétségbe, és eloszlott az éjszakában. Nem látszott csillag, mintha egy hatalmas sötét kupola zárná el a valódi éjszakát. Legszívesebben ő is rágyújtott volna, pedig életében nem dohányzott. Taszította az érzés, de nem tudta miért.
– Dolgozol valamit? – kérdezte a lány.
– Igen.
– Mit?
Nem egyből válaszolt: – Teremőr vagyok… Köhm. Egy galériában.
– Na, ne mondd – kuncogott a lány.
– De!
– Komolyan? Én valami dílernek néztelek. És stukkered is van?
– Nem vagyonőr, teremőr, az más.
– Hm. Az unalmas lehet. Mármint, én halálra unnám magam.
– Nem mindig az.
– Lehet. Nem járok gallériába.
Mielőtt Malkai válaszolhatott volna, felberrent egy motor a közelben. Egy pár reflektor kúszott a járda mellé, és a hozzá tartozó ütött-kopott kasztni. A lány felpattant és tapsolni kezdett.
– Á, a barátom, Greco!
– Kicsoda?
– Be ne vedd, semmi köze a spanyolokhoz. Ez amolyan becenév. Majd én beszélek, oké?
Greco áthajolt az ülésen, és megnézte magának Malkait. Éles tekintete volt, olyan, ami már fegyvernek számít.
– Pattanjatok be – dörmögte. A lány magánkívül volt a gyönyörűségtől.
– Hát nem aranyos!
Az autó márkáját nem lehetett volna megmondani. Átalakított jószág sokféle autóból összetákolva. Ahhoz hasonló, amit korábban a bolt előtt látott, csak graffitik nélkül. A hátsó ülésen ült a lánnyal, mert az anyósülés Greco kardjának volt fenntartva. Micsoda lökött környék, gondolta egykedvűen.
– Szóval ő az új áldozat? – Greco a kérdést a lánynak címezte, de közben Malkait figyelte a tükörben. – És neve is van?
– Malkai Andy – hajolt előre a lány.
– Endre – helyesbített Malkai. – Malkai Endre.
– És miben utazik, Mr. Endre?
Megint a lány válaszolt: – Teremőrködik egy galeriben.
A tekintet egy árnyalatnyit enyhült.
– Valóban? Kapásból dílernek néztem. Ez a lökött tyúk csak olyanokat csíp fel.
– Jaj, Greco, az úr bajban van, segítenünk kell neki.
– Mi baja? A zsaruk üldözik?
Miért hiszi mindenki, hogy bűnöző vagyok, gondolta Malkai.
– Szóval hazaviszed? – kérdezte a lány.
– És mit kapok cserébe?
Malkai elővette a tárcáját, de a lány megállította. Olyan mozdulat volt ez, amiben benne van az is, hogy ő majd lerendezi a tagot. Greco ezt nem láthatta. A lány hangja mézes-mázas lett:
– Légysziiii… Grecooo?
Malkai látta, hogy morzsolni kezdi Greco fülcimpáját, aztán a szájába veszi.
– Na, jó! –mondta a sofőr. – Csak mondjátok a címet.
– Hurrá! – huppant vissza a lány nagyokat tapsikolva, Malkai pedig magában hálálkodott egy sort. Először érzett megkönnyebbülést. Végre társakra lelt. Elmondta a címet. Egy ideig csendben mentek. Az autó halkan és simán vette a kanyarokat. Malkai érezte, hogy a tagjai elnehezülnek. Ásított. Ahogy az utcákat figyelte ismerős érzés szállta meg. Így kezdődött az egész.
– Min gondolkozik? – kérdezte Greco a visszapillantóból.
– Semmin, köszönöm, hogy hazafuvaroz.
A lány vette át a szót.
– Greco a legjobb. Őt nem bánthatja senki. Most már biztonságban vagy.
– Hogyhogy nem bánthatja senki? – kérdezte Malkai a visszapillantótól.
– Csinálok ezt-azt. A rendőrség nem bánt, és a helyi bandák se. Én érinthetetlen vagyok. Olyan, mint azok Indiában, a kasztrendszer alján. Csakhogy én nem legalul állok. Én nem állok sehol. Tudja, kívülálló vagyok.
Nem hitte, hogy különösebben érti a dolgot, de nem is akarta megérteni. Örült, hogy végre vége a bolyongásnak, hogy egy happy endes sztori marad belőle, semmi több. Fejét az üvegnek támasztotta. Érezte, hogy a szemhéja elnehezül, hogy minden pillanattal közelebb kerül egy álomhoz. Utolsó emléke az volt, hogy a Marquee Klubról beszélnek. Honnan tudnak ezek a Marquee Klubról?
– Jársz még oda? – kérdezte Greco a lánytól.

Megálltak. Vége az álomnak. Emberek beszélgettek a közelben, a könyv lecsúszott az öléből. Lassan kinyitotta a szemét, és felszisszent…
A HÉV helyett egy kocsiban ült. Egy lány ült mellette, aki lassan, gyengéden simogatta a kézfejét.
Hirtelen beugrott minden. Az egész. Ahogy a lánnyal találkozott, ahogy Grecoval találkozott, a kocsikázás az éjszakában. Most is a férfi autójában ülnek, megálltak valahol.
– Itt vagyunk – Greco szeme a visszapillantóban, halványkék füstcsík terjengett körülötte. – Háromezer lesz.
– E-egy pillanat – Malkai előkotorta a tárcáját, és ügyetlen mozdulattal kihúzott egy pár ezrest. Greco  hátrafordult. Cigi és ráncos félmosoly.
– Csak vicceltem haver. Majd a csajjal lerendezem. Az adósom, te meg az övé. Neki tartozol, oké?
Greco kirakta őket, és elhajtott. A lány belé karolt. Már nem érdekelte. Kezdte megszokni.
– Vigyázz vele – figyelmeztette a lány. – Grecóval. Előadja a nagy kemény orgazdát, de közben a zsaruknak dolgozik. Ezért nem bántja senki. Légy vele óvatos.
Hál’ istennek, nem látom többet, tette hozzá magában.
– Gyere menjünk – rázta meg finoman a lány. – Látni akarom, hogy élsz.
Ahogy elindultak a ház felé, megállította a lányt.
– Ez nem az én házam. Rossz címre hozott.
Ez nem az ő háza. Széles, földszintes épületet látott leredőnyözött ablakokkal. Sehol a kivilágított konyhaablak, ami mögött az anyja épp halálra aggódja magát.
– Ez nem az a cím. Rossz, címre hozott – A lány felé fordult. Megragadta a vállát és rázni kezdte. – Ez volt a terv? Mi? Hogy elcsaljatok ide? Válaszolj, így van, igaz?
Rémült, remegő szempár. A rémület őszinte volt, a szempár is. A lány totál beijedt.
– Nem dehogy, nem – megölelte. – Nem, nem, Greco jó helyre hozott. Ő megbízható. Nézd meg a kulcsoddal. Nézd meg, hogy jó-e.
Nem bízott benne, valami mégis azt súgta, hogy meg kell néznie. Nem kevés rossz érzéssel, beillesztette a kulcsát a zárba. Elfordította. A zár kattant egyet. A kapu kinyílt. Ez hogy lehet? Kinyílt. Engedett. A saját kulcsa, és egy idegen zár. Belépett a kapun. A bejárati ajtó is egyből engedett. Nem a saját lakása, mégis sikerült bejutnia, és ami a legfurcsább… úgy érezte, mintha már járt volna itt. Otthonos volt, pedig a tárgyak nem az ő ízlését tükrözik. Minimalista módon berendezett konyha. Elegáns fekete és fehér színek. Ez neki luxus. Benyitott egy tágas szobába. Talán ez a nappali. A villanykapcsolót nem találta. Feltűnt neki, hogy nincsenek ablakok. Ahogy a kapcsolót kereste, a lány jelent meg az ajtóban.
– Váo! Micsoda kéglid van! Ilyen jól keresel a teremőrködéssel? – Malkai elengedte a füle mellett. – Mit keresel?
– A villanykapcsolót – morogta.
A lány valamit kiszúrt magának, átvágott a szobán.
– Nem is tudtam, hogy ilyen kamerás vagy – mondta, egy állványhoz lépve. Lenyúlt valamiért a sötétbe. Amikor fölegyenesedett Malkai látta, hogy egy hatalmas lila műfaszt szorongat a kezében.
– Neked ilyen cuccaid vannak? – vigyorgott a lány diadalmasan. – Nem is tudtam.
– Őszintén? Én se.
– Lebuktál. Nem teremőr vagy te, hanem pornós – kacsintott a lány. Malkai otthagyta a szobában. Bezárkózott a fürdőszobába, nekidőlt az ajtónak. A francba, mi történt velem? Miért épp a fürdőszobába jöttem, tudva, hogy ide akartam jönni? De rögtön meg is tudta válaszolni. Mert már jártál itt, mert itt laksz. Mert a kulcsaid nyitják az ajtókat. A felismerés rémülettel töltötte el. A mosdóhoz lépett. Megmosta a kezét, és vizet locsolt az arcára. Önkéntelenül megérintette az arcát, amikor a mosdó feletti tükörbe nézett. Szája kerekre nyílt, de a hang a torkában fagyott. A tükörben nem a saját arcát látta.

Illusztráció:

Kiss Ákos Zoltán: 7. dimenzió

 

 

Deák László: A fiú

Emlékezzél szavamra
ha már nem leszek

későn eszmélés
karsztos vidéken tengődő kecskenyáj
éles szemű karmosak odafent
zabálásra készek sziklaodvakban –
kései ráébredés a szabályra
távol töltött s már jóvátehetetlen órákra
önzésre ha süt egy kamasz arcból
kószálásból és mámoros álmokból fon koszorút
örjöngve rázza pálcáján
éretlen lombú tyrsust –
vesd le inged-gatyád ha szemed felnyílt!
meztelen talppal a ragyogó kvarcon
az ő hideg leplükbe öltözz!
immár szégyen lenne eltagadnod
merő dacból-menekülésből került
roppant drága kietlenség és győzelem –
gombostű vagy: bogár hátadba szúrva
s ahogy a nagyítón át kémleled
keserű mézet ont a seb –
akárha könnyet az elvarázsolt szobában
imádott-félt árnyával vívó gyerek

 

 

(Illusztráció: Misery)

Kényszerittélni (szubjektív olvasat Borbély András Szél című kötetéről) 

„Megtörtént, holott nem követtem el,
és nem történt meg, holott elkövettem.”

Pilinszky János: Merénylet

Egy földrész, ahol kövületté válik az emberi igyekezet. Ahol az idő foglyává lesz minden emlék. Az emberben a regény, mint egy szép motivációs plakát, amire ránézünk reggelente és visz előre és tovább, napról-napra… Miféle emlékkönyv maradt itt ránk?

Egy olyan előtörténettel indulni, mely egész életünkben kísért, és melyet egész életünk újraír. A sosem befejezhetőt, amire áldását már csak a halál adja, ami az utolsó hordozóval múlik csak ki? Ha az életfeladat az idő és az információ szintetizálása, nagyon nehéz helyzetben vagyunk. Borbély András új, Szél című verseskötete valahol ennél a kérdésnél torpan meg. Annál a kérdésnél, aminél már csak elemi erőkre szorítkozhatunk, ha változást kívánunk. Hogy a szél energiáját segítségül hívva, valahová (helyre)kerüljenek a tőlünk már függetlennek látszó, a minket mégis örökösen függésben tartó dolgok. Azonban zárt térben mozgunk, egy rejtett földdarabon, ahonnan semmi nem kerülhet ki, csak el, máshová vagy más állapotba. Saját széleinkbe ütközünk, és élő-halottaink körülölelnek, hogy valami roppant nyomás alatt feldolgozhassuk a még feldolgozhatót, a még rendelkezésre állót. Kötelességből vagy együttérzésből, hősködésből vagy kényszerből, fájdalomból vagy szomorúságból, mindegy. Vannak helyzetek, amikor ez az élni-akarás mentőöve. Csak mit ér a mentőöv víz nélkül. Amikor víz helyett már mocsár van, vagy megkövült föld; amikor elégtelen kiindulóponttal bír a mentési kísérlet, mitévők lehetünk?

„mert beszélni ezekről a dolgokról utána
nem lehetett, mikor meg már lehetett
volna, jelentéktelenné vált az egész, már
ők maguk is alig emlékeztek valamire,
vagy szándékosan eltemették magukban
az emlékeket, ezért olyan nyelvtelen ez
a kor, hiányoznak a történetek…” /A harmadik képmás/ 

Ez az anyai nagyapa-történetből kiragadott részlet jó keretnek bizonyulhat arra, mennyire mély nyomokat keres és tár fel a kötet. Apró, örökkönyvbe írt szegmensek a múltból, mely rémületes hévvel idézi jelenségtelenségünket, és varrja nyakunkba az elvesz(teget)ett gondviselést, egymás iránt: a feldolgozatlanságot. Utólag fáj beletörődni a nemtörődömségbe. Minden kérdés magunkra-fordítója a hagyaték: mégis mire jöttem én ide?

„lélegzek és ez sem kevés
élek mintha sokra telne” /Holdtölte (kis életút-ikonok)/ 

De megkérdőjelezhető-e a jelentőség, ha az minden egyéb számára jelentéktelen. Egy fiú lesz, aki varázsló, aki a szintézis keresztjét a hátára meri majd venni. Egyetlen gyermek figyelme, ki olyan Gyergyóremetén, mint bogár a fejben. Borbély András küzdelme az erdélyi katlannal, az örök réveteg tekintettel az elmúláson, a halálon. Ő maga lesz a felforgató szél az elmében, a rendet rakó, a felkavaró, sárból, sírból előkotró. Olyan családi krónikát tár elénk, szűkszavú, egyenes, intelligensen elfogulatlan és szerény elbeszélői módon, hogy el kell csodálkozzunk valóban: hová tűntek a történetek? Miért nem beszél már senki róluk? Miért hagyatott magára az ember a múltjával és lett kikényszerítve belőle, hogy egyedül lássa be az életet? Honnan ez az eltávolodás önmagunktól és a világtól, mivégre konzerválódunk? Miért váltunk regénytelenné, és engedtük, hogy egyedül a múlt regényei tartsanak életben minket?

Valahol párhuzamban az önvilágunktól való menekülés ellehetetlenítettsége ezen komoly gyötrelmek forrása, mely menthetetlenül kíséri az embert, amíg él:

„hogy néha oda is vágyjak,
ahol nem lehetek jelen. 

Ahol szemét bekarcolva
hidegen néz csillag, állat,
én lennék kívül rekedve,
s ők formálnák meg a tájat.” /Mítosz/

A születés és halál egységében a közömbösség katedráján azonban lesz, aki elmesélje a kötetben megfogható békét, s talán ő egyedül, az aurea mediocritas fényes bölcsességében merengő vidéki költő. Példázatos jellegű, könnyed monológjában józan belátással és gyakorlatias útmutatással, nem szabályszegéssel mutatja fel, miként alakulnak a zsákutcák szabad átjárókká; hogyan válik a belső út kielégítőbbé és teljesebbé, az érzékek és képességek lefokozása béketeremtővé. Az egyetlen szabadon járható út lesz: beérni önmagunkkal. Amikor beérjük széleinket, hatáskörünket, és beismerjük degenerációnkat a múlt megtarthatatlanságára…

„Mert ugyanolyan nehéz válaszolni a kérdésre,
hogy mi egy verssor,
mint arra, hogy miért épp rozsdabarna a fű töve,
miért pont így nőtt ez a fa,
vagy hogy pontosan mit fejez ki
egy embernek az arca.” /A vidéki költő/

A kártevő vágy és melankólia kioltására, kompenzálására, vagy akár megsemmisítésére szintén jó gyakorlatot kínál egy másik, ismételten példázatos jellegű vers, a Vándorlás. Ez is egyike azon verseknek, melyek kívül állnak a konzervált-lét problematikán. Radikálisan eltérő szemléletű, hagyományszegő gondolatiságával, a megszokás megtörésével vagy arra való hajlandóságával helyezi előtérbe és jelzi a lehetőséget arra a képességre, hogy valójában felülírói lehetünk a múltnak és a jelennek.

„felülírni minden várakozást,
megvárni minden reménység lassú kimúlását. 

(…)
vállalni részt az undorodásban is,
együtt menekülni azzal, mi menekül,
ott lenni mindenhol, nem lenni sehol sem. 

(…)
a rohadt gyümölcsöt ugyanúgy harapni,
mint az érettet, miként az édeset,
a javíthatatlant ugyanúgy javítgatni,
mint amit még használatba vesznek.” /Vándorlás/ 

A kiegyensúlyozás, az értékek felülbírálata, kiegyenlítése, a teljességre törekvés, az ítéletmentesség és a bizalom újraértékelődése kerül itt a felszínre, meglehetősen eltérő perspektívából a kötet legtöbb versében megjelenő nézőponthoz képest.

Vajon azért többreértékelhető az elmúlt, mert elfelejtődik? Talán azért tűnik szemünkbe a halál furcsaságában, mert visszaveszi mellőlünk az emlékeztetőt, ami így nem lesz többé ok és ürügy. A lezárult fejezetek elkezdhetnek korrodálódni, pusztulni és talán emiatt tartjuk többre az elhullott dolgokat, és szánjuk meg őket inkább, mint a még élőket. És így lesz, hogy az élet közömbös és természetes állapot, mely figyelmet sem érdemel, és így a halál, ami mindig is többreértékelt marad. Mert reménykedünk az anyag emlékezetében; a kövekben elrejtve, legalább megmaradunk. A reménység ingaállapota fontos alapmotívuma a kötetnek. Mirevalósága eldönthetetlenné, és így absztrakttá válik. Kerülgeti a költő, holott a legtöbb költeményben szabadulni vágyik önmagából fakadó értelmetlenségétől, példának álljanak itt a Szikla című vers kezdősorai…

„A véges ez, a kővé vált remény.
Nem hangolható húr zengéséhez,
csak üres álmot formáz, vakhit,”

…de egy bizonyos, más jellegű hit ebben gátlóerőnek bizonyul:

„Az almafa: kivirágzott.
Aztán el is hullatta a virágot.” /Kánikula/

Több helyen visszatérő almafavirág-motívum, nemcsak a kezdet-vég szimbolikájával, a körforgás örökével, kiúttalanságával szembesít; a fentebbi reménységnek egy szintemelő alternánsával szembesülünk, furcsa evolúciós kísérletnek adva helyet. A Kölcsönidőben teljes panorámában felfeszül elénk ennek problematikussága:

„Mélység nélküli kút lett az idő,
valami végképp eltűnt a világból.
Az sincs, amire visszanézhetsz,”

Kölcsönidő a halálról való elmélkedésre, valahol itt foganatosítja az élet értelmessége magát. A jelen idő félelmesen magára hagyatott, áll a szűk pillanat fokán. 

„Meghalsz, meghaltál,
majd eztán fogsz meghalni.
Na és? Rettenetes egy hely ez,
hogy is mondta valaki:
»két nemlét között«.”

A probléma megélése valahol igazi kóan-szerű élmény, két egymást taszító mágnes, élet és halál között lebegve vibrálni – túl egyszerű volna a hiábavalóság gyötrelmével leírni. 

„Megvesztegethetnélek most is a szavakkal.
Tegnap így kezdtem el ezt a verset például:
az almafa kivirágzott.
Majd figyeltem az alap repedését
és folytattam:
aztán el is hullottak a virágok.
Aztán már nem volt mit folytatni. 

Látod, mint a vakok, elsüllyed minden
világ a homályban, mint óváros az újban,
s te reménykedsz, hogy az anyag emlékezik.”

A „véges-végtelen” mese és abszurdum, a melankólia könnycseppjei hullnak alá az égből, s növesztik a szürke hegyeket, szomorú fákat. Minek okán bízunk anyagi teremtményeinkre emlékeztető üzeneteket, ha tudjuk, minden hiába? Valahol felfoszlik ezekben a versekben egy pszichológiai esettan, az örök embernek maga ellen vésetett gúnyrajza: a pusztulandó örökalkotója, mely nem látja a teremtés csírájának lüktetését, csak a kész anyagot, és messze távol került az őt kigombolyító céltól és értelemtől, az esszenciától, mely fenntartja és önnön értelmét adja.

A Kölcsönidőt követő vers, a Nyári dögök nagyjából a fentieket meghaladó gondolatiságot követ, de már az életgyakorlat egyszerű síkjára áthelyezett nézőponttal; a gondolati szintről a földre talál három elhullott állatról való megemlékezésben. Furcsa találkozópont azonban a költeményben, hogy az elhullt élőlények mellett a nemzet is – méltó vagy méltatlan – szerepre lel, méghozzá egy dokumentáltnak mondható bizonyítékkal.

„A negyedik nyári dög
a nemzet volt.
Hallottuk, amint megjön Romániába,
óriáskivetítőkön láttuk
beszélni a miniszterelnököt.
(…)
Ő meg azt mondta,
föltámad, igenis föl fog még támadni.
Megöltük hát és a
fabudi mögé temettük el,
gondolván, hogy aki meghalt,
csak az támadhat fel.”

Vajon mennyire hazárdjáték a szavak játéka? Hogyan hozza vissza a szó az életbe a holtakat, az elfeledettet? Hogyan írja felül a beszéd a múltat, hogyan dolgozza át a holttesteket, a lezárult szemeket: hogyan kényszeríti őket az (újra)jelenlevésre? Mi köze egyáltalán hozzá? Úgy tűnik, valami tiszteletlenséggel állunk szemben, és valahol az egész világunk erre a tiszteletlenségre épül. Nem hagyunk felejteni senkit, miközben folyamatosan elfelejtjük, miről van szó. A társadalmi berendezkedés és a közéleti politika (vigyázat, ez tautológia lenne) már defektes a közlést, a megnyilvánulást megelőző szinten; ez a múlt helytelen értelmezettségére vall, a múlt egyszerűen rossz helyen van – a jelenben. A költő maga is kiemeli ezt az első ciklusban olyannyira beszédes családi történetekre vonatkozólag:

„…az érdekelt – s ez szerintem közéleti és politikai kérdés –, hogy miként lehet, s egyáltalán lehet-e nyelvet adni egy mind irodalmi, mind társadalmi tekintetben néma, elhagyatott, a politikai érzékelésből kívül rekedő területnek. Valamiképpen tanúskodni. (…) …ezekben a szövegekben (…) leválaszthatatlanul társadalmi viszonyokról van szó, egy társadalmi-kommunikációs aktusról: megszólításról.” – említi a kötet végében helyet kapott interjúban.

Egy társadalmi létforma minden körülménye és annak minden rétege kölcsönhatásban van. Ez az időbeliségre is vonatkozik, ám jobb tisztázni: a múltból kommunikáló dolgok a múltból kommunikálnak. A háttérbe szorított dolgok is a múltba szorított dolgok valójában. Bármennyire is erős a jelenre vonatkoztathatóságuk, akkor is a múltból kiabálók, és ez egy fontos dologra hívja fel a figyelmet. Nincs az a paralízis, amely valóban képtelenné tenne minket a jelenen, jelenléten gondolkodni, de ezt elvetjük, talán kényelemből, és így az állandó újraértelmezések egyre inkább hátráltatnak, elmeszesítenek, elfásítanak (literálisan szobrozás, túltekintés az anyagon) és egyre inkább felrántják a leplet arról a tünetről, hogy valamit állandóan félreteszünk, el az útból. A régi példák, régi vágyak, régi küzdelmek szobrai előtt áldozunk és fogalmunk sincs, mik vagyunk ma és milyen szobraink lesznek a jövőben. Valójában átlépünk a korunkon és ez a vonás kifejezetten erős a kötetben szereplő családtörténeteket elbeszélő versekben, melyekben a történelem egy-egy apró, mikrokozmikus metszete tárul elénk: meghökkentő, láthatatlan katasztrófák a világ egy rejtekzugából.

Úgy sikerül bemutatni itt az erdélyi mikrovilág történéseit, mintha valami nagy, klasszikus, régmúltból előkerült tragédiát olvasnánk: ahol börtön jár azért, mert magyarul énekelsz (A harmadik képmás), ahol dinoszaurusz-csontokat találnak a homokbányában (Az apai ág), ahol egy tíz éves kislány képes arra, hogy felakassza magát (Gyermekbénulás), ahol egy „haszon”-állattal még barátságban lehet lenni és ahol cukros kenyeret esznek (A barátság), vagy ahol fontosabb volt, hogy a csirkék ne kaparják ki a veteményt, mint egy újságírónak nyilatkozni (Betyerusz király)…

A kötet prózai vérvonala igaz történet. Ezek a versek éles kiszögellései, de egyben homogén részletei az amúgy nagyon is egységes kötetnek. Olyan érzést ébresztgetnek az olvasóban, mintha végre valahára újra elénk tudna tárulni az aprószemű, nyersszövésű „szánalmas” valóság, melytől olyannyira eltávolodtunk már, és melytől olyannyira óvjuk magunkat és félünk, hogy mára konkrét fogalomzavarral küszködünk. A dokumentáció-szerű leírás és a direkt szűkszavúság, tömörítés keltette hatás erre a nagyon mély félreértésre és megfeledkezettségre mutathat rá.

Egy gondolat erejéig muszáj Pilinszky Jánost is bevonni a beszélgetésbe. Hatása érezhető Borbély költészetén, de visszaidézésére konkrét nyomokat is találunk. Kiemelendő a Bronzkor című vers (egyben az első ciklus címadója), ami előző kötetében, a Hidegség, állatban a Geográfiai jegyzetek című vers nyitányát, nem teljes egészében, de átvette, és e két vers külön-külön is egy-egy Apokrif-emlékeztetőnek vélhető. Ezen kívül temérdek költői képben bújik meg Pilinszky arca a kötetben, ami azért is érdekes, mert a Pilinszky-(meg)idézés csak akkor lehetséges, ha van miről beszélni.

Vajon miért olyan lényeges Pilinszky költészete Borbély és az őt követő generációk életében, de a nyolcvanas-kilencvenes évek szülötteiben kifejezetten? Hogyhogy éppen Pilinszky volt, aki a maga letisztult, émelyítő világlátásával – melybe versein keresztül (bár felületesen) bepillantást nyerhetünk – belecsempészhetett valami örök és borzasztó, kimondott igazságot a költészet történelemkönyvébe? Hogyan tágult ki a közvetlen, elsőrendű tapasztalás határáig ez a fajta létélmény? Hogyan jutott oda a világ, hogy megismerésének ez a fajta tapasztalás kiindulópontjává váljon? Vajon mi került túlsúlyba, mi hangolódott el? Mert Borbély verseiből is árad ez a fajta letisztult feszültség; a minden sallangtól mentes, tiszta, idegenség-állapot, a befogadó hely szűke, inkompatibilitása, amelyről túl nehéz beszélni. Ez a nehézség nem nehézkesség: ez súly, tömeg, és régebben azt gondoltam, Pilinszky vállra vett súlyát nem lehet még egyszer úgy átadni, ahogyan ő tette. Ő úgy adta oda, hogy közben visszavette, átvehetetlenné téve azt (és ez a fajta magatartás nem mártíromság jellegű, annál sokkal józanabb és mélyebb). Az ilyen tömeget csak bizonyos módon lehet átadni, csak bizonyos dolgok megértés-tapasztalata után. Borbély esetében mégis hasonló dolgokkal kerülünk szembe. Természetesen más, de az ő kövei is erről a súlyról beszélnek, amikor beszél róluk. Azt hiszem kimondható, hogy létezik egy Pilinszky-generáció, hogy az ő vonala erősen tovább vésődik. Borbély ezt minden színezés nélkül meg is fogalmazza az árok-hasonlataiban Jeremiád című költeményében, melyet nagyanyjának dedikál:

Látod,
túl közel hajoltunk egymáshoz,
viseltük arcát a gonosznak,
szakadékok lettek arcunkon a ráncok.
A föld karjai közt őszülten ébrednek
a tegnap még gyermekek,
de nem voltak gyermekek.
Ilyen ősvilági lett arca mindennek,
(…)

 De jaj,
miért viseltük arcát a gonosznak,
miért hajoltunk túl közel egymáshoz,
miért lettek lövészárkok
arcunkon a ráncok,” 

Az egzisztencialitás problematikája erős mozgatórugó tehát a Borbély-költeményekben is; a külső és belső eseményzajlás kontrasztjai és konfrontációi végig nyomon követhetők a kötetben. Természetesen a Szélben szereplő interjúban is szó esik Pilinszkyről. Hogy a költő hogyan fogalmazza meg a magában rejtjelező Pilinszky-nyomot, lássuk az ő leírásában: „Ami nyilvánvaló: Pilinszky költészete volt az első igazán maradandó irodalmi élményem. De ez a megfogalmazás is sántít, mert nem kifejezetten irodalmi élmény volt a szó szűk értelmében, hanem annak megsejtése, hogy a költészet nem pusztán a szavakról, nem pusztán az irodalomról szól, hanem a létezésünk alapjairól, feltételeiről, kérdéseiről, ezek kimondásának és megértésének határairól. Reménytelenül patetikusan hangzik ez így, de hát ez van.

Az elzárt, konzervált, hermetikus világrész-képlet a kötet szerkezeti felépítettségében is megfigyelhető. A két ciklust (Bronzkor, Név nélkül) három különálló vers keretezi és választja el. A középső, „vízválasztó” vers, amely valamiért személyes kedvencemmé vált, bizonyos szempontból említést érdemel. Attól függetlenül, hogy egy parafrázis-jellegű Odüsszeia-élmény leírása, és tematikájában emiatt részben el is különül a többi verstől, mesteri munka. Ennek a versnek a záró szakaszában egy feltűnő összegzést találunk, mely Odüsszeuszon túl és vele párhuzamban egy önreflexív és őszinte lírai absztraktot ad a megjelenített szubsztanciáról (talán a költőről magáról), melyből megérthető, ha felületesen is, költészete motivikája:

„És itt vagyok én, lakója
egy európai falunak, a hordaszellem
fia, cro-magnoni kamasz.
Egy részem halott,
zengtem akkor a víznek,
egy részem kő már, névtelen,
szürke márvány.
És írtam, mintha ez lenne az idő
egyetlen értelme,
s értelmetlensége is egyben,
s arcomat felejtve, két lekötött kézzel,
mintha rengeteg
kiontott vér fölött állnék.” /Léthe/ 

Azt hiszem, tisztán érezhető a fentebb említett tömeg, mely átvehetetlen, és érezhető az ember örök háta is, mely azt örökkön cipeli.

Rengeteg kérdést vet még fel mindezeken felül és kívül a Szél. Beláthatatlan problémákhoz irányít minket, megrögzött, át nem gondolt, felismeretlenül és értelmezetlenül hagyott dolgokról, melyeket illik felhánytorgatni és elővenni. A Hidegség, állathoz viszonyítva jelentős fejlődés figyelhető meg a szerző verstechnikájában, költészete mesteri szintre emelkedett. A versek legalább annyira teljesek, és szépek, mint maga a kötet. Egyformán magas rezgésfokú minden egyes darab, és egy gondosan megszerkesztett, tudatosan megkomponált műről beszélhetünk.

A történelem sűrűn vágott metszeteiben tehát egy nagyon apró résen keresztül pillanthatunk be ebbe a furcsa, mágikus, de mégis mágiátlan, ridegen egyszerű, de mégis gyötrően komplex realizmusba. Egy külön életvilág, térhelyzet és téridő; egy különvaló egzisztencia mutatja meg magát, felbecsülhetetlen őszinteséggel és meglepő súlytalansággal, jobban mondva bölcs objektivitással. Olyan ez a felszínre emelés vagy inkább kimentés, mint a testből kibuggyanó vér; a mélységekben működő világot csak az átélő tapasztalja, mi a kiömlő vérben látjuk annak kétes lenyomatait. Hogy a született alak vonzata-e vagy következménye a környezet és a környezethez tapadt emlékvilág, ki tudja. De a szél itt nem üres terepen mozog és mozgat, a szél geológiai vázlata keretez, áthat, áthatol a legkisebb egységeken, réseken is, áthatol az átlátszóságon, az anyag tömörségének kietlenségén, a felszínességen, az elleplezett dolgokon, átvisz minden olyan helyre, ahol be kell vagy lehet vallani valamit. A legszembetűnőbb, hogy nincs ütközési pont: olyan akár a víz, olyan akár a tűz, akár az ég, akár a föld.

 Illusztráció: Tomasz Alen Kopera

 

unnamed

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info